Magyar irodalmi történetek 17.

A MÚZSÁK HAJLÉKA

(Brüll Adél és Boncza Berta)

– Bocsánat, asszonyom! Ideülhetek egy percre?

– Csak tessék. Én már úgyis indulóban vagyok.

– Maradjon, kérem. Hadd mutassam be magam: Boncza Berta vagyok.

– Adyné?

– Boncza Berta.

– Örvendek, kicsikém. Diósyné, Brüll Adél.

– Hallottam, hogy Pesten van. Azt gondoltam, beszélnünk kellene.

– Kellene?

– Szeretném.

– Volna miről?

– Róla.

– Tudja, én már nagyon régen nem voltam része az ő életének.

– Most már senki.

– Hát akkor?

– Ön már örökre Léda marad.

– Köszönöm, nem kérek belőle. Amíg még élek, szeretnék önmagam maradni.

– Én is, de nem hagyják.

– Kik nem hagyják?

– A rajongók. Az irigyek. A csalódott nők. Az Ady-család.

– Az „édes”?

– Meg a Lajos.

– A Lajoska? A mintagyerek? Akivel sosem volt baj? Aki mindig jó fiú volt?

– Igen. Képes volt odajönni a Bandi halálos ágyához, hogy az szerezzen neki jó állást. Mert ugye annak csak egy szavába kerül. Megkapta a vágyott tanfelügyelőséget, még a forradalomban. De azóta is benne ül. Hogy fordult a világ, őt nem zavarja. Ő is fordult. A jó fiú. Hálából most rám támadt.

– Mit akar?

– A Bandi jogdíjait. Persze nem magának, az „édes”-nek. Hogy ők a rokonai. Bezzeg hogy segítsen, amikor ott maradtam egy szál magam, akkor nem jutott eszébe a rokonság.

– Van végrendelet?

– Ugyan! Még a háború alatt, amikor a nyomor elért minket is, Hatvany, az áldott, megvette az eladatlan, pincében pusztuló könyveket és az összes jogot egyben. Így tudott segíteni, amikor Bandit sehol sem közölték (még a Nyugat sem), és leverte lábáról a betegség és az elkeseredés.

– Meg az alkohol.

– Hát igen. De amikor mi találkoztunk, már késő volt. Azon már nem lehetett segíteni.

– Tudom.

– Bandi halála után Hatvany mindent nekem ajándékozott. Mert szerettem, ápoltam a barátját. Mert Hatvany nagyszerű barát.

– Mindig is az volt. Egy ember, akinek fontos volt a magyar kultúra. Aki a saját pénzét nem sajnálta önként adni a Nyugatnak, Adynak. Ilyen ember száz évben egyszer születik. És akkor is adta a pénzét, amikor megcsalták, összefogtak a háta mögött. Persze ezt maga, kicsikém nem tudhatja. Tizenkettőben történt. Jóformán kizárták Hatvanyt a saját lapjából.

– Bandi mesélt a dologról.

– Őt is megzsarolták, szegényt. És most?

– Most már Hatvany is ellenem fordult. Hogy osztozzam meg az Adykkal. Mert a Lajos el akarja perelni a hagyatékot.

– Szegény Hatvany. Ne haragudjon rá. Menekülnie kellett. Most Bécsben húzta meg magát.

– Még jó, hogy Bandi ezt nem élte meg. Még egyszer belehalna. Hogy nem azok a bűnösök, akik jó magyar kártyás módjára egy lapra feltették az országot, hátha nyernek még néhány évet a hatalomban. Hanem azok, akik féltőn óvni próbálták a magyarságot, akik időben szóltak, akik még az utolsó utáni percben is próbálták menteni a menthetőt.

– Igen, Ady. Ő tudta, látta előre. Olvastam az Üdvözlet a győzőnek-et.

– Most mit tegyek, mondja?

– Én mondjam meg? Ne legyen a nemzet özvegye! Egyezzen ki a Lajoskával. Tömje be a falánk száját. Felezzen vele. És ha rám hallgat, kivonul az irodalomból, ahogy én. Maga, kicsikém, még fiatal. Még megtalálhatja a helyét. A boldogságot. Menjen újra férjhez. De ne költőhöz, ne íróhoz. Azt hallom, Babitsot kerülgeti.

– Én őt? Vagy ő engem.

– Döntsön. De ne őt válassza!

– Már döntöttem is. Köszönöm a tanácsot. Márffy Ödön megkérte a kezem.

– Tegyen úgy, ahogy jónak látja. De ne nagyon legyen szem előtt! Gondoljon szegény Szendrey Júliára. Neki még Hatvany sem tud megbocsátani. Pedig hát…

– Ez valami átok?

– Bertuka, olvasta Kaffka Margit könyvét, az Állomásokat?

– Még nem jutottam hozzá. Lássa, Kaffka Margit is meghalt. Elvitte a járvány. Tudja, hogy Bandi két napig nem akart sem enni, sem inni, csak zokogott, amikor megtudta?

– Margit asszonyt mindig nagyra tartotta. S volt érzéke hozzá, hogy felismerje az igazán nagyokat.

– Én meg kicsit féltékeny is voltam miatta.

– Butaság. Tudja, van abban a regényben egy alak, akit kicsit talán rólam is mintázott. A költőt, Kürthyt meg Adyról.

– El fogom olvasni.

– Egy részt kigépeltettem magamnak, és azóta mindig a táskámban hordom. Hogy erőt merítsek. Tessék, olvassa el:

„Éva, te ezt nem érted, tán senki asszony más nem értené; én oly igazi vagyok az érte való fájdalomban, az eltűrésben; és ez nem hogy megalázna: felmagasztal inkább!…így, mindig őhozzá igazodni, az ő nagy nyugtalanságai, szeszélyei, egyenetlensége felé fordulva lenni arccal… minden órában, minden kis lelki szükségben, hangulatban, életvitelben! És mégis… én vállaltam; erre szántam magam, az életemet. És vállalom és bírni fogom, ha néha, ilyen ideges órákban azt hiszem is, hogy nem bírhatom soká! … Ma leltem meg itt az íróasztala sarkában, egy összegyűrt papírra firkálva a tegnapi versét; ez van benne! Hogy végünk volna nekünk már rég, ha nem galvanizálnók kínnal és bolond hajszákkal az egymás életét! De ez a vers oly gyönyörű, oly csodálatosan remekmű, oly forrón lírai, oly kitakaródzott, oly vérrel aláfutott; nem, nincs szó rá,… Éva, ha soha nem írt volna mást és nem írna többet; ez az egy vers elég ok volna és megérdemelné, hogy neki áldoztam az életem, az én szegényes poézisem, mindent!”

– Gyönyörű.

– És igaz. Ez volt a mi sorsunk. Vállaltuk.

– A sors döntése volt, hogy neki áldozzuk magunkat.

– Áldozat? Vagy inkább áldás? Tudja, kicsikém, egyszer majd, úgy száz év múlva, boldogabb időkben felépül a magyar múzsák hajléka. És ott lesz majd szobra Losonczi Annának, Markovits Miklósnénak, Török Sophie-nak, Vajda Juliannának, Csajághy Laurának, Szendrey Júliának, Laborfalvi Rózának, Fráter Erzsébetnek, Jósika Júliának, Kratochwill Georginának. És – hála a sorsnak, hogy találkozhattunk Adyval – talán nekünk is jut majd egy szerény kis táblácska az egyik sarokban.

– Úgy legyen.