KÖRÜLBELÜL
(Karinthy Frigyes és Kosztolányi
Dezső)
(orvostörténeti esemény)
TCzJ-nak barátsággal
Első
beszélgetés
– Halló! Adom a Hadik
Kávéházat!
– Halló! Itt Kosztolányi-lakás.
– Csókolom a kezét,
Ilonka!
– Maga az, Karinthy?
Megismertem a hangját.
– Kedves.
– Dide teljesen odavolt,
amikor megtudta, hogy maga is beteg lett. Két napig sírt egyfolytában. Amikor
maguk elutaztak Oslóba, azt mondta, mindketten meghalnak, mire kitavaszodik. És
sose látják többet egymást. Úgy hitte, elvesztette magát is, mint szegény Csáth
Gézát.
– De én itt vagyok.
– És hogy van? Mikor
jöttek haza?
– Köszönöm, azt mondják,
most már megmaradok. Nagy bánatára az ellenségeimnek. Már egy hete itthon vagyunk.
Beszélhetnék Didével?
– Hogyne. Nagyon boldog
lesz. Mindjárt szólok neki. Ledőlt a díványra egy kis ebéd utáni sziesztára.
– Megvárnám.
– Egy perc…
– Szervusz fidibusz!
–Szervusz Fricikém! Isten
hozott itthon!
– Hallom, heverészel.
– Nagyon rákaptam. Kevés
az erőm. Ha megyek valahová, mindig megbecsülöm, hány lépés lehet az út. Néha
tényleg attól félek, megint összecsuklom, mint ott, a kórházban.
– Hallottam, mi történt
veled. Ahogy megjöttem, azonnal lerohantak a rossz hírekkel. És – erre akár
büszke is lehetsz, fiam –, te vitted a prímet.
– El nem képzeled, mi
történt. Rosszabbul voltam, mint a rádiumos besugárzás után.
– Vagy talán rosszabb
kórházban. Berven nem engedett volna téged mászkálni mindjárt egy műtét után.
– Igaz, nyilván Olivecronánál
is nagy fegyelem volt.
– Meg rend, tisztaság, meg
emberség. Ki hitte volna, Olivecrona számon tartotta, hogy író vagyok.
– Velem is így tettek. Azt
se tudom, honnan értesültek róla.
– És itthon? Befekszel, és
még a neved is megszűnik. Te leszel a ketteske bácsi..
– Mentünk a folyosón.
Ilonka fogta mindkét kezem, hogy vezessen. De a térdeim hirtelen felmondták a
szolgálatot. Ő szegény próbált tartani, karolni, de nem bírt el. A végén
lecsúsztam a földre, mint egy fejlődésben visszamaradt másfél éves. Ide jutottam.
– Túlzol, mint mindig,
mint néha az Esti-novellákban. Volt, elmúlt. Lépj túl rajta.
– De ki biztosít, hogy
holnap nem esek-e újra össze, akár az utcán, a fal mellett?!
– Akkor épp műtét után
voltál.
– És már a hányadik után!
Én már nem hiszek ebben az egészben! Mi értelme, mondd!?
– Itt társaloghatsz becses
személyemmel. Fogd fel, hogy ez egy irodalomtörténeti esemény Az irodalomtörténészek
még nem tudják. Pedig egykor majd tanulmányokat írnak róla. Meg doktori
értekezést. Az orvostörténészek viszont már most jegyzik. Két túlélő, egy
Berven- meg egy Olivecrona-páciens. Ez neked smafu?
– Ne röhögtess! Fáj.
– Addig jó, amíg érzed,
hogy fáj. Megírhatod versnek, és a kritikusok majd azt mondják róla, hogy ez
szép. Hogy neked fáj, az nekik tetszik. Micsoda öröm! De van egy rossz hírem
is: a temetésemre még várnod kell. Ne reménykedj! Eszem ágában sincs meghalni
mostanában. Egy új regényen dolgozom. Ez lesz a nagy mű. Majd meglátod.
– Elfáradtam, várj leülök
ide a székre.
– Tudod mit, Pihenj egy
kicsit. Aztán hívj fel. Itt leszek a Hadikban még egy órácskát. Megiszom egy
jó, pesti kávét. Naponta egyet szabad Aztán majd idejön értem ötre Aranka.
Második
beszélgetés
– Tessék :itt a Hadik
kávéház.
– Hallo! Beszélhetnék
Karinthy Frigyes úrral ?
– Igen uram, rögtön szólok
neki: Egy perc türelmét kérem. Mit mondjak, neki, uram: ki keresi?
– Kosztolányi Dezső. De ne
árulja el neki, egy kis tréfát készítek itten.
– Jaj, Kosztolányi úr, de
rég járt nálunk! Már futok is. Az Isten áldja meg!
– Allo? Bonjour, Monsieur! Parlez vous francais. Non? Itt a Nemzetközi
Pen-klub titkársága, .de Paris. Úgy értesültünk, hogy Magyarországról Önt,
Karinthy Frigyes urat akarják felterjeszteni Nobel-díjra az új regénye alapján?
Mi is a címe?
– Üdvözlöm! Nagyon
megtisztelő. Izé. Nekem nem is mondták Sajnos a címet én így hirtelen most nem
is tudnám megmondani.
– Hát döntse már el, maga
ökör!
– Hallo! Központ! Megszakadt
a vonal. Honnan jött ez a hívás?
– Hallo! Itt
Krisztina-központ. A hívást kezdeményező előfizető: Kosztolányi Dezső.
– Hallo! Összekapcsolna
vele újra?
– Kérem, beszéljen!
– Hallo Itt Kosztolányi
Dezső.
– Tényleg megírtad a
nekrológomat?
– Honnan veszed?
– A Centrálban beszélték.
Állítólag zseninek neveztél benne.
– Na ne túlozz, Fricikém!
– Várjál, felírtam, ide a
jegyzetfüzetembe: Hogyaszondja: lehet, hogy ez a marha volt köztünk az egyetlen
zseni!
– A marhát vállalom.
– Ne szerénykedj. Az előző
telefon se volt semmi. Csak most nem tudom, marha vagy ökör?
– Megizzadtál rendesen,
mi?
– Ne izgulj! Olivecrona
azt mondta, a baj nem jön vissza.
– Jó neked. Te tényleg
túlvagy rajta. Meggyógyított a svéd.
– Igen. Hála Arankának,
újra embernek érzem magam.
– Arankának? Mi van a kis
orvosnövendékkel?
-– Te csak ne bántsd
Arankát! Mindent neki köszönhetek. Ő vitt el Bécsbe, ő vette rá Olivecronát,
hogy vállaljon el. Különben is. A betegség megváltoztatja a dolgokat. Olvastalak
ám téged! Ezt ki is jegyzeteltem. Hátha jól jön még egyszer. Tessék. Itt van:
Csupán te állsz itt,
kedvesem, árny gyanánt,
távolba mosva, sápatag és
merőn,
már mint az özvegy, kit
halott férj
hűtlenül elhágy.
Még sincs üres szó ajkadon,
és hazug
vigaszt se súgsz te. Mint a
csodálatos
józan való vagy, és a hűség
s mint a
halál nagy.
– Ha tudnád, mit meg nem
tesz értem! Tűri a nyavalygásom, a rosszkedveim, mosdat, öltöztet, kiszolgál,
belém diktálja a gyógyszereket. Szegényke. Nem hiszem, gondolta, mikor hozzám
jött, hogy ide juthatok. Mondtam már neked. Én nagy, erős, családból származom.
Nálunk ritka vendég volt a betegség. Az én nagyapám…
– Tudom, a negyvennyolcas
huszár volt. Azok sokat kibírtak. De nekik nem csak október hatodika, jutott
március tizenötödike is.
– Igaz. Nekünk már csak
június 4. Jaj, én már sosem látom meg Szabadkát.
-- Ne nyavalyogj! Inkább
arról beszélj, Ilonka mit szólt ehhez a versedhez? Nem akármilyen játék ez a
szapphói strófával.
– Ehhez nem illettek a
rímek. Valami nagyon egyszerűt akartam, de úgy, hogy erős zene szóljon benne.
-– És Ilonka?
– Ilonka? Ugyan! Ő nem
olvassa az írásaimat.
– Ez komoly?
– Nem. Olvassa őket, de
nem beszél róluk. Azt mondja, ő nem ért a versekhez. Meg hogy én nem tűröm a
kritikát.
– Tényleg?
– Tényleg. Nem egyszer
vesztünk össze a verseim miatt. Mindig belekötött valami jelentéktelen
semmiségbe. Hogy azt úgy nem mondják. Hogy onnan hiányzik egy vessző. A
lényeget meg észre se vette.
– Ne panaszkodj, fiam,
örüljünk, hogy élünk!
– Ő is ezt mondja: mit panaszkodom,
amikor a múlt hónapban is megjelent két versem, egy novellám, meg egy nyelvvédő
írásom. Mit akarnék még? Vegyem észre a jó dolgokat is! Ne csak a rosszat
örökké.
– Aranka is ezt mondja.
– Hogy nem lehet elviselni
az örökké rossz kedvemet. Nem győzi hallgatni a panaszaimat.
– Hát állj talpra, Légy
férfi!
– Itthon én már csak
valami ápolásra szoruló gyermek vagyok.
– Akkor mozdulj ki onnan!
Gyere el pénteken a Békeffi-féle Írók Kabaréjába! Felolvasok ott majd valami
marhaságot. Hozzál te is egy rövid novellát. Vagy egy verset. Valami odaillőt.
– Száz sor a testi
szenvedésről. Jó lesz?
– Tökéletes!
– Akkor pénteken.
– És hozd el Ilonkát .
Hadd lássa, hogy tapsolnak neked!
Harmadik
beszélgetés
– Tessék : itt a Hadik
kávéház.
– Hallo! beszélhetnék Karinthy
Frigyessel?
– Igen, asszonyom, azonnal
szólok neki. Mégis, mit mondjak, asszonyom: ki keresi?
– Kosztolányi Dezsőné.
– Egy pillanat.
– Várok.
– Hallo. Parancsoljon
velem.
– Jó napot Karinthy. Itt
Harmos Ilona.
– Kezét csókolom. Csak
nincs valami baj Didével?
– Semmi különösebb baj. De
a péntek nem megy.
– Miért? Egy jót dumáltunk
volna. Meg kicsit kirúgtunk volna a hámból.
– Tudja, Dide alkoholt nem
iszik. Enni meg nem tud. Csak szívószállal lehet belediktálni azt a keveset is,
amit muszáj. És nehezére esik a beszéd is. Mit csinálna ő ott, mondja!
– Sajnálom. Hát jó. Tudja
mit, kedves Ilona, Jöjjenek el hozzánk szombaton. este. Kisebb társaság lesz
nálunk. Főleg asszonyok, Aranka barátnői. Hogy megünnepeljék a hazatérésünket.
Itt bármikor félre tudnak vonulni, ha úgy alakul.
– Ez jobban hangzik.
– De el kell árulnom
magának, lehet, hogy ott lesz ő is.
– Ő? Kiről beszél? A
Radákovichról? Arról a cafkáról?
– Maga ezt is tudja? Ki
volt az az állat, aki elmondta magának?
– Meg fog lepődni,
Karinthy. A maga nagyra tartott barátja maga vallott be mindent nekem.
– Nem értem.
– Akkor maga mégsem ismeri
eléggé őt. Azt mondta, neki most erre a kapcsolatra szüksége van. Mert az a nő
egész másképp látja őt. Nem úgy, mint én. Az felnéz rá. És nem a beteg embert,
hanem a nagy költőt látja benne. Abba szerelmes.
– És én még azt mondtam
neki, álljon talpra. Legyen férfi.
– Hát ez az. Látja, maguk
mind így gondolkoznak.
– Ne haragudjon, kérem.
– Én nem haragszom.
Megmondtam Didének is. A fontos most, hogy ő kibírja. Hogy legyen ereje
végigcsinálni… ami még előtte van. A költőnek élnie kell. Nekem elég, hogy
tudom: akármi történjék is, szeret engem.
– Maga csodálatos!
– Szeretem az uramat,
tudja? Erre szegődtem.
– Akkor szombaton?
– Ha nem jön közbe valami
rosszullét, ott leszünk. Hét óra megfelel?
– Tökéletes.
– Minden jót, Karinthy!
– Viszontlátásra,
szombaton!
Negyedik
beszélgetés
– Halló! Adom a Hadik
Kávéházat!
– Halló! Itt
Kosztolányi-lakás.
– Csókolom a kezét,
Ilonka! Nem jöttek el szombaton.
– Üdvözlöm, Karinthy Talán
majd legközelebb. Adjam Didét?
– Ha lehet.
– Máris szólok neki.
– Köszönöm.
– Egy perc…
– Szervusz fidibusz!
– Szervusz Fricikém!
– Vártunk benneteket
szombaton.
– Nagyon kínos lett volna.
Mária és Ilonka együtt? Hogy képzeled?
– Te hogy képzeled? Örökké
bujkálni fogsz? És Ilonka úgyis tud mindent.
– Megérezte. Megmondtam
neki, ha akarja elválok. De nem tudok nélküle élni.
– És mit válaszolt?
– Azt mondta, csináljak,
amit akarok. Váljak, ha nekem az kell, vagy ne váljak, ha nem akarok.
– És Mária?
– A férje üldöz, hogy
váljak el, és vegyem el Máriát.
– Ajánlanám Berlint.
Nekünk annakidején szegény Etellel bevált. Laki meg Pesten rohangászott töltött
pisztollyal. Persze az még egy másik Berlin volt.
– Régen volt. Azóta
megőrült a világ.
– Igen. És te is.
Elveszed?
– Nem. De értsd meg, kell
nekem!
– Minek? Mit old ez meg?
– Mindent. Te is mondtad,
hogy legyek férfi. Mellette annak érzem magam. Otthon az unalmas, betegeskedő
Kosztolányi vagyok, mellette az izgalmas költő, Esti Kornél.
– És ő? Beíratja magát az
irodalomtörténetbe?
– És ha igen? Kell a
kaland! Emlékszel?
Ó nő,
te drága lengyel,
olyan
vagy, mint az angyal.
Szépséged
égi rendjel.
E
csókkal, puha-langgyal,
kérlek,
hogy ne feledj el,
és érd
be a kalanddal.
– Jaj, a pillanatképek!
Emlékszem, De arra is emlékszem, hogy azelőtt izgalmas kalandként megelégedtél
hetente egyszer Mici néni műintézetének ügyes leánykáival.
– Azelőtt igen. De be
kellett látnom, nekik csak egy fuvar vagyok a sok közül. Egy pénzes pali. Ott
csak az számít, mennyit fizetek. Nem én kellek, csak a pénzem. Körülbelül
ugyanannyi vagyok, mint a sánta háziúr a másodikról. Jól fizető, visszajáró,
disztingvált úr.
– Körülbelül? Körül talán
igen, de belül nem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése