VONATON

Vonaton

Kint téli sötét, benn félhomály.
Leültem szemben vele. (Vele?) Futólag ránéztem.
A sors akarta. Vagy a jegyautomata. Vagy mégis a sors?
A sarokba húzódva aludt. A szokatlanul magas szemhéj A szája. Egészen rövid kis vá-gás, alatta-fölötte domborodó kis ív.
Világosszürke dzseki volt rajta, épp csak kigombolva, kitárva, széthúzva kétfelé a vállá-ra. Talán fáradt volt, mikor felszállt. Csak leült, elszundított.
A dzseki alatt szürke, nyakig zárt kötött pulóver, amely kiemelte melleinek vonalát. Lej-jebb szűk, szürke kötött szoknya.
Ültünk a vonaton.
Újra az arcára néztem. Az ismerős, göndör, fekete haj keretezte.
Reggel volt. Koránnak késő, délelőttnek korán.
–Ne haragudjon– szólítottam meg. – Nem emlékszik rám?
 Kinyitotta meglepően nagy, zöld szemét. Benne aranyszemcsék csillogtak.
 –Nem. És vonaton nem ismerkedem. Hagyna pihenni?!
–Hogyne. Nagyon emlékeztet valakire – hebegtem  – Akit egyszer régen nagyon szeret-tem.
De ezt talán már nem hallotta. Szemhéja súlyosan leereszkedett.
Ültünk a vonaton.
Már megvan, mit kellene tennem. Felállni, megcsókolni. Régi emlék, ahogy szétnyílnak az ajkai. És akkor leülök mellé (Mellé?), átölelem a vállát.
De tudtam, minden másképpen lenne. Még oda se érnék, rám nyitná szemét, tekintete éles kés, rám kiáltana:
–Takarodjon a helyére! Ha egy szót is szól, megpofozom. Botrányt akar? Megkaphatja!
Nem szabad ilyen durván közelíteni hozzá (Hozzá?). Esetleg mondhatnám:
–Jó hideg lett ma reggelre. Képzelje, majdnem lekéstem a vonatot, mert befagyott a ko-csim ajtaja. A jégoldó a kocsiban. S nekem nincs senkim, akitől segítséget remélhetnék. Aztán csak kifeszítettem a vezetőülés felőli ajtót. Szerencsére még épp időben értem az állomásra.
–Azt látom –mondhatná.
–Maga is átfázott? Látom, a dzsekijét se vetette le.
–Szegeden is hideg volt – felelhetné.
–Eredendően én is szegedi vagyok.
–Igen?
–Szeretem azt a várost
–Én gyűlölöm –mondhatná, s rám nyílna a szeme.
–Miért?
–Elég a dumából. Hagyna pihenni?
–Persze. Majd őrzöm az álmát.
–Kösz.
–Szívesen tenném sok-sok éjjelen át. Megváltoztam. Tudja? Azóta annyi minden történt. Odasimulnék a hátához, épp csak hogy érezzem a melegségét. Épp csak, hogy érezze, nincs egyedül. Hogy vigyázok magára. Még egyszer nem veszíthetem el.
Azt hiszem, ezeket már csak gondoltam.
Nem csoda, hogy nem válaszolt.
Ültünk a vonaton.
Ferihegynél felállt. Nyúlt a csomagtartó felé.
–Segíthetek? – ugrottam fel.
–Hagyjon már! Mégis, mit képzelt?! – levette a táskáját, helyre rántotta kissé felhúzó-dott pulóverét.
Mit képzeltem? Istenem, ha elmondhatnám.
Kőbánya-Kispestnél szó nélkül kiment. Leszállt.
Kihajoltam, hátha még visszanéz. Talán? De már eltűnt a peronról.
Nem láttam soha többé.