HOL VOLT…
Hol volt, hol nem volt, a valahonon innen, de a túlon túl, volt egyszer egy kócos hajú tündér. S ha már egyszer tündérnek született, a neve is tündéri volt: úgy hívták, hogy Muharai Pálma. Miként születik egy tündér? Majd ezt is elmondom, de az egy másik mese. Most épp csak az kérdés, a neve miért éppen Muharai? S miért éppen Pálma? Azt hiszem, ezt talán még a jó öreg erdei Küküllő se tudja, pedig, azt mondják, nincs a világnak olyan titka (már a Muharait meg a Pálmát leszámítva), amit ő ne tudna. Legalább is úgy látszott, mert ha erről kérdezték, előbb hápogott, hogy „hát-hát”, aztán krákogott, majd elpirult, mint aki éppen. Hát így. Úgyhogy, ha találkoztok vele, semmiképpen meg ne kérdezzétek tőle ezt a tündérnév-dolgot, mert szegény Küküllő mester úgy eltűnne nagy zavarában, mint a jó mezei tárkony a borjúpaprikásban, hogy épp csak az emléke marad meg.
De hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, nemigen törődött senki ezzel a névadással, tekintve, hogy volt baj épp elég más ezzel a kócos hajú kis tündérrel. Na nem épp a szívével (az csupa aranyból volt),nem is a lelkével (az meg olyan tiszta volt, mint a színezüst), csak hát… na igen, egyedül az a fránya „ csak hát” lehetett a bűnös.
Muharai Pálma ugyanis rossz társaságba keveredett, ahogy a tündérek közt mondják, s ha ezt mondják, mindig arra gondolnak, hogy egy tündérnek semmi keresnivalója sincsen az emberek világában.
– Jól is néznénk ki – szokta mondani Tündérnagyanyó – ha minden üptre emberekkel kezdenénk.
De hát ez a mi kócos tündérleányunk bizony gyakran elvegyült az emberek között. Hiába óvták, mondván, rossz vége lesz ennek, hiába féltették, hogy csak bajod ne essék, Muharai Pálma bizony nem hallgatott se óvásra, se féltésre, csak ment a maga feje (meg az emberek) után.
Pedig óvásra is, féltésre is épp elég ok volt az utóbbi időben. Tavasszal is kevés eső esett, de nyáron se sütött a nap eleget. Az őszről és a télről meg már szólni sem érdemes.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése