ÁLMOK…EURÓPA…PÁRIZS…EGYRE MESSZEBB
(Bessenyei György és Csokonai Vitéz Mihály)
1805 kora tavaszán szeles, hűvös idő járta. Ezen a nevezetes napon a felhők mögül kibukkanó nap a Berettyó mentén tekergő, Pusztakovácsiba vezető, keményre taposott országúton egy sötét hajú, köpenyébe burkolózó fiatalembert láthatott, amint erőteljes léptekkel haladt célja felé. Kocsizörgés hallatszott. A vándor megállt, bevárta a kocsit. A könnyű homokfutón egy daliás termetű, őszes hajú, idősödő férfi ült. Ahogy a gyalogló mellé ért, megállította a lovakat.
– Adjon Isten szép napot, bátyám uram! – köszönt a gyalogos a szekeresnek.
– Tenéked is, öcsém uram! – jött a válasz. – Merre jársz itt e lapályon, ahol a madár se jár?
– Nagyváradnak tartok Debrecenből.
– Debrecenből? De hisz akkor jókora kitérőt teszel éppen most. Eltévedtél, úrficska?
– Nem vagyok én úr, magad is láthatod, csak egy szegény, nyomorult poéta, aki fejébe vette, hogy nem hal meg, míg nem látogatta meg nagyságos Bessenyei György urat.
– Osztán azt minek, öcsém uram?
– Sok jókat szóltak róla egynémely nekem kedves emberek. Mondják azt is, jó poéta volt.
– Volt?
– Így mondták, merthogy igen régóta nem hallani felőle.
– S te gondolod, megvan még?
– Remélem. Ámbár én már igen sok reményemben megcsalatkoztam.
– Nos ez egyszer tán elkerül a csalódás. Látni akarnád Bessenyei Györgyöt? Osztán mi lesz, ha ő nem fogad téged. Hisz nagyúr volt, valamikor Mária Terézia ajtaját őrzötte. Az is igaz, hogy akkor Párizs is sokkal közelebb volt. Álmok! Európa! Hol van az már!
– Hát tényleg nagyot fordult azóta a világ. De fogadtak engem már nagyurak másutt is. Ha egy Festeticsnek jó voltam, tán kapok itt is bebocsáttatást.
– Majd meglátjuk. A bebocsáttatás még ráér. Addig is kapaszkodj fel ide mellém, és nézz meg jól, ha már ez a kívánságod. Mert hogy én volnék ama Bessenyei.
A fiatalembernek nem kellett kétszer mondani, már fenn is ült a bakon az öregúr mellett, aki kezét nyújtva segítette az elhelyezkedést.
Aztán így folytatta:
– És tebenned kit tisztelhetek?
– Csokonai Vitéz Mihályt. Volt segédtanítót, alkalmi poétát, szegény vándort.
– Csokonai? Mintha Annától már hallottam volna ezt a nevet. Valami lázadó a debreceni kollégiumból?
– Lázadó? Ugyan! Hagyjuk! – legyintett a fiatalember.
– De poéta, ugye? – kérdezte az idősebbik.
– Afféle.
– Bessenyei, Csokonai, együtt a szekéren… – kezdett versbe a szekeres.
– Mit nem adna Kazinczi, hogy ülhessen középen – vágta rá az ifjú.
– Kazinczi? Hát az kiféle-miféle ember?
– A mesterem, az irodalmi vezérünk. A magyar nyelv ügyének élharcosa.
– A magyar nyelv ügyéért én is emeltem szót valaha. Csakhogy, öcsémuram, semmit sem ér a dolog, ha nem az emberek, az országlakosok életének jobbítását szolgálja. Akkor csak pipafüst!
– Kazinczi azért is hosszú börtönt szenvedett.
– Összeesküvés?
– Úgy ítélték. Elárulták őket.
– Miért nem készültek fel rá? Tudhatni, ha három magyar sub rosa összejön, egy közülük biztosan fizetett ügynök vagy provokátor.
– De mégis!
– Tudod, öcsém, a világ nemigen javítható. Erőszakkal meg semmiképpen.
– De a francia gondolat! Rousseau! Az egyenlőség eszméje! A szabadság!
– Szép szavak! De királygyilkosoktól mit lehet várni, mondd! A többi meg: látod mivé fajulta magát. Elszabadult a csőcselék. Aztán a király helyett kaptak egy császárt. s nyakunkra hozták a háborút. Jól mondta Voltaire. Kell iga a népnek. Ha nem volna Isten, ki kellene találni.
Nagyjából itt tartott a két poéta, amikor a szekér befordult egy fatornácos kis ház elé. A kocsizörgésre egy fiatal nő jelent meg az ajtóban, és sétált eléjük a kertajtóig.
– Ez Anna – mutatott a nőre Bessenyei. – Ez meg itt Csokonai, a költő – mutatta be vendégét is.
– Talán kerüljünk beljebb – mondta a nő.– A lovakat, a szekeret János majd eligazítja.
Bementek. A nő párat fordult, s már ott gőzölgött az asztalon a friss báránysült.
– Köszönöm a nagyszerű vacsorát! Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg – mondta Csokonai, amikor, jó óra múltán, vendéglátója asztalt bontott, hogy elővegye pipázó készségét.
– Annának köszönd! Tudod, ez itt mind az ő birodalma. Én is csak arra vagyok, hogy neki eggyel több gondja legyen.
– Ugyan már, ne hallgasson rá – mondta a nő. Egészen elpirult zavarában, úgyhogy gyorsan felállt, és kiment a konyhába.
– Nekem már senkim és semmim, most, hogy a városszéli házunk is leégett – mondta az ifjú poéta, ahogy kettesben maradtak.
– Szerezz újat, és vidd haza oda ezt a lányt! Engem is ő állított talpra. S neki sincs senkije, semmije, mióta az öcsém, az apja itt hagyott bennünket. S ki tudhatja, mit tartogat nekünk a jó Isten. Én már kifelé megyek ebből az árnyékvilágból. S mi lesz vele, ha magára hagyom? Errefelé nem jó egy nőnek egyedül.
– Jaj, bátyám uram, csak azt ne gondolja, hogy ez ilyen egyszerű. Mikor megyek én haza? És hová? S vajon ő tényleg eljönne velem?
– Nézd, öcsém, most Váradra elvisz János szekéren. Intézd el gyorsan a dolgodat, aztán gyere vissza. A lányt addigra én meggyőzöm. De neki bebizonyítani, hogy igazam volt, már majd tenéked kell!
Így történt, hogy másnap reggel már nem gyalogosan, hanem szekéren ment tovább Nagyvárad felé Csokonai, ahol ott az a feladat várta, hogy méltó búcsúverset mondjon Rhédei Lajosné temetésén. Ez volt A lélek halhatatlansága című műve, melyet ott igen jól fogadtak.
De sem ez, sem Bessenyei jóindulata nem segíthetett már rajta: a temetésen megfázott. Nagy betegen, tüdőgyulladással tért meg Debrecenbe. Se kedve, se módja nem volt Pusztakovácsi felé térülni.
Különben is: tényleg ki tudhatja, mit tartogat nekünk a jó Isten. Csokonai még abban az esztendőben, 1805-ben, harminckét éves korában bevégezte földi pályafutását. Bessenyei Györgynek viszont, aki akkor már a hatvanadik évében járt, adatott még hat esztendő, amit békében, megelégedésben, Tariménes utazásain munkálkodva töltött el unokahúga, Anna társaságában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése