2015. szeptember 23., szerda

Zane Grey: Arizona marhái


ZANE GREY

ARIZONA MARHÁI


A végtelen síkságon terpeszkedő fülledt csendet porfelhővel közeledő, lovát hajszoló két cowboy bontja meg. Az elhagyott, düledező farm gazdája, egy töpörödött öregember puskával a kezében fürkészi a távolt, a közeledőket.
– Figyelj, anyjuk – kiált hátra a konyhában tüsténkedő feleségének – valami idegen lovasok!
Az asszony folytatja a kenyérdagasztást, ki se pillant, csak visszakiált:
– Durrants oda nekik, mindjárt másfelé veszik az irányt.
Az öreg céloz, céloz a közeledő lovasokra, aztán hirtelen lecsapja a puskát:
– Anyjuk, de hát ezek nem is idegenek! Most látom, a fiaink azok!
Erre már az öregasszony is előjön, tésztás kezét a kötényébe törölgetve. Odaáll a férje mellé:
– Csakugyan, ők lesznek azok! – mondja.
Pár perc, a két lovas a farm elé ér, leugranak a lóról, a lovakat a kerítéshez kötik. Puska a nyereg mellé kötve, pisztoly a derékon, csillagos sarkantyú a csizmán. Akár egy hollywoodi filmen.
– Van itthon valaki? – kérdi nagy hangon a magasabbik.
– Jaj, édes fiaim, csak hogy hazajöttetek – szalad eléjük az asszony. – Kerüljetek belebb!
Az öreg is előjön, azt mondja:
– Nagyon megváltoztatok, fiaim. Alig ismertelek meg benneteket!
Bemennek a kapun, leülnek a ház előtt a nagy, deszkalapokból formált asztalhoz.
– Persze, hogy nem ismert rám – súgja a kisebbik a társának. – Hát hisz nem is az apám.
– Na, nekem még annyira sem – súgja vissza a magasabbik.
–Ennétek valamit? – kérdi az asszony. – A kenyeret még csak dagasztom, de egy kis hideg marhasült? Az biztosan jól esne.
– Hozzad csak, asszony – mondja az öreg a feleségének.  – Addig iszogatunk egy kicsit a gyerekekkel. – Teletölti a poharakat. Egy darabig csend van, aztán megkérdezi: – Hát hogy megy a sorotok? És milyen ez a cowboy-élet?
– Tűrhető – mondja a magasabbik jövevény. – Meg lehet szokni.
– Na, igyunk a cowboy-életre! – emeli az öreg a poharát.
Koccintanak, isznak. Jön az asszony, hozza a hideg sültet. Előkerül a kés a csizmaszárból: a két jövevény jóízűen falni kezd. Az öregek örömmel nézik, hogy tömik emezek magukba az ételt.
– Nem vagyunk ám mi igazi cowboyok – szólal meg most a kisebbik
– Nem ám – tódítja teli szájjal a magasabbik. – Valójában római nemesek vagyunk. Éppen most választottak meg minket consuloknak. Két évig én leszek az első consul.
– Na ja – mondja a kisebbik, és egy újabb falatot töm a szájába. – Én meg a második.
– És miféle dolog az a consul? – kérdezi az öreg.
– Nahát – mondja két falat közt a magasabbik – olyan, mint a sheriff. Vagy az elnök. Csak ezt hamarabb elcsapják.
– Jól fenéken billentik – mondja a kisebbik.
– Az szép lehet – bólogat az öreg. – Szíves örömest megnézném. Na, erre iszunk! – emeli a poharát.
Koccintanak, isznak. A jövevények folytatják az evést.
– Mi aztán majd visszatérünk a marha farához – mondja a nagyobbik.
– Ahogyan az a Cincinnatus tette. Pedig az diktátor volt, igaz-e? – néz rá a másik.
– Cincinnati? Azt ismerem – mondja az öreg. Ott van Pitsburg mellett.
– Hallott már valaki olyat, hogy egy miniszter csak úgy lemondjon? – tér vissza a témához a kisebbik.
– Majd bolond lesz lemondani. Hiszen abból él – így a nagyobbik.
A korsó hamar kiürül. Az öreg feltápászkodik.
– Hozok még egy kis itókát– mondja, és már indul is: zúg a feje a sok érthetetlen dologtól.
– Én meg egy kis gyümölcsöt – mondja az asszony. – Ugye, milyen kemény legények? – súgja oda az urának, ahogy beérnek a házba. – Rád ütöttek. Emlékszem, te is ilyen deli legény voltál, amikor elraboltál anyáméktól.
– Rég volt – mondja az öreg. – De azért szép ez az élet. Megadatott, hogy lássuk, ember lett a gyerekeinkből.
– Finom ez a hús! – mondja odakinn társának a kisebbik. – Anyám is pont így csinálta gyerekkoromban.
– Az enyém is. Vagy talán, mégis, az valamivel ízesebb volt. Mintha valami fűszer hiányozna belőle.
– Most, hogy mondod – bólint a kisebbik. – Lehet, hogy igazad van.
Közben az öregek térülnek, fordulnak, újra ott ülnek mind a négyen az asztal körül. A hús már elfogyott, csend van, iszogatnak.
– Igazából nem is vagyunk consulok – szólal meg váratlanul a kisebbik. – Csak neki – mutat a társára – néha ilyen furcsa tréfái vannak. – A legjobb, ha egy szavát sem hiszik el.
– Na, azért az túlzás volna – mondja a magasabbik. – De ami igaz, az igaz, nem vagyunk rómaiak. Igazi amerikaiak vagyunk. Visszahúz a szívünk ide, Nyugatra. Még ha igazából porszívóügynökként keressük is a kenyerünket a keleti parton.
– Hát így – bólogat az öreg.
– Az már szép! – mondja az asszony, és elégedetten elmosolyodik.
– De ideje, hogy induljunk! – áll fel a magasabbik. A másik is szedelődzködni kezd.
– Máris mennétek? Legalább valamit hadd adjak az útra – próbálkozik az asszony, de a jövevények már vetik is magukat a lóra.
– Na, Isten áldja magukat! – kiált vissza a magasabbik.
– Vigyázzatok egymásra! – Kiabál utánuk az asszony.
A két öreg egymást ölelve egy darabig még áll a kapu előtt, nézik a távolodó jövevényeket. Azok porfelhőbe öltözve gyorsan távolodnak. Már egy fél órája lovagolnak újabb igazságtalanságok eltörlése, újabb ártatlan leányok megmentése és újabb típusú porszívók eladása (sőt, egyenesen a Nap) felé, amikor megszólal a magasabbik:
– Azért mégis szép, amikor az ember így visszatér a szülői házba.
– Na ja – mondja a kisebbik. – Nincs is szebb dolog a világon, mint a család!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése