Gogol, Nyikolaj Vasziljevics: A köpönyegforgató

NYIKOLAJ VASZILJEVICS GOGOL

A KÖPÖNYEGFORGATÓ


Nincs a világon mogorvább valami a mindenféle magasabb ügyosztályoknál, kancelláriáknál, minisztériumoknál, egyszóval a különféle hivatali testületeknél. Sokan azt hiszik, micsoda jó dolog lehet, ha az ember egy ilyen helyen szolgál. Pedig az a pár millió, amit itt fizetnek, egyáltalán nem éri meg, hogy el kelljen viselni a mindenféle népek irigységét, rosszindulatát, a szabadjára eresztett sajtó gonoszkodásait. Mit törődnek a gaz ujdondászok azzal, hogy minden igazi hivatalnokban egy kissé maga az állam ölt testet: sértegetik, lejáratják őket, egyéni haszonlesésről, önzésről cikkeznek, holott maguk is beláthatnák, hogy itt a köz érdekéről és hasznáról van szó, lévén e sokat sértett hivatalnokok is emez oly nagyon féltett köz nem is elhanyagolható része. De hát sajnos mifelénk nincs tekintélye a munkának. Vajon mikor jön el az idő, amikor a mindenféle (gyakran igen gyanús származású) Nobel-díjasok helyett az igazi termelő munka hőseire leszünk büszkék? És vajon kik termelnek többet (rendeletet, levelet, iratot, aktát, miegymást), mint ezeknek az alosztályoknak, osztályoknak, ügyosztályoknak, sőt, főosztályoknak a reggel kilenctől akár délután négyig is szorgalmas munkába temetkező hivatalnokai?
Egy ilyen osztályon szolgált egy hivatalnok. Nem mondhatnánk, hogy kiváló hivatalnok: nem volt különösebben tanult, nem értett másoknál jobban a számítógépes alkalmazásokhoz, a körpecsétet is mindig fordítva nyomta az alosztályvezető neve mellé. A legtöbb, amit elmondhatunk róla, hogy a nagybátyja unokaöccse, igaz, a nagybácsi egyenesen a főosztályvezető barátjának az ismerőse volt. S akinek ennyi nem elég, az bizonyosan nem bejáratos a magasabb körökbe. Ami a rangját illeti, címzetes tanácsos volt, ez nagyjából annyit jelent, hogy senki nem kért tőle tanácsot, sőt, nem is lett volna tanácsos valamely kérdést éppen neki címezni. Mint ahogy a címzetes egyetemi tanár is lehet manapság bárki, ha megfelelő időben megfelelő helyen, megfelelő személlyel együtt mutatkozik. De még mielőtt bárki ebből arra következtetne, hogy hősünk szerepe elhanyagolható volt a hivatal gigantikus gépezetében, azt máris figyelmeztetnünk kell, hogy rettenetesen téved. Ez a hivatalnok ugyanis a főosztályvezető második köpönyegforgatójaként szolgált.
Kereszt és apai nevén Bekakijj Békakijevicsnek hívták. Lehet, hogy ez a név így elsőre kissé keresettnek tűnik, de meg kell mondanunk, sem őt, sem nevét egyáltalán nem keresték, a körülmények szerencsés összejátszásaként alakult úgy, hogy semmiképpen nem kaphatott más nevet. Még az apjával történt, hogy amikor megszületett, és a keresztanyja megkérdezte, milyen nevet adjanak az újszülöttnek, az anyja, aki még alig tért magához a szülés fáradalmaiból, le sem véve szemét gyermekéről, állítólag azt mondta, milyen édes kis béka. A jelenlévők meg, azt hívén, hogy ezt a nevet választotta, így tartották a gyermeket keresztvíz alá. S ha már az apja béka volt, mi más lehetett volna a fia is, kérdezzük tisztelettel: nos így lett hősünk neve Bekakijj, s apja után Békakijevics.
Aligha akad ember, aki úgy egybeforrt volna a hivatalával. Nem volna elég, ha azt mondanánk, buzgón szolgált, nem, ő szeretettel, élvezettel szolgált hivatalában. Ha csak ránézett a rendelkezésére bocsátott köpönyegre, szinte érzéki örömöt érzett. Ismerte minden gombját, gomblyukát, nyílását és rését, számon tartotta valamennyi hajtását és felhajtását, emlékezett rá, hogyan libben az alja, ha fordul a szél. Ha elkötelezettségének megfelelően előléptették volna, talán már az államtitkári irodában székelne. De – élcelődő kollégái szavával élve – ő ma is csak mosdóban székelhetett.
Van mifelénk egy kérlelhetetlen ellensége mindazoknak, akik azért a semmi egy-két milliócskáért robotolnak az ügyosztályokon. Ez az ellenség nem más, mint a szél, amiről pedig azt mondják, nagyon egészséges. Reggel kilenc óra tájban, amikor az utcák telve vannak a hivatalokba igyekvőkkel, erős fricskákat osztogat válogatás nélkül mindenkinek az orrára, hogy szegény hivatalnokok határozottan nem tudják, hová is dugják az orrukat. Vékony kabátjukban kiszaladnak a kocsijukhoz, végighajtanak öt-hat utcán, és aztán autójukat a hivatali ingyenparkolóban hagyva beesnek hivataluk légkondicionált épületébe, hogy a nagy fontosságú tennivalóik ellátásának szenteljék minden meglévő talentumuk (már ha beszélhetünk egyáltalán efféléről). De mindez, bizony, semmi ahhoz képest, amit a szél Bekakijj Békakijevics számára jelent. Kora reggeli, félig álomittas állapotában, amikor az indulás előtt, negyed kilenckor otthon elfogyasztott első aznapi kávéja sem hat még igazán, orrát az égnek emeli, és az levegőbe szimatol: az erőfeszítéstől két mély, függőleges ránc jelenik meg az orra tövénél. Borzasztó, gondolja ilyenkor, hogy mennyire rossz a szaglása. Igen, hősünk nemcsak nevét, de rossz szimatát is apjától örökölte. Az is mindig akkor került egy hivatalhoz, amikor azt éppen felszámolták. A végén már sehol sem akarták alkalmazni, mert úgy tartották, ő hozza magával a bajt.
Visszatérve hősünkre, el kell mondanom, egy idő óta Bekakijj Békakijevics azt érezte, hogy a hátát és a vállát valahogy különösen süti a hideg. Végül eszébe jutott, hogy vajon nem a széllel van-e mégis a baj. Mert vagy a szél, vagy a köpönyeg. Tudnunk kell, hogy Bekakijj Békakijevicsnek különleges köpönyege volt. Némelyek egyenesen hacukának csúfolták. Tették ezt elsősorban azért, mert különleges szabása volt: ha fordult a szél, azonnal rést talált rajta, így jelezvén a mozgó állófogasként szolgáló köpönyegforgatónak, hogy sürgősen cselekednie kell.
Először arra gondolt, elviszi a köpönyeget Petrovicshoz, a szabóhoz. Erről a szabóról nem volna szükséges sokat beszélni, de hát az irodalmi művekben újabban a bőbeszédűség járja: vannak szerzők, akik képesek hatszáz oldalon mesélni el a semmit, közben bőséggel idézve saját korábbi, hasonlóan míves remekeikből, amiből aztán egy olyan agyonfoltozott és fércelt valami áll össze, mint Bekakijj Békakijevics intertextuális köpönyege; szóval csak eme divat kedvéért bemutatjuk ezt a történetünkben jelentéktelen szerepet játszó Petrovicsot is.
Szabónak azóta nevezte magát, mióta a vasmű bezárt, és ő elvesztette olvasztári állását. Munkanélküliként az olvasztárságot a kocsmatöltelékséggel váltotta föl, azonban kora hajnalokon, amikor az előző napi ittasság már múlóban, az aznapi pedig még csak keletkezőben volt, rákapott a foltozásra: némi aprópénzért hajlandó volt nadrágot megfenekelni, kabátra új könyökvédőt varrni, és – ami történetünk szempontjából a legfontosabb – köpönyeget foltozni. Képzelhetjük, hogy egészen józan ilyenkor sem lehetett, különben eszébe se jutott volna, hogy a nehéz fizikai munkában megvastagodott ujjai közé ilyen asszonynak való dolgot: varrótűt szorítson. Ám ami a legfurcsább, hogy ez a munkája mindig tisztes eredménnyel járt. Szidta is a felesége, egy örökké mogorva, örökké fésületlenül flangáló asszonyság, mondván, ha nem volna mindig részeg, akár úri szabóságot is nyithatnának, de meg kell mondanunk, hogy azért úri szabónak férjeurát még ő sem egészen tudta elképzelni. A szabóságot még csak igen, de az uraságot?
Ennyi talán mégis elég lesz Petrovicsról, különösen azért, mert ő a szó szoros értelmében kidobta Bekakijj Békakijevicset, amikor az köpönyegfoltozás ügyében fölkereste. Pontosabban csak a köpönyeget dobta ki, de Bekakijj Békakijevics ment a hacuka után már magától és a saját lábán is. Nem tudni, hogy Petrovicsnál már megtörtént a reggeli utántöltés, vagy hogy éppen az hiányzott, de az eset igen balul sült el.
– Nem, nem lehet azon javítani! – így Petrovics.
Bekakijj Békakijevics szíve elszorult ezekre a szavakra.
– Miért nem lehet, Petrovics? – kérdezte csaknem rimánkodó hangon. – Hiszen csak az a baja, hogy elkopott a vállon, hiszen neked vannak valamilyen darabjaid...
– Nem – mondotta Petrovics határozottan –, semmit sem lehet csinálni. Nincs itt semmi kopás – tette hozzá. – Ez az új, keleti szél, azzal van a baj, előbb-utóbb mindenhová befészkeli magát – motyogta, már inkább csak magának, majd, amint már említettük, kihajította a köpönyeget.
Bekakijj Békakijevics egyáltalán nem emlékezett rá, hogyan ment le a lépcsőn, hogyan emelte fel a porba hullott köpönyeget, hogyan jutott ki az utcára. Nem érezte se kezét, se lábát. Száját is nyitva felejtette, és a járdáról letérve bandukolt az utcákon; a szél, az imént emlegetett keleti szél ekkor már mind a négy világtáj felől egyszerre fújt. Érezte, ideje lenne köpönyeget fordítani, de nem tudta, hogyan is fogjon hozzá. Most derült ki, hogy minden igyekezete ellenére sem igazán alkalmas erre a második köpönyegforgatói tisztségre. Bezzeg akinek van kellő talentuma: ha kell jobbról balra, ha kell, balról szélsőjobbra fordítja a köpönyegét: azt beszélik, az ilyenekből főosztályvezetők, miniszterek, sőt miniszterelnökök is lehetnek!
Mire Bekakijj Békakijevics hazaténfergett, már egy árva szót sem bírt kinyögni. Másnapra magas láz tört ki rajta. Ágyában fetrengve lázálmok lebegtek előtte, néha Petrovicsot látta, amint fenyegetőzve a keleti szelet emlegeti, máskor képzeletében egy valóságos főosztályvezető jelent meg, és azt harsogta:
– Tudja maga, mit jelent az, ha odafönt máshonnan fúj a szél? Tisztában van vele, mit jelent az, ha fordul a széljárás? Tisztában van azzal, hogy ki vagyok én? Tisztában van vele, kérdem én!
Még dobbantott is Bekakijj Békakijevics képzeletében, és olyan magasra kanyarította erős hangját, hogy még egy osztályvezető is megszeppent volna tőle. Szegény hősünk egész testében remegni kezdett, és csak bámulta a főosztályvezető lassan elmosódó képét, aki még egyre csak ingatta szemrehányóan a fejét, mondván:
– Mi lesz a hivatallal, mi lesz a rendes és rendkívüli jutalmakkal, mi lesz az előléptetésekkel, ha nem követjük a széljárást?
Így történt, hogy szegény Bekakij Békakijevics harmadnapra kilehelte a lelkét.
Elhalálozása után egy héttel küldönc ment a lakására, azzal a paranccsal, hogy azonnal jelentkezzék: az alosztályvezető hívatja. De azt a választ hozta, hogy Bekakijj Békakijevics nem jön. Mikor megkérdezték, miért, így fejezte ki magát:
– Hát csak, mert meghalt, már el is temették!
Így szereztek tudomást az ügyosztályon a haláláról, ami nem rázta meg nagyon volt hivatalnoktársait: Az vesse rájuk az első végkielégítést, aki még sosem vágyott arra, hogy munka nélkül kapjon milliókat.