Feltámadt klasszikusok 16

JANE AUSTEN

A ZOO-PARK TITKA

Első fejezet

Mindenki sejtette, aki gyermekkorában valaha is látta, hogy Cesar Bbamba főnöknek született. Ezt már származása is megelőlegezte. Walesi kisnemesi családból származott, de családját, mint Angliában oly sok másikat is, tönkretették a bekerítések (tudniillik bekerítette őket a szegénység). Ebből a mondhatni színtelenül egynemű családból csak édesanyja lógott ki egy hajszálnyit, tekintve, hogy ő arisztokrata ősöket örökölt, s a dicső hagyományok folytatójaként egész életét leányai illendő kiházasításának akarta szentelni. Eme tiszteletre méltó önfeláldozását csak az nehezítette meg némiképp, hogy nagy bánatára leányai egyáltalán nem születtek.

Mint említettük, Mr. Bbambát már maga az Isten is főnöknek teremthette. Ezért fordulhatott elő, hogy nagyon korán, már iskolaévei alatt kitűnt társai közül. Mrs. White, a llangwmi társaság lelke, a Llan­gwmi Özvegyek Jótékony Egyesületének alelnöknője mindig és mindenkinek szívesen beszélt erről, különösen, mióta férjének ez a volt tanítványa olyan magasra jutott:

– Tudja, drágám – magyarázta legutóbb is unokahúgának, amikor arról volt szó, hogy ki legyen a díszvendég a szokásos llangwmi tavaszi jótékonysági vásáron, – Mr. Bbamba már akkoriban rendkívüli módon észrevétette magát.

– Igazán? – kérdezte Miss Decens, akinek az a szerencse jutott osztályrészül, hogy nagynénje, Mrs. White szárnyai alatt ismerkedhetett meg az elegáns hölgyekre jellemző illedelmes viselkedés és társasági szokások részleteivel.

– Úgy bizony, drágám. És nem olyan hétköznapi, mondhatni közönséges módon, ahogyan ez gyakran előfordul a később általában elszürkülő, úgynevezett gyermekzsenik esetében. Nem. Az ifjú Mr. Bbamba nem az eszével tűnt ki. Esze igazán nem is volt valami sok. És nem is a rátermettségével vagy kreativitásával. A kreativitás (amit felnőttként se mindig sikerül helyesen kimondania), olyan messze állt tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. És nem is a gyakorlati érzéke volt kiemelkedő, sőt, mondhatni, gyakorlati érzékkel aztán végképpen nem rendelkezett. Különösebben kedvesnek, vagy vonzó külsejűnek sem nevezhetjük, gyermeknek kövérkés, ifjúnak már-már pocakos volt, termete a kívánatosnál alacsonyabb, amitől egész testét valami pipiskedő fölfelé törekvés jellemezte, ráadásul haja is korán elküldte értesítését állhatatlanságáról.

– Mi volt hát akkor az a terület, amely kiemelte őt a hasonló korú és családi állapotú ifjak sorából, és már korán oly nagy reményekre jogosította? – kérdezte Miss Decens, aki korát meghazudtoló érettséggel igyekezett kihasználni a lehetőséget, hogy szülei, Mr. Decens, és Mrs. Decens lehetővé tették számára, hogy a pezsgő társadalmi életű Llangwmben, jelentős tapasztalattal rendelkező nagynénikéjénél szerezze meg azt a minimális világbeli jártasságot, amely nélkül elképzelhetetlen lett volna, hogy megfelelő időben a megfelelő ifjú ember válassza őt feleségnek.

– Vannak ezeknél a közönséges tulajdonságoknál fontosabbak is az életben. Ezért is mondom mindig, drágám,…

Itt Mrs White kissé elkalandozott, hosszú és kevéssé érdekfeszítő előadást rögtönözve tizenhét éves unokahúga okulására az emberi kapcsolatok felszínességéről, a lelki élet mélységeiről és más hasonló, a fiatal, az élet küszöbén álló leányok számára olyannyira fontos tudnivalókról. Alig másfél óra múlhatott el, közben a nap is lement, nem győzve kivárni a beszélgetés legfontosabb pillanatát, amikor Miss Decens, kissé udvariatlanul ugyan, de megismételte kérdését:

– Miben tűnt hát ki oly nagyon az ifjú Mr. Bbamba?

– Épp ezt magyarázom, drágám – mondta Mrs. White, és alig újabb másfél óra múlva valóban visszatért Mr. Bbamba kiválóságának kérdéséhez. – Mr. Bbamba tudott nézni. Gondolná az ember, nézni mindenki tud. Való igaz. De nem úgy, azzal az átható, csodálattal teli módon, elkerekedő, csillogó szemmel, mint borjú az új kapura, kicsit alulról fölfelé, bamba tekintettel, ahogy Mr. Bbamba nézett, miközben homloka közepén, az orra fölött két mély, függőleges árok jelezte a rendkívüli elmeműködést és figyelmet.

Mrs. White nagyon találóan ragadta meg ennek a nézésnek a lényegét. Ez a tekintet olyannyira korán hősünk jellemzőjévé vált, hogy már itt, regényünk elején őszintén be kell vallanunk, eddig kissé megtévesztettük olvasóinkat hősünk valódi nevét illetően. Apjától ugyanis, a derék, llangwmi születésű John Gwrmtől meglehetős közönséges nevet örökölt, ám már iskolatársai is csak Bbambaként emlegették, olyannyira, hogy később, megbarátkozván e jól hangzó, rendkívülien sajátos vezetéknévvel, besúgóként is ezt használta, sőt, maga is így mutatkozott be, ha valahol bemutatásra vagy bemutatkozásra került a sor.

– Engedje meg, Bbamba vagyok…

És általában megengedték neki.

Annál is inkább így tett, mert bár e név nem volt annyira ősi, viszont annyival könnyebb volt kimondani.

Ez a rendkívüli tekintet bűvölte el hősünk minden korábbi és későbbi elöljáróját, függetlenül attól, hogy az illető falusi tanító volt, mint Mr. White, aki a betűvetés rejtelmeibe vezette be, vagy zupás őrmester, mint Mr. Black, aki később a llangun­nori fogatolt tüzérek soraiban próbálta Mr. Bbambát másoknál jobb belátásra bírni. Nem is beszélve már Mr. Greenről, Nagy-London másod-alpolgármesteréről, akihez, mint legfőbb főfelügyelőhöz azidőtájt egész Nagy-London állat- és növényvilága (az embereket leszámítva, de az állatkertet beleértve) tartozott.

Ezért aztán az, hogy Mr. Bbamba lett a londoni állatkert, a nevezetes Zoo vezérigazgatója, tulajdonképpen nem keltett különösebb meglepetést. Számunkra azonban ennek annál nagyobb a jelentősége, mert csak így és ezáltal juthatott olyan tisztességre, hogy Mrs. White-nak eszébe jusson megfontolás tárgyává tenni, vajon nem volna-e helyes díszvendégként meghívni őt az idei jótékonysági vásárra.

El kell ismernünk, hogy bár meglepetést valóban nem okozott, de mégis némi magyarázatra szorul, miért éppen Mr. Bbambát érte e kitüntető kinevezés. Képzettsége ugyanis egyáltalán nem érdemesítette erre az állatkert-vezérigazgatói tiszt­ségre, tekintve, hogy nyelvésznek tanult, már amíg tanult, és már amennyit, ám igaz, hogy bizonyos hajlamai és hajlandóságai valósággal beletaláltak ebbe a feladatba. Mi sem mutatja ezt világosabban, mint az a, még a bentlakásos Milford Haven Schoolban írt versenydolgozata, melynek már címe – „A kettős mássalhangzók előfordulása az emlősállatok neveiben, különös tekintettel a sivatagi rókára" – is a szerző speciális irányultságának bizonyítéka. A dolgozattal egyébként annakidején a tiszteletre méltó tizenkettedik helyet érte el. Csak az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a pályázók száma abban az évben éppen kerek egy tucat volt.

Kinevezésének hátterében pedig az a szerencsés véletlen állt, hogy egy másod-alpolgármesteri közmeghallgatáson olyan meggyőzően érvelt az állatkerti felira­tok helyesírásának elkerülhetetlen megjavítása érdekében, hogy örökre beírta nevét az alpolgármester szívébe.

