Rejtő Jenő

REJTŐ JENŐ

A HÚSZMILLIÓS MENYEGZŐ


        Hárman ültek a compieni erdő mellett veszteglő felfordult vasúti kocsiban. Egy grúz generalisszimusz, egy osztrák untauglich, meg egy füstölgő, drága, angol szivar. Ez utóbbihoz ugyan egy kövér miniszterelnök is tartozott, akinek kopottas keménykalapja mögött érző tengerészszív dobogott, de ennek történetünk kezdetén semmi jelentősége sincsen (sőt a folytatásban is alig). Most még a dobogás sem hallatszott.
– Piros – mondta a generalisszimusz, és arra gondolt, majd csak fölveszi valaki még a talont. Egy piros hetese meg egy tízese volt, most hát kénytelen volt mondani valamit tizenhétre. – Passz piros – ismételte. – Különben is utálta az ultit, ezt valami közép-európai trükknek tartotta. Otthon, a papneveldében mindig dominózott a szeminaristákkal, újabban meg inkább pókerezett. Ha az embernek semmije sincs, csak az éhínség meg a boldog jövő, meg kell tanulnia blöffölni.– Mindegy – gondolta, és megszívta földig lógó, hazai gyártmányú pipáját, hadd lássa az a szivar, hogy ő is tud füstölögni.
Jól számított. Az osztrák untauglich lecsapott a talonra.
– Piros durch-mars! – vezényelte, ahogyan annakidején a monarchia hadseregében tagolták a kiérdemesült schwarz-gelb bajuszpödrők. Felpattant, hogy kilátsszon az asztal mögül, orrát az alatta feketéllő kis pamaccsal az égnek emelte, és olyan lendülettel csapta két össze-fogott öklét a két combja közé, hogy egy pillanatra egészen össze kellett görnyednie a fájdalomtól. – Életteret nekem! – kiáltotta, amikor megkönnyebbült. – Mindent ütök!
– Ütsz te egy nyavalyát! – csattant fel a generalisszimusz, miközben újabb kitüntetést tűzött saját tervezésű, aranypaszományos hófehér zubbonyára.
Ám ebbéli tevékenységét kissé megnehezítette, hogy orrát elérte a kefebajszú ökle. A meglepetéstől székestől hátraesett, és teljes hosszában elvágódott a vasúti kocsi mennyezetén. Az osztrák-német ráugrott, és kis ökleivel csépelni kezdte, mint egy eszeveszett cséphadaró.
A felső szellőzőnyíláson (alulról) ekkor bedugta fejét egy kiérdemesült lovastengerész.
– Bunyó van? Az úri társaság verekszik? – kérdezte alig leplezett izgalommal.
Válaszra nem is várt, becsusszant, és felgyűrte az inge ujját, hogy kivillant karjára tetovált ősi, családi jelmondata, a „Nem, nem soha!” Megragadta a generalisszimusz egyik csizmáját, és megpróbálta lehúzni, ám az sehogy sem engedett. Végül egy nagy rántással mégis megszerezte, de a lendülettől elvesztette egyensúlyát, és szégyen, nem szégyen, seggre esett. De nem pofára, és így módjában állt észrevenni a szivart, amely még mindig békésen füstölgött az asztal mellett, illetve a kalap alatt. A lovastengerész rémülten talpra ugrott, mosolyt erőltetett az arcára, és a csizmát homlokához csapintva tisztelegni próbált, ahogy még Ferenc Jóska kimenős katédjaitól látta valamikor.
Eközben egy sorozat Walt Disney-törpe is megjelent a kocsiban. Volt, amelyik az ablakon, sőt, volt amelyik az ajtón át érkezett. Tudor (Vasilescu) vezetésével valamennyien csatlakoztak a kefebajszúhoz. A generalisszimusz zubbonyát akarták letépni, de még a gombokkal se nagyon bírtak. Különösen Vidor volt elevenében, a kezében szorongatott vesszőnyalábbal csiklandozni kezdte a grúz óriást. Annak se kellett több, összeharapta pipáját, fél csizmájával hatalmasat rúgott a levegőbe, úgyhogy nemcsak a törpék, de a kefebajszos untauglich is nekirepült az éppen mennyezetként szolgáló koszos padlónak. Ám szinte azonnal potyogtak is vissza az ütődéstől kissé kóválygó fejű, szédült alakok a földön fekvő grúzra, aki jobb fegyver híján szétharapott pipájának darabjait köpködte a szemükbe.
E percben lépett be a kocsiba mademoiselle Pepita Hófehérke, és mindenfelé vöröskeresztes csomagolású amerikai csokoládé- és ömlesztettsajt-darabkákat dobált szét, miközben a mögötte beviharzó szimfonikus zenekar népszerű hollywoodi és casablancai melódiákat játszott a múló időről (szólót énekelt Marlene Dietrich és Humphrey Bogart).
       Pepita Hófehérke láttán egy pillanatra minden megmerevedett (különösen úgy alhas táján), de aztán a verekedők még elkeseredettebben kezdték ütlegelni egymást. A kopottas keménykalap mögül előbújt egy hórihorgas légionárius ezredes, és a Marseillest énekelve elkeveredett az egymást csépelő urak között. Ő elsősorban az orrát használta fegyverként: mondhatni átütő erejű orra volt. A keménykalap a törpékre szórta a szivarhamuját, mire azok egymás után ugrottak ki a generalisszimusz zsebéből (ahol maradék kenyérmorzsára vadásztak – hiába), és álltak át a szövetségesek oldalára.
Így aztán az erőviszonyok lassanként megváltoztak. Már a grúz pipásnak is sikerült felállnia, és most csizmás fél lábán ugrálva igyekezett utolérni a kefebajszost, aki körbe-körbe futott az asztal körül, és így sosem sikerült elcsípni őt. A lovastengerész még mindig bambán bámulva állt, kezében a generalisszimusz másik fél csizmájával, és még ma is állna, ha az egyik törpe, a zöldbe öltözött kis Kuka ki nem rúgja alóla az egyik lábát, amitől megint elzuhant, ám ezúttal sikerült méltóságteljesen hasra esnie. A Vidor-törpe állandóan az untauglich körül lábatlankodott, aminek az lett a vége, hogy átestek egymáson, és kipukkadtak, hogy akkorát szóltak, mint egy gombostűvel kiszúrt luftballon. Ezzel aztán a bunyó véget is ért.
A törpék szinte azonnal eltakarodtak, csak előbb piros pecsétes igazolást kértek jó ma-gaviseletükről. A keménykalap megkérte Pepita Hófehérke kezét, aki igent mondott, de csak azzal a feltétellel, hogy mostantól ő viselheti a nadrágot. Az angol szivar beleegyezett, így hát megtartották a világraszóló fultoni mennyegzőt.
A velőtrázó orr tábornokká léptette elő magát, és kikiáltotta a harmadik köztársaságot, amelynek ő lett a császára.
A generalisszimusz visszavette másik fél csizmáját, lerázta magáról a port, és megszállta a fél vasúti kocsit: rájött ugyanis, hogy jobb megszállni, mint megszállva lenni. Ennek a gondolatnak aztán valóságos megszállottja lett a későbbiekben.
– Így végül minden jóra fordult, leszámítva azt a csekélység húszmilliót, aki velem együtt belehalt a bunyóba. De az már egy másik történet – mondta Piszkos Fred, a kapitány, majd felállt a rózsaszín felhőről, kiitta maradék feketéjét, vette zsíros hajóskapitányi sapkáját, és összetéveszthetetlen kacsázó járásával Heltai Jenő és Karinthy Frigyes tapsától kísérve el-tűnt az elysiumi mezőkön.