2017. augusztus 16., szerda

Magyar irodalmi történetek 14


A TÉKOZLÓ FIÚ
(Arany János és Ercsey Julianna)


– Gyuri bá! Megjött a fia!
– Köszönöm Istenem! Neked is, Pista gyerek. Akkor te szépen haza is mehetel. Üdvözlöm az édesanyádat! Ne feledd el megmondani!
– Nem felejtek biz én el semmit! Isten áldja, Gyuri bá! – köszönt el a gyerek.
– Édesapám! – szólalt meg végre a tékozló fiúként hazatért Arany János.
– János, te volnál az? Nem látlak, fiam!
– Mondta a kis Pista, hogy baj van a szemével, édesapám.
– Baj, baj, igen nagy baj. Semmire se vagyok így már jó.
– Édesanyám merre van?
– A szobában, az ágyban. Nagyon beteg szegénykém. Már jártányi ereje sincsen. Ha ez a Pista gyerek nincsen, tán már nem is élnénk.
– Most már itt vagyok. Majd csak lesz valahogy.
– De miért is jöttél haza? Neked nem Debrecenben kéne lenned?
– Bolond fejjel színésznek álltam, de aztán hazazavart a jó Isten. Megálmodtam, valami nagy baj van idehaza.
– Álom, álom! Az volt álom, hogy iskolákba mentél. De most már látod, aki parasztnak születik, paraszt marad az mindenképpen ebben a világban.
– De hát a nemesség? A Bocskai-féle?
– Ne bánts te azzal engemet. Tán azt hiszed, én nem akartam volna többre vinni? Anyáddal mi is álmodoztunk valamikor. De látod, csak ennyire tellett tőlem. Megtanított az élet, hogy ne nézzek följebb, mint a kunyhónk teteje. Emlékezz meg Toldi Miklós históriájáról. Ő aztán fölemelkedett, s mire ment véle? Hogy is végződik a mese?
– Nem felejtettem el. Így van valahogy:
Akkor Toldi Miklós királlyal így jára,
Azonban az gyűlés Budáról eloszla,
Toldi Miklós hazaméne Nagyfaluba,
Két esztendő múlván Toldi Miklós meghala.
– Hát jó fejed volt mindig, s látom, az még megvan. De most már bizonnyal okosabb is lettél. Hagyd a Rozványékat is, nem nekünk való urak azok se. Gyökerezz le! Keress egy okos asszonyfélét, akinek tán annyija sincs, mint tenéked, oszt elfogad így, ahogy vagy. S ha kell, melletted marad egy ruhában is.
– Meggondolom, édesapám.

*****

– Aztán hogy vagy mostanában, Juliska kedves?
– Hogy is lehetnék? Nézelődöm, kérdezősködöm, nem kelletik-e cseléd valahol. Anyám is az volt, jó lesz az nekem is. De hát nem csak rám járnak nehéz idők.
– Azért ne siesd el! Nálunk is nehéz idők jártak, és lám, még megvagyunk.. Hallottad, biztosan.
– Szegény édesanyád. Milyen hirtelen elment. Isten nyugosztalja – igazi együttérzés szólt Ercsey Julianna szavaiból.
– Annak már több mint három éve. Apám viszont jobban van. Ha nem is egy sasszem, de ami fontos, azt már látja. Elvan egyedül is, ha kell.
– És te, János? Mi van a kis Rozvány Erzsikével? Azt beszélték a népek, nagyon összemelegedtetek, míg a fiúkat okítottad.
– Beszélték, beszélték. Mindig mindenfélét összebeszélnek. De meg édesapám azt tanácsolta, ne emeljem magasabbra a szemem, mint a kunyhónk teteje.
– Hát az bizony nem túl magos.
– Conrector voltam, most meg már írnok lettem a városnál. Akár házasodhatnék is.
– Aztán kit vennél el, ha szabad kérdeznem.
– Csakis kedveset, olyat, aki hozzám tudna szokni, aki tudna szeretni, aki a keveset is meg tudná becsülni. Olyat, mint te vagy, Juliska kedves.
– Szépeket mondasz, de tudom én, jobb, ha nem veszem komolyan, hiszen senkinek sem kell egy árva, egy fattyú.
– Nekem bizony kellenél. Mondd aztán hozzám jönnél-e, ha szépen kérnélek?
– Mennék én, János, de ugye nem csúfolkodol velem?
– Dehogy is! Kérlek, gyere hozzám, légy a hites társam! Holnap érted jövök, megbeszéljük édesapámmal is a dolgot. Aztán ásó, kapa, nagyharang. Apámtól meg ne félj! Ő is tisztel, téged, hogy a nehéz sorban is az egyenes úton maradtál.
– Mása sincs az ilyen embernek, mint a tisztessége, hát vigyáz rája.
– No, akkor ezentúl majd én vigyázok rád.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése