AZ UTOLSÓ NAP
(Juhász Gyula)
ESTE
Hétfő este volt. Dr. Kaló Antal idegesen járkált a konyhában, a viaszosvászonnal letakart asztal körül. Árnyéka a falakon, bútorokon bukdácsolva követte.
Hirtelen kinyílt az ajtó, amely Juhász Gyula szobájába vezetett. Az eredetileg cselédszoba volt, de bentlakó cselédre nem futotta mostanában az édesanyjának. Így aztán, mióta a költő legutóbb hazatért a klinikáról, itt húzta meg magát. Mondhatni szó szerint meghúzódott ebben a zugban, ahol egy ágyon, egy kisasztalon kívül csak egy fali fogas volt, erre akasztotta éjszakára a ruháját. Ki se nagyon jött onnan, csak ha muszáj volt, és azt se szerette, ha valaki bement hozzá. Csak ezt a gyereket, a Pistit tűrte meg, hogy bevigye neki tálcán az ételt, és kihozza az edényeket.
Igaz, gyakran ez is felesleges volt, mert a költő alig evett, megint úgy lefogyott, mint a múltkor, jó, ha még volt 49 kiló.
– Na, mi van Pisti, – szólította meg Kaló a gyereket.
– Semmi.
– Mégis, mit csinál az unokaöcsém?
-- Ül. Haragszik.
– Biztos megint bácsinak szólítottad. Tudod, hogy ki nem állhatja a bácsizást!
– Azt mondtam: Gyula úr, meghoztam a vacsorát.
– Mire ő?
– Morgott, hogy minek zavarjuk.
– És a könyvet? Szóba hoztad?
– Kérdeztem, nem akar-e olvasni.
– Mire ő?
– Azt mondta, most is olvasok, és írtam is valamit. És idemutatott valami kis fekete könyvet. Aztán fel is olvasott belőle.
– A Bibliája. Újabban megint azt bújja. Tudod, valamikor papnak készült.
– A Gyula úr? Tényleg?
– Igen. De aztán minden másképp alakult. Jött Nagyvárad, És költő lett belőle. Akkoriban, amikor a Holnap antológia megjelent, úgy tartották, Ady után ő a legjobb.
– Csak akkoriban?
– Tudod, aztán jött Anna, aztán Várad helyett Arad, majd Szeged. Aztán a forradalmak. Mostanára mintha kicsit elfelejtették volna.
– Miért?
– 18 után sokan nem tartották célirányosnak, hogy érintkezzenek vele. Különösen itt, Szegeden.
– És a barátai?
– Barátok?! Babits, Kosztolányi? Megvolt, megvan a maguk baja. Különben is elnyelte őket Budapest. Aki meg ott él, nemigen lát túl a Nagykörúton.
– Szomorú.
– Az. Kis ország, provinciális nép. Vidéki.
– De Szeged az város.
– Volt. Valamikor. Vasúti csomópont Szabadka és Arad felé. De ma? A vonat is visszafordul innen. Meg az is, akit a véletlen idesodort.
Egy percig csend volt. A gyerek már menni akart, amikor a férfi utánaszólt:
–Azt mutatta, hogy mit írt?
– Igen, és nekem is adta. Itt van, ni! – mutatta büszkén a gyerek a félig összegyűrt cédulát, amit eddig az öklében szorongatott.
– Mutasd csak! Jó, majd visszaadom. De becsüld meg, mert valamikor nagy kincs lesz ez – vette el a cédulát a férfi.
– Igen. Az írása még mindig jó. Kicsit szálkás, de jó. Ennek nem ártott meg a depresszió.
– És mi van rajta? – kérdezte a gyerek.
-- Várj, olvasom. „Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé. Porból vétettünk és porrá leszünk. És lőn este, és lőn reggel: utolsó nap.”
– Ez a Bibliából van?
– Nem – mondta a férfi. – Olyan, de nem. Mintha a Teremtés könyvéből volna. De ott nincsen szó semmiféle utolsó napról. Jaj, Istenem! – tette hozzá.
REGGEL
– Jó reggelt néni! Mi a baj? – lépett be az ajtón Dr. Kaló Antal, akiért sürgős üzenettel ment tíz óra után a Pista gyerek.
– Még nem ébredt fel a fiam – sírta el magát az asszony. – Nem tudom felkölteni. Pedig már rázogattam is. Nem tudom, mi lehet vele.
A férfi feltépte a cselédszoba ajtaját, és berohant. Kitapogatta az ágyon ruhástól fekvő költő nyaki verőerét.
– Jaj, nekem! – sóhajtotta. –Orvosnak telefonált már valaki?
– De hát te… – magyarázkodott az asszony.
– Én nem értek ehhez. Benedek Árpád. Őt kell hívni. Meg a mentőket – indult kifelé.
Az előszobában megtalálta a telefont. Tárcsázott.
– Igen. Sürgős. Talán öngyilkossági kísérlet…. Nem tudom. Talán Veronál. Azt szedte álmatlanság ellen.
Aztán telefonállt az idegklinikára. Negyed óra sem telt el, megjött Dr. Benedek is, az orvos, aki legutóbb elbocsátotta a költőt a klinikáról azzal, hogy szoros felügyelet alatt kell tartani. Rutinos mozdulatokkal, gyorsan megvizsgálta a költőt.
– Még él. Hol a Veronál? – tette fel a legfontosabb kérdést.
– A szobámban – mondta az asszony. Kiment, de egy perc múlva már vissza is jött.
– Jaj, nekem! Eltűnt a doboz.
– Mennyi volt benne?
– Nem tudom. Még sok.
Közben megjött a mentő. Megegyeztek, hogy nem a közkórházba, hanem egyenesen az idegklinikára viszik a beteget. Dél volt, mire beértek vele. Az édesanyja és Dr. Benedek is elment a mentővel.
A lakásban csak ketten maradtak. Dr. Kaló és a Pista gyerek. Ültek, hallgattak.
Úgy négy óra felé, hogy semmi hír nem jött, Kaló megint járkálni kezdett. Aztán bement a cselédszobába. Felvette az aszatlon fekvő kis vékony könyvet. Kihozta, odaállt a gyerek elé.
– Tudod mi ez?
– Persze. A verseskönyv, amit apa nyomtatott ki titokban.
– Igen. Azok a versek, amiket te loptál ki a szobájából. Sosem kereste őket. Nem érdekelte semmi. Látod, fel se vágta ezt a könyvet. Pedig azt hittük, ennek megörül majd. A címe is jó:
– Tudom: Fiatalok, még itt vagyok
– Tedd el emlékbe. Ő is így akarná. Megszeretett téged.
– Köszönöm. De ha visszajön?
– Nem tudom – mondta Kaló. A válasz később, hét óra tájban érkezett meg.
Megszólalt a telefon. Kaló kiment, felvette.
– Itt Dr. Benedek. Szomorú hírt kell közölnöm az unokatestvéréről. Ezúttal hiába volt minden orvosi erőfeszítésünk. A szívműködés a sok serkentő orvosság ellenére egyre gyengült, a Lobelin sem segített. A beteg egy percre sem tért magához. Hat óra 45 perckor Juhász Gyula meghalt.
Így volt: este és reggel: utolsó nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése