2016. augusztus 31., szerda

Nem scifi 23.


Hegyesfülű I. rész

– Nézze, fiatalember, van valami a történetében, de nem nekünk való. Mi nem foglalkozunk fantasztikus irodalommal – mondta Gáspár, az író és kiadói szerkesztő, akihez másfél óra várakozás után sikerült bejutnom.
Nem ért váratlanul a visszautasítás. Három hét alatt az ember megedződik. Újságok, folyóiratok, kiadók…
– De ez nem fantasztikus – mondtam. – Ez a színtiszta reális élet. Mondjuk, Hegyesfülű nem a jövőből, hanem egy másik városból való, és nem időutazáshoz kell a pénz, hanem a költözéshez, lakásra, bútorra…
– Öncélú – mondta Gáspár, és kacsacsőrű emlőssé változott. A csőréből füst tekergődzött felfelé.
– Pénzcélú – mondtam volna, de éppen egérré mentem össze, és még a cincogás is a torkomon akadt, mert eszembe jutott, hogy ha három napon belül nem lesz pénzem, mindennek vége, mehetek vissza, és még táppénzes papírt is kell valahonnan kerítenem. Különben baj lesz.
– Mégis… – dadogtam aztán. A kacsacsőrű tovább füstölgött.
– Kiadónk elvi alapokon…
És itt valami hosszú előadás következett az elvi alapokról. Rájöttem, honnan volt ismerős a neve. Tavaly kritikát írtam a regényéről. És ráadásul még dühös is voltam. Így aztán kikapcsoltam.
– Megmondtam, hogy ez lesz – mondta Rétegesszemű, és nevetett. Tényleg megmondta.
– Mit csináljak? – kérdeztem.
– Figyelj oda, mert kacsacsőr úr már hápog.
Visszakapcsoltam. Gáspár valóban hápogott, mert valami válaszra várt.
– Hát… – kezdtem megértően. – De… – tettem hozzá, hogy érezze, megtaláltam a gyenge pontot az okoskodásban. – Persze mindegy… – fejeztem be magasröptű szónoklatom.
Kacsacsőrű még jobban hápogott, és közben a fülével legyezte magát.
– A kacsacsőrű emlős nem legyezgeti magát a fülével – mondta Hegyesfülű.
– Igaz – mondtam. – Visszavonom.
– Nagyon helyes – mondta Gáspár.
– És valami sürgős fordítani valójuk nincs? Angolból vagy németből?
– Tudja, nem szeretem az anyagokat csak úgy, akárkinek odaadni. Esetleg… – Az akárki alatt vastag piros ceruzás aláhúzás remegett. – Lesz egy könyv. A magyar–ugandai kulturális egyezmény keretében adjuk ki. Izgalmas…
Kezdtem félni.
– Az afrikai elefánt háziasításának problémáiról. Érdekli?
– Vicces – mondta Rétegesszemű.
– Érdekel. Ha most kaphatok egy utalványt a pénztárba egy kis előlegre…
– A jövő hónap elején nézzen be. Még nincs itt a könyv. De felírom, hogy magát érdekli az ügy.
Rövid számvetést csináltam, miután teljes sikertelenségemet enyhítendő beültem a szemközti presszóba. A kávé (kávé?) hideg volt, a zsebem üres. Ha az összes könyvem eladom, akkor se jön össze a pénz. Kölcsönbe meg… nekem még az OTP se ad.
– Pénz kell – mondtam magamnak, hátha ettől eszembe jut valami.
– Parancsol? – kérdezte a pincérnő.
Tekintettel a zsebem állapotára bejelentettem, hogy fizetek. Odaadtam egy ezrest (a kettőből), és elegáns elhárító mozdulat kíséretében közöltem, hogy köszönöm, nem kérek vissza.
– Viszontlátásra, doktorúr – hajlongott a kenguru, és mind a két kezét hasán lévő zsebébe süllyesztve csörgetni kezdte a pénzét. Még ki sem értem, hallottam, hogy összevihog a kávéfőzőnővel. Úgy látszik, a pénztelenségnek szaga van.
– Bűze – mondta Rétegesszemű.
Már majdnem dél volt, és megint nem jutottam semmire. Törtem a fejem, hol adhatnám el a történetem.
– Sehol – mondta Hegyesfülű.
– De igen – mondtam. – Minden történetet el lehet adni valahol.
– Ez nem történet – mondta. – Ez az igazság.
– Akkor is – mondtam.
– Fogadjunk.
– Jó. Mibe? – kérdeztem.
– Semmid sincs. Nekem se. Legföljebb a múltunk – mondta Hegyesfülű.
– Akkor megállapodtunk – mondtam.
– Meg – mondta Rétegesszemű. – De én neked szurkolok.
Úgy döntöttem, benézek a scifi-kiadóba. Gáspár ötlete. Majd hivatkozom rá.
Csak Bélády volt bent, akiről köztudomású, hogy utálja a mások írásait, az afrikai elefántokat, a sovány nőket (meg persze Gáspárt).
– Van egy regényelképzelésem – magyaráztam, miután rövid udvarlás után elsimult a tenger, és átkelhettem a titkárnőn.
– No – mondta Bélády.
– Gáspárt érdekelné a dolog – helyeztem el a csalit. – De jobb szeretném, ha itt jelenne meg.
– Hm. Ugye a szűk keresztmetszet. Hm. Hadd lássuk.
Harapott, mint a csuka alkonyatkor.
– És billeg a bajsza – mondta Rétegesszemű.
– Nincs is bajsza – mondtam.
– Attól még billeghet, nem igaz? – mondta, és nagyon szomorúan mosolygott.
– Most ne zavarj – mondtam, és kikapcsoltam. Belekezdtem a történetbe. Elmondtam, hogy kezdetben csak csukott szemmel tudtam átkapcsolni, de most már mindig és mindenütt. És ott vár Rétegesszemű. De le kell győznöm az időt, itt kell hagynom a múltam és a jelenem, a kacsacsőrűek világát, és át kell jutnom a jövőmbe.
– Értem – mondta csuka úr, és én reménykedni kezdtem.
– Akkor jó. Folytassam?
– Persze. Nagyon érdekel a dolog. Csak előbb tisztázzunk valamit.
Már nem reménykedtem.
– Adva van a főhős, aki… Tényleg, mi a főhős foglalkozása?
– A foglalkozásom? Középiskolai tanár.
– Nem a magáé. A főhősé – mondta és hátradőlt a fotelben.
– Ja. Ugyanaz.
– Értem – mondta, de annyit sem értett, mint egy naposcsibe.
– A naposcsibe nem ül fotelben – mondta Hegyesfülű.
– Csend! – mondtam, és kikapcsoltam. – Bélády úr, a fontos az, hogy át tud kapcsolni. Egy másik világba. De át akar jutni egészen.
– Üldözik a térügynökök – mondta váratlanul.
– Mi?
– Menekül. Egyik világból a másikba. Az egész, mondjuk Ausztráliában játszódik. Ott vannak kacsacsőrűek meg kenguruk, mint tudjuk. És a főhős menekül a térügynökök elől. De aztán rátalál erre a lemezes izére…
– Rétegesszemű egy nő. Így hívják, mert réteges a szeme, és hegyeztetni szokta a fülét.
– Hülyeség. Ha nő, akkor Krisznek hívják. Az jól illik a témához. Rátalál a főhős Kriszre, és megmenti, mellesleg leleplezi a térügynököt, és megmenti a Földet az idegen inváziótól. No?
– No… – mondtam én is, mert többre nem tellett.

2016. augusztus 24., szerda

Nem scifi 22.





RENDELŐBEN

– Jaj, doktor úr, nagyon meg vagyok ijedve!
– Jól van, Kovácsné, nem lesz semmi baj. Mondja csak el szépen, mije fáj.
– Hogy mim? Hát a derekam hasogat megint, hogy a rosseb enné meg, mondtam is tegnap a Sárinak, tudja, akinek az a részeges fia van… tudja, a szomszédasszonyom… hogy mit szenved az, szegény! Nem elég, hogy az ura, de most már a fia is… szóval mondtam is neki, hogy megint itt a front, érzem én! Mióta ezek a nyavalyás rakéták, meg az atom van, bizony mindig megérzem.
– Majd felírok valamit, jó?
– Nem azért jöttem én, doktor úr! Megszoktam én már ezt a hasogatást, nem is tudom, mi lenne, ha egyszer elmaradna… Hanem az uram… Amiatt vagyok én itt.
– Csak nem beteg?
– Jaj, doktor úr, nem is tudom, hogy mondjam… A kisasszonyt nem lehetne kicsit kiküldeni?
– Gizike, hagyjon minket magunkra egy percre Kovácsnéval, jó? Addig kérdezze meg a laborban, kész van-e már a Török néni eredménye. Köszönöm. No, csak bátran, Kovácsné. Kezdje az elején.
– Olyan zavart vagyok…
– Mikor vette észre, hogy a férje… szóval, mi van a férjével?
– Istenkém, mikor is vettem észre… hát talán a pörköltnél…
– Mi volt a pörkölttel?
– Azzal semmi. Éppen ez az, tudja, doktor úr, jó disznóhúst kaptam, szép dagadósat, mert a Jani, az uram, azt nagyon szereti… Az anyja, az is mindig ilyenből főzte a pörköltet… Mondja is mindig, már a Jani, hogy ilyen pörköltet, mint én, csak az anyja tudott főzni, mert áldott jó kezem van, mondja, mert hát jó ember az én uram…
– Értem, de ne sírjon, Kovácsné! Inkább mondja el szépen, mi volt azzal a pörkölttel?
– Szedtem neki a tányérjára, meg galuskát is raktam neki bőven, szaftot tettem rá, sokat, mert galuskával szereti, tudja, doktor úr, azt mindig dicséri, hogy csak úgy kacsáznak!… Már így mondja a Jani, mert hogy nem mászkos ám az én galuskám egy csöppet se, még az anyám szegény tanított meg rá, hogy kell csinálni…
– A férjét mondja, Kovácsné!
– Azt mondom, na! Hát ahogy elébe tettem a tányérját, látom, hogy valami nem tetszik neki, észreveszi ám azt az ember már ennyi év után szó nélkül is, pedig hát nem volt annak semmi híja, olyan volt, amilyennek lennie kell, szép piros, csípős is, de csak egy csipetnyit, mert a Jani úgy szereti, ahogy mondani szokta, érezze is meg nem is…
– Nem ízlett a férjének a pörkölt?
– És a doktor úr ezt csak így mondja? Ilyen még nem volt, mióta kétágú vagyok! És ha csak ez lett volna! De mondta is. Éppen ez az, hogy mondta. Illetve ahogy mondta! Mert rendes, dolgos ember az én uram, igazán nem panaszkodhatom, látom én, milyen a Sárié, az a disznó, de ilyet… ilyet még az se mondott soha… Biztos valami baja van szegénynek, különben nem mondta volna, pedig hát ő nem szokott betegeskedni, az még egy napot nem hiányzott a munkából, meg is becsülik ám, mert az egy olyan ember, de hát kell is vigyázni ebben a mai világban… mert könnyen ott marad az ember munka nélkül…
– Jaj, szedje már össze magát, Kovácsné! Ne sírjon! Inkább mondja.
– Hát… képzelje, doktor úr… azt mondta…
– Mit? Mi az a borzasztó?
– Azt… hogy változatosabb étrendet is kialakíthatnál, Jankám… Ezt mondta… A Jankám, az ugye én vagyok, mert a nagyapámnak az volt a kívánsága, hogy ha már nem lettem fiú, legalább a nevem…
– Hagyjuk most a nagyapját, Kovácsné.
– Nyugodjon békében.
– Úgy van. És ezért jött hozzám? Mert a férje nem ette meg a pörköltet?
– Jaj, dehogy is jöttem volna én azért… Különben is, megette… De hát a doktor úr mondta, hogy kezdjem ott, amikor először vettem észre… hogy…
– Akkor meg mondja már! Más betegek is várnak rám! Na. Most megette, vagy nem ette meg a férje azt a pörköltet?
– Megette. Mért ne ette volna meg? Megette az utolsó szemig, még kenyeret is evett hozzá, tunkolt vele, ahogy mondani szokta…
– Hát akkor?
– Képzelje el, doktor úr, miután megette, azt mondta… azt, hogy… az utolsó szóig tudom… így mondta… hogy bár tápanyag-összetételét tekintve nem felelt meg a kívánalmaknak, a szükséges kalóriamennyiséget sikerült felvennem… ezt mondta… az én pörköltemre! Hogy kalóriamennyiség!
– Igen? Érdekes.
– Érdekes? Ez valami nagyon súlyos dolog, doktor úr?
– Nyugodjon meg Kovácsné, nincs ebben semmi rossz. Csak eszembe jutott valami.
– Tudja, doktor úr, itt még én nem is gondoltam rosszra… nem is szóltam semmit… Legföljebb nyeltem egyet, istenkém, mindenkivel előfordulhat egyszer, hogy rossz napja volt… És hát tudok én nyelni, ha kell… Gondolhatja, annyi év alatt beletanul az ember lánya… Nem úgy, mint ezek a mostani csitrik… Látom én a gyárban… jaj, csúnyán nézett rám az uram! És már válnak is el. Engem az anyám még úgy nevelt… csak hát…
– Csak hát? Van még valami? Mondja, Kovácsné, különben nem tudok segíteni!
– Mondom én, doktor úr… olyan rendes életet éltünk mi, igazán… nem mondom, hogy sose volt tányércsörgés, de melyik házban nincsen, kérdem én… no de ami szombaton tör-tént…
– Szombaton?
– Igen… Szombaton. Ilyenkor az uram, a Jani mindig le szokott menni sörözni egy kicsit… Na félre ne értse, doktor úr, nem iszik az én uram úgy, de hát a természet csak megköveteli a magáét, ahogy mondani szokás… Nem árt az, különben is, legalább ilyenkor van egy kis nyugtom, hogy megcsináljam a takarítást… meg a szombati bevásárlástól úgyis mindig olyan ideges lesz az ember… tudja, doktor úr, micsoda tülekedés van olyankor? És mindjárt becsapják az embert, ha nem figyel, csupa végeket csomagolnak be, meg minden… hát kell nekem, hogy még ő is otthon lábatlankodjék…? Figyel a doktor úr?
– Persze, mondja csak, Kovácsné!
– Mert ha nem ér rá a doktor úr, ha csak zavarok, hát el is mehetek… nekem már úgyis végem van…
– Ugyan már…
– Látom én, hogy a doktor úrnak másutt jár az esze, és csak azt lesi, hogy mikor megyek már el… mert ha baj van, akkor úgyse segít senki az ember lányán…
– Higgye el, figyelmesen hallgatom. De a lényeget mondja, jó?
– Azt mondanám, de mindig közbevág a doktor úr! Különben is azt tetszett mondani, hogy az elején kezdjem…
– Így van. De most mondja, kérem, hogy mi történt szombaton.
– Szombaton? Ja, igen. Szóval már hatkor fölkelt, pedig máskor kilencig is az ágyban páváskodik, oda kell neki vinni az újságot, mert az a kis élvezet, azt mondja, jár neki az egész heti robot után… És csak kilenc felé kászálódik ki onnan, hogy tízre leérjen a Füles Martinba, szóval a sörözőbe, mert hogy annak ilyen hülye neve van… Mert hogy ott szoktak összejönni… a Jani meg a haverjai… már sörözni… És akkor most azt mondja nekem a Jani, reggel hatkor, hogy ő majd kitakarít, mert hogy egyenjogúság vagy mi a fene. Mire én, ugye, mon-dom neki, hogy inkább csak üldögéljen egy kicsit a konyhában, ha már kiette a rosseb az ágyból, gyújtson rá, olvassa az újságját… Mire ő azt mondja nekem, hogy ugyan, tán meg akarom ölni, azt mondja, hát nem tudom, hogy a dohányzás káros az egészségre, nézzem meg, kívülről rá is van írva a dobozra… és már szedi is elő a porszívót, hogy akkor ő most takarít…Képzelheti, doktor úr, mennyire megrémültem…
– De hát nincs ebben semmi ijesztő!
– Még hogy nincsen-e?! Hát nem érti, doktor úr, hogy én milyen szerencsétlen vagyok? Persze gondolhattam volna, hogy így lesz… mondta is a Sári, a szomszédasszonyom, tudja, hogy ne is jöjjek… mert hogy ezen már úgyse lehet segíteni…
– Ejnye, Kovácsné, hogy gondolhat ilyet?!
– Tudom én, hogy ha valakinek egyszer elment az esze, azzal már nincs mit csinálni… de hát… az egész környék rajtunk fog nevetni, hogy Janinak, szegénynek már harangoztak… Ha ezt szegény anyám látná… hogy nyugodjon békében…
– Nézze, Kovácsné, küldje el hozzám a férjét. Majd én beszélek vele.
– Itt van az, bár váltig erősködött, hogy ne jöjjek, mert… mert hogy…
– Na, mi a baj már megint? Hagyja már a sírást, kérem.
– Tudja mit mondott…? Hogy az ő idegrendszerében semmiféle funkcionális vagy organikus, jól mondom? … szóval hogy elváltozás nincsen… Még hogy funkci… hát mikor volt funkci a mi családunkban…? Ugyan kérem… Rendes kétkezi emberek azok mind… És szombat este is… képzelje csak el, doktor úr… egyszer csak feláll a vacsora mellől… hogy ő most kocog, mert az egészséges… Még a tévét se nézte, pedig hát egészen jó kis műsor volt… Tetszett látni? Én nem is tudom, miért szidja mindenki a tévét, hát kell az a kis kikapcsolódás az embernek… nem igaz?
– Rendben van, Kovácsné. Meghallgattam. Most pedig, ha már úgy is itt van, menjen, és küldje be a férjét. Majd négyszemközt elbeszélgetek vele.
– Jaj, doktor úr, mit gondol, helyre billenhet még az esze?
– Persze. Legyen nyugodt. Azért van az a sok finom gyógyszer. Majd felírok neki va-amit. Biztosan nagyon kimerült.
– Az lehet. Biztos azért van, hogy az ágyban is… Már nem azért mondom… csak a helyzet miatt… És meggyógyulhat? Jaj, nem is tudom, doktor úr, hogyan háláljam meg…
– Ne hálálkodjon, Kovácsné, inkább menjen, és küldje be azt az embert.
– Küldöm én, már hogy is ne küldeném! Istenkém, hát talán mégis lehet, hogy újra olyan lesz, mint volt? De boldog is lennék, istenkém… Hogy az ég áldja meg, doktor úr…
– Minden jót!

*****

– Jó napot kívánok, doktor úr!
– SF-4, szabályos jelentést kérek!
– Maga…?
– Most min csodálkozik? Teszem a dolgom. És azt mondtam, jelentsen!
– Bocsánat… doktor úr… illetve… SF-4, felderítő jelentkezem. Felderítő Akadémia, Speciális Felderítési osztály. Öt napja érkeztem a Króról új állomáshelyemre. Jelenleg Kovács János negyvenkét éves, nős, építőipari munkás vagyok.
– Pihenj. Az igazi Kovács?
– Szabály szerint hibernálva, takarék üzemmódban az űrhajómon.
– Rendben. És eddig miért nem jelentkezett?
– Nem futotta az időmből. De mindenben a szabályzat szerint jártam el!
– Egy fenét! És a nyelvi kapszula?
– Elvesztettem…
– Szép dolog, mondhatom! Maga miatt majdnem összeomlott az egész akció! És különben is. Nem kapta meg a jelentést, hogy Kovács erős dohányos?
– De a nikotin méreg! Tönkreteszi az embert!… Gondoltam…
– Gondolta? Mit gondolt?
– Hogy talán… talán… mert ez kész öngyilkosság!
– Máris begyulladt? Minek megy felderítőnek az ilyen? Idehallgasson! Most kap tőlem egy receptet, nyugtató lesz rajta. Kiváltja, de nem azt szedi be, hanem ezt. Új nyelvi program. Szakszókincs, argó, miegymás. Két hétig, míg ez fel nem szívódik, ágyban marad, nem beszél, csak hümmög. Aztán két hét múlva jelentkezik nálam. És addig is szorgalmasan nézi a tévét! Meg lehet szokni. Mint a pörköltet. Megértette, SF-4?
– Igen. És elnézést kérek.
– Jól van, ez egyszer még nem írok feljegyzést. Minden kezdővel előfordul valami ilyesmi. A Föld nem éppen üdülőhely.
– Köszönöm, főnök.
– Semmi főnök. Doktor úr. Na, jöjjön, szegény beteg, visszaszolgáltatom az élete párjának!

2016. augusztus 17., szerda

Nem scifi 21.



Az álomlovag


– Tudod, mit álmodtam?
– Nem. Mit?
– Hogy válaszoltak a hirdetésemre.
– Hirdettél?
– Hát ez az! Eszembe se volt!
– Mari, ne hülyéskedj! Akkor hogy válaszoltak?
– Tudom én? Ezt álmodtam.
– És mit hirdettél? Kéthetes, fajtiszta…
– Hülye!
– De oda vagy! Szóval?
– Házassági hirdetés. Érted?
– Meg kell dögleni, milyen marhákat tudsz álmodni! És hogy hívják?
– Nem tudom. Tudtam, de elfelejtettem. De jó fej volt.
– És pont te kellettél neki, mi? Álom, álom, édes álom…
– Ne kornyikálj!
– Jaj, a lelked! Kisasszony, engedje meg, hogy röhögjek…
– Istenem, Éva, nem érted? Feleségül akart venni!
– Ismerem?
– Dehogy én se láttam még soha.
– És mit válaszolt?
– Nem emlékszem. Csak arra, hogy el akart venni. És aztán találkoztunk.
– Mari! Neked van valakid! Nekem ne hazudozz!
– De nem!
– És csókolództatok is, mi?
– Csak egy kicsit…
– Ezt nevezem. Az ember rohad ezen a szállón, már azt is elfelejti, milyen egy férfi, te meg itt a szomszéd ágyon… Szép kis dolgokat művelsz…
– Mondom, hogy hülye vagy!
– Én? És te? Most méltóztatsz felkelni, és jössz melózni, vagy várod a lovagodat?
– Persze, hogy megyek… Mit gondolsz, ne adjak fel mégis egy hirdetést…?
– Jelentkezzen, akivel álmomban izéltem…? Piszkosul jó!
– Gusztustalan vagy!
– Te pedig megőrültél! Na, kelj fel!
– Jól van már…
*****
– Évi, emlékszel még, mit álmodtam a múltkor?
– A hirdetés?
– Az. Nézd, ezt a választ kaptam.
– Hát mégis hirdettél?
– Utána. Itta fényképe is.
– Kicsit eláll a füle, de különben nem rossz ürge.
– Nem érted? Vele álmodtam!
– Ne kezdd már megint, Mari! Azt se tudtad, hogy hívják, de fölismered, mi?
– Igenis!
– Szöveg, anyám, de én nem eszem meg! És elvesz?
– Olvasd!
– Mari! Ezt azt írja, szereti, ahogy csókolsz! Ugye, hogy hazudtál!
– De Éva, becsszó, sose láttam! Csak akkor…
– Mikor?
– Hát álmomban…
– Tudod, kinek add be ezt… Én meg azt hittem, egy szent… Közben meg…
*****
– Mi volt ez, Péter?
– Semmi, főnök.
– Hetek óta maszekolsz éjszakánként az időgéppel. És ez neked semmi?
– Ugyan már, kinek ártottam vele…?
– Nem tudod, hogy ez szigorúan tilos? Most mit csináljak veled? Fegyelmit akarsz?
– Főnök…
– Mi van?

– Inkább egy kis fizetésemelést… Nősülnék…

2016. augusztus 10., szerda

Nem scifi 20.



A LÁTOGATÁS


Amikor kinyitottam a szemem, ott ült az ágyam szélén. Csinos, húsz év körüli, ismeretlen nő. Meglepő dolog, így ébredéskor. De akkor valahogy mégsem lepődtem meg. Kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam hosszú, barna haját. Nem sikerült. Ahogy mozdultam, egészen felébredtem, ő meg eltűnt. Visszaereszkedtem a párnára. Becsuktam a szemem, majd újra kinyitottam. Megint ott ült. Mosolygott. Néztük egymást. Aztán megszólalt:
– Üdvözöllek. De ne nyúlkálj! Nem érhetsz el.
– Tudom, álmodlak. Vagy tényleg létezel?
– Látsz, nem? Beszélsz velem.
– Hogy kerülsz ide?
– Jöttem.
– Miért nem érhetlek el?
– Más térben vagyunk.
– Nem értem. Mit mondtál?
– Ismered a két kismacska esetét? Odamegy az egyik a csőhöz, és belenéz. Odamegy a másik is, az is belenéz, de a cső másik végén. És mégsem látják egymást.
– Mert?
– Mert nem egyszerre néznek bele a csőbe.
– De én látlak.
– Ott az idő más. Itt a tér. Más térben vagyunk.
– Most sem értem.
– Nagyon fontos?
– Nem.
– Jöttem, hogy beszélgessünk.
– Hogy jöttél? És honnan?
– Ezzel a kis műszerrel utaztam. Másik időből.
– A jövőből!
– Igen.
– Igaz ez? – ugrottam fel. Persze megint eltűnt. De már tudtam, mit tegyek. Szépen visszaereszkedtem. Újra megjelent.
– Hű, de heves vagy! – mondta.
– Miért pont hozzám jöttél? Vagy véletlen?
– Hozzád akartam jönni. Hogy megírd a találkozásunkat.
– Mire jó az? Úgyse hiszi el senki.
– De te tudod, hogy igaz. Én is. Ez nem elég?
– Tetszel nekem.
– Örülök neki. De ne udvarolj!
– Tényleg tetszel! De mégsem értelek. Én nem vagyok érdekes ember. Se hadvezér, se politikus…. Nem én vagyok a történelem.
– Nem baj. Nekem épp jó vagy.
– Most te udvarolsz!
– Ugyan már…
– Akkor mesélj a jövőről! Kérlek!
– Mit meséljek?
– Jó világ?
– Jó. Persze lehetne éppen jobb is, de jó. Mit nevetsz?
– Hogy nem mondtál semmit.
– Megértenél? Kérdezz!
– De hát mit kérdezzek… nem is tudom… Ezzel a masinával akárhová el tudsz menni?
– Persze. Arra való.
– Tudnál, mondjuk, Napoleonnal is beszélgetni?
– Igen.
– És ő mit szólna hozzá?
– Semmit. Elfelejtené. Vagy azt hinné, csak rosszat álmodott. Semmire sem emlékezne igazából.
– És én?
– Te emlékezni fogsz. A XXI. századi emberekből már nem kell kitörölni a nyomokat. Azért is vagyok itt. Így megírhatod. Tedd meg, hogy megírod!
– Ha ennyire szeretnéd. De hát minek?
– Nézd, igazság szerint nem volna szabad, de neked mégis megmondom. Tetszel nekem, hát őszinte leszek. Legföljebb majd kikapok érte a professzortól.Tudod, történelem szakos hallgató vagyok. És ez lenne a szakdolgozatom. Egy látogatás emléke a XXI. századból. Érted? Nem baj, hogy megmondtam? Nagyon önző vagyok, ugye?
– Nem. Aranyos vagy. Megírom. Az utolsó szóig.
– Te vagy aranyos, hogy nem haragszol. Pedig én csak kihasználom, hogy író vagy. És hogy kezdesz majd hozzá?
– Talán így: „Amikor kinyitottam a szemem, ott ült az ágyam szélén. Csinos, húsz év körüli, ismeretlen nő. Meglepő dolog, így ébredéskor. De akkor valahogy mégsem lepődtem meg.”

2016. augusztus 3., szerda

Nem scifi 19.



HAZATÉRÉS

– Parancsnok! Ezt nézd meg!
– Mi van?
– Ez a micsoda jött a Földről.
– Mutasd!
– Tessék.
– Ha jól látom, új koordinátasorozat a leszálláshoz. Nyilván míg odavoltunk, új közelítőpályát dolgoztak ki otthon.
– Nézd meg jobban! Az elejét én is értem. Meg a végét is. De a kettő között… Érted már?
– Ez meg mi? Hiányzik belőle egy darab?
– Igen. Ilyenkor mi van?
– Mit hülyéskedsz? Nem vagy kezdő! Kérd, hogy ismételjék meg! Valami kimaradás lehetett az adásban.
– Jó vicc! Már kértem.
– És?
– Tessék. Az is ilyen.
– Jól van. Vigyázz onnan. Most majd én próbálom meg. Halló, Föld! A GTN-23 Titán hívja a Földet! Itt a Titán parancsnoka. A megadott leszállási adatok hiányosak. Kérem kiegészítésüket.
„Itt Föld. Föld Titánnak. Az útvonalat megadtam. Azok nagyon rendes adatok. Nézz oda, röpdösnek össze-vissza, aztán jönnek, hogy ez nekik nem elég jó!”
– Halló, Föld! Az adatok hiányosak! A Jupiter környékének adatai hiányoznak.
„Itt Föld. Föld Titánnak. A Jupiter pályamagasságát átszelni tilos. A Tanács rendelete. Veszélyes övezet.”
– Halló, Föld! Akkor hogy szálljunk le?
„Az útvonalat megadtam.”
– De hát ez nem útvonal! Nincs közepe! A Szaturnuszig rendben. És aztán?
„A Szaturnusz és a Mars közötti közlekedés tilos. A Tanács 2324. évi 273. számú rendelete értelmében a Jupiter pályamagasságát átszelni tilos. Veszélyes övezet.”
– Halló, Föld! Hisz ez a rendelet már tíz éves!
„A Tanács rendelete ma pontosan tizenkét éves, három hónapos és nyolc napos.”
– Halló, nagyszerű. És miért tiltotta meg a Tanács a repülést ebben a térségben?
„A Jupiter pályamagasságában üstökösraj halad át a Naprendszer belső térségein. A Tanács 2324. évi 273. számú…”
– Ezt már mondta. És mikor halad át az üstökösraj?
„2324. márciusa, áprilisa és májusa folyamán a Jupiter pályamagasságában üstökösraj halad át a Naprendszer belső…”
– Parancsnok! Most mi a fenét csináljak? Mindjárt elhagyjuk a Szaturnuszt. Álljak Nap körüli pályára?
„Föld Titánnak. Az útvonalat megadtam.”
– Idefigyeljen, maga, odalenn! Ne szórakozzon velünk! Fáradtak vagyunk. Tizenhat éve repülünk. Szeretnénk már hazaérni, pihenni!
„Én is szeretnék pihenni. Maguk húzzák az időt! Egyébként pedig nem szórakozom. Kisember vagyok én, hogy jönnék ahhoz, hogy tréfálkozzam munka közben? Viszont felhívom a figyelmét az Űrtörvénykönyv 94. paragrafusára. Az irányító személyzet sértegetése tilos. Kénytelen leszek panaszt tenni.”
– Parancsnok, vagy én őrültem meg, vagy…
„Ismételten figyelmeztetem magukat az ŰTK 94. paragrafusára.”
– Rendben van, visszaszívjuk. De ez a rendelet rég elavult, nem gondolja?
„Hogy én mit gondolok? Az nem fontos. Akár elavult, akár nem, nem az én dolgom eldönteni. Az én dolgom, hogy rendet tartsak. Hogy betartassam a Tanács rendeleteit. Ezért fizetnek. És nem azért, hogy arról társalogjak, elavult-e a Tanács rendelete. Jól is nézne ki a világ, ha mindenki nekiállna gondolkozni a Tanács rendeletein.”
– Parancsnok! Most mi lesz? Elhagytuk a Szaturnuszt.
– Semmi. Megyünk tovább. Eszembe jutott valami. Halló, Föld! Azóta nem jött új rendelkezés a Tanácstól?
„Én, kérem, nem kaptam semmit. Az iktatóban nagyon lassan haladnak. Tudja, kérem, az nem olyan egyszerű, mint röpdösni össze-vissza! Meg ugye a felelősség! De hát ez nem tartozik magára.”
– És mondja csak, azóta, szóval tíz éve, mióta a Tanács…
„Mondtam már, a Tanács rendelete tizenkét éves, három hónapos…”
– Jó, tudom. Szóval azóta nem jött erre hajó?
„Azóta hét hajó jött erre. De legyen szíves, ne beszéljen mellé! Megszegték a Tanács tilalmát! Kövessék a megadott útirányt!”
– Halló, Föld! Azt az útirányt adja meg, amit annak a hét hajónak adott.
„Azt adtam meg. Figyelmeztetem magukat, változtassanak irányt! Kénytelen leszek erőszakot alkalmazni!”
– De hát az a hét hajó akkor hogy szállt le?
„Nem szálltak le. Figyelem! Emberéletet veszélyeztetnek!”
– Miféle emberéletet?
„A Titán személyzetének életét. Veszélyes övezet felé haladnak. Kénytelen vagyok megakadályozni. Az ŰTK 647/a paragrafusa feljogosít, hogy emberélet megmentése érdekében erőszakot alkalmazzak. Mit tehetnék mást? Én csak egy kisember vagyok. Ha nem változtatnak pályát, megsemmisítem az űrhajót. Figyelem, megkezdem a visszaszámlálást! Tíz… kilenc…”
– Halló, Föld! Ez őrület! Hagyja abba!
„… hat,… rend a lelke mindennek… négy…”
– Parancsnok!
– De hát semmiféle veszély…
„Zéro.”
– ………….
„Na most legalább nyugalom lesz egy darabig. Fantasztikus, milyen emberek vannak!...”