SIR ARTHUR CONAN DOYLE
RÉSZEGISZTÁN KIJÓZANODÁSA
I. FEJEZET
Mielőtt Londonba érkeztem, ahol sem rokonaim, sem barátaim nem voltak, sokat töprengtem, hogyan is rendezkedhetnék be célszerűen. Kapóra jött, hogy egy régi ismerősöm azt ajánlotta, keressem fel Sherlock Holmest, aki éppen lakótársat keres. Megörültem a lehetőségnek, hiszen magam is régi olvasója vagyok Mr. Conan Doyle írásainak, és már vagy száz éve szerettem volna megismerkedni a híres detektívvel. Így történt, hogy módomban volt nemcsak együtt lakni vele, de részt is vehettem némely titokzatos ügyek felderítésében.
Mondhatom, rendkívül élveztem a helyzetet, leszámítva egyetlen dolgot. Hónapok óta éltem Mr. Holmes házában, és naponta többször végig kellett néznem a jelenetet, amelybe sehogy sem tudtam belenyugodni. Ellenkezőleg. Napról napra jobban bosszantott, s éjjel nem tudtam aludni, ha arra gondoltam, milyen gyáva vagyok, hogy semmit se teszek ellene.
Ma is, ahogy együtt ültünk a szobában, Holmes bekapcsolta azt az átkozott tévét. Hosszú, fehér ujjai a távirányítón játszottak, aztán megállapodott az egyik adónál, ahol éppen híreket mondtak. Már egy éve, hogy hazajöttem a gyarmatokról, de nem vagyok képes megbarátkozni ezzel az átokverte készülékkel. Most is egy ideig tűnődve néztem, amint barátom arca elborul, szeme egyre keskenyebbé válik, jobb keze, amely eddig a fotel karfáján pihent, lassan ökölbe szorul. De aztán hirtelen úgy éreztem, nem bírom tovább. Talán fejembe szállt a tüzes bor, amit ebédhez fogyasztottunk, nem tudom, de tény, hogy kitört belőlem az elfojtott keserűség.
– Most mi következik? A Nemzeti Hazugsághivatal mai közleménye? A Hantavédelmi megbízott sajtótájékoztatója? Netán beszélgetés a Nemzeti Főmutyi helyettesével?
– A kormányszóvivő sajtótájékoztatója. Talán maga is meg akarja hallgatni, Watson doktor? – fordult felém házigazdám.
– Eszem ágában sincs – feleltem meglehetősen nyersen. – Fontolja meg jól! Gondolja át a következményeit! Ha testileg elfoglalja is, kitöltve az üres időt, mégis természetellenes, beteges folyamat. Átmenetileg talán éles elméjével ellen tud állni neki, de azért a sok hazugság fokozatosan elsorvasztja az agyat, végül tartós elbutulást okoz. Nagyon drágán kell végül megfizetni ennek a múló szórakozásnak az árát. Nemcsak mint jóakarója, barátja, hanem mint orvos figyelmeztetem önt, mert e minőségemben, úgy érzem, némileg felelős vagyok önért.
Nem sértődött meg. Kivette füléből a fülhallgatót, és felém fordult.
– Szellemem nyughatatlanságát nem tudom megfékezni mással, mint ezzel a szerrel. Elismerem, veszélyes, de hát mi nem az, kedves Watsonom? Vannak, akik az ételek vagy a szex mértéktelen fogyasztásába menekülnek, mások alkoholhoz, kábítószerekhez folyamodnak. Adjon valami igazi rejtélyt, valami felderítésre váró titkot, és eszembe sem jut, hogy így csillapítsam elmém zakatolását. De talán mindjárt jobbra fordul a helyzet.
– Miből gondolja – kérdeztem, és felugrottam ültömből, mert mindig izgatott Holmes ragyogó megérző és elemző képessége.
– Egyszerű – felelte Holmes. – Önnek talán elkerülte a figyelmét az az apróság, hogy tizenkét perce bejött a házvezetőnőm, és bejelentette, hogy Részegisztán önkívüli és agyhatalmazott nagykövete vár odakint, sőt, ahogy most elnézem, a nagykövet már be is lépett az ajtón, és mintegy öt perce mintha beszélne is valamit.
– Újra kérdezem, ez itt a Baker street 221/b? Mert a kapu fölött a táblán ez volt olvasható – hallottam a nagykövet mélyen elszánt hangját, ahogy odafordultam.
– Kiváló megfigyelés – mondta Holmes. – De hát akkor miért kérdezi?
– Mr. Sherlock Holmeshoz van szerencsém? – folytatta rendíthetetlen nyugalommal az agykövet.
– Parancsoljon velem – mondta Holmes. – És engedje meg, hogy bemutassam társamat, Watson doktort.
– Üdvözlöm Önöket a magam, valamint Részegisztán nagyhercege nevében.
– Bocsánat – szóltam közbe – de Afganisztánba utaztomban abban a szerencsében volt részem, hogy megfordulhattam Részegisztánban is, mely, úgy rémlik, akkor még köztársaság volt.
– Ma is az – bólintott felém a nagykövet. – De nálunk teljes vallásszabadság van, uram – folytatta némileg méltatlankodva. – És ha egy miniszterelnök nagyhercegnek vallja magát, és úgy is viselkedik, mint egy valóságos uralkodó, azon senki sem lepődik meg, senki sem háborodik fel. Elvégre a vallás magánügy, ez az alapvető emberi szabadságjogok közé tartozik, remélem, ezt önöknek itt, Angliában felesleges magyarázgatnom.
– Nézze el barátom tájékozatlanságát – mondta Holmes. – Csak nemrég tért haza a barbár Afganisztánból, ahol a demokrácia még gyermekcipőben sem jár, ahol még nem is hallottak például a többpártrendszernek arról az igen takarékos formájáról, amely önöknél olyan kiválóan működik.
– Örömmel tölt el, hogy ilyen neves férfiú, mint ön, érti a mi úttörő kezdeményezésünket, melynek lényege, hogy egy párt mindjárt kettő, így persze minden képviselője dupla mandátummal rendelkezik a parlamentben, ráadásul pártunk azonnal ön-maga ellenzékeként is fel tud lépni, szabad választást biztosítva állampolgárainknak, hogy ránk, vagy esetleg ránk szavaznak.
– Eme kölcsönös udvariasságok után talán térjünk a lényegre – mondta hűvösen Holmes. – Miben állhatok rendelkezésére, uram?
– Attól tartok, komoly problémával állunk szemben.
– Azért ennél kissé részletesebben, ha lehet – szólaltam meg.
– Nos, a bajok akkor kezdődtek, amikor nagyhercegünk nemzeti szabadság-harcot hirdetett önmaga ellen. Az utcákon ördögbőrbe öltözött szabadcsapatok kezdtek kószálni, melyek végül meg akarták ostromolni a nemzeti lovardát.
– A lovardát? – lepődött meg Holmes.
– Igen. Hozzá kell tennem, hogy a lovardában jelenleg a nemzeti sajtóiroda működik…
– A tévészékházban pedig nyilván lovakat futtatnak – jegyeztem meg némi rosszindulattal.
– Néha nőket is – egészítette ki szavaimat a nagykövet, és nem látszott rajta, hogy megbántódott volna.
– Kérem, ne térjünk el a tárgytól! Mi van a nagyherceggel? – szólt közbe Holmes.
– Igazán akkor estünk kétségbe, – folytatta az agyhatalmas – amikor ama híres francia királyra emlékeztetve kijelentette, hogy „az álom én vagyok”. És elkezdett nagyot álmodni. Mindjárt kezdetben álomosította a hazai ipart, aztán a mezőgazdaságot. Oda jutottunk, hogy hazánkban már egy tisztességes ebéd is csak álom. Jelenleg épp a tyúkokkal van elfoglalva.
– Úgy érti, nőzik? – kérdeztem.
– Szó sincs róla. Valódi tyúkokról van szó. Kiadta a rendeletet, hogy mostantól minden tyúk köteles egyforma méretű, másfél decis tojásokat tojni.
– Érdekes elgondolás – mondta Holmes. – És az eredmény?
– A tyúkok alól továbbra is rendetlenül, össze-vissza méretű tojások kerülnek elő. Meg kell mondanom, mióta országunk ilyen nagyokat álmodik, ez az első nyílt ellenállás a nagyherceggel szemben. De félek, mindez nem vezet jóra.
– Ha jól értem – bólintott Sherlock Holmes – arra akar megkérni, hogy kutassam fel, hová mehetett el. Nem lesz egyszerű. De vállalom.
– Köszönöm, Mr. Holmes. Ugye számíthatunk az önök teljes diszkréciójára – kérdezte az önkívüli és meghatalmazott.
– Hogyne – feleltem mindkettőnk nevében, annál is inkább, mert fogalmam sem volt, hogy miről van szó.
– Este hat órakor legyenek a Paddington állomáson – mondta a nagykövet. – Ott várja majd önöket Részegisztán környezetbarát, alkohol meghajtású cirkálója. Kérem, a hajóút lehetséges viszontagságai miatt egy tonnánál nagyobb csomagot ne hozzanak magukkal. A viszontlátásra – hajtotta meg magát, és tűnt ki a képből.
– Nem értem – mondtam barátomnak, miután, rövid, hatórás csomagolás után indulásra készen összetalálkoztunk az előszobában. Mit keres a vasútállomáson egy tengerjáró hajó?
– Különvonat az, kedves Watsonom, csak Részegisztán, mint igazi szárazföldi ország, szeret felvágni azzal a nem létező hét tengerrel, amely nem mossa partjait, és persze nem létező tengeri kikötőivel, amelyeket viszont, nyilván, csak hajóval lehet megközelíteni. Lovastengerész már volt a történelemben, úgyhogy igyekeznünk kell, képzelje, mi lesz, ha a nagyherceg hét tenger ördögének vallja magát!
– De mégis, mi lesz a dolgunk? – kérdeztem Holmest, hogy valamit mégis értsek a dologból. – Ki ment el? És hová?
– Erre sem jött rá, kedves Watson? Részegisztán minden korábbinál nagyobb bajban van. A nagyhercegnek, úgy tűnik, az esze ment el. És hogy hová? E pillanatban még én magam sem tudom – hajította a vállamra barátom a négymázsás hajókoffert, ezzel jelezve, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a társalgást. – Irány Részegisztán!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése