Nem scifi 3.

ÍGY KEZDŐDÖTT

A két földi érkezett elsőnek. Megálltak a tisztás szélén, körülnéztek, aztán, hogy nem láttak senkit, megnyugodtak. Vártak.
– Te jó Csillagköd! – csapott a homlokára az alacsonyabbik, akinek hetyke kis bajusz díszelgett az orra alatt.
– Mi van? Mit ijesztgeted az embert? – kérdezte a másik.
– Nem hoztunk fordítógépet!
– Jól kinézünk – mondta a magasabbik.
– Visszamenjünk?
– Mi lesz, ha elkésünk? Ha már várnak minket?
A bajuszos a karórájára pillantott, és megrázta a fejét.
– Már késő. Mindjárt itt lesznek – mondta. – Remélem, ők hoznak magukkal.
Még jóformán be sem fejezte a mondatot, amikor a tisztás túlsó szélén megjelent két britón. Észrevették a földieket, megálltak.
– Te jó Csillagköd! – csapott a bal hátsó végtagjára a magasabbik.
– Mi van? – kérdezte az alacsonyabbik, amelyiknek a jobboldali csápja konya volt.
– Otthon maradt a fordítórobot! Most mi lesz?
– Talán ők hoztak magukkal. Meg aztán olyan sok megbeszélni valónk úgy sincs.
A két földi közben üdvözlésképpen szintén a bal combjára csapott, ahogy a magasabbik britón tette, és nagyon elégedettek voltak, hogy ilyen szerencsésen megoldották az első kommunikációs problémát. Aztán a bajuszos megszólalt:
– Üdvözöllek benneteket, barátaink! – és óvatosan, mértéktartóan biccentett.
A britónok is biccentettek előbb az egyik, aztán a másik fejükkel. Majd az alacsonyabbik, amelyiknek a jobboldali csápja egészen konya volt, azt mondta:
– Azonnal takarodjatok a földünkről, idegenek! – És hogy szavainak kellő nyomatékot adjon, mindkét pár fogsorával vicsorítani kezdett.
– Megy ez! – súgta társának az alacsonyabbik földlakó. – Mosolyogj te is, a fene vigyen el! – tette hozzá, és vigyorogni kezdett. – Meggyőződésünk, hogy a kölcsönös megértés, mint most is, meghatározóan jellemzi majd kapcsolatunkat! – mondta aztán fennhangon.
– Három órát kapnak – mondta a konyacsápú britón, és az érthetőség kedvéért háromszor legyintett jobb mellső lábával.
– Bízunk benne, hogy a most megalapításra kerülő kutató bázis mindkét fél számára hasznos eredmények elérését teszi majd lehetővé! – folytatta rendíthetetlen eleganciával a bajuszos földi, és közben az járt az eszében, hogy ha az űrdiplomáciai tanszék adjunktusa, aki annakidején meg akarta buktatni az egyetemen, most látná, bizonyára bocsánatot kérne tőle. Sőt, gondolta azután, talán én fogom majd tanítani az űrdiplomáciát! Közben jóindulata kifejezéseképpen ő is legyintgetni kezdett a jobb kezével.
– Nem alkuszunk – mondta a britón, amikor a földlakó már a tizedik órát jelezte kezével. – Legföljebb öt órát kapnak! – mondta, és megismételte előbbi mozdulatát, jelezve az ötöt. Majd, hogy még hatásosabb legyen, amit mond, a bolygó legvérszomjasabb ragadozója hangjának utánzásával fejezte be szavait: – Miau!
– Miau! Miau! – felelték kórusban a földlakók.
– Úgy látszik, itt is ismerik a macskákat – suttogta a bajusztalan társának. – Majd küldünk nekik egy pár sziámit otthonról, ha minden rendben ment. Ha tudom, hát elhozom nekik a feleségem macskáját, úgyis utálom, hogy mindig beleül a fotelomba!
– Jó vicc – felelte az alacsonyabbik. – Lehet, – folytatta aztán a gondolatot – hogy mégsem sziámit kellene küldeni, hanem valami még különlegesebbet. Nehogy azt higgyék, hogy mi valami közönséges izével akarjuk kiszúrni a szemüket.
– Csak nincsenek ezeknek is brinkáik? – Nézett rá mind a hat szemét tágra nyitva a kisebbik britón a magasabbikra.
– Tudja a fene – felelte amaz. – Mindenesetre elég fenyegetően lépnek fel. De nem engedhetünk – tette hozzá.
Egy darabig mindannyian hallgattak, méregették egymást.
– Akkor meg is egyeztünk – szólalt meg a bajuszos földlakó.
– Akkor meg is egyeztünk – mondta a kisebbik britón, és emlékeztetőül újra ötször legyintett jobb mellső végtagjával.
– Viszontlátásra – mondták feleletképpen a földlakók, és ők is integetni kezdtek, aztán sarkon fordultak, és elindultak az űrhajójuk felé.
A két britón megvárta, míg a földlakók eltűnnek az őserdőben, aztán ők is visszamentek a telepre.
– Na, mit szólsz? – kérdezte a magasabbik.
– Ez van – felelte a konyacsápú.
Így kezdődött a háború.