TELEVÍZIÓM TÖRTÉNETE
Televíziót vettem. Nem azért szántam rá magam mintha nem tudtam volna mit kezdeni az estéimmel. Igaz, hétfő kivételével, akkoriban hétfőn még nálunk nem volt adás, és ilyenkor rendre összejöttünk a srácokkal valamelyikünknél, egyedül voltam, de szeretek olvasni, és azt hiszem, életem végéig sem fogok végezni mindazzal a sok könyvvel, amit szeretnék megismerni. Nem mondom, néha jó lett volna megbeszélni valakivel ezt-azt, vagy egyszerűen csak elüldögélni kettesben – mondjuk Lídiával – de ez más ügy.
Ha televíziót vettem, annak az volt az oka, hogy elvárták tőlem. Nem mondták, de bent a cégnél, meg hétfő esténként is folyton arról vitatkoztak, mi ment a tévében, esetleg arról, hogy mi nem ment, és miért. Így aztán döntenem kellett: lemondok a hétfő estékről is, vagy behódolok én is a varázsdoboznak.
Az ember alapvetően társas lény. Vettem tehát egy készüléket. Elég olcsón jutottam hozzá, a bizományiban találtam, kis képernyős, de nem vagyok nagy igényű. Ott az üzletben bekapcsolták, volt kép is, hang is, hát becsomagoltattam, kifizettem.
Itthon aztán rákötöttem a központi antennára, bekapcsoltam, de csak apró szürke pontok táncoltak a képernyőn. Persze rögtön arra gondoltam, becsaptak. Az az igazság, hogy nem nagyon értek a műszaki dolgokhoz, ezért vásárláskor mindig egy kicsit zavarban vagyok, mikor a készülék műszaki adatait sorolgatják nekem. Örülök, ha nem derül ki tudatlanságom. Alaposabban meg kellett volna néznem, de hát késő bánat. Gondoltam, nincs minden veszve, ha becsaptak, úgyis mindegy. Odatettem egy széket a kisszekrény elé (azon állt a tévé), levettem a hangot, hogy ne halljam az idegtépő sistergést, és leültem, hogy szemügyre vegyem a szerzeményemet. Mindenekelőtt felfedeztem, hogy a három gombon kívül, amiről tudtam, hogy mire való, volt rajta még néhány, mégpedig a hangerőszabályzó mellett kettő, a fény és a kont-rasztbeállító mellett pedig három-három.
Miután ilyetén módon a feladat a vártnál is bonyolultabbnak ígérkezett, engedélyeztem magamnak egy kis pihenőt. Kimentem a konyhába, és főztem egy kávét. Közben egész jó kedvem lett, még dudorásztam is. A kávéval leültem a készülék elé. Nagy kedvem támadt, hogy minden gombot kipróbáljak. Kicsit féltem ugyan, de szerintem más sem tudta volna legyőzni a kísértést.
Először a hangerőszabályzó melletti egyik gombot nyomtam be, aztán még egyet, még egyet, és talán még egyet a kontrasztbeállító mellettiek közül is. Hányszor átkoztam és hányszor áldottam aztán ezt a pillanatot! Hogy miért is nem fegyelmeztem meg magam, miért is nem jegyeztem meg, hogyan csináltam! A helyzet ugyanis az, hogy a benyomás után a gombok automatikusan visszaugrottak eredeti helyzetükbe, így aztán nem látszott, melyik van benyomva, és melyik nincs. Ha akkor nem ilyen esztelenül esem neki a tévének, minden másképp alakult volna.
Persze mindez csak jóval később jutott eszembe. Akkor még azt hittem, minden rendben van. A képernyőről eltűntek a mákszemek, és szemet gyönyörködtető zöld-arany ragyogás áradt belőle. Csodálatos napsütötte táj, a fűben apró kék-sárga-piros virágok… Adtam rá egy kis hangot, egészen finom zene szólt belőle, talán Bach… Egy darabig ültem és bámultam, aztán rászántam magam, hogy rendet csináljak, és behozzam a vacsorát. Nem volt könnyű otthagyni az új tévét. Igazán jó a műsor is, gondoltam, de azért helyére tettem a széket, és kimentem a konyhába. Meggyőztem magam, hogy ez magyar adó, merthogy a ház központi antennája biztos arra van beállítva. Vagy mit tudom én.
Épp a kenyeret szeltem, amikor belém vágott a felismerés: de hiszen én nem színes televíziót vettem! Tudom, milyen képpel nézett rám az a pasi az üzletben. Hogy ma már senki nem vesz fekete-fehér készüléket. Vagy gyűjtő vagyok, kérdezte. Én morogtam valamit, erre békén hagyott.
Késsel a kezemben rohantam be a szobába, ránéztem a készülékre. Most valami ideges, izgatott táncot mutattak, a zene is más volt, Honegger vagy Bartók… De a táncosok közt imbolygó fények most is színesek voltak: vörös-narancs-kék-lila… Rettenetesen zavarba jöttem. Talán vissza kellene vinnem? Hiszen a színes sokkal drágább! De aztán meg az jutott az eszembe, hogy ezek szerint olyan tévét sóztak rám, amiről azt sem tudták, hogyan működik. Akkor pedig megérdemlik, hogy ráfizessenek!
De azért úgy döntöttem, egy napra ennyi elég is volt a meglepeté sekből. Ki is kapcsoltam. Elhatároztam, hogy a srácoknak nem mondom meg, mi újság, majd leesik az álluk hétfőn, ha eljönnek (mert éppen én voltam a soros). Másnap azért szorongva lestem, miről is be-szélgetnek. Valami amerikai filmet emlegettek, azt nem láttam, biztosan később adták, gondoltam.
A dolog akkor kezdett nagyon furcsa lenni, amikor vasárnap este végignéztem az adást. Illetve este hattól éjfélig ültem a tévé előtt. Épp csak vacsora idejére hagytam ott kedvenc karosszékemet, amit az olvasólámpa alól átcipeltem a tévé elé. Elég változatos volt a műsor, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy hétfőn reggel, amikor bementem, a srácok már megint olyasmiről vitáztak, amit nem láttam. Dühös voltam, de arra gondoltam, este majd tisztázódik minden.
Úgy intéztem, hogy a meglepetés minél nagyobb legyen. Ahogy megjött Franci (mindig ő volt az első), betessékeltem a szobába, és azt mondtam, még dolgom van a konyhában. Bent pedig már be volt kapcsolva a tévé, szerencsére volt adás is. Amikor Zolti, meg Jenő megérkezett, Franci már elmélyülten bámulta a színes villódzást. Mit mondjak, boldog voltam.
De örömöm nem tartott soká. Megjött Gézu, és mindjárt azzal kezdte, hogy kijött hozzám a konyhába, mondván, hogy kapcsoljam ki a tévét, mert beszélgetni jöttünk össze, nem pedig a szokásos bambaságokat bámulni. Bementem, kikapcsoltam. Erre Zolti kezdett dühöngeni, hogy amikor ilyen jó műsor van, épp a kedvenc együttese játszik, mégpedig élő koncerten, akkor mi a fenének ugrálunk – és újra bekapcsolta. Ezen persze jól összekaptunk Gézuval, beleavatkozott a vitánkba Jenő is. A vége persze az lett, úgy felpaprikázódtak, hogy mind otthagytak, fogadkozva, hogy sose jönnek többet hozzám.
Kicsit ki voltam bukva (rájuk, meg erre az átok televízióra is), úgyhogy kikapcsoltam, még a villanyt is leoltottam, és a sötétben leheveredtem a kanapéra. Már kezdtem megnyugodni, mikor csöngettek. Elfojtottam egy cifra káromkodást, feltápászkodtam, villanyt gyúj-tottam, és kimentem megnézni, ki az. Gézu volt.
– Kapcsold be a tévét! – mondta köszönés helyett.
– Egy frászt! – mondtam. – Elment az eszed teljesen? Az előbb az volt a bajod, hogy szól, most meg…
– Kapcsold be, ha mondom! – tolt félre az ajtóból, és már nyomakodott is befelé.
Bekapcsoltam. Valami színházi közvetítés lehetett, mert két bohócforma figura ágált a képernyőn.
– Idehallgass! – mordult rám Gézu. – Ez miféle adó?
– Fogalmam sincs – vallottam be töredelmesen. – Ez jön be a központi antennával. Magyarul beszél. Azt hittem, ez a közszolgálati…
– Te nem szoktad megnézni a műsort? – bámult rám olyan szemmel, mintha azeredendő bűnt épp most követtem volna el. – Szóval a központi antenna… Hát idenézz! – tartott elém egy műsorfüzetet. – Látod ezt? Első csatorna: vetélkedő. Második, tessék, ez meg a harmadik: nincs ilyen adás. Kereskedelmi adók: semmi. tessék. Semmiféle koncert nincs sehol! Körzeti stúdió: adásszünet. De külföldi adó, ami magyarul beszél, és ilyen műsort sugároz… nincs, nincs, nincs!
– Nincs ilyen adás? – kérdeztem. –De hát akkor mit néztetek az előbb? Furcsa.
– Több mint furcsa – mondta Gézu.
Még mondani akart valamit, de akkor megint csöngettek. Jenő érkezett.
– Nincs is ma ilyen adás – mondta. – Hol az a koncert? – és berontott a szobába, amikor megint csöngettek.
– Nyitva van! – kiabáltam ki, mert hogy csak Zolti lehet, meg Franci.
Persze, hogy ők voltak. Ők is azért jöttek vissza, hogy közöljék velem, amit már úgyis tudtam.
Természetesen rögtön vitába kezdtek, hogy miféle műsor lehet ez, hogyan működhet a tévém. Csak úgy röpködtek a műszaki kifejezések (csak tudnám, hol tanulták, hiszen ők is közgázt végeztek, akárcsak én). Közben kétszer is kiküldtek valami harapnivalóért, felették az összes tartalékomat, ráadásul éjjel kettőkor (még mindig tartott az adás) kávét akartak velem főzetni. De akkor már megelégeltem, és hazazavartam őket, hogy inkább másnap folytassák.
Ezt valószínűleg nem kellett volna mondanom, mert annyira komolyan vették, hogy egész héten a nyakamon ültek, azzal kísérleteztek, mivel lehet befolyásolni a műsort. Szombaton végleg összevesztek (pedig egy tévészerelőt is elcipeltek hozzám) valami olyasmin, hogy ha egyszerre többen nézik a tévét, akkor a hangulati impulzusok egyszerűen összeadódnak, és ez hat a műsorválasztékra, vagy hatványozással kell számolni. Ekkor már állandóan kiabáltak, és az asztalt csapkodták, úgyhogy olvasni a konyhában sem lehetett tőlük. Azt hiszem érthető, hogy végül is kitiltottam őket a lakásomból. De az ügy még ezután sem ült el, benn a munkahelyünkön is folyvást erről vitatkoztak, úgyhogy lassan híre ment a dolognak, és mindenki meg akarta nézni a „furcsa” televíziómat.
Persze a sok kellemetlenség mellett jó is volt a dologban. Nem volna szép, ha letagadnám, mennyire dagasztotta a büszkeségem, hogy például Katika, a főnök titkárnője (hogy micsoda bomba nő, azt fölösleges részleteznem) bejött a szobánkba, odajött az asztalomhoz (példa nélkül álló eset), és ott, Zoltiék előtt megkérdezte, feljöhet-e hozzám valamelyik este egy kicsit tévézni.
Szép estének ígérkezett, Katika kedves és engedékeny volt, csak a szeme úgy rátapadta a képernyőre (csókolódzás közben is), hogy minden kedvem elszállt. Így aztán hagytam, hadd nézze a krimiket (az ment egyfolytában, mióta belépett az ajtómon), kimentem a konyhába, és egész este olvastam. Csak az ajtócsapódásról vettem észre, hogy elment.
– Mégis csak siker – gondoltam ágyazás közben. – Ebből még fizetésemelés is lehet.
De csalódnom kellett, úgy látszik, Katika mégsem volt elégedett.
Mindenesetre ez adta az ötletet, hogy meghívjam Lídiát vacsorára. Ha Katika nincs, talán sose szántam volna rá magam (nem csak műszaki ügyekben, de nőügyekben is elég járatlan voltam). Már régóta szerettem, és úgy éreztem, én se vagyok egészen közömbös számára (néha sikerült együtt ebédelnünk az üzemi étteremben, és ilyenkor mindig nagyon kedvesen nézett rám).
Amikor legközelebb összefutottam vele az ebédlőbe menet, minden bevezetés nélkül megkérdeztem, nem akarja-e megnézni a tévémet. Egész ebéd alatt a dolog nagyszerűségéről áradoztam, még műszaki kifejezéseket is használtam (ezzel magamat is megleptem), de Lídián valahogy nem látszott, hogy el volna ragadtatva. Igaz, talán nem kellett volna arra hivatkoznom, hogy már Katika is megnézte, de ez csak később jutott eszembe.
Elképzelhető, milyen ideges voltam, amikor végre megszólalt a csengő, és az ajtó előtt ott állt, Lídia.
– Be se engedsz? – kérdezte, mert tényleg elálltam az ajtót.
Gyorsan beszaladtam, hogy megnézzem, rendben van-e minden, aztán ki akartam szaladni a konyhába, hogy megnézzem, ott is minden úgy van-e, ahogy szeretném, de a szoba ajtajában nekiütköztem Lídiának, ő még éppen jött befelé. Ez is jól kezdődik, gondoltam. Mikor a vacsorás tálcával beegyensúlyoztam a szobába, Lídia épp a tévé előtt állt.
– Olyan homályos a kép! – mondta. – Állítok rajta, jó?
És… minek magyarázzam? Mire tiltakoztam volna, valami gombokat megnyomott – sose derült ki, melyikeket – és a kép eltűnt, csak az apró kis pontocskák rohangáltak, a szobát betöltötte a jól ismert sistergés.
– Jaj! – kiáltott fel Lídia. – Csak nem rontottam el?
– Nem számít – mondtam (és ami a legfurcsább, így is éreztem). Letettem a tálcát, és kikapcsoltam a készüléket.
Kellemes esténk volt. Mit mondjak még? Mikor összeházasodtunk, eladtuk a televíziót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése