2015. szeptember 13., vasárnap

Csehov, Anton Pavlovics




ANTON PAVLOVICS CSEHOV

MÉG EGYSZER A DOHÁNYZÁS ÁRTALMASSÁGÁRÓL



A dohányzás elleni világnap alkalmából tartok itt most egy kis előadásfélét, úgymond „jótékony” célzattal. Miért is ne tartanék, tisztelt hölgyeim, és, úgymond, uraim, igaz, nem vagyok valami híres professzor, csak egy kopaszodó főgimnáziumi tanár, és nem vagyok szakértője sem a témának, de erre nincs is semmi szükség. A feleségem is megmondta, mész, aztán beszélsz nekik valami marhaságot, amilyeneket szoktál, és a dolog le van tudva. Hát ha dohányzás, legyen dohányzás, nekem aztán édesmindegy. És valóban, talán jobb is, hogy nem vagyok, úgymond, „szakértő”, így nem zavarnak a tények. Mindig sajnálom azokat a tanult fizimiskákat, amikor kiállnak önök elé, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy kimutassák a tejfehérről, hogy éjfekete, ami még hagyján volna, ha egy hét múlva ugyanők nem bizonyítanák be, hogy mégis inkább zöld. Nem lehet könnyű mindig képben lenni, megérezni, hogy az „atyuskánk”, vagy valamely főhivatalnok, úgymond, mikor, miről, mit akar éppen szakértőkkel bebizonyítani. Gondolják csak meg, tisztelt uraim és hölgyeim, illetve fordítva, vagy, ahogy tetszik, csak kérem, a felségemnek ne panaszkodjanak a sorrend miatt, van így is elég bajom vele. De hát nem erről akarok beszélni, hanem a dohányzás ártalmasságáról. Neked könnyű, mondta a feleségem, csak megemlíted, hogy a dohányzás milyen ártalmas, hivatkozhatsz arra a nagyokos apádra vagy a nagybátyádra, mindkettő szívta azt az, úgymond, „büdös” bagót, és meg is haltak. És tényleg. A feleségemnek igaza van, persze neki nálunk mindig igaza van. És mostanában már a lányaimnak is mindig igazuk van, ha velem vitatkoznak, és a diákjaim is madárijesztőnek neveznek a hátam mögött, tudom én jól. Persze, mert ilyen vékonypénzű vagyok, más rendes, „tekintélyes” ember rég kis pocakocskát eresztett volna, de hát ilyen volt az apám is. Aki tényleg meghalt már, Isten nyugosztalja. Szép temetése volt, három pópa énekelt a sírjánál. Emlékszem, szinte vallásos szertartást csinált a vasárnapi ebéd utáni szivarból. Előbb csak sodorgatta, szagolgatta, aztán a papírgyűrűcskét vette le róla, megnézte, mintha ellenőrizmi kellett volna, hogy tényleg a kedvenc márkájáról van-e szó, majd a szivarvágóval hirtelen lecsapta a szivar végét. Mindig megborzongtam tőle gyerekként. Épp ilyennek képzeltem, amikor a nyaktiló lesújt az elítélt nyakára. Brr. Az apám azonban nem borzongott, ellenkezőleg, láthatóan élvezte, ahogy egy gyertyával, mert egy égő gyertya mindig oda volt készítve a vasárnapi asztalra, mondhatni a teríték része volt, biztosan botrány tört volna ki, ha egy napon elmarad a gyertya, vagy netán nem ég a megfelelő pillanatban, szóval meggyújtotta a szivart, hátradőlt, és leszívta az első szippantást. Ha láttak már boldog, elégedett arcot, az apámé ilyenkor, úgymond, épp olyan volt. De hát elment, meghalt már lassan tíz éve. Ha nem dohányzott volna, talán még most is élne. Nyolcvankettő volt, amikor bevégezte, szép kor, én biztos nem élek addig, bár sosem dohányoztam. Tudják, hölgyeim és uraim, az a baj ezzel a dohányzással, hogy vagy dohányzik az ember, vagy nem, mindenképpen, úgymond, elviszi az „ördög”, és sosem derül ki, mi lett volna, ha másképpen van. Én például, talán el sem tudják képzelni, valamikor nagyreményű fiatalembernek számítottam, aki előtt jelentős tudományos karrier áll. Sőt, legyen szabad megjegyeznem, bizonyos, előkelőbb pétervári körökben egészen jó partinak számítottam. Szinte láttam is magamat, amint középkorú professzorként pipázgatva üldögélek tekintélyt parancsoló íróasztalom mögött lakásunk elegáns dolgozószobájában. De aztán valahogy úgy alakult, hogy miután megnősültem, sosem volt saját íróasztalom, dolgozószobára pedig nem is gondolhattam, és amint látják, tisztelt hölgyeim és uraim, a pipázás is, úgymond, kimaradt az életemből. Most úgy gondolom, de, kérem, ezt nem mondják el a felségemnek, ha lehetne „másképpen”, talán meg se nősülnék. És talán a szivarra szoknék rá én is, bár ebben a mai világban, amikor az ember nem gyújthat rá a vodkája mellé a resztoráncsikban, bármi megtörténhet. Még a vodkát is elvehetik az embertől, pedig akkor, mondják meg, tisztelt hölgyeim és uraim, mi maradna a magamfajta férjeknek, akik már túljutottak, úgymond, életük „csúcsán”. Igaz, ez talán nem következik be, mert akkor összeomlana az a mélyen tisztelt állami költségvetés. De ma már nem gyújthat rá az ember nyugodtan az utcán sem, mert ki tudja, milyen iskola, vagy „hivatal”, vagy templom kapuja nyílik ott éppen, és amikor az asszonyok, tisztelet a kivételnek, otthon is megtilthatják a férjüknek, hogy rágyújtsanak, vajon mit is tehetnék? És vajon mit tenne az apám, ha ma élne? Amikor az, úgymond, „szakértők” arról beszélnek, hogy a mi kis Pétervárunkon a lakosok alig fele dohányzik. Micsoda önpusztítás, úgymond, azért a semmi kis élvezetecskéért. És persze ma már megvenni sem egyszerű a füstölni valót, mióta csak abban a két tucat birodalmi trafikban lehet ilyesmit kapni, és azok előtt is mindig hosszú sor kanyarog. Igaz, ha végigmegy az ember Nyevszkij proszpekten, jóformán minden kis mellékutcácskában talál olyan kapualjat, ahol kéz alól vehet bagót, egyenesen rátukmálják az emberre, persze meglehetősen borsos áron. A múltkor egy ilyen erőszakos alak velem is megvetetett két doboz Cárszkijét, képzelhetik, mit kaptam aztán a felségemtől, amikor megtalálta a kabátomban, amikor, szokása szerint, átkutatta a zsebeimet. Hogy ilyen csempészárukra verem el azt a kevés kis pénzecskét, amit egyáltalán megkeresek. Hiába magyaráztam, hogy én nem akartam, hát hisz sosem is dohányoztam. És jó is, mert a dohányzás tulajdonképpen félig már be van tiltva, úgyhogy jaj annak a párszázezer szerencsétlennek, akit ezért a mi szépséges városkánkban meg is fognak bírságolni, bizony számolgathatják le a rubelocskákat. De hát így van ez jól, fő az egészséges életmód. A mi nagyméltóságú uraink láthatóan mindent megtesznek értünk, önfeláldozásukat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ők ott a törvényhozásban persze szívják azt a „büdös” bagót, mert, azt mondják, nélküle nem bírnák a nehéz munkát és nagy felelősséget, amit a törvények meghozatala jelent, például arról, hogy a dohányzás minden, úgymond, „nyilvános” helyen be van tiltva. De rendnek muszáj lennie. És nagyszerű jövő elé nézünk, hölgyeim és uraim! Meglátják, nemsokára megszokja mindenki, hogy reggel beáll a szép, hosszú sorba a reggeli vodkájáért, aztán átáll egy másikba, ahol a napi dohányadagjához juthat hozzá, és így tovább egész életében, míg aztán a kórház előtt áll sorban, majd végül a temető kapujánál, hogy, miután, úgymond, megásta a saját sírját, „szépen” sorban elpatkoljon, és kész. De látják, tisztelt hölgyeim, és uraim, az ember könnyen eltér a tárgytól, holott most látom, közben megjött a feleségem, úgyhogy tisztelettel abba is hagyom ezt a kis előadásfélét, amit önöknek tartottam. És, tekintettel arra, hogy a dohány, mint az imént részletesen kifejtettem, rettenetes mérget foglal magában, ennek folytán dohányozni, úgymond, semmi esetre sem „ajánlatos”, legyen szabad kifejezést adnom abbeli reményemnek, hogy a dohányzás ártalmasságáról tartott jelen előadásom meghozza a maga „gyümölcsét”.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése