2017. október 25., szerda

Magyar irodalmi történetek 24.



ÍTÉLET NINCS
(Déry Tibor és Bárdos Pál)

  1973 nyarán egy csapat szegedi egyetemista táborozott a Balaton-parton, valahol a Tamás-hegy alatt. 
  Napfényes délelőtt volt. 
  Fönn a hegyen két ember beszélgetett egy malomkerék-asztal mellett. Az egyik idős, kissé gondozatlanul hosszú ősz hajú férfi: Déry Tibor. Alakját könnyű elképzelni itt, kertje közepén, Ítélet nincs című regényéből. A másik férfi harmincas évei közepén járhat, hátrafésült, rakoncátlan, sűrű, fekete haját időnként ideges mozdulattal újra hátrasimítja. Ő Bárdos Pál. Író ő is, már több kötettel a háta mögött. A szegedi egyetem docense, mellesleg a Szegedi Egyetemi Színpad tanárelnöke. Éppen ő beszél:
  –Van egy nagyszerű amatőr rendezőnk, Pál Isti. – Az ő ötlete volt, hogy abszurd drámákat tűzzünk műsorra. Tavaly nagy sikerrel játszottuk Ionescu darabját, A király halódik címmel.
  –És milyen a színpad?
  –Színpad? A bölcsészkar nagy előadótermében, az auditórium maximumban a tábla előtt játszunk, a tanári asztal helyén.
  –Díszlet?
  –Volt egy szék (a trón) meg egy létra Ennyi. Nem kell több. Éljen a szöveg, meg a játék.
  –És most is?
  –Hát… igen. Mi kell az Óriáscsemőhöz? Egy nagydarab csecsemő. Van egy-két nagyon tehetséges fiú a csapatban. Dunai Tamás, Temesi Ferenc. Ez utóbbit öltöztettük pólyába. Csecsemőnek eléggé óriás volt.
  –És hogyhogy épp ez az én elfelejtett játékom jutott eszetekbe?
  –Szakmám szerint irodalomtörténész vagyok. A XX. század érdekel Igazán.
  –Jól van, Pali, köszönöm. Azt is, hogy eljöttetek megnézni a vén bűnöst. Majd délután hozd fel a színészeidet.
  –Egy kakaóra, kalácsra, vagy inkább egy pohár jó borra? –lépett oda az asztalhoz Böbe asszony. – És magát most, megkínálhatjuk valamivel? – fordult a vendéghez.
  –Köszönöm, nem kérek semmit.
  –Dohányzik?
  –Igen.
  –Megkínálta már ez a fösvény öregúr legalább egy jó cigarettával?
  –Jól van, na, tessék – dörmögte Déry, és elővarázsolt házikabátja zsebéből egy doboz megkezdett 100-as Marlboro Mentholt.
  Rágyújtottak. Egy percig csend volt.
  –Szóval? Kakaó vagy bor? – kérdezte ismét Böbe asszony.
  –Hadd döntsenek majd ők. Egyetemisták, de kész felnőttek már.
  –Jól van. Akkor nem is zavarok tovább –mondta a nő, és újra magára hagyta férjét és a vendéget.
  –Tudod, Palikám, nem hittem már, hogy ez valaha is színre kerül. Hol van az avantgarde?! Hol van már az az ifjú, aki voltam?!
  –Az ifjúság elmúlik. De mégis itt marad, nem?
  –"Ifjúságom elmúltát nem sajnálom, hitvány emlékezetem amúgy is kiejtette nagyobb részét, nyilván félig-meddig szándékosan is."
  –Én viszont még mindenre emlékszem.
  –Jó. Akkor most beszéljünk a kéziratodról.
  –Elolvasta?
  –Abban egyeztünk, hogy tegeződünk.
  –Igaz. Csak nehéz.
  –Jó regényt írni is nehéz.
  –Szóval?
  –Szóval tisztes munka. Jó regény. És bátor. Csak hát… Szóba hozni a zsidóságunkat? A kifosztást, a megalázást, a deportálást? Nem vevő rá ez az ország. Vagy botrány lesz belőle, vagy agyonhallgatják.
  –Azt már megszoktam.
  –„És jó emlékezni?
  –Nagyon rossz. Csak hát olyan nehéz felejteni.
  –Felejteni kell. A felejtés csodálatos adomány.
  –Az emlékezés is.
  –Ahogy gondolod. A te bőrödre megy a játék. Elég erős vagy?
  –Gyönge vagyok.
  –Na látod? Különben is...   Végtére túléltük.” Aztán ott a sok-sok ismerős, a családtagok. Nem fognak megsértődni? 
  –Én nem ítélkezem. Csak megírom, amit muszáj elmondanom. Életem Első évtizedéről. Halottaimról. Halottainkról.
  –Halottaim nekem is vannak. Hidd el, tán többek is, mint neked. Mostanában éppen velük próbálok szembenézni. El-elbóbiskolok, s ők előjönnek, onnan, a kert vége felől. Az én életem már ebből áll. Mindennapi halál. És másnap a szokásos feltámadás. Többet ma már aligha tehetek. Nem csatlakozom semmilyen hadhoz. "És kalapot emelek a legyőzöttek előtt."
  –"Ez volna a kultúra?
  –Nem! Ez csak az öregség szava.
  –Szánalom?
  –Nem.
  –Tehát?
  –Választ kívánsz tőlem, Pali? Nincs válasz."
  –Akkor minek írunk? És kinek?
–„Ha tudnám! Nyilván, hogy kérdéseket tegyünk fel, amelyekre nincs válasz. A küzdelem az elérhetetlen válaszért: talán épp ez a kultúra.
  Így beszélgettek még vagy másfél órán át. És nyilván igen bölcseket mondtak egymásnak. De hát nem illik hallgatózni. Inkább nézzünk körül Déry Tibor szemével:
  „Innét föntről a Tamáshegyről tiszta időben nemcsak Keneséig, Siófokig látni, de a tihanyi félsziget nyakán át a nyugati medence somogyi partjára, Szárszóra, Szemesre, Lellére, talán még Fonyódra is. Főképp este, amikor a parti sétányokon kigyulladnak a lámpák. Hogy Szárszót is látom-e a József Attila-i kísértetvonattal mely most már az idő porából kibontakozva, örökké be- és kifut az állomásról, az bizonytalan, lehet, a félsziget azt még takarja.
Meglehet, hogy ez az imént idézett látvány erősen évszak- és időjárásfüggő.
De a két beszélgető író ott fönn, a malomkerék asztalnál most már örökké jól látható marad.

2017. október 18., szerda

Magyar irodaémi történetek 23.



A TE SZINED ELŐTT
(Kaffka Margit és Bauer Ervin)


  –Ne sírj!
  –Tehetségetlen vagyok!
  –Édes vagy. Mi a baj?
  –Olvastad, mit írt a bátyád?
  –Féltékeny.
  –Téged félt tőlem. Mit is akarhatsz egy ilyen magamfajta, tehetségtelen, elvált asszonytól?
  –Feleségül karlak venni.
  –De én nem vagyok jó semmire!
  –Ugyan, ne sírj már!
  –Feleségnek se váltam be. Egy igazi feleség elment volna az erdész férjével egy sűrű erdő közepén rejtőző kis házikóba. Főzött, mosott volna az ő urára, és finom vacsorával várta volna haza az ő fáradt kis urát. Én meg…
  –Te nem arra születtél, hogy buta feleségként eltemetkezz egy erdő mélyén.
  –Hát mire? Mondd!
  –Hogy szárnyalj. Egyre magasabbra.
  –Ugyan hová? És minek?
  –A Színek és évek után nincs többé okod kételyre. Az remekmű. Még Móricz is elismerte. Pedig hát…
  –Pedig hát?
  –Móricz olyan önző, olyan beképzelt, legszívesebben mindent és mindenkit legázolna maga körül.
  –De látod, a Nyugat is csak nőíróként hajlandó elfogadni. Vacak, semmi költőnőcskékről íratnak  velem kritikákat. Mert hogy én is nő vagyok.
  –Osvát? Mit számít a véleménye? A havi egy költőnő-zseni felfedezettjeivel!
  –Most te vagy féltékeny. 
  –Elmesélték, milyen jellemtelenül viselkedett veled. Azt nem bocsátom meg neki.
  –Osvát okos. És erős. Látod, Adyt és Hatvanyt is félre tudta állítani az útjából.
  –Na látod, ha valaki, hát Ady véleménye számít. És ő tisztel téged. 
  –Mert egyszer megpofoztam, amikor fogdosni akart.
  –Ezért talán tisztel, mint nőt, de ő tisztel téged költőként, íróként is. Gondolj a neked írt ajánlására: „a nagyon nagy asszonyírónak”! Erre gondolj! Ne Osvátra, az már a múlt.
  –Látod, nekem már múltam van. Sötét múltam. Kell ez neked?
  –Te kellesz. Nekünk nagyszerű jövőnk van.
  –A kisfiamra is gondolnom kell.
  –Eddig is együtt neveltétek Frőhlichhel. Ezen az én érkezésem nem kell, hogy változtasson. Te jó anyja vagy, ő meg jó apja a gyereknek. És én is szeretni fogom, mert a tiéd.
  –Miért is nem vártam rád!
  –Mert túl későn születtem. Azért.
  –Tudod, az Erzsébet nőiskola után engem is elfogott a pánik. Hogy nemsokára huszonöt leszek, és nem kellek már senkinek. Kinek is kellene egy nőíró! Akkor jött Brúnó. És megkérte a kezem. Tudtam, hogy ez nem szerelem. De az évfolyamtársaim már mind férjhez mentek. A legjobb barátnőm, Józsika is. A családom meg már csak azzal volt elfoglalva, hogyan adják férjhez a húgomat. Rólam már lemondtak, hogy jó partit találok. Csak az zavarta őket, hogy elriasztom a húgom kérőit. Mert megmondta már Gyulai Pál: „A nők körét és pályáját nem férfi önkény, vagy puszta konvenció szabta meg., hanem a természet rendje, és a társadalom szüksége. A nőnek korlátozott helyzeténél fogva csak pár gyöngédebb húr állhat rendelkezése alatt, mi nem adhat nagyobbszerű költészetet.”  Valahogy így, ha jól emlékszem. És hozzátette, hogy a művészet különben is erkölcsi fertő, és ezért egy nőnek ott semmi keresnivalója nincsen, mert csak elzüllik tőle maga is.
    –Hol van már Gyulai, meg az ő avult felfogása!
   –Itt körülöttünk. Az emberek semmit se változtak. Látod, szegény Majthényi Flórából is mi lett, mert el mert válni Tóth Kálmántól. Világgá üldözték. Most meg, hogy hazajött, úgy néznek rá, mint egy bolondra. Pedig micsoda versei voltak!
    –Ne sírj! Szegénykém. 
    –Látod, egy gyenge, érzelgős, öregedő nőszemély vagyok. Minek ez neked?
    –Mert szeretlek.
    –Miért szeretsz?
    –Csak. Mert te vagy, aki nekem rendeltetett. Érted? Nagyon nehéz volt?
    –Nagyon. Pedig anyám eleinte még örült is, amikor megtudta, hogy megjelentek írásaim a Szatmár és Vidéke című helyi lapban. Mert persze visszamondták neki, hogy én vagyok az M betű meg a Pausa álnév mögött.
    –Ó, „jóakarók” mindig találtatnak.
   –Anyám még büszke is volt kicsit. Elvégre az ő vére. Az ő családjában már voltak művészek. Színésznő, de költő is.
    –Lauka Gusztáv?
    –Igen. Látom, mindent tudsz rólam.
    –De még nem eleget. Mindent tudni akarok rólad!
    –Igen, Lauka Gusztáv, Petőfi barátja. Anyám elküldte neki az első verseimet. Hogy mit szól hozzá. Ő mégiscsak járatos az irodalom berkeiben.
    –És mit szólt?
    –Még mindig tudom szó szerint, mit írt anyámnak. Ezt: „Nem rosszak a lányod versei, húgom, sőt szépek és egészen jók. De hát minek írni egy nőnek? Az olyan jó gazdasszonynak, mint te vagy, kár volna, ha a lánya nem a főzőkanál mellett maradna meg. Még az is kár, hogy tanítónő lesz!
    –Borzasztó!
  –Még jó, hogy tanulni engedtek. Előbb ezt se akarták. Szerencse is kellett, hogy kegyesen megengedjék, ingyenes diák legyek Szatmáron az Irgalmas nővérek zárdájában. Ott lettem tanítónő. Mondjam, mi volt a család véleménye a tanulásról? Figyelj, olvasom:
  „Bolondéria az! Tudatlanok mániája, minden alap nélkül való. Mindig is inferióris marad az asszonyi állat, nem is lehet másképpen. Hisz az életideje kétharmad részét elfoglalják a fajfenntartással járó öntudatlan, állati gondok, kötöttségek, s az értelmét az ösztönök igazítják. Ha ezek alól felszabadítja magát, iránytalan, korcs, helyét nem lelő figura lesz, idétlen és boldogtalan. Az asszony vak eszköze a természet céljainak, öntudatra nem jutott, félig még gyökérző, növényéletű lény, kinek minden értéke az akaratlan báj és szépség, mely olyan, mint a virágoké, s a magvak hallgatag, igénytelen, váró termékenysége. Mind a bölcsészek, Platon, Spinoza, Kant, Schopenhauer, Nietzsche megegyeznek ebben. Csak a mai beteges mívelődés játszik erőlködve azzal, hogy komolyan számba vegye a nőt.”
    –Megismerem, ez a Színek és évek. Hát ezért annyira átütő erejű!
    –Jól látod, én vagyok ott minden szóban, minden írásjelben. A véremmel írtam azt a könyvet.
    –Csak azt?
    –Mindegyiket. A Mária éveit is, a novellákat is. Hogy lehetne másképpen?
    –És a Levelek a zárdából? Azt olvastam először tőled.
  –Az a kislány is én vagyok. És persze Mária is, akinek nem jutott elég se szeretetből, se szerelemből. Mert tanulni akart, mert többre vágyott. Mint én is, aki kierőszakoltam, hogy az Erzsébet nőiskolába felvegyenek, és tanárnővé lehessek. 
    –Jól tetted. Ez volt a te utad.
    –De vajon tudok-e még valaha valami jót írni?
    –Légy biztos magadban. Egyre jobbakat írsz majd ezután is.
    –Tudod, én csak magamról tudok írni. A kritikusok szememre is hányták. Ezt a Mária éveiről írták:„A nagyrészt önéletrajzi ihletésű regényének fő problémája a női szerep változása az átalakuló magyar társadalomban”. Tessék: nagyrészt önéletrajzi ihletésű. Éppen csak, hogy számon nem kérték rajtam, én miért nem lettem öngyilkos.
    –Jaj, miket beszélsz!
    –Szerinted lehet mást írni, mint amit megéltél, megszenvedtél?
  –Nem tudom. Állítólag Goethe azért nem lett öngyilkos fiatalon, azért volt képes kilábalni a szerelmi csalódásból, mert kiírta magából az öngyilkosságot a Wertherben. De én ehhez nem értek. Én nem vagyok alkotó ember.
    –Te tudós vagy. De jó is neked. Belenézel a mikroszkópba, és látod. Egy sejtmembrán vagy ott van, vagy nincs ott. Nem kritikusi magatartás kérdése.
   –Bár így volna. De a butaság, az irigy féltékenység nem a művészvilág privilégiuma. A tudományos élet is tele van vele. Gondolj csak Louis Pasteurre vagy Semmelweisre! Hiába voltak a tények, mégsem hittek nekik.
    –Én mindig hinni fogok neked. Hinni fogok benned. Mert te nagyszerű ember vagy, mert te okos vagy, jó vagy. Csak azt nem tudom még mindig, miért is kellek én neked.
    –Először is azért, hogy elvigyelek Olaszországba. a szerelmesek országába. Eljössz velem?
    –Veled? A világ végére is, ha kell. Írtam neked egy verset.
    –Nekem?
    –Igen. És köszönöm, mert már rég nem írtam verset. Főleg ilyet.
    –Láthatnám?
   –Igen. Lejegyeztem neked erre a lapra. Fogadd tőlem eljegyzési ajándékul. A címe: A te szined előtt:

Az én két fáradt asszonykezem
Hogy milyen lágy, amikor simogat,
Mily enyhén tárul, amikor ad,
Terajtad ösmerte meg.
–Köszönöm neked a két kezemet!

Szemem, a bágyadt, bús tükröző
(Áldott csoda ez!) sorsodba nézett,
És megtanulta, hogy tiszta szövétnek,
Betlehemcsillag, égi vezér…
–Áldjon meg Isten a két szememér!

Mindig azt hittem, rút vagyok,
Csak durva vágyra hangoló,
Szivet bájolni nem tudó.
–Te megszerettél – s rámigézted
Ezt a halk, esteli szépséget.

Olyan csúnya volt, mit eddig éltem:
Kevert, pocsékló, fél, törött!...
–Most a multam is rendbejött,
Ahogy tenéked elmeséltem.–
Mert láttad sorsom: megszerettem.

Nemes, szent csordultig-hited
Aranykelyhét felém kináltad,
Szerelmed grálborát ajánltad,
Most már, míg élek, szent leszek!
Felmagasztaltál; fent leszek:
Mindig „te szined előtt” járva…
Ó hála, hála, hála, hála!

2017. október 11., szerda

Magyar irodalmi történetek 22.





A KEZDET
(Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor)

  Kopogtattak. Majd egy vézna, kissé hajlott hátú, kopott öltözékű, húsz év körüli fiatalember lépett be a Kálvin téri ház első emeleti szobájába. A szobába, ahol Vörösmarty Mihály a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárnoka hivatali idejét töltötte. A vendég arcát pirosra csípte a februári fagy, kezét dörzsölgette, hogy valamelyest felmelegedjék. A könyvtárnoknak sok dolga nem volt, tekintve, hogy az Akadémia még csak elméletileg, a könyvtár pedig még úgy sem létezett. Fölnézett, és türelmesen megvárta, míg a fiatalember összeszedi magát.
  –Tiszteletem, uram – köszönt Petőfi Sándor.
  –Szervusz, öcsém! Már azt hittem, vissza se jössz hozzám. De látom, te sem gazdagodtál meg. mióta nem láttalak.
  –Azt nem. De a verseim!
  –Na igen – bólintott a házigazda.
  –Tetszettek?
  –Lehetek őszinte?
  –Szóval nem.
  –Nagyon másfélék, mint amihez szokva vagyok.
  –Az jó!
  –Ebben egyetértünk.
  –Ha rosszak, szemétre velük! Én úgyis színésznek készülök. És egy színésznek minek verset írni?
  –Már megint egyformán gondolkodunk. Csak azt nem értem, miért akarnál te, öcsém, színésznek állni, amikor költőnek születtél.
  –Én? – kerekedtek el a kamaszos külsejű vendég fekete szemei.
  –Igen. Ijesztően tehetséges vagy. Persze azt is látom, hogy a versek jó része egyelőre inkább csak játék. 
  –Színészkedés.
  –Az a jó. Tudod, a kortársaid zöme egy dolgot nagyon megtanult az én nemzedékemtől.
  –Mit?
  –Azt, hogy rémesen komolyan veszik saját magukat. Mint én is, amikor a Zalán futását írtam.
  –De hát az nagy siker, minden rendesebb úri házban megvan, idézgetik is: hogy „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?"
  –Megvették. Én is örültem. Ma már tudom, hogy nem olvasták. Idézik? Igen, az első sorát. Azt se értik, hiszen akár így is olvashatnák: „Régi dics, őségünk hol? Késel az éji homályban.” Micsoda romantikus rémísztgetés, igaz?
  –Hát…
  –Ezek a maiak mind valóságos világmegváltók. Verselni nem tudnak, de a haza baját két rossz rím közt megoldanák.
  –Én is szeretem a hazámat.
  –Persze. De te egyfelől fölényesen tudsz bánni a formával, másfelől meg minden szavad jókedvű, felszabadító. És tudd meg, az embereknek nagyon-nagyon kell egy kis efféle. Nekem is, másnak is. Ezért is próbálkoztam ilyesféle dolgokkal, ha esetleg ismered, szóljál:
     „Fölfelé megy borban a gyöngy:
     Jól teszi.
     Tőle senki e jogát el
     Nem veszi.”
  –Ismerem, hogyne – mondta Petőfi. –  A Fóti dal. 
  –Örülök, hogy ismered.
  –És akkor most hogyan legyen?
  –Nézd, öcsém, van nekünk egy asztaltársaságunk. Csupa jó barát, olyan ember, aki a jó költészetet támogatni hajlandó és képes is. Ez a Nemzeti Kör. Látod, ennek is milyen halálosan komoly neve van. És mi úgy határoztunk, hogy támogatjuk verseid kinyomtatását egy kis kötetben. Kezdetnek. Hogy aztán mi lesz, majd elválik. Hogy lesz-e s milyen folytatás.
  –Köszönöm, uram!
  –Várj! Azt is kifundáltuk, hogy beajánlunk téged segédszerkesztőnek a Pesti Divatlaphoz. Onnan valami kis pénzt is kaphatsz, lehet belőle szállást, étkezést venni itt Pesten. El ne kallódjál nekem a te „aranykalásszal ékes rónaságodon!”. Erre a nagy dologra iszunk egy pohár borocskát?
  –Elnézést, de az én gyomrom nem bírja a bort.
  –És a sok bordal?
  –Játék.
  –Hát akkor elengedlek, látom, kicsit letaglózott ez a sok újdonság. Na, Isten veled, öcsém! Majd csak összefutunk előbb-utóbb.
  –Isten áldja, uram…bátyám!
  Így kezdődött két nagyszerű költő, két nagyszerű ember sírig, sőt azon túl is tartó barátsága.

2017. október 5., csütörtök

Magyar irodalmi történetek 21.

MEGYEBÁLOK VESZEDELME
(Szendrey Júlia)

  Valahol ott kezdődött, hogy 1846 őszén, azon a nevezetes megyebálon megismerkedett egymással két szerelemre szomjazó lelkű fiatal: az a bizonyos, a nagykorúság határára ért, magát költőként Petőfi Sándor néven jegyző, konzervatív körökben már igencsak hírhedt pesti újdondász, és Károlyi Lajos gróf inspektorának, Szendrey Ignác erdődi tiszttartónak feltűnő szépségű, alig 17 éves, Júlia névre hallgató leánya.

***

  – Asszony! Beszélni akarok a lányával! – nyitott be a szalonba Szendrey, de olyan hévvel, hogy a kilincs a kezében maradt. Meglepetten nézett a kezében maradt fényes rézdarabra, majd dühösen földhöz vágta, és csak azután folytatta: – Most azonnal!
  – A lányommal? – kérdezte vissza szokása szerint kissé elnyújtva a szavak végét a felesége. Láthatóan nem csodálkozott férje hevességén: ennyi év alatt hozzászokott már ahhoz, hogy az urát néha okkal, ok nélkül elönti az epe. – Melyikkel? – kérdezte aztán anélkül, hogy felemelte volna szemét a hímzőrámáról, amelyen félig kész fehér galambpár lebegett. – A Marival?
  – Nem. A nagyobbik lányával! – dobbantott a férfi.
  – A nagyobbik lányommal? – ismételte meg az asszony. – Mi baja vele? Mert valami baja van már megint, az bizonyos. Ha dicsőséget szerez a háznak, akkor mindig a maga lánya. Tavaly is, amikor az aljegyző elragadtatottan dicsérte, hogy ő volt a legszebb a megyebálon…
  – Elég! Hallani se akarok arról a megyebálról! Hívassa ide Júliát, és punktum.

***

  Ennek a beszélgetésnek persze megvolt a maga előzménye.

***

  Jaj, ezek a fránya megyebálok! Hogy mennyi gondot, bajt képesek okozni, hogy milyen messzeható következményeik lehetnek! Hogy most csak arra a másik megyebálra emlékeztessünk, amelyen Madách Imre szerelmesedett bele a nagybátyjánál vendégeskedő Fráter Erzsikébe. Ha nincs az a megyebál, ha ez a dolog nem történik meg, Madách talán meg sem nősül, vagy mást vesz feleségül, aki mellett boldogan élt volna, míg meg nem hal. Aki megfelelt volna a bigottan vallásos nagyasszony-mama igényeinek és elképzeléseinek is. És akkor Madách talán sosem adta volna arra a fejét, hogy Ember tragoediája címmel olyan drámai költeményt alkosson, amelynek műfaja, színpadi előadhatósága mind a mai napig vitákat gerjeszt jobb sorsra érdemes irodalomtörténészek és színpadi rendezők körében.

***

  Szendrey Ignác mindenesetre azt hitte, hogy amikor a lányát szinte azonnal, hebehurgya módon megkérő Petőfinek ajtót mutatott, véglegesen eligazította a dolgot. Ő még egy előző korszak, egy szentimentális világ neveltje volt, amelyben az érzelmes leánykák ilyen esetekben mindig alávetették magukat a zord atyák akaratának. A románokban persze gyakran előfordult, hogy a szerelmi bánat afféle titkos kórként addig rágott az ilyen hősnőknek a lel-kén, míg mindenkinek mindent megbocsátva szépségesen a sírba hanyatlottak, de azért a valóságban ez nemigen esett meg: különben rég kihalt volna Európa. Mint ahogy minden járványos hatása ellenére Werther keservei sem néptelenítették el az érte rajongó fiatal korosztályokat, akik pedig, (még egy Széchenyi Stefi gróf is!) tüntetően viselték húsz éves koruk táján a sárga mellényt, jelezve a kortárs irodalomban (vagy a kortárs divatban) való jártasságukat.
  Ott van például a fiatalon elhunyt költőnő, Iduna esete. Akit annak rendje és módja szerint eljegyzett a szülők választottja, Szőcs Sándor. Aki kiváló fiatalember volt, később a polgármesterségig vitte szülővárosában, úgyhogy a szülők választása valószínűleg helyeselhető. De Idunában mégis felülkerekedett az első, az igazi, a költő Szász Károly iránti szerelem, és (hogy egy romantikus lelkű életrajzíróját idézzem):

  „Bement atyjához. Lábaihoz borult és azt mondta:
  – Apám, tégy velem, amit akarsz, én Sándornak visszaadtam a jegygyűrűt. Nem szeretem, és nem megyek hozzá. Nem tudok hűtlenné válni Károlyhoz.
  Ezután súlyos beteg lett. Élet és halál között lebegett hosszú ideig. Ebből is látható, hogy egész lelkével csüggött Szász Károlyon, s hozzá való végtelen és gyöngéd szemérmes szerelme végigkíséri a gyermekévek sejtéseitől a leányévek vágyain és ábrándjain át az asszonyévek szelíd, mély boldogságáig, s a korai sírig."

  A rosszmájú utókor azonban inkább úgy vélheti, „ebből inkább az látható”, hogy a romantika korának szelíd lelkű leányai járatosak voltak a szentimentális irodalomban, másfelől pedig az, hogy ők már nagyon is el tudták érni, amit akartak, és ehhez kiválóan tudták alkalmazni azokat a harci eszközöket, amelyekkel megáldotta őket a sors. Mert, hogy el ne felejtsük, Iduna azonnal meggyógyult, amint kiderült, hogy a „zord atya” nem is annyira zord, és tulajdonképpen semmi kifogása az ellen, hogy lánya a maga választottjához menjen feleségül.
  Persze Szendrey Júliának nehezebb lehetett, tekintve, hogy makkegészséges volt.

***

– Júlia szerelmes – mondta Szendreyné, és letette a tűt. – Persze, tudja is maga, mi az a szerelem! Vegye tudomásul, mióta minket összeboronáltak, nagyot változott a világ!
  Közben Júlia csöndben belépett a szobába.
  – Szeretem Petőfi Sándort – jelentette ki határozottan.
  – Azt a pernahajdert? – csapott le rá az apja.
  – Miért bántja? Hiszen nem is ismeri – mondta a lány.
  – Én ne ismerném? Olyanoktól érdeklődtem, akiknek a véleményére talán te is hallgatsz. Beszéltem Pap Endrével. Ő nagy híve, olyannyira, hogy náluk lakott. A felesége szerint, aki pedig nem sokkal idősebb nálad, Petőfi szeleburdi, fékezhetetlen ember. A botrányaitól hangos a város.
  – Ő nem közönséges ember. Költő – próbálkozott Júlia.
  – Költő? Tudod is te, milyen egy költő? Na, Gyöngyösi István költő volt. Szép dolgokat írt Wesselényiről, Szécsi Máriáról? Olvastad te A Márssal társalkodó Murányi Vénuszt? Megkérdeztem Riskó Ignácot is. Ő mutatta be neked, emlékszel? Neki volt egy verseskönyve is a te költődtől. Itt van, ni. Ideadta kölcsönbe.
  – Petőfi – sóhajtott Júlia, ahogy kezébe vette a kis könyvecskét.
  – Még csak nem is úgy hívják – csapott le rá az öreg Szendrey. – Valami Petrovics a becsületes neve, az apja mészáros és kocsmabérlő. Az anyja meg, ha igaz, egy tót cselédlány.
  – Ejnye, Ignác – szólalt meg Szendreyné. – Úgy beszél, mintha magát legalább is koronás pólyába tekerték volna.
  – Ugyan kérem! – csattant fel a férje. – De ilyenek ezek a mai költők, mai celebritások. Csinálnak Pesten valami zajongást, amit rögtön felkapnak a lapok, és kész a három napig tartó világhír, meg országos ismertség. Nézzed csak? – vette vissza lánya kezéből a verseskönyvet, felütötte , és úgy nyomta újra Júlia kezébe. – Tessék!


  Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
  Bámuló szemei odatapadtanak.

  De nem ám a patak csillámló habjára,
  Hanem a patakban egy szőke kislyányra,
  A szőke kislyánynak karcsu termetére,
  Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.

  Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,
  Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba';
  Kilátszik a vízből két szép térdecskéje
  Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.

  Mert a pázsit fölött heverésző juhász
  Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más?
  Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,
  Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.

  "Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!"
  Kukoricza Jancsi így szólott hozzája:
  "Pillants ide, hiszen ezen a világon
  Csak te vagy énnekem minden mulatságom.

  Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
  Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg;
  Gyere ki a partra csak egy pillanatra,
  Rácsókolom lelkem piros ajakadra!"
  Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
  Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen."

  Ez a gyalázatos szégyentelenség, ez volna a költészet, meg az a híres szerelem!?
  – De hisz ez a János vitéz, apuskám! Mindenki azt mondja, hogy remekmű! – vetette ellene Júlia.
– És ez még nem minden. Van ebben a könyvben más is. Asszony, tedd csak fel az okulárédat, és ezt olvasd el!

  Ezrivel terem a fán a
  Meggy...
  Feleségem van nekem csak
  Egy;
  De mikor még ez az egy is
  Sok!
  Előbb-utóbb sírba vinni
  Fog.

  Három izben volt már félig
  Holt;
  Jaj istenem! be jó kedvem
  Volt.

  De az ördög sosem vitte
  El;
  Oly rossz, hogy az ördögnek sem
  Kell.

– Na, asszony, ehhez az emberhez adjam feleségül a lányunkat? Hogy a halálát kívánja? Micsoda kocsmai hang, látja? Ebben jelesek ezek a mai celebritások: a borozásban meg a szoknyavadászatban. Ezt a Pap Bandit se értem. Ő, aki ismerte Kölcseyt, hogy süllyedhetett idáig? Hogy lehet egy napon említeni egy Gyöngyösit vagy egy Kölcseyt, vagy egy Vörösmartyt ezzel az iszákos alakkal. Nézze csak a bordalait! Van ennek egyáltalán valami normális foglalkozása legalább?
– Újdondász – szólalt meg halkan Júlia. – Az Életképekbe, meg a Regélő Pesti Divatlapba szokott írni. Verseket meg egyebeket. Ezt olvassa el, apuska – vett elő a ruhaujjából egy gondosan összehajtogatott papírlapot Júlia. – Ezt rólam írta – tette hozzá.
Petőfi gondos kézírásával a lapon négy sor volt olvasható. Szendrey, kissé éneklő hangon felolvasta:

  Piros orca, piros ajkak,
  barna fürtök, barna szem,
  és ez arcon, és e szemben
  Mennyi lélek, istenem!

  – Ez nagyon szép – szólalt meg a felesége.
  – És miféle egyebeket ír? – tért vissza az előzőekre Szendrey.
  – Most egy nagy nemzeti drámán dolgozik a Nemzeti Színház számára a Shakespeare modorában. Tigris és hiéna. Ez lesz a címe.
  – És mondd, Júlia, hová vinne téged, ha mégis igent mondanék?
  – Nászútra Koltóra, a Teleki gróf kastélyába.
  – A Teleki Sándoréba? 
  – Igen, az barátja Sándornak.
  –A bolond gróf? Na lám! A bolondok szépen egymásra találtak. És aztán?
  – Van szép lakása Pesten. Oda költöznénk.
  – Ha rajtam múlik, soha! – mondta keményen az öreg Szendrey. És ekkor mondta ki azokat a szavakat, amelyeket olyan nagyon megbánt később: – Mert mi lesz, ha ez a te újdondászod tovább is csak az újdonságot kergeti, és egy szép napon eltűnik, te meg ott maradsz magadra, netán az ő porontyával kiszolgáltatva a gonosz világ nyelvének?

***

  Júlia biztosan megbocsátotta ezeket a szavakat.. És azt is, hogy az apja még a templomba se kísérte el, amikor hozzáment Petőfihez, és nemcsak hogy lakodalmat nem rendezett a lányának, de jóformán el se búcsúzott tőle, amikor az újdonsült asszonyként felült a kocsira, hogy férjével Koltóra utazzon. De a makacsság nem segített. Júlia mégis csak Petőfi Sándorné lett, és bár a sorstól még két boldog közös évet sem kaptak, ezzel a lépésével magára idézte a kortársak és az utókor rosszindulatú irigységét. És 1849 végén úgy állt ott, húsz évesen, egy félárva kisfiú anyjaként, mint akinek se égen, se földön nincs senkije, akire számíthatna. Hogy is fordulhatott volna az apjához? A húgához?  Szegény Szendrey Mari se sok boldogságot kapott a sorstól. Ő később az első Petőfi-életrajzot megíró Gyulai Pál felesége lett, s néhány évi házasság után elvitte egy kolerajárvány.
  De hát ki láthatja a jövendőt? Bizony, jutott a bajból bőven az öreg Szendreynek is. 
1850-ben a fiát, Gyulát, aztán1866-ban Mária lányát, majd két évre rá Júliát is eltemethette.
  Milyen jó is, hogy manapság már nincsenek efféle megyebálok!
  Lányok, azért jobb, ha messze elkerülitek a költőket! Ki tudja, mi van róluk megírva a sors könyvében?!