Nem scifi 5.

A MIKROMERCIÁNOK

– Szóval valami újdonság? – kérdezte a tábornok, és rágyújtott egy Havanna-szivarra.
– Igen – felelte az igazgató. – Tulajdonképpen nem rendkívüli dolog. Csak egy ötlet. Képzeljen el egy pókot…
– Várjon! – vette ki a szájából a füstölgő szivart a tábornok. – Mégiscsak valami biológiai fegyver?
– Nem, dehogy. Szó sincs róla. Habár… – mondta az igazgató, és rejtélyes képet vágott. Mosolya bosszantotta a tábornokot.
– Tudja, hogy betiltották! Én különben sem szerettem soha azokat az izéket… Az ember nem lát semmit, közben meg… Fúj! – rázkódott meg a gondolattól. – És maguk sose tudták garantálni, hogy nem okoznak világméretű, maradandó genetikai elváltozást, ami ugye itt nálunk is… – tette hozzá, hogy előbbi érzelem-nyilvánítását észokok mögé rejtse.
– Nem, tábornok – ismételte az igazgató, és még mindig mosolygott. – Semmi ilyesmitől nem kell tartania. Ez látható, akár a kezébe is foghatja. Ámbár… azt azért nem ajánlanám – dőlt hátra öntelten.
– Pókot mondott?
– Igen. Épp ez a dolog veleje. Mert mit csinál a pók?
– A pók? – düllesztette szemét a tábornok, és látszott, próbálja felidézni iskolai emlékeit, mégpedig komoly agymunkát végezve. – Legyet fog! – vágta rá végül.
– De hogyan?
– Hálót fon, aztán…
– Na látja. Ennyi az egész.
A tábornok egy darabig nézett a semmibe maga elé, aztán azt mondta:
– Nem értem.
– Dehogy is nem! A mikromerciánok sem csinálnak semmi egyebet. Mondja, tábornok úr, szokott maga otthon takarítani? Pókhálózni?
– Mármint hogy én? – kérdezte felsőbbséggel a tábornok, és közben arra gondolt, lám, igaza volt, amikor úgy vélekedett, hogy minden tudós bolond egy kicsit.
– Tudja, milyen a pók – mondta az igazgató. – Hálót fon. És szép lassan besző mindent.
– És?
– És kész.
– Hogyhogy kész! Ne beszéljen nekem rébuszokban! – mondta a tábornok mérgesen, mert a nagy gondolkodás közben elaludt a szivarja. Úgyhogy most nekilátott, hogy körülményesen újra rágyújtson.
– Nézze tábornok – kezdte az igazgató – a mikromercián hálója, ha egyszer megszilárdult, keményebb a gyémántnál. Csak neutronvágóval lehet eldarabolni.
– Azt mondja – engedte le az égő gyufát a tábornok – azt mondja, hogy…értem! – élénkült fel hirtelen. – Vagy beszövi őket, vagy kénytelenek elárasztani saját magukat radioaktivitással! De hisz ez nagyszerű! – csapott a térdére, hogy a gyufa messzire repült. Még szerencse, hogy a levegőben kialudt. – Ez odafönn is tetszeni fog! Mondja, holnap délelőtt nem tart-hatnánk egy kis bemutatót itten? Elhoznám az urakat. Hadd essen le az álluk. Úgyis állandóan kötözködnek, hogy mi csak herdáljuk a pénzt…
– Miért ne? Jöjjenek csak.
– Hallja, ezt nem ússza meg kitüntetés nélkül! Hát viszontlátásra – nyújtotta kezét felállva a tábornok. – Akkor holnap – vágta bele a szivarját az asztalon álló hamutartóba.
– Viszontlátásra – mondta az igazgató, és az járt a fejében, hogy egy órán át még biztos büdös bagószag lesz az irodájában.

******

Amikor másnap délelőtt a hatalmas fekete kocsik odaértek, az intézetet óriási csődület vette körül. Rendőrségi szirénák vijjogtak, tűzoltók sürögtek, kétségbeesett mentősök próbálták átvágni magukat a tömegen hordágyaikkal.
A tábornok megállította a kocsisort, kiugrott, és befurakodott a tömegbe. Lökdösődött, kiabált, lengette az igazolványát, de csak nem sikerült átjutnia. Végre egy rendőr észrevette. Miután meglátta az igazolványt, azonnal tisztelgett.
– Mi történt itt? – fordult a rendőrhöz a tábornok, miközben igyekezett kifújni magát.
– Nem tudom, uram – felelte a rendőr, és igen szabálytalanul megvonta a vállát. – Én csak itt a külső gyűrűben állok, és próbálom feltartani az embereket, de nem könnyű. Azt beszélik, hogy valami elszabadult pókokat üldöznek. De hát, már bocsánat a szóért, de ez nagy hülyeség. Azért nem csapnának ekkora cécót. Igaz?