2015. szeptember 30., szerda

P.L. Travers: Mary, a csudálatos


P. L. Travers

Mary, a csudálatos
(aktuális kiadás)



Szép, csöndes nyári reggel volt. Csak a Cseresznyefa utca sarkán ácsorgó multiplakát üvöltötte bele a világba, hogy Vegyél – Egyél. Nem mintha erre a bíztatásra szükség lett volna. Világválság ide, világválság oda, az emberek eszeveszetten vásároltak.
Vették-vitték az emeletes fűkaszálót, a kerekevesztett rokkantkocsit, a felesütős hajregenerátort, a minden hájjal megkent önitatót, a falra szerelhető turistabakancsot, a hátultöltős mosónő-szimulátort, a pattogatott kukoricametélőt, a koloratúr béranyát, a zenélő jégkocka¬melegítőről már nem is beszélve. Egyszóval megvettek mindent, amit a reklámok és kedvezményes akciók rájuk tukmáltak. Tömték magukba a javakat, mintha ez a habzsolás elfedhette volna a végtelen ürességet, amelyet csak Bumm tengernagy ágyújának dörrenése töltött be napjában kétszer, este és reggel néhány pillanatra, amikor jelezte, hogy neki már nyolc.
– Elég! Nem bírom tovább! – hallatszott váratlanul a tizenhetes számú házból. Rögtön utána kicsapódott az ajtó, és a nyílásban feltűnt maga Banks papa, amint éppen szabadulni próbált a nadrágjába kapaszkodó, eszeveszetten sivalkodó háromdimenziós öltönyhajtogató-gép szorításából.
A nyitott ablakban eközben megjelent Banks mama elgyötört arca (a többi része az ikrek etetésével volt elfoglalva). Miközben könnyeit szárogatta, próbálta számba venni, mi minden baj zúdult rájuk mostanában, azóta, hogy Mary Poppins elhagyta őket.
Kezdődött azzal, hogy öt gyermekük ellenére Banks papát kizárták a nagycsaládosok egyesületéből, ahol azelőtt tiszteletbeli másod-alelnöki tisztséget töltött be. Arra hivatkoztak, hogy az (anglikán egyház heves tiltakozását figyelmen kívül hagyva) egyhangúan (a kormányfő által) elfogadott új alkotmány szerint a minimális család legalább egy férfiből és egy nőből, illetve (tekintettel az angol liberalizmus szép hagyományaira és a másság tiszteletére) esetleg egy nőből és egy férfiból áll. Következésképpen nagycsaládosnak kizárólag a legalább kétnejű férfiak tekinthetők. E kétnejűség azonban a Cseresznyefa utca tizenhetes számú házban szóba sem jöhetett. Ennek nemcsak Banks mama mondott ellent (hevesen és igen meggyőzően forgatva a kenyérszeletelőt), hanem az a tény is, hogy a kétgyermekes családra méretezett házban egy újabb nej számára immár egy félszobányi hely sem találtatott volna.
Folytatódott a dolog azzal, hogy Banks mamát családvédelmi közmunkára osztották be. Ennek keretében Lark kisasszony gyermekeit kellett ápolnia, és megvédenie őket a rájuk leselkedő mindenféle veszedelmektől. Ez mindjárt két kellemetlenséggel járt. Egyrészt rettentő nehéz feladat volt naponta öt példányban jelentést írni az elvégzett családvédelmi munkáról, és azt Lark kisasszonnyal ellenjegyeztetve beküldeni a kerületi családvédelmi szolgálathoz. Különös tekintettel arra, hogy Lark kisasszonynak (ha Peti nevű kutyáját nem számítjuk) se kutyája, se macskája (gyermeke meg egyáltalán) nem volt. Másfelől a heti közmunka ideje alatt Banks mamának Lark kisasszonynál kellett laknia. Képzelhetni, hogy mire szombat estére hazaért, nemcsak a ház, az öt gyerek, de szegény Banks papa is fenekestül fel volt fordulva. Mit lehetett tenni? Tudomásul kellett venni, hogy a kormány számára a családvédelem mindennél fontosabb.
Ez a családmentő, hagyománytisztelő kormány találta ki azt is, hogy mostantól a himnuszt a királynő iránti tisztelet növelése érdekében egy kicsit magasabban kell énekelni. E célból minden brit állampolgár köteles volt egy jókora követ a nyakában hordani, hogy a himnusz éneklésekor erre felállva kellően magasan legyen. Ezeket a köveket az új politikai értelmező szótár szerint „apró kavics” néven kellett emlegetni. A kormány szét is küldött a lakóközösségeknek egy-egy halom ingyen terméskövet, melyből ki-ki tetszése szerint választhatott. Előbb a Towert akarták lebontani, hogy elég kőhöz jussanak. Ezt az ötletet később elvetették, és azt tervezték, hogy maga a kormány költözik be a történelmi falak közé. Ezzel jelentős mennyiségű pénz és fáradság volna megtakarítható, választási verség esetén elég volna, ha egyszerűen átvonulnának a börtönszárnyba. Hozzá is fogtak, hogy a dolgok további egyszerűsítése kedvéért felelevenítsenek néhány apró, a politikai ellenfelekre kiszabható korábban már bevált olyan büntetési tételt, mint az elevenen megnyúzás, a szurokban főzés, felnégyelés. Természetvédelmi okokból (túl nagy a faigénye!) a karóba húzást elvetették.
Banks mama egy félkilós, selymes felületű, majdnem tiszta kék színű apró kavicsot választott, de azóta emiatt is egyfolytában rettentő gondban van. Rájött ugyanis, hogy a nyári ünnepeken viselt sárga-zöld mintás kiskosztümét nem veheti fel a kék kavicshoz. Pedig arról nem is álmodhatott, hogy új ruhát varrat magának. Annabelle születése óta így is nagyon szűkösen éltek. Banks papa újabban csak minimálbért kapott a bankban. A kormány ugyanis bankmentő csomagot vezetett be, aminek lé-nyege az volt, hogy a bankok bevételeiket azonnal a kormánytagok számlájára voltak kötelesek átutalni, nehogy a bankárok eltőzsdézzék a hasznot. Így persze fizetésre alig maradt, a minimálbérnek is örülni kellett. Ehhez jött Banks mama havi két, királynői címerrel ékesített díszoklevele (amit a családvédelmi közmunkáért kapott), úgyhogy be kellett látnia, bármilyen szűk is rá Annabelle születése óta az a kiskosztüm, a világ még nagyobb szűkösségre kényszeríti.
És akkor még ehhez járult, hogy tegnap megjelent a Cseresznyefa utcában a végrehajtó, és azt állította, hogy Banksék hónapok óta nem fizették be a gyermekességi adót. Ez az új adónem arra szolgált, hogy növelje a társadalmi igazságosságot. Bántotta ugyanis az emberek igazságérzetét, hogy egyes családok pofátlanul négy-öt gyerek számára is igénybe veszik a társadalom szolgáltatásait (óvodát, iskolát, stb.), miközben ugyanannyit adóznak, mint a gyermektelenek. Aki többet akar elvenni a közösből, az fizessen is többet, mondta nagy ívű programbeszédében a miniszterelnök. És lőn. Bankséknek tehát fizetniük kellett (bár sem óvodába, sem iskolába nem járt még egyik gyerekük sem, de hát ne akadjunk fenn minden apróságon!) Banks mama állította, hogy ők igenis fizettek, minden héten Robertson Ay, a mindenes inas viszi a postára a pénzt.
– Hol van Robertson Ay? – kérdezte kétségbeesetten Banks mama.
A keresett személy éppen szokásos helyén, az emeleti gardróbban aludt, és amikor Ellen, a szobalány rátalált, kiderült, hogy a gyermekességi adó is hetek óta csak idáig, alvásra használt szekrényéig jutott el, persze, hogy így nem érkezhetett be a mélyen tisztelt királyi adóhivatalhoz.
Így álltak a dolgok, amikor amikor történetünk elkezdődik. Ez az a pillanat, amikor valahonnan (az égből? a keleti széllel? vagy csak úgy, egyáltalán?) meg szokott jelenni Mary Poppins, hogy rendbe hozza a dolgokat.
De hát Mary Poppins egy mese főszereplője. Azt leshetjük, hogy nekünk megjelenjen.

2015. szeptember 27., vasárnap

Jane Austen: A zoo-parki szakember

JANE AUSTEN

A ZOO-PARKI SZAKEMBER

Első fejezet


Mindenki sejtette, aki gyermekkorában valaha is látta, hogy Cesar Bbamba főnöknek született. Ezt már származása is megelőlegezte. Walesi kisnemesi családból származott, de családját, mint Angliában oly sok másikat is, tönkretették a bekerítések (tudniillik bekerítette őket a szegénység). Ebből a mondhatni színtelenül egynemű családból csak édesanyja lógott ki egy hajszálnyit, tekintve, hogy ő arisztokrata ősöket örökölt, s a dicső hagyományok folytatójaként egész életét leányai illendő kiházasításának akarta szentelni. Eme tiszteletre méltó önfeláldozását csak az nehezítette meg némiképp, hogy nagy bánatára leányai egyáltalán nem születtek.
Mint említettük, Mr. Bbambát már maga az Isten is főnöknek teremthette. Ezért fordulhatott elő, hogy nagyon korán, már iskolaévei alatt kitűnt társai közül. Mrs. White, a llangwmi társaság lelke, a Llangwmi Özvegyek Jótékony Egyesületé-nek alelnöknője mindig és mindenkinek szívesen beszélt erről, különösen, mióta férjének ez a volt tanítványa olyan magasra jutott:
– Tudja, drágám – magyarázta legutóbb is unokahúgának, amikor arról volt szó, hogy ki legyen a díszvendég a szokásos llangwmi tavaszi jótékonysági vásáron, – Mr. Bbamba már akkoriban rendkívüli módon észrevétette magát.
– Igazán? – kérdezte Miss Decens, akinek az a szerencse jutott osztályrészül, hogy nagynénje, Mrs. White szárnyai alatt ismerkedhetett meg az elegáns hölgyekre jellemző illedelmes viselkedés és társasági szokások részleteivel.
– Úgy bizony, drágám. És nem olyan hétköznapi, mondhatni közönséges módon, ahogyan ez gyakran előfordul a később általában elszürkülő, úgynevezett gyermekzsenik esetében. Nem. Az ifjú Mr. Bbamba nem az eszével tűnt ki. Esze igazán nem is volt valami sok. És nem is a rátermettségével vagy kreativitásával. A kreativitás (amit felnőttként se mindig sikerül helyesen kimondania), olyan messze állt tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. És nem is a gyakorlati érzéke volt kiemelkedő, sőt, mondhatni, gyakorlati érzékkel aztán végképpen nem rendelkezett. Különösebben kedvesnek, vagy vonzó külsejűnek sem nevezhetjük. Gyermeknek kövérkés, ifjúnak már-már pocakos volt, termete a kívánatosnál alacsonyabb, amitől egész testét valami pipiskedő fölfelé törekvés jellemezte, ráadásul haja is korán elküldte értesítését állhatatlanságáról.
– Mi volt hát akkor az a terület, amely kiemelte őt a hasonló korú és családi állapotú ifjak sorából, és már korán oly nagy reményekre jogosította? – kérdezte Miss Decens, aki korát meghazudtoló érettséggel igyekezett kihasználni a lehetőséget, hogy szülei, Mr. Decens, és Mrs. Decens lehetővé tették számára, hogy a pezsgő társadalmi életű Llangwmben, jelentős tapasztalattal rendelkező nagynénikéjénél szerezze meg azt a minimális világbeli jártasságot, amely nélkül elképzelhetetlen lett volna, hogy megfelelő időben a megfelelő ifjú ember válassza őt feleségnek.
– Vannak ezeknél a közönséges tulajdonságoknál fontosabbak is az életben. Ezért is mondom mindig, drágám,…
Itt Mrs White kissé elkalandozott, hosszú és kevéssé érdekfeszítő előadást rögtönözve tizenhét éves unokahúga okulására az emberi kapcsolatok felszínességéről, a lelki élet mélységeiről és más hasonló, a fiatal, az élet küszöbén álló leányok számára olyannyira fontos tudnivalókról. Alig másfél óra múlhatott el, közben a nap is lement, nem győzve kivárni a beszélgetés legfontosabb pillanatát, amikor Miss Decens, kissé udvariatlanul ugyan, de megismételte kérdését:
– Miben tűnt hát ki oly nagyon az ifjú Mr. Bbamba?
– Épp ezt magyarázom, drágám – mondta Mrs. White, és alig újabb másfél óra múlva valóban visszatért Mr. Bbamba kiválóságának kérdéséhez. – Mr. Bbamba tudott nézni. Gondolná az ember, nézni mindenki tud. Való igaz. De nem úgy, azzal az átható, csodálattal teli módon, elkerekedő, csillogó szemmel, mint borjú az új kapura, kicsit alulról fölfelé, bamba tekintettel, ahogy Mr. Bbamba nézett, miközben homloka közepén, az orra fölött két mély, függőleges árok jelezte a rendkívüli elme-működést és figyelmet.
Mrs. White nagyon találóan ragadta meg ennek a nézésnek a lényegét. Ez a tekintet olyannyira korán hősünk jellemzőjévé vált, hogy már itt, regényünk elején őszintén be kell vallanunk, eddig kissé megtévesztettük olvasóinkat hősünk valódi nevét illetően. Apjától ugyanis, a derék, erős szociális érzékű, llangwmi születésű John Gwrmtől, a nemzeti párt helyi titkárától meglehetősen közönséges nevet örökölt. Ám már iskolatársai is csak Bbambaként emlegették, olyannyira, hogy később, megbarátkozván e jól hangzó, rendkívülien sajátos vezetéknévvel, maga is így mutatkozott be, ha valahol bemutatásra vagy bemutatkozásra került a sor.
– Engedje meg, Bbamba vagyok…
És általában megengedték neki.
Annál is inkább így tett, mert bár e név nem volt annyira ősi, viszont annyival könnyebb volt kimondani.
Ez a rendkívüli tekintet bűvölte el hősünk minden korábbi és későbbi elöljáróját, függetlenül attól, hogy az illető falusi tanító volt, mint Mr. White, aki a betűvetés rejtelmeibe vezette be, vagy zupás őrmester, mint Mr. Black, aki később a llangunnori fogatolt tüzérek soraiban próbálta Mr. Bbambát másoknál jobb belátásra bírni. Nem is beszélve már Mr. Greenről, Nagy-London másod-alpolgármesteréről, akihez, mint legfőbb főfelügyelőhöz azidőtájt egész Nagy-London állat- és növényvilága (az embereket leszámítva, de az állatkertet beleértve) tartozott.
Ezért aztán az, hogy Mr. Bbamba lett a londoni állatkert, a nevezetes Zoo vezérigazgatója, tulajdonképpen nem keltett különösebb meglepetést. Számunkra azonban ennek annál nagyobb a jelentősége, mert csak így és ezáltal juthatott olyan tisztességre, hogy Mrs. White-nak eszébe jusson megfontolás tárgyává tenni, vajon nem volna-e helyes díszvendégként meghívni őt az idei jótékonysági vásárra.
El kell ismernünk, hogy bár meglepetést valóban nem okozott, de mégis némi magyarázatra szorul, miért éppen Mr. Bbambát érte e kitüntető kinevezés. Képzettsége ugyanis egyáltalán nem érdemesítette erre az állatkert-vezérigazgatói tisztségre, tekintve, hogy nyelvésznek tanult, már amíg tanult, és már amennyit, ám igaz, hogy bizonyos hajlamai és hajlandóságai valósággal beletaláltak ebbe a feladatba. Mi sem mutatja ezt világosabban, mint az a, még a bentlakásos Milford Haven Schoolban írt versenydolgozata, melynek már címe – „A kettős mássalhangzók előfordulása az emlősállatok neveiben, különös tekintettel a sivatagi rókára" – is a szerző speciális irányultságának bizonyítéka. A dolgozattal egyébként annakidején a tiszteletre méltó tizenkettedik helyet érte el. Csak az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a pályázók száma abban az évben éppen kerek egy tucat volt.
Kinevezésének hátterében pedig az a szerencsés véletlen állt, hogy egy másod-alpolgármesteri közmeghallgatáson olyan meggyőzően érvelt az állatkerti feliratok helyesírásának elkerülhetetlen megjavítása érdekében, hogy örökre beírta nevét az alpolgármester szívébe.
E nevezetes fölszólamlás hatásosságát persze nagymértékben emelte az is, hogy azon a közmeghallgatáson (amelyre a kutya se ment el), Mr. Bbamba volt az egyetlen, aki a közt képviselte. Ő is csak azért, mert eltévesztette az emeletet: a Bromley kerületi kultúrpalota második emeletén az amatőr nyelvészek klubja ülésezett, hősünk ide készült, de véletlenül az első emeleten szállt ki a liftből, és így tévedt be a nagy-londoni másod-alpolgármester közmeghallgatására, ahol lenyűgöző beszéde és a már Mrs. White által is emlegetett rendkívül hatásos nézése megnyitotta számára a felemelkedés útját.
Meg kell jegyeznünk, hogy nem értünk egyet azokkal, akik úgy vélik, egy jó társaságba való ifjú hölgy számára az a legfőbb tudnivaló, hogy a férfiak előtt butácskának mutassa magát. Ez már azért sem lehet igaz, mert e leánykák többsége túlságosan együgyű ahhoz, hogy efféle képmutatásra képesnek tarthatnánk. Másfelől e sokat emlegetett nézet igazságtartalma annál is inkább kétséges, mert a butaság gyakran az ifjú férfiemberek számára is jó ajánlólevél, amint ezt Mr. Bbamba ilyen szempontból egyáltalán nem rendkívüli felemelkedése is bizonyítja.
Már vezérigazgatóságának első évében fantasztikus reformokat vezetett be. A valamikori Birodalmi Állatkertet Nemzeti Zoo-Parkká keresztelte át, ciceróról arialra változtatta valamennyi felirat betűtípusát, tekintve, hogy ez sokkal angolabb (Ki az a Cicero? Hallott már róla valaki? – kérdezte egy nagyívű, elsöprő hatású beszédében.) Emellett nemzetközi konferenciát szervezett annak eldöntésére, hogy a Dél-Majonéz-szigetekről származó ötleveles csepűrágót vajon „dél-majonéziai”-ként, vagy egyszerűen „dél-majonéz”-ként kell-e helyesen emlegetni. Egyszóval elmondhatjuk, hogy Mr. Bbamba nem okozott csalódást az állatkert vezérigazgatójaként, bár bizonyos bulvárlapok rosszindulatú pletykákat közöltek az éhen veszett bengáli tigrisről, orángutánról és a végtelenül lesoványodott vízilovakról, amelyeknek állítólag azért nem jutott élelem, mert az erre megszabott költségkeretet a nemzetközi konferencia résztvevőinek élelmezésére fordították.
Szándékosságot vagy pláne hanyagságot feltételezni Mr. Bbamba esetében azért sem volna tisztességes, mert vele igen sajnálatos módon elfelejtették közölni, hogy az állatkertben nem csak táblák és feliratok, de a ketrecekben és kifutókban állatok is vannak. Amikor ugyanis, kinevezése után, január tizenharmadikán, életében először (és utoljára) végigsétált az állatkerten, ezek a ketrecek és kifutók üresek voltak. Honnan kellett volna Mr. Bbambának sejtenie, hogy ez csak afféle téli, átmeneti állapot, tekintve, hogy az állatok ilyenkor a fűtött épületekben telelnek? De hát ilyen a bulvár-újságírás: nem oknyomoz, csak terjeszti a rágalmazó féligazságokat.
Ha utánajártak volna a tényeknek, sok fontos dolgot megtudhattak volna. Például azt, amit az egyik szakértő mondott el Mr. Greennek, amikor a másod-alpolgármester megkérdezte tőle, hogyan vélekedik Mr. Bbamba magatartásáról ebben a súlyos helyzetben.
– Uram – kezdte a közelebbről általunk most meg nem nevezett szakember, – amikor a közkedvelt csimpánzok éhséglázadása hatására összehívott szakértői megbeszélésen kiderült, hogy az állatkertben élőlények (is) vannak, Mr. Bbamba igazi, csöppet sem tettetett nyitottsággal és érdeklődéssel fordult eme számára eleddig ismeretlen probléma felé. Elmagyaráztatta magának, hogy milyen kapcsolat illetve különbség tételezhető az állatkertben egy állatnév, annak tudományos elnevezése és a név viselője között, és már ott, azonnal felvázolta egy ezzel a témakörrel foglalkozó nemzetközi filozófiai kurzus megindításának tervét. És ahogy nézett ránk, uram! – fejezte be nyilatkozatát a meg nem nevezett, szavahihető szakértő.
Igen, ezt a nézést Mr. Green is tökéletesen el tudta képzelni. Úgyhogy a beszámoló teljes mértékben megerősítette a másod-alpolgármesterben a kinevezettje iránti bizalmat. Mr. Bbamba legújabb kezdeményezése pedig, hogy az angol tudományosságban ezután az idegenszívű latinizmusok helyett inkább a gaelt használják, végképp megnyerte Mr. Green tetszését, és azonnal kiutalt másfél millió fontot saját keretéből az állatkertnek, hogy a javaslat megvalósításának első lépéseként bevezethessék a rúnajelek használatát az állatkerti eligazító táblák esetében.
El kell ismerni, hogy ez kezdetben okozott bizonyos problémákat. Egy vidéki árvaház lakói például úgy eltévedtek az állatkert hatalmas területén, hogy máig nem sikerült megtalálni őket. Ott bolyonganak valahol, talán már csak kísértő szellemként, akaratlanul is növelve a Zoo-Park igazi angol nemzeti jellegét.
Persze az efféle nagyszerű eredményekről a bulvárlapok mélyen hallgatnak.
Érthető azután, hogy az olyan védtelen és felkészületlen lelkek, mint amilyen Miss Decens is volt, nem tudnak ellenállni eme aljas lapok rágalmainak, és az állatok sorsán rágódnak. Még szerencse, hogy ott volt Mrs. White, hogy megóvja unokahúgát a veszedelemtől.
– Jól nevelt hölgy sosem vesz kezébe efféle bulvárújságokat. A legcsúfabb és legilletlenebb dolog, ha tisztességes nő ilyesféle szórakozást keres – magyarázta, amikor Miss Decens szóba hozta a Mr. Bbamba vezérigazgatása alatt elpusztult állatok dolgát. – Ezek az alávaló újságok olyan illetlenségekről írnak, amelyeknek már a létezéséről sem vehet tudomást egy jó társaságbeli nő. Nem is értem, drágám, hogy jutott eszébe, hogy ilyen írásokat emlegessen? Egyáltalán: hogy jutott hozzá effélékhez?
– Roppant sajnálom a dolgot, – mentegetőzött Miss Decens. – A néni küldött az írószekrényéhez, hogy hozzak papírt a levélíráshoz, és akkor láttam néhány ilyen újságot ott heverni.
– Nos, igen – magyarázta Mrs. White, – éppen összekészítettem, hogy az inassal kidobassam azokat a szemeteket. Mert, ismétlem, én kezembe nem vennék effélét.
– Én sem vettem kezembe őket – mondta mintegy megnyugtatásul Miss De-cens. – Éppen csak belekukkantottam.
– Még szerencse – zárta le a kérdést a nagynéni. – Inkább fogjunk neki, és fogalmazzuk meg az illendő hangú meghívást Mr. Bbamba számára.
Így is tettek, és ezzel végképp elhárult minden akadály a llangwmi tavaszi jótékonysági vásár minden korábbit meghaladó sikere, és ama rendkívüli, Miss Decens egész későbbi életét meghatározó lehetőség elől, hogy bemutassák a Nagy-Londoni Nemzeti Zoo-Park vezérigazgatójának.
Szerényen el kell hárítanunk magunktól azt a feladatot, hogy leírjuk Mr. Bbamba fényes megérkezését Llangwmba. Nincs tollunk a fényes hintók, a kirendelt tapsoncok, a leányiskolai énekkar, az ebből az alkalomból beszerzett gigantikus mennyiségű papírzászló és konfetti, a fogadáson elfogyasztott sültek, halak, hazai és külországbeli italféleségek ismertetésére.
Az a pillanat pedig, amikor Miss Decenst bemutatták hősünknek, e nevezetes londoni vendégnek, oly nagy jelentőségű, hogy már nem is férhet el ebben a fejezetben: a következő részt kifejezetten ennek szenteljük majd az olvasó épülésére és regényünk szerény épületének följebb emelésére.

2015. szeptember 23., szerda

Zane Grey: Arizona marhái


ZANE GREY

ARIZONA MARHÁI


A végtelen síkságon terpeszkedő fülledt csendet porfelhővel közeledő, lovát hajszoló két cowboy bontja meg. Az elhagyott, düledező farm gazdája, egy töpörödött öregember puskával a kezében fürkészi a távolt, a közeledőket.
– Figyelj, anyjuk – kiált hátra a konyhában tüsténkedő feleségének – valami idegen lovasok!
Az asszony folytatja a kenyérdagasztást, ki se pillant, csak visszakiált:
– Durrants oda nekik, mindjárt másfelé veszik az irányt.
Az öreg céloz, céloz a közeledő lovasokra, aztán hirtelen lecsapja a puskát:
– Anyjuk, de hát ezek nem is idegenek! Most látom, a fiaink azok!
Erre már az öregasszony is előjön, tésztás kezét a kötényébe törölgetve. Odaáll a férje mellé:
– Csakugyan, ők lesznek azok! – mondja.
Pár perc, a két lovas a farm elé ér, leugranak a lóról, a lovakat a kerítéshez kötik. Puska a nyereg mellé kötve, pisztoly a derékon, csillagos sarkantyú a csizmán. Akár egy hollywoodi filmen.
– Van itthon valaki? – kérdi nagy hangon a magasabbik.
– Jaj, édes fiaim, csak hogy hazajöttetek – szalad eléjük az asszony. – Kerüljetek belebb!
Az öreg is előjön, azt mondja:
– Nagyon megváltoztatok, fiaim. Alig ismertelek meg benneteket!
Bemennek a kapun, leülnek a ház előtt a nagy, deszkalapokból formált asztalhoz.
– Persze, hogy nem ismert rám – súgja a kisebbik a társának. – Hát hisz nem is az apám.
– Na, nekem még annyira sem – súgja vissza a magasabbik.
–Ennétek valamit? – kérdi az asszony. – A kenyeret még csak dagasztom, de egy kis hideg marhasült? Az biztosan jól esne.
– Hozzad csak, asszony – mondja az öreg a feleségének.  – Addig iszogatunk egy kicsit a gyerekekkel. – Teletölti a poharakat. Egy darabig csend van, aztán megkérdezi: – Hát hogy megy a sorotok? És milyen ez a cowboy-élet?
– Tűrhető – mondja a magasabbik jövevény. – Meg lehet szokni.
– Na, igyunk a cowboy-életre! – emeli az öreg a poharát.
Koccintanak, isznak. Jön az asszony, hozza a hideg sültet. Előkerül a kés a csizmaszárból: a két jövevény jóízűen falni kezd. Az öregek örömmel nézik, hogy tömik emezek magukba az ételt.
– Nem vagyunk ám mi igazi cowboyok – szólal meg most a kisebbik
– Nem ám – tódítja teli szájjal a magasabbik. – Valójában római nemesek vagyunk. Éppen most választottak meg minket consuloknak. Két évig én leszek az első consul.
– Na ja – mondja a kisebbik, és egy újabb falatot töm a szájába. – Én meg a második.
– És miféle dolog az a consul? – kérdezi az öreg.
– Nahát – mondja két falat közt a magasabbik – olyan, mint a sheriff. Vagy az elnök. Csak ezt hamarabb elcsapják.
– Jól fenéken billentik – mondja a kisebbik.
– Az szép lehet – bólogat az öreg. – Szíves örömest megnézném. Na, erre iszunk! – emeli a poharát.
Koccintanak, isznak. A jövevények folytatják az evést.
– Mi aztán majd visszatérünk a marha farához – mondja a nagyobbik.
– Ahogyan az a Cincinnatus tette. Pedig az diktátor volt, igaz-e? – néz rá a másik.
– Cincinnati? Azt ismerem – mondja az öreg. Ott van Pitsburg mellett.
– Hallott már valaki olyat, hogy egy miniszter csak úgy lemondjon? – tér vissza a témához a kisebbik.
– Majd bolond lesz lemondani. Hiszen abból él – így a nagyobbik.
A korsó hamar kiürül. Az öreg feltápászkodik.
– Hozok még egy kis itókát– mondja, és már indul is: zúg a feje a sok érthetetlen dologtól.
– Én meg egy kis gyümölcsöt – mondja az asszony. – Ugye, milyen kemény legények? – súgja oda az urának, ahogy beérnek a házba. – Rád ütöttek. Emlékszem, te is ilyen deli legény voltál, amikor elraboltál anyáméktól.
– Rég volt – mondja az öreg. – De azért szép ez az élet. Megadatott, hogy lássuk, ember lett a gyerekeinkből.
– Finom ez a hús! – mondja odakinn társának a kisebbik. – Anyám is pont így csinálta gyerekkoromban.
– Az enyém is. Vagy talán, mégis, az valamivel ízesebb volt. Mintha valami fűszer hiányozna belőle.
– Most, hogy mondod – bólint a kisebbik. – Lehet, hogy igazad van.
Közben az öregek térülnek, fordulnak, újra ott ülnek mind a négyen az asztal körül. A hús már elfogyott, csend van, iszogatnak.
– Igazából nem is vagyunk consulok – szólal meg váratlanul a kisebbik. – Csak neki – mutat a társára – néha ilyen furcsa tréfái vannak. – A legjobb, ha egy szavát sem hiszik el.
– Na, azért az túlzás volna – mondja a magasabbik. – De ami igaz, az igaz, nem vagyunk rómaiak. Igazi amerikaiak vagyunk. Visszahúz a szívünk ide, Nyugatra. Még ha igazából porszívóügynökként keressük is a kenyerünket a keleti parton.
– Hát így – bólogat az öreg.
– Az már szép! – mondja az asszony, és elégedetten elmosolyodik.
– De ideje, hogy induljunk! – áll fel a magasabbik. A másik is szedelődzködni kezd.
– Máris mennétek? Legalább valamit hadd adjak az útra – próbálkozik az asszony, de a jövevények már vetik is magukat a lóra.
– Na, Isten áldja magukat! – kiált vissza a magasabbik.
– Vigyázzatok egymásra! – Kiabál utánuk az asszony.
A két öreg egymást ölelve egy darabig még áll a kapu előtt, nézik a távolodó jövevényeket. Azok porfelhőbe öltözve gyorsan távolodnak. Már egy fél órája lovagolnak újabb igazságtalanságok eltörlése, újabb ártatlan leányok megmentése és újabb típusú porszívók eladása (sőt, egyenesen a Nap) felé, amikor megszólal a magasabbik:
– Azért mégis szép, amikor az ember így visszatér a szülői házba.
– Na ja – mondja a kisebbik. – Nincs is szebb dolog a világon, mint a család!

