Lapok az Irodalmi BALexikonból

IRODALMI BALexikon 10.

Filozófia: A gondolkodás szeretete. A világ dolgait kétféle módon szemlélhetjük. A, gyakorlati és B, filozófiai szempontból. Vegyünk példának egy közismert dolgot, egy tál lencsét. Gyakorlati módon megközelítve ezért el lehet adni, ezért meg lehet venni az elsőszülöttség jogát (Lásd Jákob és Ézsau esetét!) Filozófiai szempontból azonban az egy tál lencse=elsőszülöttség állítás hamis. Egy tál lencse ugyanis csak önmagával azonos. Sőt azzal se mindig. mert ahogy már Hérakleitosz megmondta, nem lehet kétszer ugyanabból a tál lencséből enni. Mert addigra már mi sem vagyunk azonosak önmagunkkal, és a lencse is elfogyott közben. Itt a logika sem segít. A formális logika tanítása szerint egy tál≠lencse és a lencse≠egy tál. A dialektikus logika szerint viszont (lásd Hegel!) a lencse a tál tagadása, míg a tál lencse már a lencse, azaz a tagadás tagadása, ami új minőség mind tálhoz, mind  lencséhez képest. Aki szereti a gondolkodást, azaz filozófus, az ezen az úton továbbhaladva hamar eljuthat a Világszellem tételezéséig, amely maga is dialektikusan szemlélendő, amint a tagadás tagadásaként eljut önmaga felismeréséig ebben gondolatmenetben.


Hajóvonták: Ókori költői kép, jelentése elhomályosult. Egyes feltételezések szerint az egymástól zord szüleik által eltiltott fiatal szerelemeseket jeleníti meg. Mindenesetre egy fennmaradt, Anakreónnak tulajdonított töredék, egy míves, anapesztusszal variált jambikus tizenegyes szerint (melynek aktualitását bizonyítja, hogy napjainkban is minden nap legalább kétszer elhangzik a vízállásjelentésben): „Hajóvonták találkozása tilos!”

Hangfestés: Azon modern irodalomelméleti paradoxonok egyike, amelyeknek semmi értelme sincs. Társai a fénybeszéd, a szagépület és az ízszobor. Alkotója általában sugár-ecsettel dolgozik (lásd: Vajda János), befogadója tyúkszemmel hallgatja.

Hazugságmese: A mese műfajcsoportjába tartozó, főként tájékozatlan fiatal felnőttek altatására szolgáló kisepikai műfaj. Alkotói között szép számmal találhatni gyakorló politikusokat és más szélhámosokat. A műfaj népszerű, de az irodalomelméletben nem használatos másik elnevezése a választási (vagy kortes-) beszéd.

Hermeneutika: Szakácsművészeti szakkifejezés. Jelenti a liba feltrancsírozását acélból, hogy a hízott libamájat belőle kiemelhessük. Némely pályát tévesztett, eltévelyedett alakok a mód-szert irodalmi művekre is alkalmazni próbálják. Az ilyen kritikusok/elemzők addig trancsírozzák a művet, míg az általuk feltételezett titkos tudást (üzenetet) meg nem találják. A trancsírozás után a művel (a libával ellentétben) már semmit sem lehet kezdeni. A liba maradékát (pl. a combját, mellét) ki lehet sütni. a feltrancsírozott irodalmi műből viszont már semmit sem lehet kisütni.

Himfy-strófa: Kisfaludy Sándor nyilvánvalóan képtelenül hímsoviniszta elnevezésű versformája fiatal férfiak szerelmi érzéseinek kifejezésére. Ellentéte ugyanilyen értelmetlen volna, miután sem nőfi, sem hímleány nem létezik, ezért valamit egyszerre hímnek és finek nevezni olyan, mintha mondjuk leánynőről beszélnénk. Az pedig, hogy egy strófaformát nőleány-versszaknak nevezzenek el, még a legelvadultabb feministának se jutna eszébe. Még szerencse!

Hímrím: A rímnek az a jambikus fajtája, amelyet Csokonai Vitéz Mihály – feltehetően a férfi bizonyos hatásra felbukkanó !!!TÖRÖLVE!!! -ára utalva – ’bukó’-nak (nem bunkó!) nevezett el. Feminista költőnők és nőköltők is nagy előszeretettel használják. Ellentéte a nőrím.

Hívatásos író: Az írók és írónők (lásd: de inkább tapintsd!) azon csoportja, amely jól meg tud élni az irodalomból. A csoporthoz tartozásnak nem feltétele sem a tehetség, sem az írói mesterség ismerete. Ide olyan közismert, nagy nevek tartoznak, mint például… (de ki ne ismerné őket?!)

Homéroszi kérdés: Jellegzetes hermeneutikai probléma. Ugyanis nem a válasz kérdéses, hanem az, hogy valójában mi is a kérdés.

Homonimák: Szexnyelvészeti szakkifejezés. Egynemű alakok.

Kötelező olvasmány: Olyan irodalmi (vagy félirodalmi) szöveg, melyet elolvasni nehéz, de elolvasásának fontosságáról évente vitát rendezni könnyű.

Szilveszteri szomorú ráadás:

Magyar kultúra: Milyenek a magyarok? – kérdezte kétszer is egy jobb sorsra érdemes kortárs szerző. Gondoltam, semmitmondó válaszaihoz érdemes hozzátenni egy fontos vonást: hogy a magyarok kíváncsiak.

Ha nem így volna, nyilván nem volnának magyar Nobel-díjasok, nem magyar találta volna fel a Rubik-kockát, vagy a gömböcöt. Bizonyságul álljon itt egy példa!

Itt van egy igazi keresztény magyar úriember, Zimándi Pius szerzetes, aki 1944-ben írt, nemrég kiadott naplójában[1] így bizonyítja az olthatatlan kíváncsiságát:

„ A külföldre szállított zsidók sorsáról senki sem tud semmi bizonyosat. Különböző rémhírek vannak forgalomban: a soványakból műtrágyát készítettek, a kövérekből szappant. […] A hivatalos körök a valós tényállásról nem tájékoztatták a nemzetet, az újságok pedig magáról a tényről is hallgattak.”

Valóban, milyen szép, finom, kulturált, keresztény, úrias fogalmazás: külföldre szállított zsidók. Nem bevagonírozott, nem deportált, nem halálba küldött. Külföldre szállított. És persze nem megölték, elpusztították, elgázosították, elégették őket, hanem belőlük ezt-azt készítettek

Ké-szí-tet-tek. Tetszik hallani ezt a szép, keresztény magyar, úri módit? A hagyományos magyar kultúrát? És most ezt veszélyeztetik a bevándorlók!

Istenem, hogy hatszázezer magyar emberről volt szó? Lényegtelen. A lényeg, hogy most ott állt ez a szegény, keresztény, magyar úr, és nem tudta kielégíteni kíváncsiságát, hogy vajon műtrágyát vagy szappant készítettek-e belőlük. És hogy tényleg a sovány-kövér eloszlás szerint.

És ez nem vicc!!!!

---

[1] A naplót Ungváry Krisztián adta közre: Egy év története naplójegyzetekben, Bp. Magvető, 2015.

Lapok az Irodalmi Balexikonból 9.

IRODALMI BALEXIKON  9.


Freskó: Szabó Magda nagysikerű regényének posztmodern, projektorral falra vetített, színes képregényváltozata. Hatásában szinte levakarhatatlan.

Fundamentalizmus: Időnként újra fel-feltűnő építészettörténeti irányzat. Fő törekvése, hogy a létező (keresztény, zsidó, mohamedán, stb.) civilizációk meglehetősen ellentmondásos, eklektikus épületét (lásd: Hundertwasser) az alapokig bontsák vissza. Sok képviselője szerint eleve kár bármiféle épülettel kísérletezni: okosabb volna a barbár tömeg számára az alapok körül ideiglenes sátortábort létesíteni.

Fülszöveg: Az állatságok egyik fajtája. Az a rövid, felesleges, könyvidegen szövegdarab, amelyet a vásárló megtévesztésére a könyv hátsó borítójára, elejére, közepére vagy oldalára – bárhová, kivéve a fület, mert a könyv nem állatság, tehát füle sincs – nyomtatnak.

Fülszövegíró: Az a könyvkiadói alkalmazott, aki ajánló szövegeket ír azokhoz a könyvekhez, amelyek még meg se jelentek, tehát nem is olvashatta őket. A fülszövegírás feltétele az ábécé ismerete. Az olvasni tudás olyan zavaró mellékkörülmény volna, mely csak feleslegesen nehezítené a fülszövegíró ténykedését.

Füst Milán: Költő, író, eszélyes esszéista, szeszélyes esztéta, és minden más búzaliszt tészta. Apja még kisgyerekkorában elveszett, később sem találták. Aztán a Nyugat köréhez tartozott. Próbálta négyszögesíteni, de ezt nem nézték jó szemmel, ezért lett annyira társtalan. Megírta a Felesége(m) történetét, lefordította Shakespeare Lear királyát (azóta néhány elvetemült színházi rendező már ezt is felfordította). Írt elégiát, ódát, epodoszt, csupa-csupa Füst-verset. Megírta a IV. Henrik királyt, aki majdnem beleőrült ebbe a drámába, becsavarogta egész Európát, habilitálták és rehabilitálták, kapott rossz kritikát és Kossuth-díjat, mellesleg üldözték és üdvözölve mellőzték. Ő pedig konok megszállottsággal írta naplóját, majd a napló naplóját, melynek rövid, naplószerű kivonatát naplóként tette közzé Ez mind én voltam egykor címen. Minden lehetőséget meglovagolt, míg utóbb el nem vesztette apja után naplóját is. Ez a végzetes esemény eldöntötte sorsát: addig-addig naplovagolt, míg el nem veszett (valahol két kötet napló között) maga is.

Fűző(1): Kábítószeres bódulatban elkövetett súlyos nyelvi hiba. A helytelenül viselkedő megnevezésére használt helyes alak: füvező.

Fűző(2): Általában vékony cérnával (lásd: fűzött könyv), zsinórokkal vagy erős kapcsokkal összefogott, a könyv illetve a női derék és csípő karcsúságát növelő illetve hangsúlyozó (lásd kapcsos könyv) többnyire intim divateszköz. Egyúttal a férfi ügyességének és a nő iránti vágyának releváns fokmérője. Ha már befűzte a nőt, megmutatja, vajon készen áll-e a fűző kifűzésére, illetve mikorra kifűzte, vajon még mindig készen áll-e.

Fűzött kiadás: A kiadói nyereség növelésének eszköze. Egy könyv olyan, olcsó és színes papírborítós forgalomba hozatala, amelynek előállítási ára gyakorlatilag nulla, hiszen az előállítás valamennyi műveletét már elvégezték és elszámolták a díszkiadás költségei között. A fűzött kiadás bolti ára azonban csak a díszkiadáséhoz mérten alacsony. Így   eladásával a kiadói nemcsak a könyvet, de a vásárlót is befűzi.

Gárdonyi Géza: Született Agárdon, családi neve tehát helyesen Agárdonyi, melyet később a török szultán engedélyével Ziegler Göré-re népieschített. Ő is a fiúk nemzedékéből való, mint Arany László, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy apja is volt. Kiskorától Tanítóbarátként tevékenykedett, majd a Szegedi Napló mellett cseperedett egri remetévé. Rövid házassága hosszúhajú veszedelem volt, amely elől élete végéig menekült. Legtitokzatosabb munkája a titkosírással vezetett naplója, melyben egyedül az írás volt titkos. Mióta elolvasták, a kutya sem olvassa. Egészen más a helyzet Ida regényével (ez nem Ida, hanem Gárdonyi regénye) és az Egri csillagokkal. Ez utóbbit főleg kisiskolásokkal fogyasztatják éhgyomorra speciális védőoltásként: aki ezt kibírja, abban megfelelő mennyiségű ellenanyag termelődik, és később akár olvasó emberré is válhat. Élete legnagyobb sikerét az önmagáról mintázott, művelt falusi bíró figurájával, Göre Gáborral aratta, bár igazán költő szeretett volna lenni. Példaképe és barátja Költőcske Mihály volt. Füzfapoémák és egyebek című verseskötete meglepő önismeretről tanúskodott. Néhány verse az Endrődi Sándor szerkesztette A magyar líra nincsesháza című antológiába is belekerült.

Groteszk: Pályaválasztási nyelvtörő. Az olyan jelölt, aki hibátlanul ki tudja mondani, teljesen alkalmatlan televíziós kulturális műsorok vezetésére (lásd még: barakc!)

Gyávaság: A Biblia felsorolta hét főbűn közül a legsúlyosabb, szám szerint a nyolcadik (lásd: a Mester és Margaríta!)

Gyermekirodalom: Azon fél- (harmad-, negyed- stb.) irodalmi vagy nemirodalmi szövegek összefoglaló elnevezése, melyeket korlátolt, felelőtlen és tehetségtelen (lásd még: kft) alkotójuk szégyellene felnőttek kezébe adni, ezért gyermekek körében próbálkozik, akikről tudja, hogy nem állnak bosszút, legrosszabb esetben felnőtt korukban maguk is gyermekirodalmi szerzőkké válnak.

Lapok az Irodalmi BALexikonból 8.

IRODALMI BALexikon 8.


Eredetiség: A romantikus korszak ma már alig érthető, konzervatív alkotói módszere, amelynek lényege, hogy a művész saját neve alá a saját gondolatait írja le. Ez a fáradságos és kevéssé jövedelmező eljárás mára szinte teljesen kiment a divatból. (lásd még: Márai). Ellentéte a posztmodern vendégszöveg (lásd: plágium).

Fabula: Ókori eredetű erotikus műfaj. Növényi anyagra írt, kecses nőt ábrázoló mesés képvers, amely a rossz életűek megjavítását célzó bölcs tanulsággal zárul.

Faludy György: Pokolbélien víg, kiváló magyar költő a XX. század második feléből. Zsenialitását mutatja, hogy akárcsak Einstein, ő sem viselt zoknit. Hatalmas alakja kilóg a magyar irodalom történetéből. Fegyverrel harcolt a fasizmus ellen, később fasisztagyanúsnak találták. (Nem csoda, valami mégiscsak volt közöttük, ha más nem, hát egy lövészárok biztosan!) Politikai nézeteit tekintve nem volt válogatós: a Horthy-korban emigrálnia kellett, a Rákosi-korszakban kényszermunkára internálták, a Kádár-korszakot újra emigrációban töltötte, mert nem akart ismét Recsken üdülni. Később mégis megbocsátották neki, hogy üldözték. Már-már külföldre szakadt hazánkfia lett, sőt, a nyolcvanas évek végén éppen ki akarták nevezni a legnagyobb magyar emigráns költőnek, amikor 89 után tévedésből váratlanul hazatért. Mint Csokonai, ember és polgár akart lenni, tényleg csoda, hogy olyan sokáig szabad(mezít)lábon volt. Első verseskönyvét Villon álnéven publikálta, azóta is néha összekeverik őket (mindkettő fiatal és zseniális). Élete utolsó húsz-huszonöt évében legkedvesebb nőfaja Fanni, legkedvesebb műfaja az általa megújított szonett volt. Ezt mutatták kötetei is, a 100 szonett, 200 szonett, 500 szonett. Rosszkor született, rosszkor tért haza az emigrációkból, de szerencsére jókor halt meg, különben megint emigrációba kényszerülne. Nem hivatalos értesülések szerint halála óta egy bögyös-faros angyal (lásd: bár láthatnám) társaságában szerkeszti a mennyei magyar irodalom új folyóiratát Mennyboltbéli Bús Napjaink címmel.

Fantasy: Az irodalom (lásd: elmaradt takarítás) egyik válfaja. Azon történetek összessége, melyeket a fantasy-szerző fantázia hiányában a mások által már kitalált fantasy-világba (lásd:inkább mégse) helyezett.

Félrím: Kezdő költők általános problémája, miszerint rengeteg hívórímet ismernek, de a rímpárok másik fele, a válaszrím egy istennek sem akar eszükbe jutni. Őket segíti a rímszótár, amely a szóvégek szerint rendezi sorba a szavakat. Jó volna, ha a kezdő költők a rímszótár mintájára maguk is a vége felől látnának a dolognak: ha előbb a kései verseiket írnák meg. Így időben kiderülne, van-e tehetségük, érdemes-e papírt, tintát, időt és fáradságot áldozniuk a pályakezdésre.

Fenséges: Esztétikai minőség, az emberi létezés legmagasabbrendű átélésének kifejeződése (lásd: aranybarnára sült rántott csirke rizibizivel és paprikával finoman megszórt idei uborkasalátával).

Fércmű: Minden olyan könyv, amely a kritikusoknak nem tetszik, illetve amelyet a kritikusok anélkül vágtak le, hogy olvasták (lásd: ábécé) volna. Bár nevét a cselekmény elvarratlan szálairól kapta, nem feltétlenül fűzött formában vagy papírkötésben jelenik meg, ugyanakkor szoros kötelékek fűzik az olvasókhoz (lásd: édes álom).

Fiatal író: Olyan irodalommal (is) foglalkozó férfi (vagy nő, vagy ?), aki még nem érte meg a hetvenedik születésnapját. Onnantól kezdve majd megilleti a nagy öreg elnevezés.

Fikció: A hazugság irodalomelméleti megnevezése (lásd még: eufémizmus).

Fiktív levél: Olyan levélpostai küldemény, amely a postai szolgáltatások színvonalának hála a feladó és a címzett között fiktívvé válik. Ritkán előfordul, hogy 30-40 év után váratlanul újra materializálódik, és ilyenkor – kissé ugyan megkésve, de – mégis kézbesítik. Ezt a típust misszilis levélnek is nevezik

Alkalmi toldalék:

Karácsonyi ének(1): Charles Dickens énekli nyomdagép-kísérettel a "Mennyből az angyal"-t.


Karácsonyi ének(2): Tükörképem és én. Furcsa pár.

Lapok az Irodalmi BALexikonból 7.

IRODALMI BALexikon 7

Dilettáns: Eredetileg olyan szerzőt jelentett, aki művével élvezetet akar kelteni. A szó az olasz dilettare ’gyönyörködtetni’ igéből származik. Ma olyan embert értenek alatta, aki fogyasztható írásmű előállításán fáradozik ahelyett, hogy posztmodern szövegkorpuszt hozna létre.

Díszkiadás: Kiadói lelemény. Csekély beltartalmú könyv értékének utólagos, látszat szerinti megnövelése felcicomázott, ünnepi külső borítóba helyezés útján acélból, hogy ezáltal a könyv kelendőbbé váljék. Úgy viszonyul az olcsó, fűzött kiadáshoz, mint a menyasszonyi ruhában az esküvőre érkező ara a lestrapált feleséghez. A vásárlót fűzik be vele.

Dokumentaritás: A tények szigorúan előítéletmentes, objektív, kedvünk szerinti megválogatása és elrendezése a mű létrehozása során.

Dombormű: A különösen esztétikus, tökéletes női mell képzőművészeti elnevezése.

Dráma(1): A házastársi elégedetlenség elsősorban nőkre jellemző kifejezési formája (lásd drámázás). Jellegzetes műfajai a jelenet, a (kutya)komédia és a (lelki) tragédia.

Dráma(2): Irodalomelméleti fogalom. A családi drámákhoz hasonló irodalmi műfajok összefoglaló elnevezése.

Drámai költemény: Az a nagyepikus műfaj, amely általában arra szolgál, hogy a válófélben lévő feleség előadhassa családi életének tragikus történetét. A műfaj előzményeihez tartozik Dante Isteni színjáték című műve, melyben az elbeszélő megjárja az utat a Poklon, Purgatóriumon keresztül egészen a Mennyek hetedik egéig. A modern drámai költemény ezzel ellentétes menetet mutat. Általában az esküvővel és a nászúttal kezdődik, amikor az elbeszélő még a hetedik mennyországban érezte magát, és a történet innen jut el a Pokol legmélyebb bugyraiig, ahonnan a drámai költemény fikciója szerint csak a válóper segítségével (esetleg a házastárs másfajta megsemmisítése útján) lehet kiszabadulni.

Drámaiatlan dráma: Drámai műfaj, amely szakít a hagyományos dramaturgia szabályaival. Elődei közé szokás sorolni Csehov színpadi műveit. Mai, legelterjedtebb változata a házas-ságkötés nélküli házasság, az úgynevezett élettársi viszony.

Ego: Akár egy szerelmespár: egy test, egy lélek.

Egyenes beszéd: Az elbeszélő próza egyik narrációs típusa. Elnevezése ellenére egyáltalán nem kritériuma az igazmondás (lásd még fikció).

Egyperces novella: Az elbeszélés műfajának új, posztmodern válfaja. Nevét onnan kapta, hogy egy perc alatt kiderül, nem érdemes elolvasni.

Elbeszélő költemény: Jellegzetesen magyar nagyepikus retorikai forma. A valódi tettekhez való viszonya szerint az elbeszélő költemény mellett (mely a tettek helyett elbeszéli az időt) meg szokták említeni a rábeszélő költeményt (amely mást akar rávenni a cselekvésre), valamint ennek ellentétét, a lebeszélő költeményt. A gyermekirodalomban gyakori műfaj a visszabeszélő költemény. Ennek felnőttirodalmi rokonát, az össze-visszabeszélő költeményt viszont a politikai retorika körébe sorolják.

Életrajzi hipotézis: Költők életrajzára vonatkozó tudományos szakkifejezés, jelentése nagyjából a fogalmam sincs és a feltéve, ha közötti széles sávon mozog. Olyan, mint az ételkészítés első fázisában lévő leves: valóban fel lehet tenni, de ebben a formában még nem fogyasztható.

Élmény: Az alkotó által átélt megrázó érzelmi hatás (például a rivális író remekművének kézbe vétele). Ellentéte az az öröm, amelyet a szerző akkor érez, ha valamely kortársáról kiderül, hogy végképp elvesztette tehetségét.

Erató: A szerelmesek szent tava az ókori görög mitológiában. A történet szerint minden éjjel szépséges fiúk és lányok csapatostul jönnek a partjára, hogy meztelenül megmártózzanak benne. Testükön vágyat keltve tükröződik a Hold ezüstje. Profán utódaik a mai nudisták, akik mindenben hasonlítanak ókori elődeikre, leszámítva, hogy nem fiatalok, nem szépek, nem éjjel fürdenek, és fogalmuk sincs arról, hogy mi a szerelem.



Kedvcsináló a későbbiekhez:

Presszó: Vendéglátó-ipari egység a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán, ahol csinos pincérnők hatására műalkotás sajtolódott ki a magukat írónak vagy költőnek nevező koffein- és rövidital-rajongókból.

Lapok az Irodalmi BALexikonból 6.

IRODALMI BALexikon 6.

Cenzúra: A hatalom legostobább intézménye, amely eredetileg az egyház által helytelenített könyvek kiadásának megakadályozására szolgált (lásd még nihil obstat). Mióta ebből széles körben elterjedt a nihil (lásd mindenütt), azóta a cenzúra átalakult. Mai előfordulásai közül legnevezetesebb az úgynevezett öncenzúra, amely lényegében a tehetségtelenség eufémisztikus megnevezése.

Csattanó: Kisebb terjedelmű családi drámák lezárására szolgáló speciális nem-szép-irodalmi eszköz. Általában a jobb tenyérnek meglepetésszerűen a partner bal arcához való erőteljes érintését értik rajta. Bódító hatása miatt egyesek a kábítószerek közé sorolják (lásd még csattanó maszlag).

Csendélet: Szép embertelenség. Hangzavarral járó botrányos családi veszekedés helyszínének képi megjelenítése egy perccel azután, hogy a résztvevők kivétel nélkül eltávoztak valahová.

Csokonai Vitéz Mihály: Vitézi címe erősen vitatott. Hogy nem Horthy Miklóstól kapta, az egészen bizonyos. A XVIII. század végének ünnepelt költője volt két részletben (akkor költő, ma ünnepelt). Az L-betűs költők nagy családjába tartozott Petrarcával, Adyval, Catullusszal és Berzsenyivel együtt. Ez utóbbi Lollit, Catullus Lesbiát, Petrarca Laurát, Ady Lédát, Csokonai pedig Lillát imádta. Közeli rokona még a magyar költészetben Juhász Gyula, aki azonban a neki a sors által kijelölt Leokádia helyett tévedésből Annába szeretett bele (meg is bánta). Csokonaira a formagazdagság és a pénzszegénység, a rokokó hatására a könnyed hangvétel, és tüdőbaja hatására a nehéz levegővétel volt jellemző. Nagy elképzelését, hogy Árpádiász néven megcsinálja a Honfoglalás című filmet, nem tudta megvalósítani, mert a megbízhatatlan francia Lumiére-fivérek nem találták fel időben a filmet.

Csoóri Sándor: Illyés Gyula kisöccse, alapító atya, költő és világszövetség és mélymagyar. Hosszú epebántalmak után Lakitelken váltott rendszert, amitől azon nyomban feltámadt. Azóta egyfolytában támad (főleg balra és lefelé). Költészete mostanában olyan magas csúcsokra ért, ahol talán már nincsen is költészet. 70. születésnapján az egész ország vele együtt. Rendkívüli képességeit jelzi, hogy ha még harminc évet él, akár száz éves is lehet!

Dagályosság: Holdfényes éjszaka, a tengerparton, csak dagály idején női fülbe suttogott szerelmi vallomás szövegének jellegzetes stilisztikai megformáltsága. Ugyanez a szövegstílus nappali fénynél a kurvaröhejes kategóriájába sorolódik.

Dekonstrukció: A művészi alkotás ellentéte a posztmodern világban. Lényege, hogy a kritikus, aki képtelen akár a legkisebb ép konstrukció létrehozására is, irigységből vagy bosszúból a másét is tönkreteszi.

Dezillúzió: A XIX. század második felének regényirodalmában gyakran jelentkező életérzés: a nászéjszaka utáni reggel hangulata.

Kedvcsináló a későbbiekhez:

Közép-európaiság: A nemzeti-etnikai gyűlölködésbe oltott babonás keleti bürokratizmusnak a magyar történettudományban használatos elnevezése.

Lapok az Irodalmi BALexikonból 5

IRODALMI BALexikon 5.

Birodalom: Az irodalom mintájára alkotott hatalmi konstrukció. Uralkodója, mint valami megistenült elbeszélő, dróton rángatja alattvalóit. Mióta a nagy narrativák ideje lejárt, sorra omlanak össze a nagy birodalmak is (lásd SZU,USA).

Bonyodalom: Az epikus és drámai művek elmaradhatatlan szerkezeti egysége. A rokokó irodalomban a pásztorórának az a pillanata, amikor a felszarvazott pásztor rajtakapja a pásztornét a másik pásztorral. A modern regényekben inkább a szerelmeskedő pásztorlány anyjának érkezése tölti be ezt a funkciót (lásd még tragikomédia).

Bornemisza Péter: A híres magyar antialkoholisták családjából származott, akárcsak a szemérmetes Erzsók, akiről Petőfi Sándor meg is írta, hogy „nem is issza a bort, csak ugy önti magába”. Kiváló családfáján nem csak fel-, de lemenők is voltak, például a neves egri várvédő, Bornemissza Gergely nem. Ha mégis ivott volna, azt csak bánatában, erre pedig bőven volt oka: a törökök a szeme előtt foglalták el Budát (fél Magyarországot meg a háta mögött). Ráadásul közben a magyar urak az ördög minden gonoszságán és istentelenségén túltettek, magukat minden gátláson gátlástalanul téve túl, olyannyira, hogy a végén már innen nem is maradtak. A nagy literátus prédikátor-író szörnyű magánya is innen eredt. Fiatal korában Boccacciotól ihletetten angyalnak öltözött egy Habsburg-párti kemence mögött, de rá is fázott, mert ezért jól befűtöttek neki. Talán ezzel függ össze, hogy később, szuperintendánsként sem szerette a Habsburgokat és az angyalcsinálókat. Kedvelte viszont a nőnemű városneveket, ezért egyetemre csak Padovában, Wittenbergában és Wiennában járt. Ő volt Balassi János házi prédikátora, Balassi Bálint házi tanítója, sőt valószínűleg Balassi Menyhárt elárultatásának házi szerzője is.

Bosszúdráma: A válás után hosszan elhúzódó gyermekelhelyezési pernek irodalomelméleti megnevezése. Szereplőit egyetlen cél, a másik iránt érzett gyűlölet, és a saját sérelmek miatti bosszú vágya vezérli. Kimenetele általában a gyermekre nézve tragikus.

Bölcsész: A diplomás éhenkórászok egyik, bölcs esze alapján leguniverzálisabb csoportjának tagja. Semmihez sem ért, tehát mindenre alkalmas. Ebben a tekintetben az irodalom létmódjára emlékeztet: gyakorlati haszna nincsen, de nem lehet meglenni nélküle.

Bölcsődal: Erősen zenei, a ringatást kísérő gyermekirodalmi műfaj. Nevét arról a hallhatatlan daltípusról kapta, melyet a bölcsőszájú hal énekel szájában tartott porontyainak.

Bulvársajtó: Eredetileg utcai szenzációt keltő-hajhászó sajtótermékek összességét jelentette. Olyan, amilyen az utcai politizálás: zajos és ostoba. Napjainkra azonban hasznos jelenséggé vált: krumplipucolás, üveg vagy porcelán tárgyak csomagolása már szinte elképzelhetetlen bulvársajtó -termékek felhasználása nélkül.

Lapok az Irodalmi BALexikonból 4.

IRODALMI BALexikon 4.

Baranyi Ferenc: Eredeti neve Don Francesco di Baranya. József Attila mostohaöccse, költő, televíziós operakalauz és rendszerváltó proletár. Zrínyi utódjának vallja magát, ő is gyakran kirohan (például a köz érdekében). Azelőtt közéleti költő volt, de mióta eljött a szabadság (és politikusok, hivatalok szabadon palira vehetik az embereket), csökkent a népszerűsége (a hatalom körében). Született műfordító. Fél kézzel Dantét fordítja (a másikkal épp egy nőt a másik oldalára). Azt beszélik, maga írta a világirodalom legszebb (angol, német, spanyol, olasz, francia, stb.) szerelmes verseit, hogy azokat is magyarra fordíthassa. Kedvenc operahőse Don Giovanni, akiről Leporello azt énekli, hogy már 1003 nőt hódított meg. Költőnk szerényen csak száznál több nőt vallott be olyat, aki lefeküdt vele élete során (a fölkelésekről sajnos nincsenek pontos adataink). Kívánatos volna, hogy e tevékenységét még vagy százhúsz évig folytassa, hogy akkor ebben (nőben) is mi, magyarok legyünk a világelsők.

Barát: Olyan, az irodalmi művekben gyakran előforduló, rokon érzelmű karakter, aki képes a hőssel lelkileg egyesülni, és mélyen át tudja érezni az élet értelmét, értelmetlenségét. A barát speciális, a hétköznapokban gyakoribb változata az úgynevezett házibarát, aki inkább feleségünkben mélyül el, illetve leginkább feleségünkkel egyesül.

Bárdos József: Irodalomtörténész és húsipari szakoktató. Elméleti munkái elsősorban a walesi bárdok rejtélyeire, használatának titkaira, a marhákra gyakorolt felemelő, egyúttal mégis tragikusan lesújtó hatására vonatkoznak. A marháké mellett foglalkoztatta az ember tragédiája is. (Orbán János Dénes szócikke)

Barokk: Nevét a korszak valószínűleg az Amerika felfedezésének következtében megszaporodott újfajta szórakozóhelyekről (bárok) kapta. Ezekből terjedt el Európában a franc nyavalya, melynek a költészetre gyakorolt hatása aligha hanyagolható el, gondoljunk csak Heine, Kemény Zsigmond vagy Ady esetére. Egyes vélemények szerint a név megszilárdulásában döntő szerepet játszott, hogy ekkoriban újra megerősödött a feudalizmus, és sokat szidták annak haszonélvezőit, az arisztokrata földbirtokosokat (bárók). Némelyek elképzelhetőnek tart-ják a Bar Kochba név vagy a spanyolcsizma erőteljes hatását is (ez utóbbi hatása valóban erőteljes lehetett, bár geográfusok inkább az olasz csizmát szokták emlegetni). Érdekesség, hogy a kor egyik híres művésze a Barozzi, egy másik kor kevésbé híres (de magyar!) művésze pedig a Báróczi nevet viselte, ami mindenképpen elgondolkodtató tény (még ha témánkhoz nincsen is köze). Ez a spanyol nemzeti konyha fénykora. Ekkor találják fel az olajban főtt mórt, az eretnekmáglya-rakást vagy a kivert zsidót. A megfelelő étkezés hatása az irodalomban is éreztette hatását: a nagyra hízott lovagregény (lásd -Don Quijote) mellett divatba jött a pocakos fegyverhordozó (Sancho Pansa), valamint a kardos-köpenyes dráma, amely úgy keletkezett, hogy a színészek előadás közben sem merték levetni a köpenyüket, ugyanis nem tudták, Calderon nem Lop-e (de Vega).

Befutott író: Olyan, már nem túl fiatal alkotó, akitől korábban nagyon sokan nagyon sokat vártak. Olyan, mint a befutott gyorsvonat: sokan várták, de miután megérkezett, már senkit sem érdekel.

Berzsenyi Dániel: Magyar költő a XIX. század elejéről. Kortársai ’magyar Horác’-nak nevezték, némileg igaztalanul, tekintve, hogy Horatiust kortársai sosem nevezték ’latin Berzsenyi’-nek. Nagyformátumú, barokkos, de mégis klasszicista lírikus és kisformátumú, hétköznapi ember volt. Az előbbi lelkesedett Napóleonért, az utóbbi emelkedett hangú ódát írt a Napóleon ellen fölkelő nemességhez. Az előbbi niklai remeteként nyomorgott magányában, az utóbbi vidéki földbirtokosként gyermekeket nemzett családjában. Az előbbi lelkesen támogatta minden nőnek, így Dukai Takács Juditnak, a költő barátnéjának művelődését, az utóbbi hevesen tiltotta Dukai Takács Zsuzsannának a költő feleségének még az írás-olvasást is. Az előbbi halhatatlan, az utóbbi halandó volt, ám végül a kettőt egyként elérte a halál.

Betűvetés: Régi, a népi írók között népszerű szállóige alapszava: Ki betűt vet, könyvet ír.

Lapok az Irodalmi BALexikonból 3.

IRODALMI BALexikon 3


Antikvitás: Olyan kétséges, azaz vitatott értékű régiség, amilyenekkel a turisták áradatát szokták elbódítani. Vallási viszonylatban ide sorolható például az a több tonna faforgács, amelyet az elmúlt századokban a Szentföld látogatói hordtak haza Európába, mint Krisztus keresztjének darabját.

Antiszemita: Olyan ostoba, félművelt, magát kereszténynek (esetleg mohamedánnak) valló emberszerű lény, aki a keresztényi (esetleg mohamedán) szeretettől vezérelve gyűlöli a zsidókat, mert még arról sem hallott, hogy maga Jézus is zsidó volt. Vajda János optimista jóslata szerint Magyarországon a megyerendszer felszámolásával együtt kihal az utolsó antiszemita is. Jelenleg az ország a régiós rendszerre való áttérés kezdetén áll.

Antológia: Könyvkiadói trükk elnevezése, amelynek lényege, hogy egyetlen ismert, divatos szerző (lásd -Ady) nevével egy egész tucat ismeretlen pályakezdő írása is az olvasóra tukmálható. Szerencsés esetben e pályakezdőkből is művész válik máról Holnapra (lásd -Hol-nap). Másfelől minél nagyobb az antológiában szereplő nevek száma, annál nagyobb az e nevekhez tartozó szülők, testvérek, kis- és nagynénik, osztály- és sorstársak mennyisége, akik hajlandók az antológiát jó pénzért megvásárolni.

Arany János: A XIX. század közepének kiváló sportembere, tudós, a magyar nyelv utolérhetetlen művésze. Miután máig sem érték utol, országos rekordját sem döntötték meg. Mint edző is igen sikeres volt, tanítványa, Toldi Miklós úgy eldobta a nehéz követ, hogy Buda halála lett belőle. Jelentős botanikusi tevékenysége, ennek emlékét őrzik kertészeti szakmunkái, a Rózsa és Ibolya valamint a Zrínyi és Tasso, melyekben az egymástól távoli fajták egymásra hatását elemezte. Tiszteletbeli tagja az autógyártók világszövetségének, miután tőle származik a Lada gépkocsi egyik elődje, a bal-Lada. A típus másik felének, a jobb-Ladának feltalálója is magyar, név szerint Berzsián Ervin Lázár költő és feltaláló. Sok szállóige származik tőle, például az Ej, ráérünk arra még! nem, mert azt barátja, Petőfi Sándor elírta előle.

Balassi Bálint: A legkelendőbb magyar reneszánsz férfi. Élete a hármasság jegyében zajlott. A Gyarmathy Balassák családjából származott. A XVI. században, a három részre szakadt Magyarországon élt. Őt magát is három részre szokás osztani, úgymint Gyarmathyra, Balassára és Bálintra. Az első főleg vitézi, a második istenes, a harmadik szerelmes verseket írt. Bár férfi volt, rendszeres ciklusai voltak. Erről Maga kezével írott könyve (lásd -menzesz-naptár!) tanúskodik, mely azonban szemérmesen háromszáz évig lappangott. Élete hármas válaszútján három nő feküdt keresztben: Júlia, Celia és Fulvia. Ő vitézül végigment mindhármon, de igaz virtussal Dobó István leányát, Krisztinát vette feleségül. Csoda-e, ha rövidesen Eger is megadta magát (a töröknek). Később Szárkándi Anna ágyában ápolta a lengyel-magyar barátságot. Kilenc nyelven értett, de magyar nyelven írt, különösen kedvelte a Balassi-strófát. Tanulmányozta a levegőt (erről szól Vitézek, mi lehet ez széles föld felett kezdetű verse), a visszhangot, valamint a várkapitányok feleségét. Korának legnagyobb ostromszakértője volt, minden nőt be tudott venni. 1594-ben azonban tévedésből Esztergomot kezdte ostromolni, e sajnálatos hibájába bele is halt

Lapok az Irodalmi BALexikonból 2

IRODALMI BALexikon 2


Államregény: Az alkalmazott irodalom körébe tartozó, retorikus-politikus jellegű, erősen fikciós, prózai nagyepikus műfaj. Pszichiátriai megfigyelések szerint alkotója gyakran mutatja az úgynevezett éberálom szindróma tipikus kórtüneteit. Közkeletű, a sajtóban szokásos elnevezése állami költségvetés.

Állatmese: Olyan nagyobb terjedelmű mesés epikus műfaj, amelyben emberek rendre állatokként viselkednek. Majomkodnak, ravaszkodnak, tehénkednek, ökörködnek, de nem ritkán kakaskodnak, kutyálkodnak, sőt disznólkodnak is. A műfajnak a XIX. században meghonosodott másik elnevezése: realista regény.

Allegória: Az az egész verset átfogó költői eszköz, melyet csak a bolond téveszt össze a filagóriával. Hogy aztán melyik mit is jelent, azt költői homály fedi.

Amatőr fénykép: Olyan, valószínűleg emberek csoportját ábrázoló fotográfia, amelyen a cipők minden ránca tökéletesen kivehető, de az alakok feje valamilyen elháríthatatlan technikai malőr következtében lemaradt.

Amatőr író: Az írástudók azon, gyakorta lenézéssel emlegetett csoportja, amely nem az irodalomból akar megélni. Olyan, ma már alig emlegetett alakok tartoznak ide, mint például Szophoklész (-lásd hadvezér), Shakespeare (-lásd színháztulajdonos), Goethe (-lásd miniszter) vagy Arany János (-lásd tanár, akadémiai titoknok).

Anekdota: Annak a rövid, kisepikai műfajnak irodalomelméleti megnevezése, amely egy rövid, társaságban jól elmesélhető, másokkal megesett, vidám, csattanós történetet tartalmaz. Jellemzője, hogy velünk ilyen még véletlenségből sem szokott előfordulni.

Antikvárium: A környezetszennyezés elleni védekezés egyik évszázados intézménye. Az a hely, ahol a használt könyvek leadhatók, az antikvárium ugyanis ezek begyűjtésével foglalkozik. Fejlettebb orszá gokban a leadott könyvekért némi csekély díjazás is jár. Ellentéte a könyvgyűjtő, aki képes az antikváriumokban feltalált poros, szakadt nyomtatványokat „első kiadás” felkiáltások kíséretében pénzért megvásárolni, és visszavinni a vad természetbe.

Lapok az Irodalmi BALexikonból 1

IRODALMI BALexikon 1


Abszurd dráma: Kifejezetten XX. századi drámai műfaj. Olyan válóper, amelyben a felek az esküvő másnapján egyetlen közös szerzeményük, a nászéjszakán átélt gyönyör igazságos megosztását kérik a bíróságtól.

Aczél György: (lásd Az aczélt megedzik)

Ady Endre: Tisztázatlan családi hátterű magyar ugarszakértő a XX. század elejéről. Önéletrajzi vallomása szerint Góg és Magóg fia. Azaz tehát két apja volt – furcsa pár – anyja viszont egy sem. Ennek azonban – viszonyuljunk azonban bármily liberálisan az egyneműek házasságához – némileg ellentmondani látszanak a hétköznapi emberi tapasztalatok, valamint az a szintén tőle származó állítás, miszerint Dózsa György unokája volna. Mindemellett baráti (talán rokoni) kapcsolatban állt Ond vezérrel, Hatvany Lajossal és a halállal. Költői-emberi szerénységét jól mutatja, hogy élete legnagyobb szerelmét Lédának nevezte, azaz magát legalább is Zeusszal, az istenek királyával azonosította. Igazi szívtipró volt, saját bevallása szerint is ifjú szívekben élt. Ennek egyebek mellett bizonyítéka az a legalább két tucat ártatlan leány és kevésbé ártatlan asszony (Ruthtól Deliláig), aki mind hozzáment volna feleségül (ha közbe nem jött volna náluk valami, de hát sajnos…) Pedig ők valamennyien (saját megítélésük szerint) sokkal jobb felesége(i) lettek volna, mint szegény Csinszka, aki viszont tényleg hozzáment. Versei főképp a Nyugatban láttak napvilágot, ami nem csoda, hiszen nélküle (és Hatvany nélkül) a Nyugat sem látott volna napvilágot. Szeretett élni, szeretett inni, szeretett (nőket) szeretni. És szerette, ha szerették. Ezek után érthető, hogy Magyarországon rengeteg ellensége támadt. Forradalmi hangú ellenzéki költő volt, és a XX. század legkülönfélébb hatalmainak nagy bánatára az is maradt. Így hiába temették díszsírhelyre, ma is lázít.


Alkotó: Az emberi fajnak olyan abnormális egyede, amelyiket semmiféle modern iskolázás (lásd még idomár) nem tudott megakadályozni abban, hogy kifejlessze egészséges személyiségét. Legfőbb ellensége a ragadozó irodalomtanár, illetve későbbi, kifejlettebb alakjában a kritikus.

Slavomir Mrozek: Az olcsó állam

SLAVOMIR MROZEK

AZ OLCSÓ ÁLLAM

                        TISZTELT MINISZTERELNÖK ÚR!

Mélyen érintett bennünket legutóbbi nemzethez intézett szózata, amelyben a nemzeti távtéveszmélés újabb postai fordulójaként az olcsó állam elméletét vázolta.

Mi itten a faluban a községi önkormányzat vonatkozásában már meg is tettük az első lépést a kérdés lerendezése irányában. Mindenekelőtt intézkedést hoztunk a községi óvoda meg az iskola bezárása tárgyában, mert csak nyelték a pénzt, és a mostani piaci viszonyokat tekintetbe véve ezt nem engedhetjük meg magunknak. Büszkén bezártuk volna a községi kórházat is, de sajnos olyan nincsen nálunk. Súlyos mulasztás, amely most a takarékosság mezején fizet: nincs mit bezárni!

Volt ugyan némi felzúdulás a pedagógusok, szülők, satöbbi részéről, de aztán polgárilag meggyőztük őket, hogy semmi értelme ennek a nagy iskolázásnak, a gyerekekből megint csak pedagógusok, orvosok, szülők, satöbbi lesznek, főleg ez utóbbi, ami aztán, akár az iskola, csak nyeli a pénzt.

A községi testület teljes mellszélességgel (ebben az asszonytársak is beleértendők) támogatja a kormány legújabb, az ország egészségi állapotának javítására tett lépéseit. Valóban, nincs takarékosabb és hatásosabb módszer, mint néhány életfontosságú gyógyszer forgalmazásának már tapasztalható (átmeneti, gyártási problémákra hivatkozó) szüneteltetése. A (viszonylag csekély) temetési költségeket leszámítva (fizessenek a biztosítók, azok multik!) a későbbiekben milliárdos megtakarítás mutatkozhat a gyógyszerkassza terén. Ráadásul a halottaknak már orvosra sincs szükségük.

Az így megtakarított költségvetési forrásokat önkormányzatilag közfelkiáltással a miniszter, államtitkár és képviselő urak javadalmazására ajánljuk, hadd legyenek még a mostaninál is gazdagabbak. Helyeselnénk, ha a jelenlegi alig párszázszoros jövedelemkülönbségeket európai uniós szinten is példamutatóan legalább ezerszeresre emelnénk. Köztudomású ugyanis, hogy igazán takarékoskodni csak a gazdagok tudnak, s kies hazánknak jelenleg igen nagy szüksége van takarékosságra. Mert csak így emelhetünk újabb és újabb stadionokat  a labdarúgás felemelkedésének útján.

Egyúttal javaslattal élnénk a kormány felé, hogy a további bonyodalmak elkerülése végett ne csak az iskolákat, óvodákat, kórházakat, egyetemeket, satöbbit zárjuk be, hanem egyszer s mindenkorra szülessen törvény a felelőtlen, meggondolatlan, össze-vissza megszületések elkerülése érdekében. Különös tekintettel arra, hogy a tervszerűtlenül és államháztartásilag problematikusan világra jött gyerekekből ismét csak pedagógusok, orvosok, szülők, satöbbi lesznek, főleg ez utóbbi, ami aztán, akár az iskola, csak nyeli a pénzt. Ezzel egyszersmind a nemzet fennmaradásának állandóan visszatérő problemáját is sikerülne véglegesen megfelelő pályára állítani.

Maradunk kiváló tisztelettel Miniszterelnök úr és az olcsó állam és a foci

                                                                                                          rendíthetetlen hívei

Jorge Luis Borges: Találkozás egy témámmal

JORGE LUIS BORGES

TALÁLKOZÁS EGY TÉMÁMMAL



Van egy érdekes témám. Illetve csak egy érdekes témám van. Azt is elírta előlem már valami magyar, vagy karinthy. De ki olvas magyarokat? És egyáltalán, ki olvas? Mióta a közoktatásból csak a köz maradt, nem is tudnak olvasni. Minek is? Amit éppen kell (lehet, szabad) tudni, azt majd elmondja valami kommunikátor (agitátor, aligátor). Írni még csak-csak. Igaz, nem úgy, mint fantasztikus példaképem, a dél-amerikai Kelet rózsája, a nagy Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges, vagy én. Kevés manapság a hozzánk fogható zseni. Akikben úgy feszül az akarat, mint kiszuperált focista-vezéren a mackó, vagy Nietzschén a piros nadrág. Már ha feszül.
De hogy a rám oly jellemző egyenességgel máris témámra térjek, amit itt most nem fogok részletesen kifejteni, épp csak utalok majd rá, mint a nagy Cervantes a Hamletben, amikor a hidalgókat emlegeti, tehát a dolog, amiről szó lesz, a Guacsó mentén történt. Mentén vagy subán. De guacsó.
Akkoriban még Juan Pablo is egyedül járt a retyezátra, igaz, Maria Pinte Ikebana már tanulta az üstöllést, ezt a különlegesen hangszerelt, tengeri rákokból készült, ősi, spanyol, sült kasz tanyettát, amely egészen olyan, mint a pizza, csak nincs okker sál a nyakában. Az is csak azóta kellene (szabadna?), mióta betört kies hazánkba a keleti szél, és minket a pampáktól a Szir-Darja (Amu-Darja, Cu-Darja) mellé sodort. Mert itt aztán kemény hidegek járják a sivatagban (éjszakánként, ha nincs nappal). Mondta is az öreg Oliveira Magellan, Maria Pinte Ikebana unokabátyja (vagy ünőkabátja), hogy nem lesz abból nemzeti csürdüng, amíg jól früstökön nem ragadja valaki a hamisítatlan dél-argentin pampák és pempők colour locale-ját neki-je.
Ott a retyezáthoz vezető úton történt a dolog, még a Lech mezeji csata előtt, amelyben Pinte Ikebana apja is elesett, amikor megbotlott egy karalábéban és két fej jégsalátában. Hullottak is ott aztán a fejek! De az egy másik történet, és én még az elsőt se meséltem el. Pedig rég el van döntve, hogy szóba hozom. Illetve döntés nem volt, de már évek óta tervezgetem a dolgot, mert nálam a fő a tervszerűség. Én már megfizettem a kapkolódás tandíját. Pontosabban a rögtönzések költségtérítését, ami ugye mégsem ugyanaz. Mert tandíj az nincs, arról szó se essék, mert ha csak rágondolok, máris megszorul a gyomrom. Holott a megszorítások is ki vannak zárva. Fő a hitelesség (devizában? forintban? mindegy).
Mentem, mondom, a retyezátra. A ház, amelynek udvarán e kis bódé állott, még őrizte a nagy idők emlékeit. Falain rozsdásodó fegyverek, sárguló WC-kefék, jól megformált, elhasznált mondatok és akasztott emberek lógtak.
Sürgős volt, de ahogy odaértem, és nyomultam volna befelé, hát keményen tapasztalom, hogy az ajtó zárva van. Kulcsra, riglire, zárra. Előttem.
–Ki vagy te – szóltam komoran, – aki helyemre mertél furakodni?
–Ki vagy te – hallom belülről – aki helyemre mernél furakodni?
–Én Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges vagyok, Kelet rózsája, az argentin írózseni – mutatkoztam be, megcsillantva némely politikai vezérekével vetekedő született szerénységemet. – Akitől a hamisítatlan dél-amerikai mágikus realizmust számítják, akitől az egész válságban vergődő, menthetetlenül hanyatló liberál-burzsoá európai kultúra el van ájulva. Nyiss ajtót nékem!
–Hogy nyithatnék – hangzott bentről nagy gőgösen. – Én Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges vagyok, Kelet rózsája, az argentin írózseni. Akitől a hamisítatlan dél-amerikai mágikus realizmust számítják, akitől az egész válságban vergődő, menthetetlenül hanyatló liberál-burzsoá európai kultúra el van ájulva.
Én is majd elájultam! Micsoda álom! Vagy ő csak álmodik engem? Esetleg én álmodom őt? Vagy netán mindketten csak álmodjuk egymást? Mi, a nagy Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges? Kelet rózsái? Akik mindig egymás példaképei voltunk? Micsoda egy találkozás a fiatalemberrel! Aki nem más, mint maga Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges!
–Hadd vessek rád egy pillantást vagy legalább egy követ! – kiáltottam mámorosan, és hangom végigzengett a nemzeti pusztán a retyezátig és tovább.
–Hát jó, bújj be, ha akarsz – nyitotta ki az ajtót. – Csak aztán meg ne bánd, ha már te leszel belül.
Igen! Az akarat! Amiről azonnal rám ismertem.
Hogy micsoda emlékek ragadtak magukkal akkor?! Hogy milyen képek rohantak meg ott?! És milyen szagok?!
Ezt talán még maga a nagy Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges, az argentin írózseni, a mágikus realizmus atyja (mit atyja: anyja, nagyanyja, stb.!) sem tudná elmondani, pedig ő (mint tudjuk) maga Kelet rózsája, akitől az egész válságban vergődő, menthetetlenül hanyatló liberál-burzsoá európai kultúra el van ájulva.
Legyen mára ennyi elég.

Samuel Beckett: Ping-pong

SAMUEL BECKETT

PING-PONG

Fehér labda a fehér asztal fölött. Ahogy feszül a kezekben. Körös-körül hatalmas fehér transzparensek a fehér csend ülte tájban. Rajta lángoló, fehér betűk. Csak az nem látja, aki nem akarja. Látás. Fehér izzás a koponyaűrben. Ping.

Igazságot kell szolgáltatni a fehérnek. A mindenkinek rémlő fehér éjszakáknak. Az egykor felvett szürkévé fakult fotográfiák békebeli boldogságának. Le a mindenféle filozófiákkal, metafizikákkal. Félre a félreérthető gondolatokkal. És egyáltalán. A gondolatokkal. Tisztelet a minden korok hervadhatatlanul virágzó, az egyetlen igazságot kimondó természettudományainak. A hagiográfiának, az ortográfiának, a főnökfiának, a pornográfiának. A kivillanó mellek fehérségének. A bimbóknak és más természetű nyíló virágok illatozásának. Pong.

Elmúltak az elmúlt nyolc évek csapnivaló, elcsapott kapitányai. Elvetélt ötletek, meg nem szült válaszok. Fekete fejek kolibri pompázatú bukásai. Fekete tündöklések nevetséges igyekezete, hogy örökre, hogy feketével, hogy kéménybe korommal. Beírni a beírhatatlant. Kormos kémények iránti füstös nosztalgiák. Begőzölt vágyakozások tengeri gőzösök parancsnoki hídja után. Ping.

Csak a nagy fehér fog nagyszerűen egybe fogni mindent. Egyetlen színben a prizma összes színe. A hétszínvirág igazi színe: a fehér. Már áll a rúd, rajta a zászló. Fehér lobogás a fehér égbolt előtt. Előre Vadkeletnek. Előre a fehérig. És tovább. Ahol már nincs se szín, se színtelen, nincs más, csak a fehér lovon léptető fehér tengerészkabát seszínű unokája. Pong.

A nagy fehér világ olyan, akár egy hivatal. Asztalonként egy test. A közeli és távoli rokonok többé-kevésbé ismerik egymást. Unokaöcsikéik és nagybácsikáik, hugicáik és nővérkéik egymásnak. A sorrend tetszőleges. Nézőpont kérdése. Onnan nagybácsi, innen unokaöcs. Vagy fordítva. Esetleg unokahúg. Még a nemek is elmosódnak a tömegben. A tolongásban még így sem mindig ismernek egymásra. A testek alapvetően négyfélék. A testek rendje a testet öltött rend. Ping.

Egy: a szakadatlanul jövő-menők. Már azt hiszed, végre mennek, de kiderül, ellenkezőleg. Most jönnek csak igazán. Valakinek mindig tenni-vennie kell. Szerkeszteni, megírni, előterjeszteni, javasolni, iktatni, titkosítani, archiválni. Akármit. Ezektől lehetetlen szabadulni. Agyukat uralja az égi létra fehér ragyogása. Amelyen föl, föl, egyre följebb emelkednének. A fokok száma végtelen. A létra egyre lejjebb ereszkedik. Az emelkedés így puszta illúzió. És a világ maga is virtuális. De a virtuális emelkedés is emelkedés. Kitart a végsőkig. Ahogy a test is kitart a végső, titokzatos archiválásig. Pong.

Kettő: akik olykor-olykor megállnak. De ez így nem pontos. Mert bár kihalt belőlük a mászás vágya, azért még különös módon néha fel-feltámad. Ilyenkor az illető létrakeresőbe indul, vagy beáll a legrövidebb, vagy legközelebb eső sorba. Erőszakoskodásaikkal az ilyenek zavarják meg leggyakrabban a nagy, fehér világ nyugalmát. Pedig néha egészen értelmesnek látszanak. Ha hagynák, talán még a gondolkodásra is képesek volnának. De ehhez nem jutnak hozzá. Mintha már-már felismernék a célt. Ha van cél egyáltalán. De mire ez bekövetkezhetne, elsodorja őket az áradat. Vagy a fehér szél vihara. Vagy egyszerűen eltompul az agyuk a világot betöltő fehér ragyogástól. Ping.

Három: akik, ha csak el nem zavarják őket, sosem hagyják el egyszer elfoglalt helyüket. S ha mégis kitúrják őket, azonnal lerogynak az első szabadon hagyott helyre. Hogy ne kelljen mozogniuk. Ezek semmihez sem értenek. Ezeknek mindenről határozott, fehér véleményük van. Szereljék a hálót az asztal alá, javasolják. Üssék az ütőt a labdával, javasolják. Fehérítsék ki a fehéret, javasolják. Megkülönböztetni nemigen tudják az asztalt és a labdát, vagy az ütőt és a hálót. Igaz, nem könnyű, hiszen valamennyi fehér. Az ilyenek roppant veszélyesek. Sosem lehet tudni, mikor mozdulnak mégis, mikor térnek át szavakról a tettekre. Amíg csak vannak, olyanok, mint a léghajó nehezékei. Talán egyszer ki lehet dobni őket a fedélzetről, ha végre, valami csoda folytán feltűnne a cél. De ha felélednek, ha megmozdulnak, végképp kormányozhatatlanná tehetik a léghajót. Pong.

Négy: akik nem keresnek. Ők a nemkeresők. Sem sokat, sem keveset. Őket nem érinti meg a létra utáni vágy tüze. Legtöbben valamilyen, kifejezetten számukra épített falnak támaszkodva ülnek. Egymást vagy a köldöküket bámulják. Ők a megigazultak. Akik nem keresnek, csak találnak. Egyre nagyobb falatokat harapnak le a világból. Egyre kövérebbek lesznek. Fehér testük fojtogatóan folyik rá a fehér asztalra. A hófehér háló sem állítja meg növekedésüket. Már-már ők az egész világ. Ping. Pong. Ping-pong.

Woody Allen

WOODY ALLEN

LAPOK A "BUDAPESTI JEGYZETFÜZET"-BŐL


Tegnap érkeztem a Ferihegyi repülőtérre, amit Liszt Ferencről neveztek el. Ezt értem. De miért becézik?

***

Ma találkoztam egy pár itteni filmes fejessel. Nehéz volt közös nyelvet találnunk. Én nem tudok magyarul, ők meg nem tudnak filmet csinálni.

***

Magyarországon az emberek érzelmileg ragaszkodnak a köztulajdonhoz. Olyannyira, hogy haza is viszik magukkal.

***

Csillagászati feljegyzés: Egy üveg Henessy black egy jobb budapesti éjszakai bárban 750 $. Rájöttem, van esélyük: ez jobb, mint az alkoholtilalom.

***

Egy itteni mondás szerint a hazug embert a sánta kutya utoléri. Érdeklődtem. Sehol nem tenyésztenek sánta kutyákat. Így persze érthető, ha nem mindig derül fény az igazságra. De legalább a közvilágítás megfelelő.

***

Nálunk odahaza, Amerikában úgy tartják, egy magyar utánad lép be a forgóajtón, de előtted lép ki belőle. Lehet, hogy ez pofátlanság. Lehet, hogy kreativitás. De mi van itt Magyarországon, ahol esetleg két magyar akad így össze? Megmondom. Állnak, míg a világ és még két nap. Stenments, hogy valamelyik előre engedje a másikat. Ezért van, hogy a Nobel-díjig csak nálunk, Amerikában jutnak el magyarok. Otthon soha.

***

Magammal hoztam a szaxofonomat. Szeretem néha megfújni. Úgy látszik, Magyarországon ezzel nem állok egyedül. Megfújták.

***

Most tudtam meg, hogy a második világháború idején Magyarország hadat üzent az Egyesült Államoknak. Hát igen: a világhatalmak néha összemérik az erejüket. Még szerencse, hogy mióta Bill Pulmann megvédte a függetlenségünket, a marslakók is csak mostohákat küldenek.

***

Nem elég, hogy november van, hogy folyton esik, hogy a filmem női főszereplőjéről kiderült, hogy férfi, még a hipervékony mobilomat is elvesztettem. Mondd, Uram, mivel fogom holnaptól fölkavarni a reggeli kávémat?

***

A magyarok nagyon szeretik a szabadságot. Én is. Ha befejeztem ezt az új filmemet, el is megyek vagy három hónapra szabadságra.

***

Nagyon tetszenek a pesti nők. Ez a vonzódás vajon kölcsönös?

***

Tegnap felhívott a volt feleségem. Azt kérdezte, még mindig döglenek-e utánam a nők. Mondtam neki, hogy bármit hallott, ezt a magyarországi influenzajárványt nem én okoztam.

***

A pesti vicc olyan, mint a jó spermium. Megtermékenyít.

***

Mondják, a magyar hagyománytisztelő nemzet. Ha jól értem, úgy száz évenként lezavarnak egy szabadságharcot. Ha más nincs, hát önmaguk ellen.

***

Ha a szerelem is olyan langyos itt, mint a reggeli kávé, akkor már inkább Hollywood. Ott is palira vesznek, de legalább gyönyörű a napsütés.

***

Hallottam, szép helyi hagyomány fölmászni a Turul madárra. Megpróbáltam, de a rendőrök leszedtek félútról. Nyilván ők is utálnak, mert túl nagy az orrom.

***

Hallottam egy zsidó viccet. Valahogy így szól:
– Két zsidó utazik a vonaton. Hallotta?
– Hogy hallottam volna? Azt hiszi, van kedvük manapság beszélgetni?

***

Már két hete vagyok Magyarországon, és semmi rendkívüli. Úgy látszik, csökkent a tekintélyem. Bezzeg Brad Pitt! Még csak három napja volt itt, és már megrohamozták a kellékeit a terrorelhárítók. Legalább egy razzia azért nekem is járna.

***

Álmomban magammal akartam vinni a Gellérthegyet. De nem engedték föl a repülőre, mert a szobrokra nem volt kiviteli engedélyem. Micsoda pech! Pedig milyen jól mutatott volna a Central park közepén.

***

Innen a gépről Budapest tényleg olyan, mint egy kék szalagra felfűzött féldrágakő. Nem. Nem fél. Drága. De minden pénzt megér.

***

Azt álmodtam, hogy Karinthy Frigyes vagyok, aki álmában két kismacska volt, és játszott egymás farkával. Vajon mit mond erről a pszichiáterem?

Marcel Proust: El a tűnt idő nyomában (folytatás)

MARCEL PROUST
EL A TŰNT IDŐ NYOMÁBAN


Gyerekkoromban Swann gyakran megfordult a házunkban, emlékszem, egyszer majdnem egészen száznyolcvan fokkal, amikor tévedésből anyám budoárja helyett véletlenül a gardrobszekrénybe nyitott be. Ekkoriban ő hozta házhoz nekem a lányokat, akikkel aztán jól eljátszogattam, elütve fölös időmet és a Franciska ételkölteményeitől nagyra nőtt fölös energiáimat.
Franciska hihetetlen leleménnyel állította össze napi étrendünket. Nem engedte, hogy bármit is megérezzünk az esetleges beszerzési nehézségekből. Képes volt paréból (ügyes átfordítással) répát, facsigából éti csigát, telefonkagylóból osztrigát varázsolni (ilyenkor aztán néha napokig a gyomrunkban csöngött a telefon). Jól emlékszem egy nevezetes vasárnapi ebédre, épp babhiányos időket éltünk, ezért Franciska finom, napon fonnyasztott tavalyelőtti málnaszörpből főzött bablevest, a füstölt húst hihetetlen leleménnyel apró cipőkefe-forgácsokkal helyettesítette, amelyeket persze előrelátóan megforgatott barna és vörös cipőkrémben, hogy az illúzió tökéletes legyen. Megindító íze volt, Swannt is megindította, olyannyira, hogy futva távozott az emeleti mellékhelyiség irányába.
Persze a lányok csak ebéd után érkeztek, és ahogy esteledett, én magam is sürgettem távozásukat, mert tudtam, hogy szobámba rövidesen anyám lép be, aki, Freud korai, lelkes tanítványaként az esti puszi ürügyén mindig fölkeresett, hogy miközben szigorúan ragaszkodott a hagyományokhoz, újra és újra arra bíztasson, merjek nagyot álmodni. A hagyományokat az a sárga vonal képviselte, amelyet még odaköltözésünk előtt festettek ügyes kezek ismeretlen célból szobám padlójára. Anyám ezt szigorú határvonalnak tekintette, és sohasem engedte meg magának, hogy ennél közelebb jöjjön, csókját is csak egy hosszú rúd végén nyújtotta át. Hogy is lépte volna át a jó ízlés határát! Bűnösnek érezte volna magát, mint ahogyan engem is megbüntetett, ha a nagynénémen tévedésből vagy kíváncsiságból olyan gombot akartam megnyomni, amelynek nyomkodását sem szokásosnak, sem ildomosnak nem tekintették azon a konzervatív vidéken, ahol a nyarakat töltöttük.
Mindez, mondom, akkor jutott eszembe, amikor beleharaptam Madeleine-be, és nyelvemen valami nedves, meleg áradt szét, s ettől hirtelen, szinte egy csapásra ez a régi, elfeledett hangulat ragadott meg, valami régi illat, varázslatos, feledhetetlen íz, melyet már-már elfeledtem, amely csak mélyen, nagyon mélyen, talán már csak a ritka, homályosan rétegződő, gyermekkort felidéző álmaimban élt elevenen, és mégis, mindig itt volt bennem, itt volt velem, meghatározva hétköznapjaim válságos érzéseit. Bűvös öröm áradt el bennem, elteltem boldogsággal, mint egy alapos, náthás orrfújás után eltelik az a fajta háromrétegű papírzsebkendő, amilyet mifelénk akkoriban csak Swann használt. Miért is ne lettem volna boldog? Igaz, abban a pillanatban nem tudtam volna megmondani, mi is okozza ezt az örömet, talán épp a nátha hiánya, vagy az el-elhalkuló hasmenés, amely Franciska kifogyhatatlan konyhai leleményeinek következtében szinte sosem hagyott el teljesen. De azonnal éreztem, hogy ez az öröm sokkal több önmagánál. Nem egyszerűen csak öröm, hanem orom, sőt bizonyára üröm is, még ha ezt elsőre talán nem is fogja föl az ember teljes valójában. Gyermekkori paprikás krumplikban szabadon úszó kolbászkarikák boldog öröme és bánata érződött ebben a hangulatban, valami a tudatom felszíne alá szorult, titkos szertartással eltemetett magasságos mélység.
Ezt mind átéreztem abban az egyetlen pillanatban, ahogy beleharaptam Madeleine-be. Ő felsikoltott, mint a vasúti sínek sikoltanak, ha a fékező váratlanul és hirtelenül fékezni kezd, s ez a sikoltás betöltötte az éjszakát. De mindez csak egy pillanatig tartott, a következő másodpercben már egészen más érzések jártak át. Egyfelől annak a pofonnak a mély fájdalma, amelyet Madeleine-től kaptam a harapásért, másfelől azé a másiké, melyet a fal adott, ahogy az elsőtől nekirepültem, mint ahogy egy éjszakai röptében az irányt eltévesztő fülesbagoly repül neki a háztetőn magányosan és hidegen szunnyadó kéménynek.
Ekkor felébredtem, átérezve, hogy egyszer s mindenkorra vége a nagy álmoknak, vége a boldog, felelőtlen ifjúságnak.

Marcel Proust: El a tűnt idő nyomában

MARCEL PROUST
EL A TŰNT IDŐ NYOMÁBAN

Első fejezet
(a hatszáznegyvenharmadik kötetből)


Beleharaptam Madeleine-be. Nem emlékszem, ez mikor történt, még evés előtt, vagy csak úgy, desszertnek kívántam meg közvetlenül azután, hogy elfogyasztottunk együtt egy hatfogásos vacsorát, és ott táncoltunk a holdfény illatától bódítóvá varázsolódott éjszakában, nem emlékszem, csak arra, hogy valami csodálatos, rég nem érzett melegség ömlött el a nyelvemen, valami régi, a nagynéném teába áztatott szobaleányaira emlékeztető illat, amelyet sohasem felejt el az ember, noha talán már egyáltalán nem jut az eszébe.
Vannak ilyen éjszakák, amelyek úgy világítanak a hétköznapok közömbösen sötét folyosóján, mint tárna elhagyott mélyén az imbolygó bányászlámpa fénye, olyan vakítóan és bizonyosan, mint szürrealista író képzavarai közt a félhomály, és mégis oly sejtelmesen és bizonytalanul, amilyen bizonytalan csak az a kora gyermekkorától nyomtatott szöveg fogyasztására szoktatott, s ettől a szenvedélybetegségétől szabadulni késő öregségében sem tudó szerencsétlen olvasó lehet, aki az eltűnt idők nyomát kutatva eltévedt valahol a negyedik kötet közepe táján.
Az ilyen éjszakákon álmatlanul forgolódom, ahogyan álmatlanság kínzott gyermekként is abban a vidéki házban, melynek éjszakai magányát csak eltévedt kísértetek gyakorta megeső kóborlásai törték meg, amiről persze szüleim merő jóindulatból egyszerűen nem vettek tudomást. Arrafelé nappal is csend volt, csak hétvégeken, különösen déltájt tűnt fel egy-egy járókelő, aki a jóízűen elfogyasztott szentbeszéd után megérdemelt vasárnapi l’hamburgere felé igyekezett. Éjszakánként nyitott szemmel feküdtem, szobámat megülte a nyár melege, s én, bámultam a mennyezet apró repedéseiből kibontakozó hátborzongatóan édes szerelmi jeleneteket, állandóan attól rettegve, és mégis egyre arra vágyakozva, hogy azok leereszkedjenek az ágyamba, amelyben ilyenkor magányosan forgolódtam. Anyám ugyanis kényesen pedáns asszony volt, nem tűrte a kilengéseket, már kora este ágyba parancsolt, hogy sötétedésre a lányok is hazaérjenek.
Hová lettek ezek az esték, ezek éjszakák? És hová lettek ezek a lányok? Szinte már el is felejtettem őket, és Swannt is, akiről apám azt képzelte, hogy egyszerű utcai strici, holott a nagy nemzeti együttműködés keretében egész sor előkelő bordélyházat üzemeltetett Párizsban, amelyekben később nem egy bentlakóval magam is szorgosan együttműködtem, amikor, tanulmányi célzattal elmerültem a bűnös város forgatagának mélységeiben. Ezek a bentlakó lányok igen együttműködőek voltak, sosem kapta el őket a kelleténél nagyobb hév, s így a vérbajt sem kapták el a kelleténél gyakrabban. Ha valakivel ez mégis előfordult, Swann az ilyet sosem küldte orvoshoz, az volt ugyanis a véleménye, hogy aki hevességével és óvatlanságával mintegy maga idézi elő a bajt, annak nem jár támogatott egészségügyi eljárás. Az orvosi kar persze elítélte ezt a nézetet, de hát őket, ezt hamar beláttam, a puszta anyagiak, a piszkos magánérdek motiválta, tekintettel arra, hogy aki óvatos volt, és nem lett beteg, annak végképp nem volt rájuk szüksége, s mi lett volna így praxisukkal és presztizsükkel. Swann persze fütyült az orvosokra, akik egyébként sem tudták kigyógyítani a lányokat, akkor meg, hangoztatta Swann, minek a sok kezelés, úgyis csak a beteg szenvedését hosszabbítják meg, hadd hulljon a férgese.
Gyerekkoromban Swann gyakran megfordult a házunkban, emlékszem, egyszer majdnem egészen száznyolcvan fokkal, amikor tévedésből anyám budoárja helyett véletlenül a gardrobszekrénybe nyitott be.
(folyt köv.)

Franz Kafka: Fustély

FRANZ KAFKA

FUSTÉLY


K József elővette.
Régen nem volt módja rá, hogy alaposan megszemlélje. Végül is az ember vagy földmér, vagy fölmér. A kettő nem megy egyszerre. Hát most el kellett jönnie. S ha kell, nincs mese. Jön az ember, és lesi, hátha behívják. A világ olyan, mint egy nagy hadkiegészítő hivatal, ahol ki-ki megkapja a behívóját.
Ez a törvény. Amelyet ő persze nem ismerhet, mert a törvény valami olyan nemes, olyan fennkölt dolog, hogy hétköznapi ember még a közelébe se érhet. A törvényt a magas Házban hozzák, oda talán egyenesen az égből ereszkedik alá. Senki sem kérdezi, miért és hogyan. Úri huncutság is volna a törvény felől kérdezni. Elég, hogy ott születik. Születéséről a nemesek gondoskodnak. Fontolgatják, dédelgetik, egyik bizottságból a másikba hordozzák. A nemesek annyira pontosak, precízek, megfontoltak, annyira gondoskodók, annyira előrelátók, hogy néha óránként átírják a törvényt. Így aztán végül maguk a nemesek sem tudják, éppen mi a hatályos. Ezért a törvények a nemesekre nem is vonatkoznak. Ez így helyes, így igaz. Vagy betartja valaki a törvényt, vagy betartatja. Nem lehet egynek mindent! Ez a nagy, nemzeti egyenlőség szép kifejeződése.
K. József nem is panaszkodott. Ő különben is már régen megkapta a magáét. Még Fridától. Úgyhogy most elhatározta, a végére jár. Persze a legjobb az elején kezdeni. A hátuljához úgyse nagyon férne hozzá. Úgyhogy nézni kezdte. Igen, így, szemtől szembe kell megvizsgálni a dolgokat. Már amennyire ez a szemtől szembe formula megfelelően fejezi ki ezt a különleges helyzetet. Most mintha nagyobb lenne, mint legutóbb, állapította meg. Vagy megcsalná az emlékezete? Igaz, ami igaz, legutóbb határozottan sötét volt, amikor használta, ott a söntéspult alatt. Vagy talán nő? Nem, nem akar ilyenkor nőre gondolni. De ha nem akar, azzal is a nőre gondol. Micsoda kelepce. És ettől még tovább nő. Már megint nő. Igen, gondolta, már megint nő.
Határozottan nő volt, aki közeledett. Mindjárt ideér. Most mit tegyen? Eltegye? Vagy szemlélje tovább? Érdemes volna, tekintettel arra, hogy ilyenkor még az állása is egészen más, mint egyébként. Persze egyik állás olyan, mint a másik, mégis van, aki folyton az állásáért reszket. Minden kicsiségből nagyot csinálna, sírással, karmolászással, ráncigálással, markolászással, ha másként nem megy.
Ha nő, ha nem nő, hozzá kell szoknia, hogy figyelik. Lesik, mit beszél, mit gondol, és miért. Persze eddig is tisztában volt azzal, hogy a segédei csak azért követik mindenhová, mert szemmel akarják tartani. A múltkor is, amikor a kéményben sziesztázott, észrevette, hogy a két segéd alulról és felülről lesik a lyukon át. Micsoda lyukérzékük van. Az üresség nyilván vonzza az ürességet. Egy földmérő mégis több ennél. Nem véletlen, hogy gróf OstOst éppen őt hívta. Itt Keleten, ahol mindig mindent lehallgatnak, elhallgatnak, mindenkit kihallgatnak, határozottan kelete lehet. Már a méret miatt is. Ahogy így elnézi, megállapítható, hogy az övé elég nagy, semmi szükség, hogy a máséra irigykedjen. Bezzeg az olyan, aki már termetre is elmarad az átlagostól, mindenáron magasra akar jutni, pedig a talppont nem növeli meg egy rúd hosszát. Igaz, van, akinek a kezében, úgy mondják, a söprűnyél is elsül.
A grófnak nyilván nincsenek ilyen gondjai. A nemesek közül való, tehát érint- és sérthetetlen. Talán magával a Herceggel is szabadon beszélhet, de ha ez nem is volna más, mint afféle mendemonda, amilyet akárhányat hallani itt a faluban, az bizonyos, hogy egy másik világhoz tartozik. A nemeseket már az autójukról vagy az öltözékükről megismerni, éppúgy, mint a püspököket vagy a bíborosokat, bár nincs afféle egyenruhájuk, bármilyen világmárka megteszi, mégis, elég egy pillantás, hogy tisztába jöjjön az ember a helyzettel. Klammnak állítólag egész sorozat fényképe van, amelyen OstOst gróf látható más nemesek társaságában. Egy nagy albumban tartja őket, amelyet a fogadóbeli szobájában, a páncélszekrényben rejteget, Olga mesélte, hogy egy tavaszi ünnepen, amikor Klamm talán kissé több sört ivott a kelleténél, megmutatta neki az albumot. Persze csak a fedelét, de már az is annyira más volt, mint amit mi itt a faluban megszoktunk, hogy egyszerűen nem talált szavakat a leírására. Mi lett volna, mondta, ha a fotókat is látja? Hogy lett volna képes egyáltalán elviselni a látványt, holott ő nem akárki, Klammon kívül is ismer néhány magasabb rangú hivatalnokot, akik bejáratosak a fönti irodákba, talán még a Házba is, sőt, némelyik állítólag egyenesen a gróf személye körül szolgál, de azok félig-meddig még mindig a mi világunkhoz tartoznak, és nem a nemesekéhez, ahol nyilván már nem számít a méret. Ott a törpe is nagy embernek érezheti magát, még gróf is lehet akár.
Amikor odalépett hozzá a nő, K. József még mindig ezen elmélkedett.
– Te vagy az, Frida? – kérdezte, mert annyira elmerült gondolataiban, hogy nem volt kedve fölpillantani.
– Igen, Olga vagyok – mondta Amália. – Mit csinálsz?
K. József kinyitotta a szemét. Meggyőződött róla, hogy tényleg Frida áll előtte, derekán azzal a háromsoros gombolású csipkebetétes batisztzsebkendővel, amelyet csak akkor szokott fölvenni, ha nagyon fontos közlendője van, de K. Józsefnek ettől valahogy végképp elromlott a kedve, és csak ennyit mondott:
– Karbantartom a fustélyomat.

Guy de Maupassant: Végtörlesztés

GUY DE MAUPASSANT

VÉGTÖRLESZTÉS



Kora délelőtt volt, a kis Grangerie báróné a kereveten szunyókált, amikor a kis Rennedon márkiné berontott a szobába. Arca izgatott volt, blúza kissé gyűrött, kalapja kicsit ferdén állt; egy székre roskadt, és azt mondta:
– Püff neki! Megtörtént.
Barátnője ijedten eszmélt, felugrott, és azt kérdezte:
– Mi az? Mit csináltál?
A márkiné levetette magát a kerevet végébe, és megragadta barátnője kezét:
– Esküdj meg, hogy soha senkinek nem árulod el, amit most elmondok neked.
– Esküszöm!
–Az örök üdvösségedre?
– Arra.
– Nos hát… Végtörlesztettem!
A másik felkiáltott:
– Ó, milyen jól tetted!
–Ugye? – húzta le maga mellé a kerevetre barátnőjét a márkiné. – Tudod, a férjem már egyszerűen kibírhatatlan volt! Te, hogy a férfiak miket képzelnek magukról! Ez is azt hiszi, hogy rajongok érte! Ó, drágám! És képzeld, szerelmes belém! Túlságosan is. És ezt állandóan be akarta bizonyítani… Képzeld el, minden áldott este… Pfúj!... Nem, nem, már olyan volt az egész, mintha a fogam húzták volna… Egyszerűen nem bírtam tovább… Törvényt kellene hozni ilyen esetekre a nők védelmében… Képzelj el egy nagyon nevetséges, visszataszító alakot, vastag, szőrös combokkal, gatyában, vörös hajjal, vörös, kefélt bajusszal, amint bambán mosolyog rád… És képzeld el, hogy az illető a férjed… és be akar mászni az ágyadba… szóval érted… Egyszerűen nem bírtam tovább… Nem mintha valaha a szerelem költészetéről ábrándoztam volna. A mi világunkban minden csak üzlet. Még a szerelmi viszonyok is csak afféle adok-kapok alkun alapulnak. A nő lehetőségei? Választhatsz, hogy váltakozó férfiakkal fizetteted meg a szerelmi szolgálataidat, de a változatosság gyönyörűségéért az úgynevezett becsületeddel fizetsz, vagy eladod magad egy életre egy férfinak, és akkor tisztességes asszonynak tartanak... De hogy visszatérjek a férjemre… Amikor hozzámentem, azt hittem, tudom, mire vállalkozom. De tévedtem. Egyszerűen már hányingerem volt tőle. Megpróbáltam elundorítani magamtól. Kihasználni minden eszközt, hogy békén hagyjon. Fájt a fejem... beteg voltam... érted... Először csak dühöngött. Féltékenykedett. De aztán rákezdte, hogy tartozom neki. Hogy nekem, mint a feleségének, teljesítenem kell a kötelezettségemet. Le kell rónom az adósságomat. Kamatos kamattal. És hogy minél inkább halasztom, annál nagyobbra nő ez az adósság... Már társaságba se mertem menni, mert ha megjelent, akkor ott is folyton erre célozgatott. Hogy tartozom neki. Hogy micsoda költségei vannak neki, miattam. Komoly költségei. És én csak páváskodom, míg ő agyondolgozza magát értem. És mindez hiába, mert nem törlesztem az adósságomat. Amivel pedig tartozom neki. Majd lesült a képemről a bőr. Gondold el, mindezt idegenek előtt! Amikor legutóbb szóba hozta, akkor tökéltem el magamban, most már haladék nélkül végtörlesztek. Te mit tettél volna a helyemben?
– Ó, hát én is végtörlesztettem volna!
– Nos hát, megtörtént.
– Hogyan?
– Hát nem érted, drágám?
– De, drágám, mégis…
– Nos, igen.
– Mi az, hogy igen?
– Képzeld csak magad elé a fejét! A vörös haját. A bajuszát, amire olyan büszke volt!
– Igen, igen.
– És most képzeld el, beleőszült. Érted? A bajsza meg úgy lóg, mint egy laffogó kutyafül!
– A végtörlesztéstől?
– Attól.
– De hát… Hogyan?
– Amikor tegnapelőtt este megint megjelent, és rám akart mászni, azt mondtam neki, várjon, előbb beszéljünk az adósságomról. Hogy átgondoltam a dolgot, és hajlandó vagyok végtörleszteni. Fölragyogott az a ronda képe. Jó, folytattam, de előbb tisztázzuk az anyagiakat. Nagyot nézett, én meg közöltem vele, hogy bevezetjük a költségtérítéses rendszert. Semmi sincs ingyen. Nekem is vannak kiadásaim. Ő mondta, hogy költségei vannak miattam: hát jó, tegye le az asztalra azt az összeget, amibe kerülök, és akkor cserébe én is megteszem, ami tőlem telik. Azt mondta, ha-vonta legalább egy millió elmegy rám. Azt feleltem neki, ne aprózzuk el a dolgot. Tegyen le húsz milliót az éjjeliszekrényemre, és aztán jöhet. Előbb csak bámult rám, hogy képzeled, dadogta… de aztán kirohant, úgy gatyában, ahogy volt. Egy óra múlva visszajött. És letette a pénzt. Én meg berántottam az ágyba. Először vigyorgott a boldogságtól. De én nem engedtem el. Hogyisne! Végtörlesztés! Még a második elég jól ment neki. De aztán a negyediknél már kunyerálni kezdett. Hogy ő ezt nem bírja. A szíve… Hogy tönkremegy bele… Még hogy a szíve! Neki!... Hogy talán majd holnap, vagy a jövő héten. Esetleg a jövő hónapban… Ohó! Olyan könnyen nem hagytam szabadulni! Mondtam neki, hogy én már évek óta szenvedek. Úgyhogy csak szedje össze magát… Ő akarta, hogy törlesszem az adósságomat. Hát most végtörlesztést rendezünk. Úgyhogy ne siránkozzon, hanem gyerünk… legyen férfi… érted, ugye?
– Úgy értsem…
– De úgy ám!
– És… és azután?
– Mit azután?
– Mi történt?
– Nem engedtem el reggelig. Fizettem, és fizettem. Elég volt a sok tartozásból. Hát fizettem. Kamatostul. Érted? Reggelig. Mondtam már, beleőszült. Még most is ott fekszik kiterülve az ágyamban. És a bajsza… Képzeld el, ahogy lóg a bajsza…
A báróné a barátnőjére bámult, s egyszerre kicsordult belőle a nevetés. Erre az-tán a márkiné is elkezdett kacagni.
– Beleőszült, érted? – pihegte. – És a bajsza… Képzeld el a bajszát… Majd láthatod te is, mert meghagytam neki, hogy tizenegyre jöjjön ide értem. Itt is lesz… mindjárt…
– És… mi lesz, ha újra kedve támadna… szóval érted…
– Ennek? Soha többet. Csak célozzon akár egyetlen szóval is a tartozásomra. Én végtörlesztek, végtörlesztek, végtörlesztek…
Újra kacagni kezdtek, hevesen, csillapíthatatlanul.
Vidámságuknak a csengőszó vetett véget.
– Ő lesz az!..., – suttogta a márkiné – nézd meg…
Kinyílt az ajtó. Kövérkés, harminc körüli férfi nyitott be. Inkább hatvannak látszott. Ősz haja csimbókokban állt égnek, bajusza éppen, mint egy laffogó kutyafül.
– Betett neki a végtörlesztés – súgta a márkiné a barátnőjének.
A két nő egymásra nézett, aztán hirtelen a díványra zuhantak, és nevettek, nevettek.
A férfi meg csak állt, bámult, és azt dadogta:
– Hát megőrültek?... megőrültek?

Jaroslav Hašek: Švejk, a derék katona megvédi II.

JAROSLAV HAŠEK: ŠVEJK, A DERÉK KATONA MEGVÉDI II.


Meg faszoltam vagy kétszáz tégely popsikenőcsöt a Holáček téri patikusnál, hogy legyen mit fölkenni a bakákra. Haladtunk is másnap szépen, nem mondom. Nem úgy, mint amikor Katz tábori lelkész úr tökrészegen annak a Majka Becherovka nevű kurvának akarta feladni az utolsó kenetet, pedig a nőnek kutya baja se volt. Mert írva vagyon, harsogta a feldkurat úr, hogy a delikvensnek minden érzékszervét illetni kell a kenettel! De Majka csak sikoltozott és vihorászott, és makacsul azt ismételgette, hogy neki semmilyen érzékszerve nincsen a két lába között. El is húzódott így a kenet feladása vagy két óra hosszat. Amikor aztán az utolsó bakát is bekentük, Lukaš óberlajtnant is kivágott egy szép szónoklatot, hogy ti marhák, most már boldogan megdögölhettek, mert a jóságos tábornok úr megvédte a jövőtöket. Volt ott olyan illatár a popsikenőcstől, hogy a generálmajor az egész ezredet beleparancsolta a Hrubec-patakba, mert attól tartott, hogy a gaz muszkák kiszagolják, merre vezeti a seregét. Mindenesetre szalag maradt bőven. Na abból hozzon nekem vagy három métert, mert kellően föl akarom vértezni magamat a haza védelmére. Ér-tette?
– De mit mondjak a tábori lelkész úrnak?
– Maga csak ne mondjon semmit. Bemegy, az előszobában leakasztja a szalagot a fogasról, levágja a megfelelő méretet, és elhozza nekem. Katz urat ezért kár volna felkölteni a napi rendes delíriumából.
Amikorra, úgy jó egy óra múlva Müllerné beállított a szalaggal, Švejk már megmosakodott, megberetválkozott, fejébe csapta a kifényesített gombú katonasapkáját. Aztán nekiállt, a szalagot apró darabkákra vágta, és teletűzdelte magát fekete-sárga szalagdarabkákkal.
– Majd én megmutatom nekik, hol dobog egy igazi hazafi szíve! – kiáltotta lelkesen, amikor a tükör előtt a maradék fél métert sálként a nyaka köré tekerte.
Müllerné nem nagyon értette ezt a szív-dolgot, tekintve, hogy Švejk még – tisztesség ne essék szólván – a seggére is tűzött két nagy tenyérnyi kokárdát.
Aztán elővett a tükrös fiókjából egy fekete-sárga keretes kivágott újságlapot, azt nagy istenkedések közepette fölszerkesztette egy hosszú fapálcára, amiért Müllernét külön leküldte Tauchen úr szemközti papír-írószer boltjába. Az újságlapon a Kaiserliche-Königliche Együttműködési Himnusz volt olvasható németül, amit Švejk saját cseh fordításában azonnal zengeni kezdett:

Hallgassatok Ferencjóska szavára,
Feltűzi ő a muszkát a szarvára!
Az emberek himnuszt zengnek tenéked,
Ferencjóska, magasan leng fenn éked!
Faszolj tőlünk, ami csak kell, keményen,
Ferencjóska, a jövőnket te véded!

– Hát a rímelés hagy némi kivetnivalót maga után – mondta Müllernének Švejk –, de megmondta feldkurat Katz is, hogy nem a rímek, hanem az emberek hite számít az ilyesmiben – tette hozzá.
Volt még két másik strófa, azokat Švejk már az utcán danolta. Mondanom se kell, hogy jókora feltűnést keltett a kokárdáival, a botra tűzött Együttműködési Himnusszal, meg a háta mögött, kezében jegyzetfüzettel settenkedő Müllernével. Nem is beszélve arról, hogy – szép, nem szép – az Együttműködési Himnuszt nemcsak kissé szabad fordításban, de erősen hamisan is énekelte.
Előbb csak megálltak az utcán az emberek, de aztán egy-két bátrabb csatlakozott hozzá. Mire a Pardubice térre ért, már egész kis regement vonult mögötte. A Himnuszba is egyre jobban beletanultak, csak úgy harsogott tőlük a tér. Így vonultak aztán körbe a városban, egyre többen és többen. Valahonnan kétfejű sasos zászlók is kerültek, valaki egy blondelkeretbe rámázott, üveg alá rakott Ferencjóska-képet is hozott, egy kissé részeg úriember pedig, akinek még nem sikerült hazaérnie az előző éjszakai mulatozásból, kezében lampionnal zárta a menetet. Lassan úgy néztek ki, mintha ők volnának a Szent Pelegrin-napi körmenet, és éppen a barmok meg a tehenek gyarapodásáért vonyítanának.
Közben kiértek a Šmíchov utcai lakótelepre, ott Švejk bevezette a menetet egy hatemeletes bérházba, felmeneteltek a tetőre, majd onnan a másik lépcsőházon keresztül ki újra az utcára, és talán még most is vonulnának, csak hát az történt, hogy a lakótelepen Švejk végképp eltévedt. Szerencsétlenségére éppen belebotlott egy hazafelé tartó csendőrőrmesterbe, és ártatlan képpel megkérdezte tőle, hogy merre menjen tovább, ha meg akarja védeni a hazát. Amiből az lett, hogy Švejk kapott két nagy pofont, meg egy rúgást a fenekére. Az őrmestert elismerés illeti, amiért sikerült éppen a két kokárda közötti szakaszfelezőt eltalálnia. A Švejket követő tömeg persze egy perc alatt szétszaladt: hálátlan az emberiség. A derék katona tíz perc múlva a csendőrségi fogdában már azt magyarázta egy keménykalapos úrnak, akit azért hoztak be, mert állítólag nem kellő tisztelettel emlegette Ferencjóskát a kocsmában, hogy ő csak elöl akart járni a mindenféle liberálisok és más katonaszökevények elleni küzdelemben, akik hagynák, hogy Ferencjóska képét leszarják a legyek. Mert az embernek legyenek értékei. Ahogy Lukaš főhadnagy úr mondta, amikor a bakákat kentük azzal a jó illatú popsikenőccsel, magyarázta Švejk, hogy a legfőbb érték az ember!
A másnapi Prager Tageblatt persze azt írta, hogy egy kivezényelt csendőrosztag kíméletlen kegyetlenséggel verte szét a nemzeti érzelmű cseh emberek békés felvonulását, és külön kiemelte a katonasapkás-kokárdás vezér bátorságát, aki az újságíró beszámolója szerint egymaga vagy ötven csendőrt letepert, mire a túlerő diadalmaskodott fölötte. Hasonló hangnemben tudósított a Bohemia című lap is, amely még riportot is közölt a kokárdás vezérrel.
Hogy honnan vették azokat a szavakat, amelyeket ez a cikk Švejk szájába adott, nem tudni. De hát így van ez, ha a sajtó bármit megírhat anélkül, hogy felelős emberek ellenőriznék, megfelel-e az írás a kiegyensúlyozottság és a megbízhatóság kritériumainak. Még szerencse, hogy a Prágai Hivatalos megírta, a hatóságoknak sikerült megakadályozniuk a pofátlan liberális csőcselék nemzetellenes provokációját.
Mindenesetre Švejk elégedetten lapozgatta az újságokat, amiket Müllerné másnap a reggeli tejeskávé mellé beadott neki a szobájába. Még az este hazakerült, miután a csendőrőrszobán hiába bizonygatta, hogy csak meg akarta védeni Ferencjóskát meg a hazát, hülyének nyilvánították, a bolondokházában viszont már ismerték, és nem voltak hajlandók felvenni az ápoltak közé: csak megzavarná a benti, békés életet.

Jaroslav Hašek: Švejk, a derék katona megvédi I.

JAROSLAV HAŠEK: ŠVEJK? A DERÉK KATONA MEGVÉDI I.


Amikor már minden lap azzal volt tele, hogy a gaz liberális csőcselék elárulta a hazát, és olyan közállapotokat teremtett hőn szeretett Csehországunkban, hogy még a legyek is le merik szarni Őfelsége, Ferencjóska képét, Švejk tejeskávét kért reggelire, és kijelentette, hogy meg fogja védeni a hazát.
Ráadásul ezt szegény Müllernével közölte, akit azonnal kirázott a hideg, mert még emlékezett rá, hogy mekkora botrány kerekedett abból is, amikor Švejk tolószékben vitette magát a sorozásra, és addig erősködött, hogy ő igenis tauglich, és küldjék azonnal ágyútölteléknek a gaz muszkák ellen, hogy a végén becsukták a bolondokházába.
Most hát a rémült takarítónő, miközben könnyes szemmel betálalta a kávét, kérlelni kezdte Švejket, hogy inkább a nyugdíját védje meg, legalább Palivec úrtól, a kocsmárostól, mert már így is tartozik három havi bérrel háziúrnak.
– Maga csak ne bántsa Palivec urat! – mondta Švejk. – Megvan annak a maga baja. Amikor megvette ezt a Kehely nevű kocsmát, annyira odavolt, hogy főnök úr lett belőle. Aztán az adóhivatal akkora adót vágott rá, hogy szart se ér az egész uraság. Azóta csak a kamatokat nyögi. Igaz, már nem sokáig.
– Miért? – érdeklődött Müllerné, akit ugyan nem érdekelt Palivec úr esete, de ha már egyszer az emberek bizalma, meg az államrendőrség ideállították, Hašek úrról, az íróról nem is beszélve, akkor neki kutya kötelessége volt, hogy meghallgassa és szemmel tartsa Švejket. – Miért? – ismételte meg, és elővette kis jegyzetfüzetét, hogy följegyezze, amit hall. – Talán nem akarja fizetni tovább az új és igazságos adókat? –nyomta meg az igazságos szót, és már nyalta is a tintaceruza végét, hogy kitörölhetetlenül felírja, hogyan szidja Švejk az adószedőket.
– Egy nyavalyát, Müllerné! Az embernek tartoznia kell valahová! Például az adóhivatalnak. Csak hát Palivec úr, mióta képviselő lett, annyira el van szegényedve, hogy nem fogja tudni fizetni az adóját sem!
– A Palivec? – csodálkozott Müllerné. – A múltkor is látom, hat lovat fogatott a homokfutója elé.
– Az nem az övé! Csak használja, mert benne van a dienstreglamában, hogy képviselőnek hatökör, azazhogy hat ló való. Mert sokat kell furikáznia az emberek érdekében. Meg is írta a Prágai Hivatalos, ahol közzétették, mije van a képviselőknek, hogy Palivec úr minden vagyona egy ágy, de azt is meg kell osztania valami nőszeméllyel, aki állítólag a felesége, pedig nem is a rokona szegénynek.
Müllerné kezében megállt a tintaceruza. Most írja vagy ne írja?
– Ide figyeljen, Müllerné! – használta ki a takarítónő habozását Švejk. – Most rögtön elmegy Otto Katz úrhoz. Neki a nemzeti temetések méltóságának emelése céljából vettem egyszer vagy négyszáz méter schwarzgelb szalagot. De, tudja, az Istennek se akart elég baka meghalni akkoriban. Pedig generálmajor von Schwarzburg még Česke Budejovicében kihirdette, hogy ő megvédi a közbakák jövőjét, ezért elrendelte, hogy ott azonnal mindenkinek szolgáltassuk ki az utolsó kenetet. Feldkurat Katz el is küldött, hogy vegyek azonnal két hízott libát vacsorára, mert kellően fel kell készülnie a dologra. Meg faszoltam vagy kétszáz tégely popsikenőcsöt a Holáček téri patikusnál, hogy legyen mit fölkenni a bakákra. Haladtunk is másnap szépen, nem mondom. Nem úgy, mint amikor Katz tábori lelkész úr tökrészegen annak a Majka Becherovka nevű kurvának akarta feladni az utolsó kenetet, pedig a nőnek kutya baja se volt. Mert írva vagyon, harsogta a feldkurat úr, hogy a delikvensnek minden érzékszervét illetni kell a kenettel! De Majka csak sikoltozott és vihorászott, és makacsul azt ismételgette, hogy neki semmilyen érzékszerve nincsen a két lába között.
(folyt. köv.)

Thomas Mann

THOMAS MANN: JÓZSEF ÉS TESTVÉREI


Mélységesen mély József múltjának kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? Nem, nem Józsefre gondoltunk, csak a kútra; ő nyilván halhatatlan és csalhatatlan, de semmiképpen nem feneketlen; ne mondjuk-e feneketlennek tehát, még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül ez az egyetlen egy ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik.
Az ifjú József, ez a bájos fiú, az időben, amikor Joszif Visszarionovics, a kolosszeus, a keleti égtáj ura, Minden Szovjet-Oroszok és Kapcsolt Részeik Cárja Moszkva trónján ült, Sztalin elvtárs szívének igen jólesőn, ez az egyben szigorú és mulya uralkodó, kinek kitüntetései oly művészi elrendezésben sorakoztak fehér generalisszimuszi zubbonyán, mint egy szakasz jól elindított sztálinorgona; Washingtonban viszont, az USÁ-ban, melyet akkoriban „Ámerika” vagy pedig „A Zimperialista világ ura” névvel szoktak illetni, Őbutasága, az atombombát Hiroshimára és Nagaszakira ledobató elnök, név szerint Harry S. Truman-szíve-megelégedett”, elnöki ciklusa szerint második, a nép tulajdon fia sugárzott fehér háza ovális irodájából az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság által perbefogottak megrázó keserűségére; mikor Ánglusföld meggyarapodott gyarmatainak ereje által, s a nemzetközi nagy úton, Párizstól föl az NSZK szorosaiig repülőkaravánok vitték e baráti országok udvarai és Őbutasága udvara között ide-oda a drága dollárt és jelzett aranyat, a Marshall-terv adóit; mikor a jugók városai, Belgrád, Zágráb, Szarajevó, Dubrovnik még Tito marsallnak, a láncos kutyának szolgáltak, Csehországban és Szlovákiában Klement Gottwald alatt a hétnapos siralom az igazi fiúért, Masarykért, a nagyért jajdult föl, és Bukarestben, a könnyek városában, Gheorghiu-Dejt imádták, aki nem szorult rá templomra és istentiszteletre: József tehát, ki Rákosi pajtás országának, melyet nyugati nyelveken Hungarynak, szovjetoroszul meg Véngrijának hívtak, Csongrád megyéjében lakott, atyja Junglaus regiákkal és amerikai szövőlepkés eperfákkal árnyas családi tanyáján, Tápé mellett, József, e híresen kellemes ifjú, mert szép és kedves volt, mint a hold, ha teljében áll, és mint Istár csillaga, ha szelíden úszik a tiszta égen, ám ezenkívül atyai részről áldott szellemi javakkal is, – József egyszóval (ötödször és hatodszor nevezzük néven őt, és némi elégedettséggel, mert neve titokzatos jelentésű, és úgy érezzük, mintha említése mágusi erőt adna nekünk, amellyel felidézhetjük a fiú oly beszédesen-eleven személyét), József a maga részéről egy dél-magyarországi városban, Szegeden, melyet ő „Szögedön”, avagy „Szögedében” formában szokott emlegetni, pillantotta meg mindennek, azaz: tulajdon személyes dolgainak kezdetét. Onnan indult el ugyanis régebbi időben – József nem mindig volt vele tisztában, milyen rég – tűnődő és belsőleg nyugtalankodó asszonyával, akit gyöngédségből szívesen nevezett „feleség”-nek, holott az szépségesen teljes és egész volt, mint a holdhónapokból álló babilóni esztendő.
Nyilvánvaló, hogy az írás és olvasás művészete nem újabb, hanem, ha lehet, még feleségénél is sokkal régibb keletű szenvedélye. Azért beszélünk erről, mivelhogy József oly különös kedvvel vonzódott hozzá, egyenest gyöngéje és kedvence volt példának okáért az az isten vagy bálvány, akit keleten gyakran „Mann, a történetmesélő”, nyugaton inkább „Thomas, a gőzmozdony” néven emlegettek.
Az ifjú József egyébként néha valósággal szédült, mert tériszonya volt, és nemcsak akkor, amikor a kútkáva fölé hajolt, elég volt fölpillantania némely nagy emberekre, épp csak annyira, melyet az ő kedves és szép feje megengedett magának, és máris kortársnak és hozzájuk közel érezte magát, reájuk tekintve, kikbe ő, mint távoli lélek, belépillantott. Fantasztikus belegondolni, de ember ő is, mint azok, és úgy érezzük, hogy noha oly korán született, hogy kezdetei, hogy a mai politikai konstellációk és aberrációk kezdeteiről általánosságban ismét ne is szóljunk, matematikailag tőle alig voltak messzebb, mint tőlünk, mert ezek csakugyan a kút mélyének feneketlen sötétjébe vesznek, és kutatásainknál olyan feltételes látszatkezdetek szerint tájékozódhatunk csak, mint a fordulat éve, avagy Joszif Visszarionovics hatvanegyedik születésnapja, amelyeket mi az igazi kezdettel gyakran éppúgy fölcserélünk, mint ahogy esetenként József cserélte föl néha önmagát egy-egy Nobel-díjas zsenivel, máskor azt saját magával, és így oda meg vissza, meg újra oda meg vissza a végtelenségig, és akkor testvéreiről, akik szintén szép számmal, tudniillik éppen ketten voltak, és a kettő tagadhatatlanul szép szám, még nem is beszéltünk.

James Joyce: Fán igen víg

James Joyce

FÁN IGEN VÍG


[A mű eredeti címe: Finnegan’s Wake. Mint köztudomású, ebben a művében Joyce olyan újjá-teremtett nyelven szólalt meg, melynek megfejtésén azóta is dolgoznak az M16 és a CIA titkos kódfejtő műhelyeiben. Az alább közölt részletben, amely valódi fordítói bravúrnak nevezhető, a mű főszereplője, Aggházy Béla Cecília (az ő nevére utal a gyakran feltűnő szókezdő ABC) alighanem a sportnak és a szerelemnek a helyes étkezéssel való összefüggéséről tart érdekfeszítő előadást.]


Idánként még a háladó szakácsokkal is megeshetik, hogy szűkségek miatt nemi segítségre szorulnak, ha netalántán bészahorulnak, mint Micimackó Nyuszi házába. Nem is beszólva a lelkesüldő kezdőkről. Ezért tehátlag remeklés, hogy turbákolós estvedelmeken mijóink, hálastennek megazové profettlinak, pironkodó ballábakon és jobbára falfehérelt szajadalommal futtatóznak ki filé az őshonos magyartarkák gyeptaglós, zöldrenyelős rétságára, és, amint nagy vonittónk, A Bugai Csajda szonyálta, víg a nehemzeti szódalom lélektalmi harangjai mellény. Meg kelletik mondanikám, bennük nem is család. Feléledeztetik régteli nemzett dücsünk virágásan ablaki párkányzata. (Kertészelés máskor.)
A szurkléber célja visszatérülni az ősember ellett módjához és szakácsaihoz. A természeti népek fottballerinái hasalót folyattak, és nem voltak szívbajosakk, nem voltak autoimmunok, mert autó lyuk se volt, és hálastennek megazové profettlinak, eléltek vagy 2,5 millió évekig. Még a rákot sem vakarták elpusziltani, ha csak étkeztetési céllal nem. Szerencse belénk, hogy érlelt marhák már mifalánk is sokfelé jönnek-mennek, csípnak, rúgnak, harapnak, törnek, zúznak, őrölt formában is, reménylik hát, hogy hálastennek megazové profettlinak, annyi évasztrofális nyerítlenség trücskölése multi, majnapságilagosan belép hazzánk a kőkor, miáltal a rhényi rhomokon ujj rhomok rhakódhatódnak sunyiba és tugyiba az igazándiból szagértő és könnyen követelhető tanácseh- (és szlovék)ből.
Igen ám és bém, triomfolnak erre a tézis és antitézis idegenszívó hívatlanjai, az ősember alig 30-40 évet élt, és sehol egy stadium. Téveszelősség! Agyament Botor Cuppanás! Paleo ükapáink aléltak volna egészben akár százhúszat is, ha meg nem haltak volna közben. Csak ott volt a sok bal eset: elgázolta őket egy mammut, vagy éhen haltak az egészséges táplálkozástól.
Látvány, hogy asztal körül eszik buldog és buldogtalan, az egyik boldogra zabálja magát, a másik buldogtalanra, aztán se kutyája, se más, csak sós pálcika reccsen. Ha vissza akarnók hódítani a boldogságunkat, aki megszökött egy harmincas villiamossal, vissza kell térítenünk ahhoz az életstílushoz, amely az évmilliók során hozzánk csiszolódott. Ehhez kell tett, erő, kreatiff kacagány. Fel kell szabadíjtani (meg kell szállni) az élet aprópecsenyéit, s hozzá desszertnek némi bébiréparét saját levében. Fegyelem, evés közben tilos elaludni, különben a répalétől olyan leszel, mintha pusztai kézzel széttéptél volna egy bikát. Rosszabb estében esetleg mintha a bika győzött volna.
Sok velőtlenség debutál, de az izgázga paleoelit elzárkózik gabnaféléktől, a tengeri sótól, a finom cukorkáktól és finom olajkáktól, a vérbeli mondén mástól is. Mert mindenből csak a kő kő. Így rengeteg felesleg kikerül körtéből, és biztosúr a fogyás. A táplálkozás szervás része fősodorban a mozgás meg az aqva, más nevén víz, Abból, Bátran Csurranthatunk. Egy ókőköri nedvdús néhező kerülte a hüvelyeseket is, vagy ha mégsem, hát baltával, szekercével, fejszével, stb. végta át magát a probléma hullamazon. A helyezett, hálastennek megazové profettlinak, ma más, (mamás), ezért a szagma másmilyen felfordulást ajándék.
Legalébb tehát a hüvelyesekről. Minekutána is előtte mindennek a kezdet, a forrás és a rotyogás a nő. Különösképül, ha hozzáheverünk, s veszünk nehány szemetnyi édesköményt, amitől nyafogása még rafináltabbá és egzotikmonnyá válik, amikor válik. Majd elválik, csak az aranycsapottak aranylóbái helyébe napolleonka üdétlenül frissített vicéit nyomintsuk, amint ólomlóbákkal fenyérezik az estveli napot, kezdve a kilencező felvágásokon, az alaparányokon- és rokon okon át a leggyakoribb vérdésekig. A még zsenge hüvelyesek közös jegye, hogy a stresszt is depresszióba fordítják. Miután jobb dolguk nincsen, gyakran frusztrálnak, még jó, ha nem kasztrálnak. A száraz hüvelyeseknél peniglen mindgyárást Abban Bizonyosodjunk Csak meg, hogy legalább föllebbentett szemük szép fényes, nem túl öreg. Általában elmondható, hogy minél öregebb, annál kevésbé jóízű. Nézebedeus alulról, főzebedeus fölülről, sose lett légyünk ezügyileg se szakácstalanok.
Már ha az étel-ital ágyilag eligazítva, a buldogság, hálastennek megazové profettlinak, menthetetlenül utolér, hiába menekülsz, hiába futsz, a nemzett ölelés karó. De Arra Bizony Csak vigyáznod kell, háromféle embertől pipecül óvakondjál. Elsőre is attól, aki olyas, mint te, hogy össze ne téveszmődjél vele. Másodiglan attól, aki másmilyen, mint te, hogy össze ne veszkődjél vele. S ha ez megvan, már csak az összes többitől kell tartanod a gyertyát, ha alkonyat, hogy belássad az igazolványi ember célját: egyre feljebb és följebb és füljebb. A legjobb, ha egyenesen fel-föl-fül a fára. Mert, mit nekünk paleo! Tovább és vissza! Hálastennek megazové profettlinak, fán igen víg.