Feltámadt klasszikusok 17.

THOMAS MANN

JÓZSEF ÉS TESTVÉREI

Mélységesen mély József múltjának kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? Nem, nem Józsefre gondoltunk, csak a kútra; ő nyilván halhatatlan és csalhatatlan, de semmiképpen nem feneketlen; ne mondjuk-e feneketlennek tehát, még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül ez az egyetlen egy ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik.

Az ifjú József, ez a bájos fiú, az időben, amikor Joszif Visszarionovics, a kolosszeus, a keleti égtáj ura, Minden Szovjet-Oroszok és Kapcsolt Részeik Cárja Moszkva trónján ült, Sztalin elvtárs szívének igen jólesőn, ez az egyben szigorú és mulya uralkodó, kinek kitüntetései oly művészi elrendezésben sorakoztak fehér generalisszimuszi zubbonyán, mint egy szakasz jól elindított sztálinorgona; Washingtonban viszont, az USÁ-ban, melyet akkoriban „Ámerika” vagy pedig „A Zimperi­alista világ ura” névvel szoktak illetni, Őbuta­sága, az atombombát Hiroshimára és Nagaszakira ledobató elnök, név szerint Harry S. Truman-szíve-megelégedett”, elnöki ciklusa szerint második, a nép tulajdon fia sugárzott fehér háza ovális irodájából az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság által perbefogottak megrázó keserűségére; mikor Áng­lusföld meggyarapodott gyarmatainak ereje által, s a nemzetközi nagy úton, Párizstól föl az NSZK szorosaiig repülőkaravánok vitték e baráti országok udvarai és Őbutasága udvara között ide-oda a drága dollárt és jelzett aranyat, a Marshall-terv adóit; mikor a jugók városai, Belgrád, Zágráb, Szarajevó, Dubrovnik még Tito marsallnak, a láncos kutyának szolgáltak, Csehországban és Szlovákiában Klement Gottwald alatt a hétnapos siralom az igazi fiúért, Masarykért, a nagyért jajdult föl, és Bukarestben, a könnyek városában, Gheor­ghiu-Dejt imádták, aki nem szorult rá templomra és istentiszteletre: József tehát, ki Rákosi pajtás országának, melyet nyugati nyelveken Hungarynak, szovjetoroszul meg Véngrijának hívtak, Csongrád megyéjében lakott, atyja Junglaus regiákkal és amerikai szövőlepkés eperfákkal árnyas családi tanyáján, Tápé mellett, József, e híresen kellemes ifjú, mert szép és kedves volt, mint a hold, ha teljében áll, és mint Istár csillaga, ha szelíden úszik a tiszta égen, ám ezenkívül atyai részről áldott szellemi javakkal is, – József egyszóval (ötödször és hatodszor nevezzük néven őt, és némi elégedettséggel, mert neve titokzatos jelentésű, és úgy érezzük, mintha említése mágusi erőt adna nekünk, amellyel felidézhetjük a fiú oly beszédesen-eleven személyét), József a maga részéről egy dél-magyarországi városban, Szegeden, melyet ő „Szögedön”, avagy „Szögedében” formában szokott emlegetni, pillantotta meg mindennek, azaz: tulajdon személyes dolgainak kezdetét. Onnan indult el ugyanis régebbi időben – József nem mindig volt vele tisztában, milyen rég – tűnődő és bel­sőleg nyugtalankodó asszonyával, akit gyöngédségből szívesen nevezett „feleség”-nek, holott az szépségesen teljes és egész volt, mint a holdhónapokból álló babilóni esztendő.

Nyilvánvaló, hogy az írás és olvasás művészete nem újabb, hanem, ha lehet, még feleségénél is sokkal régibb keletű szenvedélye. Azért beszélünk erről, mivelhogy József oly különös kedvvel vonzódott hozzá, egyenest gyöngéje és kedvence volt példának okáért az az isten vagy bálvány, akit keleten gyakran „Mann, a történetmesélő”, nyugaton inkább „Thomas, a gőzmozdony” néven emlegettek.

Az ifjú József egyébként néha valósággal szédült, mert tériszonya volt, és nemcsak akkor, amikor a kútkáva fölé hajolt, elég volt fölpillantania némely nagy emberekre, épp csak annyira, melyet az ő kedves és szép feje megengedett magának, és máris kortársnak és hozzájuk közel érezte magát, reájuk tekintve, kikbe ő, mint távoli lélek, belépillantott. Fantasztikus belegondolni, de ember ő is, mint azok, és úgy érezzük, hogy noha oly korán született, hogy kezdetei, hogy a mai politikai konstellációk és aberrációk kezdeteiről általánosságban ismét ne is szóljunk, matematikailag tőle alig voltak messzebb, mint tőlünk, mert ezek csakugyan a kút mélyének feneketlen sötétjébe vesznek, és kutatásainknál olyan feltételes látszatkezdetek szerint tájékozódhatunk csak, mint a fordulat éve, avagy Joszif Visszarionovics hatvanegyedik születésnapja, amelyeket mi az igazi kezdettel gyakran éppúgy fölcserélünk, mint ahogy esetenként József cserélte föl néha önmagát egy-egy Nobel-díjas zsenivel, máskor azt saját magával, és így oda meg vissza, meg újra oda meg vissza a végtelenségig, és akkor testvéreiről, akik szintén szép számmal, tudniillik éppen ketten voltak, és a kettő tagadhatatlanul szép szám, még nem is beszéltünk.