2015. szeptember 20., vasárnap

George Orwell: Nemzeti Állatfarm




GEORGE ORWELL

NEMZETI ÁLLATFARM

Amikor a pajtaforradalom másnapján Izomagy átvette az Állatfarm vezetését, mindenki megnyugodott. Azok a félelmek, melyeket a Jones gazda visszatérését jósoló rémhírek keltettek, végképp elcsitultak, és még a húsvéti napsugár is melegebben sütött le a gazdaságra, mint egyébkor. Mindenki érezte, hogy egy korszak végképp lezárult, hogy többé nem ismétlődhet meg a múlt, és a létrejött állatokrácia a lehetséges világok legdemokratikusabbja lesz.
– Nem mintha versenyre akarnánk kelni a világ bármely rendszerével – röffentette első parlamenti beszédében Izomagy. – Nem – folytatta –, ellenkezőleg, mi a saját utunkat akarjuk járni.
Ennek a saját útnak a jegyében a tisztelt Ház Jones gazda valamikori farmját már másnap Nemzeti Állatfarmra keresztelte át, és döntő szótöbbséggel nemzetietlennek nyilvánított minden olyan gondolatot, amely nem a pajtaforradalom és Izomagy sertéstárs dicséretének volt szentelve. Mindezt akkora lelkesedéssel, hogy a parlamenti büféből az összes pezsgő elfogyott.
A politika szele mindent átjárt. Rövidesen új pártok, új civil szervezetek jöttek létre. A macska például, aki azelőtt szinte semmiben nem volt hajlandó részt venni, most megalapította a Lenyalt Mancsok Pártját, amelynek nevében azonnal kinyilvánította, hogy mint ellenzéki erő, természetesen nem támogatja a kormányt, de élesen elhatárolódik mindazoktól, akik a Nemzeti Állatfarm kormányát hazafiatlanul bírálni merészelik. E független és bátor kiállásáért rövidesen megkapta a Leghazafibb Állat kitüntető címet és a vele járó ékszernyakörvet, amelyet személyesen Izomagy nyújtott át neki az Állatokrácia világnapján. A nyakörvbe automata nyaksimogató volt beépítve, és ettől kezdve esténként a macskaalom felől gyakran hozta elégedett dorombolás hangjait a szél.
Az elégedettségre persze a többieknek is volt oka bőven. Először is Izomagy a parlamentben bejelentette, hogy kiszélesítik az általános és egyenlő választójogot. Mégpedig oly módon, hogy innentől a Nemzeti Állatfarm minden lakója szabadon választhat, elmegy vagy nem megy el szavazni. Ehhez mindössze egy olyan, két tanúval hitelesített hatósági igazolványra lesz szüksége, amely egyértelműen bizonyítja, hogy már Izomagy születése előtt a pajtaforradalom rendíthetetlen híve volt. Eme feltételek fennforgása esetén általános és egyenlő joga keletkezik a nemzeti egység szellemében Izomagy sertéstársra szavazni.
– Nem lehet kétséges – magyarázta Süvi, aki kis nemzeti szakállat növesztett, és Izomagy nemzeti szóvivőjévé lépett elő –, hogy a nemzeti egység kizár mindenféle kettős jelölést. Ahol két jelölt van, ott megoszlanak a szavazatok, és ezzel máris oda a nemzeti egység.
Az állatoknak el kellett ismerniük, hogy Süvi érvelése támadhatatlan.
A tökéletes egyenlőség elérését volt hivatott szolgálni az az új rendelkezés is, melynek értelmében a Nemzeti Állatfarm minden lakója jogosult volt a sertéstárs megszólításra. Igaz, ezt elég nehéz volt a gyakorlatban alkalmazni. Hiszen meglehetősen furcsán nézett ki, amikor a tyúkanyó születésnapjára küldött képeslapon ez volt olvasható: „Sertéstársi üdvözlettel: csibéid”. De hát annyi mindenhez hozzá lehet szokni, ha muszáj. Ezt pedig muszáj volt.
Mint ahogy nem lehetett kétség afelől sem, hogy valamit tenni kell a farm élelmiszerellátása érdekében. Az elmúlt időkben a termelésben eluralkodott az anarchia. Hol sok volt a tojás, hol meg tojáshiány mutatkozott, mert (például nagy melegben) a tyúkok tojtak tojni. Ugyanez volt jellemző a tejellátásra: kisebb tehéncsoportok tejvisszatartással igyekeztek befolyásolni a piacot, de csak azt érték el, hogy egyes disznók tejimporthoz folyamodtak, és némely szakértők (például a macska) véleménye szerint az import tej nemcsak olcsóbb, de ízre is kellemesebb volt. Izomagy kezdeményezésére létrehozták a Nemzeti Tikmonydát, amely nemcsak begyűjtötte a nemzet tojásait, de hetente tartozott beszámolni a farm vezetésének, hogy az egy időegységre jutó tojásmennyiség le van-e tojva. Hasonló céllal jött létre a Nemzeti Tejelde is, amely nemcsak az adókat szedte be, de farmosította a tejtermelést, és jelentős tejkivitelt bonyolított le. Igaz, az Állatfarmon továbbra is csak importtejet lehetett fogyasztani, de azt a jobb ellátás érdekében innentől hivatalosan felvizezték. Így alig különbözött a hazaitól.
Az is gondot okozott, hogy a parlament folyamatos ülésezése miatt az állatok nem jutottak hozzá a mezei munkához. Így persze a kukoricaföldet fölverte a gyom, s a következő esztendőben már arra is kevés volt a termés, hogy a disznók jóllakjanak belőle. És bár teljes egyenlőség uralkodott, természetes volt, hogy a tyúkoknak, kacsáknak, libáknak (mint másodrendű egyenlőknek) végképp nem jutott. Szerencsére az éhínség rémét sikerült elűzni azzal, hogy a parlament kimondta, a törvény kihirdetésének napjától az éhkoppot jóllakásnak kell nevezni. Ennek eredményeképpen a korábbi, destruktív beszélgetéseket („Hogy vagy, hogy vagy?” „Éhezem, sertéstársam.”) felváltották az elégedettség himnuszai („Hogy vagy, hogy vagy?” „Jóllakottan, sertéstársam”). És ezt valóban öröm volt hallani.
De mégsem volt teljes az egység. Nyilvánvalóan bizonyos elégedetlenség fejeződött ki abban, hogy némely erők úgynevezett Jones-őrség szervezésébe kezdtek. Ez a társaság azt hangoztatta, hogy csak Jones visszatérése, a rendszeres korbácsolás és ostorozás, az ostoba állatok rendszeres megtizedelése képes megteremteni a farm felvirágzásához szükséges rendet. Azonnal katonai önképzésbe kezdtek. Ez némileg ellentmondott annak, amit lakói otthonukról gondoltak, de Süvi elmagyarázta nekik, hogy az állatokrácia lényege éppen az, hogy mindenki szabadon kifejtheti a véleményét. Jones-ra valóban nincs szükség, mondta Süvi, de Izomagy sertéstárs már elrendelte, hogy a Jones-őrséget holnaptól Jones Baráti Kör néven kell emlegetni, és ezzel már meg is van oldva a probléma
A Nemzeti Állatfarm híre messzire eljutott, és szép lassan megindult a más vidékeken nyomorgó állatok menete, mert ők is szerettek volna részesülni a pajtaforradalom hozta előnyökből. Értetlenül és elégedetlenül fogadták, amikor tudomásukra hozták, hogy itt csak akkor maradhatnak, ha hajlandók azonnal éhen- vagy szomjanhalni. Mert – magyarázta Izomagy sertéstárs útmutatása alapján Süvi – ők együttéreznek a menekültekkel, de azt azok mégsem kívánhatják, hogy a Nemzeti Állatfarm miattuk szűkölködni kényszerüljön.
Mint ebből az esetből is látható, Izomagy rátermett, és kitűnő pedigrével rendelkező disznó volt. Felmenőit egészen az ifjúhegeliánusokig vissza tudta vezetni. Igaz, mióta a filozófia és a filozófusok hazafiatlanság gyanújába keveredtek, ezzel a származásával nem szokott dicsekedni. Rátermettsége nyilvánult meg abban is, ahogyan az Izomagy-menetek szerveződését fogadta. A Nemzeti Farmkommunikációs Iroda minden állatfajnál Izomagy-köröket hozott létre, melyeknek működését a kulturális alapból finanszírozták. Ezek a körök kezdeményezték aztán, hogy hetente kétszer tűzijátékkal egybekötött felvonuláson, úgynevezett Izomagy-meneten mutassák meg a nemzetállat ellenségeinek, hogy egy állatként állnak Izomagy sertéstárs mellett. A felvonulásokon a részvétel teljesen önkéntes volt, csak a távolmaradóknak kellett orvosi igazolással bizonyítaniuk, hogy nem ellenséges szándékkal hiányoztak. Ezeknek a felvonulásoknak fényét nemcsak a tűzijáték, a vízizene, de Izomagy személyes részvétele is emelte. Sőt: nemcsak részt vett, de ilyen alkalmakkor rendszerint beszédet is mondott.
Ilyen Izomagy-menet volt december nyolcadikán, az Állatokrácia világnapján is. Miután nemzeti dalukat, az Anglia állatait az új hangszerelés szerint elénekelték, és háromszor körbejárták a farmot, az állatok fajonkénti rendben szépen felsorakoztak a nemzeti disznóól előtt, ahol már fel volt állítva a szónoki emelvény. Rövidesen megjelent maga Izomagy, és belekezdett szokásos, jó egy órás beszédébe. Ecsetelte a Nemzeti Állatfarm nagyszerű gazdasági eredményeit, feltárta, hogyan mentette meg személyes közbelépésével a Nemzeti Állatfarmot az ellene szőtt világméretű összeesküvéstől, egyszóval elmondta mindazt, amit így, hetente kétszer el szokott mondani. A vége felé eléggé el nem ítélhető módon már kissé lanyhult a hallgatóság érdeklődése, egyes tyúkok fejüket a szárnyuk alá dugva el is szundítottak. Ám ekkor váratlan dolog történt.
Belépett a kapun Bandi, az elnyűhetetlen igásló. Hogy ez a farm állatait megdöbbentette, érthető volt, hiszen igazán mégsem tudtak hinni Süvi magyarázatában, miszerint a sintérkocsi, amely a legyengült Bandit egykor elvitte, valójában az állatorvosé, csak az orvosnak a sok munkától még nem volt ideje átfesteni a feliratot. S valljuk meg, talán meg is rendült volna a hitük a nemzeti szóvivőben, ha tudomásukra jut, hogy Bandi milyen hihetetlen véletlennek köszönhette szabadulását a virslivé válás veszedelméből, hogyan vándorolt, hogyan tengődött alkalmi igavonásból, mire most végre hazaért. Csak Izomagy nem döbbent meg. Ő ugyanis fiatal disznó volt, nem élt még Napóleon idején, így hát sosem találkozott Bandival. Most éppen ünnepi szónoklata csúcsánál tartott:
– És ha így folytatjuk, sertéstársaim, ilyen rendíthetetlen nemzetállati egységben, akkor senki és semmi nem állíthat meg bennünket, előttünk a végtelen út, és határ a csillagos ég.
Izomagy felnézett az emelvénybe épített súgógépről, és várta, hogy kitörjön a szokásos taps. De néma csend volt. Csak Süvi akarta összeütni a mellső csülkeit, de aztán ő is meggondolta magát. Közben Bandi négy nehéz lépéssel odaért az emelvényhez, két hátsó lábára emelkedett, a mellső kettővel pedig úgy rúgta fenéken Izomagy sertéstársat, hogy az felrepült. Fel, túl az Állatfarmot határoló sövényen, túl az úton, el és fölfelé, és csak repült, repült, éppen úgy, ahogy beszédében mondotta: határ a csillagos ég.

2015. szeptember 16., szerda

Gogol, Nyikolaj Vasziljevics: A köpönyegforgató




NYIKOLAJ VASZILJEVICS GOGOL

A KÖPÖNYEGFORGATÓ


Nincs a világon mogorvább valami a mindenféle magasabb ügyosztályoknál, kancelláriáknál, minisztériumoknál, egyszóval a különféle hivatali testületeknél. Sokan azt hiszik, micsoda jó dolog lehet, ha az ember egy ilyen helyen szolgál. Pedig az a pár millió, amit itt fizetnek, egyáltalán nem éri meg, hogy el kelljen viselni a mindenféle népek irigységét, rosszindulatát, a szabadjára eresztett sajtó gonoszkodásait. Mit törődnek a gaz ujdondászok azzal, hogy minden igazi hivatalnokban egy kissé maga az állam ölt testet: sértegetik, lejáratják őket, egyéni haszonlesésről, önzésről cikkeznek, holott maguk is beláthatnák, hogy itt a köz érdekéről és hasznáról van szó, lévén e sokat sértett hivatalnokok is emez oly nagyon féltett köz nem is elhanyagolható része. De hát sajnos mifelénk nincs tekintélye a munkának. Vajon mikor jön el az idő, amikor a mindenféle (gyakran igen gyanús származású) Nobel-díjasok helyett az igazi termelő munka hőseire leszünk büszkék? És vajon kik termelnek többet (rendeletet, levelet, iratot, aktát, miegymást), mint ezeknek az alosztályoknak, osztályoknak, ügyosztályoknak, sőt, főosztályoknak a reggel kilenctől akár délután négyig is szorgalmas munkába temetkező hivatalnokai?
Egy ilyen osztályon szolgált egy hivatalnok. Nem mondhatnánk, hogy kiváló hivatalnok: nem volt különösebben tanult, nem értett másoknál jobban a számítógépes alkalmazásokhoz, a körpecsétet is mindig fordítva nyomta az alosztályvezető neve mellé. A legtöbb, amit elmondhatunk róla, hogy a nagybátyja unokaöccse, igaz, a nagybácsi egyenesen a főosztályvezető barátjának az ismerőse volt. S akinek ennyi nem elég, az bizonyosan nem bejáratos a magasabb körökbe. Ami a rangját illeti, címzetes tanácsos volt, ez nagyjából annyit jelent, hogy senki nem kért tőle tanácsot, sőt, nem is lett volna tanácsos valamely kérdést éppen neki címezni. Mint ahogy a címzetes egyetemi tanár is lehet manapság bárki, ha megfelelő időben megfelelő helyen, megfelelő személlyel együtt mutatkozik. De még mielőtt bárki ebből arra következtetne, hogy hősünk szerepe elhanyagolható volt a hivatal gigantikus gépezetében, azt máris figyelmeztetnünk kell, hogy rettenetesen téved. Ez a hivatalnok ugyanis a főosztályvezető második köpönyegforgatójaként szolgált.
Kereszt és apai nevén Bekakijj Békakijevicsnek hívták. Lehet, hogy ez a név így elsőre kissé keresettnek tűnik, de meg kell mondanunk, sem őt, sem nevét egyáltalán nem keresték, a körülmények szerencsés összejátszásaként alakult úgy, hogy semmiképpen nem kaphatott más nevet. Még az apjával történt, hogy amikor megszületett, és a keresztanyja megkérdezte, milyen nevet adjanak az újszülöttnek, az anyja, aki még alig tért magához a szülés fáradalmaiból, le sem véve szemét gyermekéről, állítólag azt mondta, milyen édes kis béka. A jelenlévők meg, azt hívén, hogy ezt a nevet választotta, így tartották a gyermeket keresztvíz alá. S ha már az apja béka volt, mi más lehetett volna a fia is, kérdezzük tisztelettel: nos így lett hősünk neve Bekakijj, s apja után Békakijevics.
Aligha akad ember, aki úgy egybeforrt volna a hivatalával. Nem volna elég, ha azt mondanánk, buzgón szolgált, nem, ő szeretettel, élvezettel szolgált hivatalában. Ha csak ránézett a rendelkezésére bocsátott köpönyegre, szinte érzéki örömöt érzett. Ismerte minden gombját, gomblyukát, nyílását és rését, számon tartotta valamennyi hajtását és felhajtását, emlékezett rá, hogyan libben az alja, ha fordul a szél. Ha elkötelezettségének megfelelően előléptették volna, talán már az államtitkári irodában székelne. De – élcelődő kollégái szavával élve – ő ma is csak mosdóban székelhetett.
Van mifelénk egy kérlelhetetlen ellensége mindazoknak, akik azért a semmi egy-két milliócskáért robotolnak az ügyosztályokon. Ez az ellenség nem más, mint a szél, amiről pedig azt mondják, nagyon egészséges. Reggel kilenc óra tájban, amikor az utcák telve vannak a hivatalokba igyekvőkkel, erős fricskákat osztogat válogatás nélkül mindenkinek az orrára, hogy szegény hivatalnokok határozottan nem tudják, hová is dugják az orrukat. Vékony kabátjukban kiszaladnak a kocsijukhoz, végighajtanak öt-hat utcán, és aztán autójukat a hivatali ingyenparkolóban hagyva beesnek hivataluk légkondicionált épületébe, hogy a nagy fontosságú tennivalóik ellátásának szenteljék minden meglévő talentumuk (már ha beszélhetünk egyáltalán efféléről). De mindez, bizony, semmi ahhoz képest, amit a szél Bekakijj Békakijevics számára jelent. Kora reggeli, félig álomittas állapotában, amikor az indulás előtt, negyed kilenckor otthon elfogyasztott első aznapi kávéja sem hat még igazán, orrát az égnek emeli, és az levegőbe szimatol: az erőfeszítéstől két mély, függőleges ránc jelenik meg az orra tövénél. Borzasztó, gondolja ilyenkor, hogy mennyire rossz a szaglása. Igen, hősünk nemcsak nevét, de rossz szimatát is apjától örökölte. Az is mindig akkor került egy hivatalhoz, amikor azt éppen felszámolták. A végén már sehol sem akarták alkalmazni, mert úgy tartották, ő hozza magával a bajt.
Visszatérve hősünkre, el kell mondanom, egy idő óta Bekakijj Békakijevics azt érezte, hogy a hátát és a vállát valahogy különösen süti a hideg. Végül eszébe jutott, hogy vajon nem a széllel van-e mégis a baj. Mert vagy a szél, vagy a köpönyeg. Tudnunk kell, hogy Bekakijj Békakijevicsnek különleges köpönyege volt. Némelyek egyenesen hacukának csúfolták. Tették ezt elsősorban azért, mert különleges szabása volt: ha fordult a szél, azonnal rést talált rajta, így jelezvén a mozgó állófogasként szolgáló köpönyegforgatónak, hogy sürgősen cselekednie kell.
Először arra gondolt, elviszi a köpönyeget Petrovicshoz, a szabóhoz. Erről a szabóról nem volna szükséges sokat beszélni, de hát az irodalmi művekben újabban a bőbeszédűség járja: vannak szerzők, akik képesek hatszáz oldalon mesélni el a semmit, közben bőséggel idézve saját korábbi, hasonlóan míves remekeikből, amiből aztán egy olyan agyonfoltozott és fércelt valami áll össze, mint Bekakijj Békakijevics intertextuális köpönyege; szóval csak eme divat kedvéért bemutatjuk ezt a történetünkben jelentéktelen szerepet játszó Petrovicsot is.
Szabónak azóta nevezte magát, mióta a vasmű bezárt, és ő elvesztette olvasztári állását. Munkanélküliként az olvasztárságot a kocsmatöltelékséggel váltotta föl, azonban kora hajnalokon, amikor az előző napi ittasság már múlóban, az aznapi pedig még csak keletkezőben volt, rákapott a foltozásra: némi aprópénzért hajlandó volt nadrágot megfenekelni, kabátra új könyökvédőt varrni, és – ami történetünk szempontjából a legfontosabb – köpönyeget foltozni. Képzelhetjük, hogy egészen józan ilyenkor sem lehetett, különben eszébe se jutott volna, hogy a nehéz fizikai munkában megvastagodott ujjai közé ilyen asszonynak való dolgot: varrótűt szorítson. Ám ami a legfurcsább, hogy ez a munkája mindig tisztes eredménnyel járt. Szidta is a felesége, egy örökké mogorva, örökké fésületlenül flangáló asszonyság, mondván, ha nem volna mindig részeg, akár úri szabóságot is nyithatnának, de meg kell mondanunk, hogy azért úri szabónak férjeurát még ő sem egészen tudta elképzelni. A szabóságot még csak igen, de az uraságot?
Ennyi talán mégis elég lesz Petrovicsról, különösen azért, mert ő a szó szoros értelmében kidobta Bekakijj Békakijevicset, amikor az köpönyegfoltozás ügyében fölkereste. Pontosabban csak a köpönyeget dobta ki, de Bekakijj Békakijevics ment a hacuka után már magától és a saját lábán is. Nem tudni, hogy Petrovicsnál már megtörtént a reggeli utántöltés, vagy hogy éppen az hiányzott, de az eset igen balul sült el.
– Nem, nem lehet azon javítani! – így Petrovics.
Bekakijj Békakijevics szíve elszorult ezekre a szavakra.
– Miért nem lehet, Petrovics? – kérdezte csaknem rimánkodó hangon. – Hiszen csak az a baja, hogy elkopott a vállon, hiszen neked vannak valamilyen darabjaid...
– Nem – mondotta Petrovics határozottan –, semmit sem lehet csinálni. Nincs itt semmi kopás – tette hozzá. – Ez az új, keleti szél, azzal van a baj, előbb-utóbb mindenhová befészkeli magát – motyogta, már inkább csak magának, majd, amint már említettük, kihajította a köpönyeget.
Bekakijj Békakijevics egyáltalán nem emlékezett rá, hogyan ment le a lépcsőn, hogyan emelte fel a porba hullott köpönyeget, hogyan jutott ki az utcára. Nem érezte se kezét, se lábát. Száját is nyitva felejtette, és a járdáról letérve bandukolt az utcákon; a szél, az imént emlegetett keleti szél ekkor már mind a négy világtáj felől egyszerre fújt. Érezte, ideje lenne köpönyeget fordítani, de nem tudta, hogyan is fogjon hozzá. Most derült ki, hogy minden igyekezete ellenére sem igazán alkalmas erre a második köpönyegforgatói tisztségre. Bezzeg akinek van kellő talentuma: ha kell jobbról balra, ha kell, balról szélsőjobbra fordítja a köpönyegét: azt beszélik, az ilyenekből főosztályvezetők, miniszterek, sőt miniszterelnökök is lehetnek!
Mire Bekakijj Békakijevics hazaténfergett, már egy árva szót sem bírt kinyögni. Másnapra magas láz tört ki rajta. Ágyában fetrengve lázálmok lebegtek előtte, néha Petrovicsot látta, amint fenyegetőzve a keleti szelet emlegeti, máskor képzeletében egy valóságos főosztályvezető jelent meg, és azt harsogta:
– Tudja maga, mit jelent az, ha odafönt máshonnan fúj a szél? Tisztában van vele, mit jelent az, ha fordul a széljárás? Tisztában van azzal, hogy ki vagyok én? Tisztában van vele, kérdem én!
Még dobbantott is Bekakijj Békakijevics képzeletében, és olyan magasra kanyarította erős hangját, hogy még egy osztályvezető is megszeppent volna tőle. Szegény hősünk egész testében remegni kezdett, és csak bámulta a főosztályvezető lassan elmosódó képét, aki még egyre csak ingatta szemrehányóan a fejét, mondván:
– Mi lesz a hivatallal, mi lesz a rendes és rendkívüli jutalmakkal, mi lesz az előléptetésekkel, ha nem követjük a széljárást?
Így történt, hogy szegény Bekakij Békakijevics harmadnapra kilehelte a lelkét.
Elhalálozása után egy héttel küldönc ment a lakására, azzal a paranccsal, hogy azonnal jelentkezzék: az alosztályvezető hívatja. De azt a választ hozta, hogy Bekakijj Békakijevics nem jön. Mikor megkérdezték, miért, így fejezte ki magát:
– Hát csak, mert meghalt, már el is temették!
Így szereztek tudomást az ügyosztályon a haláláról, ami nem rázta meg nagyon volt hivatalnoktársait: Az vesse rájuk az első végkielégítést, aki még sosem vágyott arra, hogy munka nélkül kapjon milliókat.

2015. szeptember 13., vasárnap

Csehov, Anton Pavlovics




ANTON PAVLOVICS CSEHOV

MÉG EGYSZER A DOHÁNYZÁS ÁRTALMASSÁGÁRÓL



A dohányzás elleni világnap alkalmából tartok itt most egy kis előadásfélét, úgymond „jótékony” célzattal. Miért is ne tartanék, tisztelt hölgyeim, és, úgymond, uraim, igaz, nem vagyok valami híres professzor, csak egy kopaszodó főgimnáziumi tanár, és nem vagyok szakértője sem a témának, de erre nincs is semmi szükség. A feleségem is megmondta, mész, aztán beszélsz nekik valami marhaságot, amilyeneket szoktál, és a dolog le van tudva. Hát ha dohányzás, legyen dohányzás, nekem aztán édesmindegy. És valóban, talán jobb is, hogy nem vagyok, úgymond, „szakértő”, így nem zavarnak a tények. Mindig sajnálom azokat a tanult fizimiskákat, amikor kiállnak önök elé, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy kimutassák a tejfehérről, hogy éjfekete, ami még hagyján volna, ha egy hét múlva ugyanők nem bizonyítanák be, hogy mégis inkább zöld. Nem lehet könnyű mindig képben lenni, megérezni, hogy az „atyuskánk”, vagy valamely főhivatalnok, úgymond, mikor, miről, mit akar éppen szakértőkkel bebizonyítani. Gondolják csak meg, tisztelt uraim és hölgyeim, illetve fordítva, vagy, ahogy tetszik, csak kérem, a felségemnek ne panaszkodjanak a sorrend miatt, van így is elég bajom vele. De hát nem erről akarok beszélni, hanem a dohányzás ártalmasságáról. Neked könnyű, mondta a feleségem, csak megemlíted, hogy a dohányzás milyen ártalmas, hivatkozhatsz arra a nagyokos apádra vagy a nagybátyádra, mindkettő szívta azt az, úgymond, „büdös” bagót, és meg is haltak. És tényleg. A feleségemnek igaza van, persze neki nálunk mindig igaza van. És mostanában már a lányaimnak is mindig igazuk van, ha velem vitatkoznak, és a diákjaim is madárijesztőnek neveznek a hátam mögött, tudom én jól. Persze, mert ilyen vékonypénzű vagyok, más rendes, „tekintélyes” ember rég kis pocakocskát eresztett volna, de hát ilyen volt az apám is. Aki tényleg meghalt már, Isten nyugosztalja. Szép temetése volt, három pópa énekelt a sírjánál. Emlékszem, szinte vallásos szertartást csinált a vasárnapi ebéd utáni szivarból. Előbb csak sodorgatta, szagolgatta, aztán a papírgyűrűcskét vette le róla, megnézte, mintha ellenőrizmi kellett volna, hogy tényleg a kedvenc márkájáról van-e szó, majd a szivarvágóval hirtelen lecsapta a szivar végét. Mindig megborzongtam tőle gyerekként. Épp ilyennek képzeltem, amikor a nyaktiló lesújt az elítélt nyakára. Brr. Az apám azonban nem borzongott, ellenkezőleg, láthatóan élvezte, ahogy egy gyertyával, mert egy égő gyertya mindig oda volt készítve a vasárnapi asztalra, mondhatni a teríték része volt, biztosan botrány tört volna ki, ha egy napon elmarad a gyertya, vagy netán nem ég a megfelelő pillanatban, szóval meggyújtotta a szivart, hátradőlt, és leszívta az első szippantást. Ha láttak már boldog, elégedett arcot, az apámé ilyenkor, úgymond, épp olyan volt. De hát elment, meghalt már lassan tíz éve. Ha nem dohányzott volna, talán még most is élne. Nyolcvankettő volt, amikor bevégezte, szép kor, én biztos nem élek addig, bár sosem dohányoztam. Tudják, hölgyeim és uraim, az a baj ezzel a dohányzással, hogy vagy dohányzik az ember, vagy nem, mindenképpen, úgymond, elviszi az „ördög”, és sosem derül ki, mi lett volna, ha másképpen van. Én például, talán el sem tudják képzelni, valamikor nagyreményű fiatalembernek számítottam, aki előtt jelentős tudományos karrier áll. Sőt, legyen szabad megjegyeznem, bizonyos, előkelőbb pétervári körökben egészen jó partinak számítottam. Szinte láttam is magamat, amint középkorú professzorként pipázgatva üldögélek tekintélyt parancsoló íróasztalom mögött lakásunk elegáns dolgozószobájában. De aztán valahogy úgy alakult, hogy miután megnősültem, sosem volt saját íróasztalom, dolgozószobára pedig nem is gondolhattam, és amint látják, tisztelt hölgyeim és uraim, a pipázás is, úgymond, kimaradt az életemből. Most úgy gondolom, de, kérem, ezt nem mondják el a felségemnek, ha lehetne „másképpen”, talán meg se nősülnék. És talán a szivarra szoknék rá én is, bár ebben a mai világban, amikor az ember nem gyújthat rá a vodkája mellé a resztoráncsikban, bármi megtörténhet. Még a vodkát is elvehetik az embertől, pedig akkor, mondják meg, tisztelt hölgyeim és uraim, mi maradna a magamfajta férjeknek, akik már túljutottak, úgymond, életük „csúcsán”. Igaz, ez talán nem következik be, mert akkor összeomlana az a mélyen tisztelt állami költségvetés. De ma már nem gyújthat rá az ember nyugodtan az utcán sem, mert ki tudja, milyen iskola, vagy „hivatal”, vagy templom kapuja nyílik ott éppen, és amikor az asszonyok, tisztelet a kivételnek, otthon is megtilthatják a férjüknek, hogy rágyújtsanak, vajon mit is tehetnék? És vajon mit tenne az apám, ha ma élne? Amikor az, úgymond, „szakértők” arról beszélnek, hogy a mi kis Pétervárunkon a lakosok alig fele dohányzik. Micsoda önpusztítás, úgymond, azért a semmi kis élvezetecskéért. És persze ma már megvenni sem egyszerű a füstölni valót, mióta csak abban a két tucat birodalmi trafikban lehet ilyesmit kapni, és azok előtt is mindig hosszú sor kanyarog. Igaz, ha végigmegy az ember Nyevszkij proszpekten, jóformán minden kis mellékutcácskában talál olyan kapualjat, ahol kéz alól vehet bagót, egyenesen rátukmálják az emberre, persze meglehetősen borsos áron. A múltkor egy ilyen erőszakos alak velem is megvetetett két doboz Cárszkijét, képzelhetik, mit kaptam aztán a felségemtől, amikor megtalálta a kabátomban, amikor, szokása szerint, átkutatta a zsebeimet. Hogy ilyen csempészárukra verem el azt a kevés kis pénzecskét, amit egyáltalán megkeresek. Hiába magyaráztam, hogy én nem akartam, hát hisz sosem is dohányoztam. És jó is, mert a dohányzás tulajdonképpen félig már be van tiltva, úgyhogy jaj annak a párszázezer szerencsétlennek, akit ezért a mi szépséges városkánkban meg is fognak bírságolni, bizony számolgathatják le a rubelocskákat. De hát így van ez jól, fő az egészséges életmód. A mi nagyméltóságú uraink láthatóan mindent megtesznek értünk, önfeláldozásukat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ők ott a törvényhozásban persze szívják azt a „büdös” bagót, mert, azt mondják, nélküle nem bírnák a nehéz munkát és nagy felelősséget, amit a törvények meghozatala jelent, például arról, hogy a dohányzás minden, úgymond, „nyilvános” helyen be van tiltva. De rendnek muszáj lennie. És nagyszerű jövő elé nézünk, hölgyeim és uraim! Meglátják, nemsokára megszokja mindenki, hogy reggel beáll a szép, hosszú sorba a reggeli vodkájáért, aztán átáll egy másikba, ahol a napi dohányadagjához juthat hozzá, és így tovább egész életében, míg aztán a kórház előtt áll sorban, majd végül a temető kapujánál, hogy, miután, úgymond, megásta a saját sírját, „szépen” sorban elpatkoljon, és kész. De látják, tisztelt hölgyeim, és uraim, az ember könnyen eltér a tárgytól, holott most látom, közben megjött a feleségem, úgyhogy tisztelettel abba is hagyom ezt a kis előadásfélét, amit önöknek tartottam. És, tekintettel arra, hogy a dohány, mint az imént részletesen kifejtettem, rettenetes mérget foglal magában, ennek folytán dohányozni, úgymond, semmi esetre sem „ajánlatos”, legyen szabad kifejezést adnom abbeli reményemnek, hogy a dohányzás ártalmasságáról tartott jelen előadásom meghozza a maga „gyümölcsét”.

2015. szeptember 9., szerda

Stefan Heym


STEFAM HEYM

NEKEM VAN IGAZAM

Igen, mindig Stefan Heymnek van igaza. Illetve nekem. Ezt onnan tudom, hogy a lányom ideadta olvasni Heym egyik humoros könyvét, amelynek az volt a címe, hogy mindig a férfiak a hibásak. És akkor én azt gondoltam hogy azért adta ide nekem olvasni ezt a könyvet mert így akarta utólag, mintegy jelképesen értésemre adni, hogy a múltkor, amikor úgy nézett ki, hogy én vagyok a hibás azért hogy borzasztóan összevesztünk, már nem tudom, hogy éppen miért, és én üvöltöztem és becsaptam rá az ajtót mert nem akarta elismerni hogy nekem van igazam, már csak azért is mert mégiscsak idősebb vagyok és előbb is születtem, és persze így sokkal tapasztaltabb vagyok. És a feleségemnek nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy te képtelen vagy értelmes érvekkel vitatkozni és az különben sem érv, hogy te vagy az idősebb, mert a lányod hogy is születhetett volna előbb, mint te. Na ugye mondtam neki, de akkor persze nem hallgattak rám, úgyhogy most nagyon jól esett, hogy a lányom utólag, mintegy jelképesen, de mégis elismeri hogy nekem volt igazam.
És én jókat röhögtem a Stefan Heym könyvén, mert nyilvánvaló lett hogy a nőkkel van a baj, és végig nagyon elégedett voltam magammal, amit nem kellett volna, a feleségem mondta is, hogy most mitől vagy úgy oda amikor máskor meg nem győzlek kiráncigálni a depresszióból. Amiről már megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy az nem depresszió, hanem alkotói válság, amelyre nekem néha szükségem van, mire ő azt mondta, hogy a néha és az állandóan az nem ugyanaz. De én csak nevettem, mert teljesen elmúlt a depresszióm, ami valójában csak alkotói válság, amire nekem szükségem is van, de nem szóltam semmit, mert azt mégse mondhattam neki hogy azért van jó kedvem, és attól vagyok feldobódva, hogy a lányom, ha utólag és jelképesen, de azzal, hogy ideadta a Stefan Heym könyvét, mégiscsak elismerte hogy nekem volt igazam és hogy nem mindenért én voltam a hibás amikor üvöltöztem és becsaptam rá az ajtót.
De aztán a lányom ideadta olvasni Stefan Heym egy másik könyvét, aminek már a címe is furcsa volt, hogy mindig a nőnek van igaza, és én még el se kezdtem olvasni máris tudtam, hogy ez nem lehet igaz mert hiszen hát a múltkor, ha utólag és jelképesen, de a lányom is elismerte hogy nekem volt igazam amikor üvöltöztem és becsaptam rá az ajtót, tehát mégse lehetett neki, mármint egy nőnek igaza. Mert én igenis rugalmas gondolkodású férfi vagyok, aki képes belátni ha netán téved valamiben, és nem igaz amit a feleségem mondott a múltkor, hogy olyan csökönyös vagy, mint egy szamár, és megveted mind a négy lábadat a földön, és se té, se tova és nem vagy hajlandó egy jottányit sem engedni.
És az sem igaz, hogy én nem érthetek mindenhez, mert én legalább olyan jól értek a dolgokhoz, mint az a miniszter aki még életében nem látott se iskolát se kórházat, mert valami tűzoltósági lélekmentő vagy lélekgyógyászati tűzoltó volt korábban, de amikor kinevezték fő iskolamesternek és egyúttal rábízták az egészségügyet meg a társadalmi felzárkózást, ráadásnak még a drogprevenciót meg a preventív drogozást is, azt mondta, hogy ez őt nem zavarja mert ő is fel van zárkózva, és különben is legalább olyan jól ért mindenhez mint a miniszterelnök, aki őt kinevezte és ebben lehet, hogy igaza is volt neki. De a felségem azt mondta, hogy ha ennyire nem hiszel a szakértelemben, akkor holnaptól főzzed te az ebédet, én meg majd csak állok a konyhaajtóban, és nevetek, amikor azt hiszed, hogy a bor meg só az a borsó, nem is szólva a borecetről, amit meg nyilván összekevernél az ecetes borral. De én nem hagytam, hogy eltérítsen a politikai tapasztalataimra alapozott meggyőződésemtől, és meg is magyaráztam neki, hogy attól, hogy nem tudok főzni, konyhafőnök még nyugodtan lehetnék és ő meg főzne abban a konyhában, és akkor ott is úgy lenne minden mint ahogy nálunk általában szokás, hogy aki ért hozzá az csinálja és az úgyse ér rá dirigálni, azért van neki főnöke, mindjárt akár több is. Ez alól csak egy kivétel volt eddig, amikor az Örökkévaló megteremtette ezt a világot, mert ő csak parancsolt a mindenségnek, de azzal egyúttal meg is alkotta a világunkat, mégpedig puszta akarattal. Úgyhogy nekem ne jöjjön senki azzal, hogy szakértelem kell meg más ilyen értelmiségi trükkök, mert a világ nem azoktól megy előre, hanem a szilárd elhatározástól és az akarattól, és azt a feleségem is elismerte, hogy szilárdság meg akarat az van bennem elég.
De persze mit sem ér az egész, mert a múltkor is, amikor nagyon akartam volna valamit, már nem is tudom, mi volt olyan fontos nekem akkor éppen, a felségem azt mondta, hogy ha annyira akarom, hát üljek az akarok farkára, de őt hagyjam békén. Ami nagyon nem volt szép tőle, és én el is határoztam, hogy az Örökkévaló segítségét kérem, mert az mégsem helyes, ha egy asszony így beszél az urával, amikor ilyen fontos dologról van szó, már nem emlékszem, mi is volt annyira fontos nekem akkor éppen, de aztán mégis meggondoltam magam, mert eszembe jutott hogy mit tennék az Örökkévaló helyében, ha a teremtményeim minden ilyen piszlicsáré ügyben hozzám szaladgálnának segítségért.
Végső soron persze mindez nem számít, csak az, hogy kinek van igaza, mert az igazság mindenek fölött, és most utólag, mintegy jelképesen elgondolom, ugyanúgy, ahogy a lányom jelezte nekem, hogy mégiscsak nekem volt igazam, amikor üvöltöztem és becsaptam rá az ajtót, már nem emlékszem, akkor éppen miért, de nyilvánvalóan jó okkal, mint ahogy bizonyosan Stefan Heymnek is igaza van abban, hogy ilyen bátran és egyértelműen megmutatta, hogy igenis mindig a nőkkel van a baj, és csak a férfiaknak lehet igaza. És ne mondja nekem senki, hogy ez férfisovinizmus meg macsó gondolkodás, mert én nagyon is modern gondolkodású ember vagyok, és a barátaim, akikkel néha összejövünk, amikor az asszonyok éppen eltűntek valahová vásárolni vagy fodrászhoz vagy a Teremtő tudja csak éppen hová, ők is annak tartanak, és mind nagyon kedveljük a nőket, én személy szerint egyenesen lelkesedem értük, a feleségem szerint túlságosan is és azt mondja, hogy a te korodban már nem is illik ennyire kedvelned őket, de én tudom, hogy nekem van igazam és ebben aztán végképpen nem lehetek én a hibás. Na.

2015. szeptember 6., vasárnap

Ernest Hemingway


ERNEST HEMINGWAY

KÉSŐBB PÁRIZSBAN

Ez később történt, mert korábban a Negre de Toulouse-ban töltöttük a délelőttöket egy pár linkóci, meg két züllött lány társaságában. Akkoriban inkább a boulevard St. Michelen, a Cafe du Dome-ban időztem. Volt ott egy pár ír, akik írtak, egy pár angol, akik hangoltak, meg egy pár néma német pár, szóval elég vegyes társaság jött össze.
Egy napon, úgy éjjel negyed három és másnap dél között lehetett, erre egészen pontosan emlékszem, mert előző este Gertrud Steinnél voltunk teára, és ő hívta fel a figyelmemet arra az érdekes párizsi szokásra, hogy éjfélkor mindig új napot kezdenek. Ez akkor még nem volt köztudomású, de ő már észrevette. Rengeteget tanultam tőle, fantasztikus volt, ahogyan így előre megérezte a dolgokat. Szerettem feljárni hozzá, nála az ember mindenféle alakokkal összefutott. Összefutott még a tej is, mert Alice mindig megfeledkezett róla.
Ott ültem abban a kis bisztróban, szemben a Montparnasse-ra néző pékműhellyel, ahol laktam. Tulajdonképpen izgatott a pék mestersége. Gondoltam, elleshetek ezt-azt tőle. Nem akármi, ha az embernek mindig van sütnivalója. Aznap egészen egyszerű, vitorlavászonból szőtt kihajtós nyakú fehér ing volt rajtam, aminek begyűrtem a gallérját, hogy keményebb legyen, kék cipő, meg egy rózsaszín rövidnadrág kettős pelenkabetéttel, tekintettel az előre nem látható bonyodalmakra. A művészfélék mind ilyen keresetlen egyszerűséggel öltözködtek akkoriban Párizsban. El akartunk vegyülni az egyszerű nép körében. Én is épp el voltam vegyülve, sört ittam, meg fagylaltot, ha jól emlékszem, puncsot és fokhagymát, ez volt Scott Fitzgerald kedvence is, igaz, ő mindig hosszában aprítva kérte. Voltak ilyen izgalmas szokásai. Mondtam is Dos Passosnak, amikor egyszer összefutottunk Manhattanben, ez vagy húsz évvel később történt, hogy Scottot olvasni kell, nem vele vacsorázni.
Talán a harmadik sörömnél tartottam, és épp azt mérlegeltem, ne térjek-e át egy nagy pohár Whiskyre, hazai mosószódával, mikor egy fura alak ült le az asztalomhoz. Úgy egy hatvan magas lehetett, haja rövidre nyírva, maga tetőtől talpig trikolórba öltözve, és, amennyire meg tudtam ítélni, alatta nem viselt semmit.
– Nem fogod kitalálni, ki vagyok – mondta bemutatkozás helyett, és beleivott a sörömbe.
– Igazad van. De azt látom, hogy a másik oldalt képviseled – adtam vissza a tegezését, és a lényeget illetően nemigen hibázhattam, hiszen tényleg a másik oldalán ült az asztalomnak.
– A nemzeti oldalt – mondta büszkén. – Nektek, kozmopolitáknak végetek van. Ti egy elveszett nemzedék vagytok.
Néztem, kiről beszél, de csak ketten voltunk a teremben.
– De te megtaláltál minket – mondtam, megtartva a királyi többest. – Ami nem volt nagyon nehéz. Épp ahhoz vagyunk öltözve – mutattam a kék cipőmre – Ezt kifejezetten a becsületes megtalálók kedvéért viseljük. Ha akarod, neked adjuk.
– Én nem tréfálok – mondta, és újabb kortyot ivott meg a sörömből. – A Nyugatnak vége. Amerikának bealkonyult. Ahogy egy dakota közmondás tartja, a lónak elöl van a feje.
Meg kell mondanom, különösen ez a közmondás ütött szíven. Ekkora marhaságot rég nem hallottam. De hát nem csoda: nyilván dakotáéknál is alkonyul.
– Mért nem rendelsz magadnak egyet? – kérdeztem, mert már megint a poharam felé nyúlt. – Itt sokkal olcsóbb, mint a Pigallon. Bár van ott egy kis cabaret, ahol drága a pia, de nagyon csinosak a lányok. Úgyhogy megéri – tettem hozzá.
A múltkor együtt voltunk ott Scottékkal. Piszok jó este lett volna, de Zelda elkezdett erősködni, hogy ő is vetkőzni akar. A végén muszáj volt hazacipelnünk. De a lányok tényleg jók voltak.
– Jön a keleti szél – mondta mélyértelműen ismeretlen asztaltársam, és még jobban beburkolózott a trikolórba.
– Lehet –mondtam. – Idefelé jövet mintha éreztem volna a csontjaimban. Azt hittem, csak egy kis megfázás. Gatya van rajtad? – kérdeztem aztán, mert érdekelt ez az új divat.
– Mi nem gatyázunk – mondta. – Most éppen az akadémiát szervezzük. Lépj be. Mivel is foglalkozol?
– Író vagyok – mondtam némileg túlozva, mert még alig jelent meg egy-két novellám.
– Az jó – mondta. – Írók kellenek. Megírhatnád az elrugaszkodásunk történetét.
– Kik vannak abban az akadémiában? – kérdeztem.
– Te vagy az első.
– Én most Spanyolországba készülök.
– Az nagyon Franco lesz – mondta. – Különben meg hagyj fel az írással. Úgyse lesz, aki olvasson.
– Pesszimista vagy.
– Csak realista. Kritikai – tette hozzá. – Nekünk munkás kezekre van szükségünk az új Európában. Úgyhogy beszüntetjük a fölös iskoláztatást.
– Muszáj dolgoznom – mondtam. – Még negyven év, és megkapom a Nobel-díjat.
– Nobel-díj? Az a nemzetközi banktőke valami újabb gyáva trükkje?
– Nem akarsz egy-két menetet ellenem? – kérdeztem, mert már bosszantott a kis mitugrász. – Ott megmutathatod a bátorságodat. Adok bokszkesztyűt.
– Inkább a sörödet – mondta, és tényleg kiitta az egészet. – Esetleg rendelhetnél még egyet.
– Miért én fizessek?
– Mert neked van pénzed – mondta a trikolóros. – Tehát csak a te kontódra ihatok. A pénzt onnan kell elvenni, ahol van. Ez is egy dakota mondás.
Kezdett elegem lenni a dakotákból. Cooper csak irokézekről meg mohikánokról írt.
– Tűnj az asztalomtól – mondtam neki. – És ne kezdj ki Amerikával. Mert vissza találunk fújni abba a keleti szeledbe.
Bosszúsan fölállt, de így se látszott magasabbnak. Elindult a kijárat felé.
– Lehet, hogy hozzátok képest kis ország vagyunk. De mi leszünk az új világ motorja! A hatalom belső vára! – kiáltotta vissza az ajtóból. – Vedd tudomásul, hogy nem a méret számít!
Ebben igaza volt. Én is ezt mondtam Scott Fitzgeraldnak, amikor kétségbeesetten beszámolt arról, hogy Zelda szerint ő egy nőt se tudna boldoggá tenni. Tényleg nem a méret számít.

2015. szeptember 2., szerda

Jonathan Swift: Újabb szerény javaslat



JONATHAN SWIFT

ÚJABB SZERÉNY JAVASLAT

Mindenekelőtt el kell ismernem, hogy már eddig is remekebbnél remekebb ötletek szolgálták honi gazdaságunk felemelését. Kiváló például az éhezés problémájának radikális rendezésére szorgalmazott egyéni farmprogram, melynek keretében minden rászoruló mezőgazdálkodási célzattal egy fél tenyérnyi kukoricát kaphat, mellé egy lejárt szavatosságú tojást, hogy költenie is legyen mit. Ez nemcsak a szabadság fényes bizonyítéka: mindenki annyit pattog(at), amennyit akar; de egyúttal a foglalkoztatás nehéz gondját is jelentősen enyhíti. Amennyiben a megsegítettek a költést vállalkozóként folytatják, egyúttal gyarapodik az adófizető állampolgárok száma, és elég a vállalkozókra egy a jövedelemtől független nyereségadót megállapítani, hogy továbbra is legyen miből fedezni a törvényhozók Tahitibe, Monte Carlóba, a Kanári-szigetekre, Laputába és más efféle tudományos központokba szervezett tanulmányútjait.
Tudom, bölcs elmék fontolgatják az egyéni csőd bevezetését, melyhez minden csődbe jutott azonnal pisztolyt is kapna, hogy (esetleg családja kiirtása után) öngyilkos lehessen, ezzel is csökkentve a nemzeti szegénység méreteit. Ez azonban túl drága megoldás. Mint ahogy nem tartanám helyesnek az adósok börtönének bevezetését: Angliában sem vált be, nem is szólva arról, hogy sokkal egyszerűbb ilyen intézmények (épületek, berendezés, őrség, stb.) létrehozása helyett egyszerűen az országot átminősíteni az adósok börtönévé, és valamilyen módon (például a képzési idő többszörösére kiterjedő életszakaszra) lehetetlenné tenni az ország elhagyását.
Az állandó, nemzetszomorító panaszkodás, külföld előtti szégyenülés megakadályozásának egyetlen radikális megoldása van: meg kell szüntetni a panaszkodókat. Ezt a módszert egy bizonyos Dzsugasvili (alias Sztalin) évtizedeken át sikerrel alkalmazta, mintegy 10-20 millióval csökkentve hazájában a panaszügyek (és panaszosok) számát. Nem állítom, hogy módszere megfelel a mai, fejlett kor követelményeinek, de azt sem lehet megengedni, hogy a nyomor(gók) csökkentését fekete terepjárókkal kódorgó felfegyverzett önkéntesek ötletszerű, egyéni kezdeményezésekkel próbálják megoldani.
Kiváló elképzelésnek látom a dohánytermékek árusításának állami monopóliummá tételét. Ez nemcsak jelentős költségvetési bevételt eredményezhet, de lehetővé teszi a dohányzás ártalmainak tervszerű, államilag kézben tartott terjesztését, ami önmagában is nagyszerű eszköz a nemzeti halálozás szintentartására. Ugyanakkor a mai nehéz gazdasági körülmények között mindez nem eléggé radikális: a nikotin, kátrány, stb. okozta elhalálozás csak hosszú, nehezen kiszámítható folyamat eredményeként jön létre. Miáltal is az elhalálozók nem érzik át esetük kiemelkedő nemzetgazdasági jelentőségét. És hiába, hogy az egészségügyi ellátás a nyomorgók számára egyre elérhetetlenebb, ha ők különféle kuruzsló eszközökkel élnek, és így mégis megzavarják a demográfiai folyamatok tervszerűségét.
Ennél tehát hatásosabb eszközre van szükség. Ilyen lehet a levegő állami tulajdonlásának kimondása. A megfelelő törvény életbe lépését követően nemzeti lélegezdék hálózata jöhetne létre. Már szinte látom is a nemzeti zászlókkal fellobogózott hipermodern épületek láncolatát, melyekben csekély ellenszolgáltatás fejében bárki egy adag levegőhöz juthat. A lélegezdék egymástól mért távolságának tudományos tervezése lehetővé teszi a kevésbé életrevalók, betegek, öregek, stb. természetes kiválogatódását, ezáltal minden drága orvostechnikai beruházásnál eredményesebben lesz elérhető a nemzet egészségügyi állapotának javulása.
A népesedési folyamatok irányítása egyébként is elképzelhetetlen az állam további hathatós beavatkozása nélkül. Szükség lehet a születések alakulásának szabályozására. Megengedhetetlen, hogy egy gyermek világra jövetele mindenféle egyéni hangulattól, kedvtől, tévéműsortól, netán alkoholos befolyásoltságtól függjön.
Biztosítani kell, hogy minden állampolgár meghatározott számú (nagyjából 2 és 5 közötti) gyermeknemző kvótával rendelkezzen, melyet a megfelelő, úgynevezett szülési adó befizetése után szabadon felhasználhat. Az elektronikus nemzőkártyák kibocsátását (és évenkénti, a rendszámokkal egybekötött cseréjét) szintén állami monopóliummá téve a hazai ipar is helyzetbe hozható. Az államnak jelentős befektetés-ösztönző politikát kell folytatnia: ha nincs elég önkéntes (nőt ágyba) befektető, akkor e célból a hadsereg is bevetendő, különben tovább csökken a nemzet lélekszáma. Nem is szólva a már így is uralkodó lélektelenségről!
Megfontolandó egyébiránt nemcsak a házasság előtti, de a házasság alatti és utáni szex totális tilalmazása. Ez megfelelő eszköz volna a felelőtlen gyermekszületések megakadályozására is, ami hihetetlen méretű állami kiadáscsökkenést tenne lehetővé. Nem kellenének óvodák, iskolák, megtakarítható volna a gyermek-élelmezési és gyermek-egészségügyi kiadások zöme, sőt, a meg nem születetteknek később temetőkre sem volna szükségük. A nemzeti nagylét továbbra is biztosítható volna azon egyszerű eljárás révén, hogy a hatvan kiló felettieket a következő népszámlálástól két személynek tekintenénk.
A jövőben feltétlenül gondoskodni kell a még ma is járványszerűen fel-feltűnő boldogság megakadályozásáról. A dohányzás és a szex szabályozása után a többi drog betiltására is sor kerülhet: nincs több kávé, só, barátság, cukor, csokoládé. Kivételt talán csak az alkohollal érdemes tenni, tekintettel arra, hogy fogyasztása jelentős állami bevételt eredményez.
Nem állítom, hogy javaslataim kimerítik a lehetséges intézkedések összességét. Ám úgy vélem, megmutatják azt az irányt, amely felé a nemzet felemelése érdekében haladni érdemes.
Ha ezen az úton nem jutunk el a Kánaánba, hát ne legyen Swift a nevem!