E nevezetes fölszólamlás hatásosságát persze nagymértékben emelte az is, hogy azon a közmeghallgatáson (amelyre a kutya se ment el), Mr. Bbamba volt az egyetlen, aki a közt képviselte. Ő is csak azért, mert eltévesztette az emeletet: a Bromley kerületi kultúrpalota második emeletén az amatőr nyelvészek klubja ülésezett, hősünk ide készült, de véletlenül az első emeleten szállt ki a liftből, és így tévedt be a nagy-londoni másod-alpolgármester közmeghallgatására, ahol lenyűgöző beszéde és a már Mrs. White által is emlegetett rendkívül hatásos nézése megnyitotta számára a felemelkedés útját.

Meg kell jegyeznünk, hogy nem értünk egyet azokkal, akik úgy vélik, egy jó társaságba való ifjú hölgy számára az a legfőbb tudnivaló, hogy a férfiak előtt butácskának mutassa magát. Ez már azért sem lehet igaz, mert e leánykák többsége túlságosan együgyű ahhoz, hogy efféle képmutatásra képesnek tarthatnánk. Másfelől e sokat emlegetett nézet igazságtartalma annál is inkább kétséges, mert a butaság gyakran az ifjú férfiemberek számára is jó ajánlólevél, amint ezt Mr. Bbamba ilyen szempontból egyáltalán nem rendkívüli felemelkedése is bizonyítja.

Már vezérigazgatóságának első évében fantasztikus reformokat vezetett be. A valamikori Birodalmi Állatkertet Nemzeti Zoo-Parkká keresztelte át, ciceróról arialra változtatta valamennyi felirat betűtípusát, tekintve, hogy ez sokkal angolabb (Ki az a Cicero? Hallott már róla valaki? – kérdezte egy nagyívű, elsöprő hatású beszédében.) Emellett nemzetközi konferenciát szervezett annak eldöntésére, hogy a Dél-Majonéz-szigetekről származó ötleveles csepűrágót vajon „dél-majonéziai”-ként, vagy egyszerűen „dél-majonéz”-ként kell-e helyesen emlegetni. Egyszóval elmondhatjuk, hogy Mr. Bbamba nem okozott csalódást az állatkert vezérigazgatójaként, bár bizonyos bulvárlapok rosszindulatú pletykákat közöltek az éhen veszett bengáli tigrisről, orángutánról és a végtelenül lesoványodott vízilovakról, amelyeknek állítólag azért nem jutott élelem, mert az erre megszabott költségkeretet a nemzetközi konferencia résztvevőinek élelmezésére fordították.

Szándékosságot vagy pláne hanyagságot feltételezni Mr. Bbamba esetében azért sem volna tisztességes, mert vele igen sajnálatos módon elfelejtették közölni, hogy az állatkertben nem csak táblák és feliratok, de a ketrecekben és kifutókban állatok is vannak. Amikor ugyanis, kinevezése után, január tizenharmadikán, életében először (és utoljára) végigsétált az állatkerten, ezek a ketrecek és kifutók üresek voltak. Honnan kellett volna Mr. Bbam­bának sejtenie, hogy ez csak afféle téli, átmeneti állapot, tekintve, hogy az állatok ilyenkor a fűtött épületekben telelnek? De hát ilyen a bulvár-újságírás: nem oknyo­moz, csak terjeszti a rágalmazó féligazságokat.

Ha utánajártak volna a tényeknek, sok fontos dolgot megtudhattak volna. Például azt, amit az egyik szakértő mondott el Mr. Greennek, amikor a másod-alpolgármester megkérdezte tőle, hogyan vélekedik Mr. Bbamba magatartásáról ebben a súlyos helyzetben.

– Uram – kezdte a közelebbről általunk most meg nem nevezett szakember, – amikor a közkedvelt csimpánzok éhséglázadása hatására összehívott szakértői megbeszélésen kiderült, hogy az állatkertben élőlények (is) vannak, Mr. Bbamba igazi, csöppet sem tettetett nyitottsággal és érdeklődéssel fordult eme számára eleddig ismeretlen probléma felé. Elmagyaráztatta magának, hogy milyen kapcsolat illetve különbség tételezhető az állatkertben egy állatnév, annak tudományos elnevezése és a név viselője között, és már ott, azonnal felvázolta egy ezzel a témakörrel foglalkozó nemzetközi filozófiai kurzus megindításának tervét. És ahogy nézett ránk, uram! – fejezte be nyilatkozatát a meg nem nevezett, szavahihető szakértő.

Igen, ezt a nézést Mr. Green is tökéletesen el tudta képzelni. Úgyhogy a beszámoló teljes mértékben megerősítette a másod-alpolgármesterben a kinevezettje iránti bizalmat. Mr. Bbamba legújabb kezdeményezése pedig, hogy az angol tudományosságban ezután az idegenszívű latinizmusok helyett inkább a gaelt használják, végképp megnyerte Mr. Green tetszését, és azonnal kiutalt másfél millió fontot saját keretéből az állatkertnek, hogy a javaslat megvalósításának első lépéseként bevezethessék a rúnajelek használatát az állatkerti eligazító táblák esetében.

El kell ismerni, hogy ez kezdetben okozott bizonyos problémákat. Egy vidéki árvaház lakói például úgy eltévedtek az állatkert hatalmas területén, hogy máig nem sikerült megtalálni őket. Ott bolyonganak valahol, talán már csak kísértő szellemként, akaratlanul is növelve a Zoo-Park igazi angol nemzeti jellegét.

Persze az efféle nagyszerű eredményekről a bulvárlapok mélyen hallgatnak.

Érthető azután, hogy az olyan védtelen és felkészületlen lelkek, mint amilyen Miss Decens is volt, nem tudnak ellenállni eme aljas lapok rágalmainak, és az állatok sorsán rágódnak. Még szerencse, hogy ott volt Mrs. White, hogy megóvja unokahúgát a veszedelemtől.

– Jól nevelt hölgy sosem vesz kezébe efféle bulvárújságokat. A legcsúfabb és legilletlenebb dolog, ha tisztességes nő ilyesféle szórakozást keres – magyarázta, amikor Miss Decens szóba hozta a Mr. Bbamba vezérigazgatása alatt elpusztult állatok dolgát. – Ezek az alávaló újságok olyan illetlenségekről írnak, amelyeknek már a létezéséről sem vehet tudomást egy jó társaságbeli nő. Nem is értem, drágám, hogy jutott eszébe, hogy ilyen írásokat emlegessen? Egyáltalán: hogy jutott hozzá effélékhez?

– Roppant sajnálom a dolgot, – mentegetőzött Miss Decens. – A néni küldött az írószekrényéhez, hogy hozzak papírt a levélíráshoz, és akkor láttam néhány ilyen újságot ott heverni.

– Nos, igen – magyarázta Mrs. White, – éppen összekészítettem, hogy az inassal kidobassam azokat a szemeteket. Mert, ismétlem, én kezembe nem vennék effélét.

– Én sem vettem kezembe őket – mondta mintegy megnyugtatásul Miss Decens. – Éppen csak belekukkantottam.

– Még szerencse – zárta le a kérdést a nagynéni. – Inkább fogjunk neki, és fogalmazzuk meg az illendő hangú meghívást Mr. Bbamba számára.

Így is tettek, és ezzel végképp elhárult minden akadály a llangwmi tavaszi jótékonysági vásár minden korábbit meghaladó sikere, és ama rendkívüli, Miss Decens egész későbbi életét meghatározó lehetőség elől, hogy bemutassák a Nagy-Lon­doni Nemzeti Zoo-Park vezérigazgatójának.

Szerényen el kell hárítanunk magunktól azt a feladatot, hogy leírjuk Mr. Bbamba fényes megérkezését Llangwmba. Nincs tollunk a fényes hintók, a kirendelt tapson­cok, a leányiskolai énekkar, az ebből az alkalomból beszerzett gigantikus mennyiségű papírzászló és konfetti, a fogadáson elfogyasztott sültek, halak, hazai és külországbeli italféleségek ismertetésére.

Az a pillanat pedig, amikor Miss Decenst bemutatták hősünknek, e nevezetes londoni vendégnek, oly nagy jelentőségű, hogy már nem is férhet el ebben a fejezetben: a következő részt kifejezetten ennek szenteljük majd az olvasó épülésére és regényünk szerény épületének följebb emelésére.