NEMZEDÉKEK
A történetnek itt vége is lett volna, ha másnap reggel – szokás szerint – nem nagymamája hozta volna oviba Micit, azaz Michaélát. De bizony ő volt, és már átöltözés közben úgy harsogta tele panaszával az előszobát, mintha maga volna a kisteleki kisbíró legelső kikiáltója:
- Micsoda óvoda ez?! Ahol elveszik ennek a kislánykának a babáját! Mert cigányok vagyunk, velünk már mindent lehet?!
–Ne tessék óbégatni! – szólt rá a panaszosra Málika néni.
–Óbégat a rosseb! Hogy verné meg a devla, aki ilyet csinál! – volt a válasz.
S ki tudja, hogy folytatódott volna, ha addigra egy csapat kis óvodástól körülvéve ki nem jön a szekrénykékhez Klárika óvónéni is.
–Csókolom a kezét, óvónéni, de miért engedi, hogy elvegye az a nagydarab dzsamba a kisunokám kedves bábuját?!
–Jó reggelt, Farkas néni! Nem engedek én semmi ilyesmit.
–Otthon aztán még ő kapott ki az apjától, hogy miért rovel már megint!
–Itt valami félreértés lehet – próbálkozott az óvónéni – Hát hiszen meglett a baba, haza is vitte magával az unokája.
–A Mici? Úgy igaz. Az bizony nem hagyja a magáét elvenni! Az én nevelésem! Nem olyan, mint az a nyámnyila anyja. De hagyjuk! Legalább kapott büntetést az a másik? Az a kis irigy?
–Elrendeztük a dolgot hármasban Úgy a legjobb – adott némileg kitérő választ Klárika néni.
Délután aztán anyukája, „az a nyámnyila” jött Michaéláért. Már tudott a reggeli incidensről (a nagymama felhívta telefonon az üzletben, ahol dolgozott), és most nem győzött elnézést kérni.
–Hiába, már csak ilyen marad az anyám, így nevelték, így élte le az életét. Tele van megbántottsággal. Az unokájáért pedig, tudja, óvónéni, ölni is képes volna, annyira imádja.
–Ugyan, semmiség, az egész – mondta Klárika néni. – Az a jó, ha a szülők mindig, minden körülmények között szeretik a gyereküket. A nagyszülők meg végképpen erre valók. Ők a kicsik földi védangyalai. Rá is érnek, türelem is, szeretet is van bennük bőven. Bár mindenkinek jutna belőlük elegendő! Látja, annak a másik kislánynak talán éppen ez hiányzik.
–Aki elvette a lányom babáját?
–Valami olyasmi, igen – felelte zavartan az óvónéni.
–Tudja, mit? – kérdezte az anyuka. – Csinálok annak a kislánynak is egy olyan rongybabát. Ahogy hallom, barátkoznak egymással. Anyagom maradt. Tudja, az üzletben, ahol dolgozom, kérésre ráigazítjuk a ruhákat a vásárlókra, Néha a nadrág szára túl hosszú, néha a szoknya derekából kell kivenni egy keveset, hogy jobban álljon. Ilyenkor a levágott anyagdarabot is odaadjuk, de a legtöbben nem akarják eltenni. Na, ebből szoktam elkérni egy-egy darabot. Mindenfélét lehet készíteni belőlük. Terítőt, babát, babaruhát, mikor mi kell éppen. A cigánysoron ritka az elegáns, bolti játék. Gondolja, az a kislány örülne neki?
–Nagyon is! – vágta rá Klárika néni.
Eltelt egy-két nap, amikor Michaéla kezében egy újabb rongybabát szorongatva érkezett az óvodába.
–Ez a barátomé! Anyu varrta, hogy neki is legyen babája! – tájékoztatta Klárika óvónénit a kislány, ahogy befutott a csoportszobába. Át is adta a babát Pálmának, aki el se akarta hinni, hogy ez igaz lehet.
–Az enyém? Igaziból? Nem is kell visszaadni? Köszönöm! Te egy tündér vagy!
Aztán együtt elvonultak a babaházat berendezni a babáiknak. Olyan aranyosak voltak, hogy még Málika dajkanéni is meghatódott egy kicsit.
Muharai Pálma láthatóan jól beilleszkedett a csoportba, Klárika óvónéninél is jól érezte magát (persze Ági nénit jobban szerette), de most, hogy gyönyörű, új rongybabájával tért este haza, igazán boldognak érezte magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése