2020. július 31., péntek

A kócos kis tündér újabb kalandjai 2.

TISZA-PARTI KALAND


  Muharai Pálma tehát éppen a Tisza-parton sétált, élvezte, hogy ropog a hó a lába alatt, amikor észrevette, hogy egy kisfiú üldögél a partfal egyik havas lépcsőfokán. Kabát, sapka nem volt rajta, csak egy vékony pulóver melegíthette. Mellette a földön az iskolatáskája.
  A kis tündér tudta, sietnie kellene, mert már várják otthon, mégis óvatosan lelépegetett a lépcsőfokokon, és leült a kisfiú mellé.
  –Szia! Mit csinálsz itt? Miért nem vagy még az iskolában? –kérdezte a fiútól.
  –Csak. Minek mennék?
  –Azt mondják, ott mindenfélét lehet tanulni. Én még csak ovis vagyok, de már alig várom, hogy elsős lehessek.
  –Hülyeség. Dög unalom az egész.
  –De én meg akarok tanulni olvasni – jelentette ki a tündér. Ezt nem kellett volna mondania.
  –Hát épp ez az! Én már másodikos vagyok, de mégse tudok olvasni. És meg fogok bukni. És akkor az apám… hagyjuk – legyintett Gábor, és elsírta magát – Jobb, ha hagysz meghalni!
  –Ugyan már! Meghalni az öregek szoktak. Tényleg nem tudsz olvasni? Egyáltalán?
  –Naná, hogy egyáltalán.
  –Mutasd meg az olvasókönyved!
  –Nincs. Azt már bedobtam a Tiszába az előbb. Gondoltam előbb az, aztán én.
  –Buta vagy – jelentette ki Muharai Pálma. – Szerencsére van nálam egy másodikos olvasókönyv. – Elgondolta és már tényleg ott is volt. –Tessék. Olvassál belőle!
  –De nem tudok.
  –Próba szerencse –mondta a kis tündér, és gyorsan elhasználta a második kívánságot is.
  Gábor felütötte a könyvet a közepe táján, épp a karácsonyi olvasmánynál. És lassan olvasni kezdett. Aztán egyre gyorsabban, egyre hangosabban olvasott. Hirtelen abbahagyta, mert borzasztó nevethet-nék jött rá. 
  –Hahó! Csoda történt! Ezt te csináltad? – nézett a kis tündérre.
  –Én? Én csak egy dedós vagyok. Nem is tudok olvasni.
  –Be akarsz csapni. De nem baj. Sőt nagyon is jó! Most együtt hazamegyünk hozzánk, és segítesz, hogy megmutassam anyának, már tudok olvasni.
  El is indultak együtt, fel is mentek a lépcsőn, be is csöngettek (mert Gabi a kabátjában hagyta a kulcsát). Amikor anyukája kijött, a kisfiú a nyaklába ugrott:
  –Képzeld anyu! Tudok olvasni! Ez a kis dedós segített.
  –Kicsoda? –kérdezte az anyja, mert nem látott mást csak a boldog kisfiát.
  Persze, közben a kis tündér elmormolta az eltüntetős varázsigét, és csak láthatatlanul nézte a két ember örömét. Megvárta, míg becsukták az ajtót, aztán ő is elindult haza.

2020. július 23., csütörtök

A kócos kis tündér újabb kalandjai 1.


GABI ÉS A TÉL


  Küküllő mester emlékei szerint (és ez megbízható, mert ő mindig mindenre jól emlékszik, még arra is, ami meg se történt), legközelebb akkor okozott zűrt és zavart Muharai Pálma, amikor jó szándékúan egy iskoláson akart segíteni. 
  Pedig most tényleg óvatosabb volt, ki is tartott sokáig. Már a Karácsony közeledett, amikor aztán a helyzet kezdett megint bonyolulttá válni.
 Akkor éppen nagyon hideg tél volt, mindenütt vastag hó borította az erdőt, az utakat. A városban csak úgy feléből-harmadából tisztították meg az utcákat. Mindenfelé, különösen a Tisza partján hóbuckák magasodtak.
 Pálma szeretett csatangolni a havas városban. Az ilyesmi újdonság volt számára. Hiszen már Petőfi Sándor elmesélte a János vitézben, hogy

„   Tündérországban csak híre sincs a télnek,
Ott örökös tavasz pompájában élnek;
S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása,
Örökös hajnalnak játszik pirossága.”

  Így esett aztán, hogy egy szép napon megint csak úgy érezte, tennie kell valamit. Még hogy szép nap? Hát igen, azoknak, akiknek csupa jeles volt a szülők számára láthatóvá tett internetes e-naplóban. De akinek nem, azok nehéz napokat éltek meg. Mondhatni szörnyű napokat.
  Ott volt például Gabi. Elsőben minden remekül ment neki, csak éppen olvasni nem tanult meg. Olyan különleges memóriája volt, hogy mire az iskolában elolvastak valamilyen szöveget, verset, mesét, akármit, már meg is jegyezte. És folyékonyan vissza tudta mondani (mintha olvasta volna). Igaz, néha kikapott, ha nem ott folytatta, ahol az előző gyerek abbahagyta. Ez azonban csak akkor fordult elő, ha elkalandozott a figyelme, és képzeletben messze járt az unalmas olvasás órától. Ilyenkor mesebeli tájakon kalandozott, míg a tanító néni vissza nem rángatta onnan valami módon.
  Másodikban aztán mégiscsak kiderült, hogy nem vette még be a betűk birodalmát. A tanító néni csodálkozott, nem győzte értesíteni a „kedves szülők”-et, hogy baj van a gyerekkel. És a november végi szülői értekezleten kijelentette, hogy Gabi évet fog ismételni, ha legkésőbb a karácsonyi szünetben nem tanítják meg olvasni. Ő, mint mondta, a többi harminckét gyerek érdekében nem töltheti az órákat azzal, hogy azt lesse, kisilabizál-e valamit Gabi az előtte fekvő betűhalmazból.
  Csak hát a „kedves szülők” sem értek rá, hogy most a kisfiukkal foglalkozzanak. Apja három műszakban dolgozó karbantartó volt a város legnagyobb üzemében, ahol állandó volt a leépítések veszélye. Anyja pedig könyvelője volt több helybéli vállalkozásnak, ahonnan a számlák folyamatosan érkeztek, és az ő felelőssége volt, hogy az adóhivatal bármikor beállíthasson, mindig mindent rendben találjon. Különösen zaklatottak voltak az év utolsó hetei, mert ilyenkor már nagyjából tudni kellett, mennyi lesz az adó, mennyi a nyereség, az osztalék. Még lehetett némileg befolyásolni a helyzetet gyors beszerzésekkel vagy éppen eladásokkal. Csupa idegesség, csupa feszültség.
  S bár Gabi nemigen értette, mik is ezek a micsodák, azt felfogta, hogy ebből most olvasástanulás nemigen lesz.