A RONGYBABA
Mici és a kis tündér barátsága, amilyen váratlanul kezdődött, olyan szoros lett. Legtöbbször együtt játszottak, ha tehették, egy asztalkához ültek rajzolni vagy éppen ebédelni. Málika néni meg is jegyezte:
–Na, ezek jól egymásra találtak. Egy Michaéla meg egy Pálma. Még jó, hogy nem mindjárt Palóma! – tette hozzá viccesen, de mindjárt fel is húzta az orrát, mert senki sem nevetett vele.
Nem is lett volna semmi baj, ha Klárika óvónéni ki nem hirdeti (a beszoktatást megkönnyítendő), hogy minden ovis behozhatja otthonról a legkedvesebb játékát. De csak egyet, egyetlenegyet!
Másnap aztán csak úgy áradt be a csoportszobába a sok kis mackó, süni, felhúzhatós mentőautó, csilingelős mozdony, hogy a járó és síró babákat már ne is említsem. Volt aztán ámulás meg bámulás, cserebere, kipróbálás, örvendezés, noszogatás, hogy amikor Málika néni behozta a tízórait, alig sikerült annyi időre csendet teremteni, hogy figyelem, az asztalkákon ott vannak a tányérkák, azokon meg a finom vajas-párizsis kenyerek, meg egy-egy kis paradicsom mindenkinek.
Mindenki hangos volt és jókedvű, csak Michaéla sírdogált, mert őt bizony kicsúfolták megint. Most éppen azért, mert neki csak egy házi készítésű rongybabája volt, akinek a szemei apró gombok voltak, és a füle is csak cérnahurokból készült. Vele aztán se játszani, se cserélni nem akart senki.
Illetve hát akart volna, csakhogy Muharai Pálmának meg egyáltalán semmije sem volt. Így hogyan cserélhetett volna ő bárkivel is!? Aztán eszébe jutott, hogy tud ám ő varázsolni, ha kell. Elkérte egy percre a kislány rongybabáját, és azt kívánta, hogy az abban a szempillantásban változzon át egy óriási méretű, hajas, copfos, alvós, sírós babává. S már nyújtotta is oda a csodababát barátjának.
A hatás nem maradt el, még ha nem is egészen az történt, amire a kis tündér számított. A kislány ledobta a földre a hatalmas új babát, és rettenetes zokogásba tört ki.
–Elvette a babámat! Óvónéni! Elvette a kedvenc babámat! – tört fel belőle, másfelől meg a tündérkét ütötte-verte kis kezeivel:
–Add vissza a babámat! Nem cserélek veled! Az az enyém! Anyu varrta egyedül nekem!
Muharai Pálma nagy bajban volt. Mert már jött is az óvónéni:
–Ejnye, te kis buta, miért veszed el a másét? Mikor látom, ott van neked az a gyönyörű nagy bolti baba!
A kis tündér nem tudta mit tegyen. Az igazat nem mondhatta el, mert akkor kiderül, hogy neki itt semmi keresnivalója. (Tündérek ugyanis nem szoktak embergyerek-óvodába járni). Szívesen visszaadta volna barátjának a rongybabát, csakhogy azt átvarázsolta. Visszacsinálni meg nem tudta a dolgot. Emlékezzünk, csak napi egy kívánsága lehetett.
Michaéla sírt, Máli néni bólogatott:
–Tudtam, hogy ezekkel még sok bajunk lesz. És tessék!
A kis tündér meg csak állt, hallgatott, és közben igyekezett erősen Küküllő mesterre gondolni, hátha megérzi, hogy itt micsoda rettenetes nagy a baj. S ha az öreg erdei Küküllőben reménykedett, nem is kellett csalódnia.
Mert az bizony hipp és hopp, ott termett, meg se látta senki, és már el is tűnt. Épp csak ráfújt közben a nagy babára, mire az rögvest visszaváltozott azzá a rongybabává, ami azelőtt volt.
–Tessék, itt a babád – hajolt le Klárika óvónéni, megsimogatta Michaéla haját, és kezébe adta az elveszettnek hitt kedvencet. – Béküljetek ki! Aztán irány a tízórai, mert utána mesélni fogok.
Két perc sem telt el, s a két kis ovis olyan jóízűen tömte magába tányérkája tartalmát, hogy a szívünk is megmelegedett volna, ha épp akkor kukkantottunk volna be a csoportszobába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése