Feltámadt klasszikusok 8..

MARCEL PROUST

EL A TŰNT IDŐ NYOMÁBAN

Első fejezet

(a hatszáznegyvenharmadik kötetből)

   Beleharaptam Madeleine-be. Nem emlékszem, ez mikor történt, még evés előtt, vagy csak úgy, desszertnek kívántam meg közvetlenül azután, hogy elfogyasztottunk együtt egy hatfogásos vacsorát, és ott táncoltunk a holdfény illatától bódítóvá varázsolódott éjszakában, nem emlékszem, csak arra, hogy valami csodálatos, rég nem érzett melegség ömlött el a nyelvemen, valami régi, a nagynéném teába áztatott szobaleányaira emlékeztető illat, amelyet sohasem felejt el az ember, noha talán már egyáltalán nem jut az eszébe.

   Vannak ilyen éjszakák, amelyek úgy világítanak a hétköznapok közömbösen sötét folyosóján, mint tárna elhagyott mélyén az imbolygó bányászlámpa fénye, olyan vakítóan és bizonyosan, mint szürrealista író képzavarai közt a félhomály, és mégis oly sejtelmesen és bizonytalanul, amilyen bizonytalan csak az a kora gyermekkorától nyomtatott szöveg fogyasztására szoktatott, s ettől a szenvedélybetegségétől szabadulni késő öregségében sem tudó szerencsétlen olvasó lehet, aki az eltűnt idők nyomát kutatva eltévedt valahol a negyedik kötet közepe táján.

   Az ilyen éjszakákon álmatlanul forgolódom, ahogyan álmatlanság kínzott gyermekként is abban a vidéki házban, melynek éjszakai magányát csak eltévedt kísértetek gyakorta megeső kóborlásai törték meg, amiről persze szüleim merő jóindulatból egyszerűen nem vettek tudomást. Arrafelé nappal is csend volt, csak hétvégeken, különösen déltájt tűnt fel egy-egy járókelő, aki a jóízűen elfogyasztott szentbeszéd után megérdemelt vasárnapi l’hamburgere felé igyekezett. Éjszakánként nyitott szemmel feküdtem, szobámat megülte a nyár melege, s én, bámultam a mennyezet apró repedéseiből kibontakozó hátborzongatóan édes szerelmi jeleneteket, állandóan attól rettegve, és mégis egyre arra vágyakozva, hogy azok leereszkedjenek az ágyamba, amelyben ilyenkor magányosan forgolódtam. Anyám ugyanis kényesen pedáns asszony volt, nem tűrte a kilengéseket, már kora este ágyba parancsolt, hogy sötétedésre a lányok is hazaérjenek.

   Hová lettek ezek az esték, ezek éjszakák? És hová lettek ezek a lányok? Szinte már el is felejtettem őket, és Swannt is, akiről apám azt képzelte, hogy egyszerű utcai strici, holott a nagy nemzeti együttműködés keretében egész sor előkelő bordélyházat üzemeltetett Párizsban, amelyekben később nem egy bentlakóval magam is szorgosan együttműködtem, amikor, tanulmányi célzattal elmerültem a bűnös város forgatagának mélységeiben. Ezek a bentlakó lányok igen együttműködőek voltak, sosem kapta el őket a kelleténél nagyobb hév, s így a vérbajt sem kapták el a kelleténél gyakrabban. Ha valakivel ez mégis előfordult, Swann az ilyet sosem küldte orvoshoz, az volt ugyanis a véleménye, hogy aki hevességével és óvatlanságával mintegy maga idézi elő a bajt, annak nem jár támogatott egészségügyi eljárás. Az orvosi kar persze elítélte ezt a nézetet, de hát őket, ezt hamar beláttam, a puszta anyagiak, a piszkos magánérdek motiválta, tekintettel arra, hogy aki óvatos volt, és nem lett beteg, annak végképp nem volt rájuk szüksége, s mi lett volna így praxisukkal és presztizsükkel.

    Swann persze fütyült az orvosokra, akik egyébként sem tudták kigyógyítani a lányokat, akkor meg, hangoztatta Swann, minek a sok kezelés, úgyis csak a beteg szenvedését hosszabbítják meg, hadd hulljon a férgese.

   Gyerekkoromban Swann gyakran megfordult a házunkban, emlékszem, egyszer majdnem egészen száznyolcvan fokkal, amikor tévedésből anyám budoárja helyett véletlenül a gardrobszekrénybe nyitott be. Ekkoriban ő hozta házhoz nekem a lányokat, akikkel aztán jól eljátszogattam, elütve fölös időmet és a Franciska ételkölteményeitől nagyra nőtt fölös energiáimat.

   Franciska hihetetlen leleménnyel állította össze napi étrendünket. Nem engedte, hogy bármit is megérezzünk az esetleges beszerzési nehézségekből. Képes volt paréból (ügyes átfordítással) répát, facsigából éti csigát, telefonkagylóból osztrigát varázsolni (ilyenkor aztán néha napokig a gyomrunkban csöngött a telefon). Jól emlékszem egy nevezetes vasárnapi ebédre, épp babhiányos időket éltünk, ezért Franciska finom, napon fonnyasztott tavalyelőtti málnaszörpből főzött bablevest, a füstölt húst hihetetlen leleménnyel apró cipőkefe-forgácsokkal helyettesítette, amelyeket persze előrelátóan megforgatott barna és vörös cipőkrémben, hogy az illúzió tökéletes legyen. Megindító íze volt, Swannt is megindította, olyannyira, hogy futva távozott az emeleti mellékhelyiség irányába.

    Persze a lányok csak ebéd után érkeztek, és ahogy esteledett, én magam is sürgettem távozásukat, mert tudtam, hogy szobámba rövidesen anyám lép be, aki, Freud korai, lelkes tanítványaként az esti puszi ürügyén mindig fölkeresett, hogy miközben szigorúan ragaszkodott a hagyományokhoz, újra és újra arra bíztasson, merjek nagyot álmodni. A hagyományokat az a sárga vonal képviselte, amelyet még odaköltözésünk előtt festettek ügyes kezek ismeretlen célból szobám padlójára. Anyám ezt szigorú határvonalnak tekintette, és sohasem engedte meg magának, hogy ennél közelebb jöjjön, csókját is csak egy hosszú rúd végén nyújtotta át. 

   Hogy is lépte volna át a jó ízlés határát! Bűnösnek érezte volna magát, mint ahogyan engem is megbüntetett, ha a nagynénémen tévedésből vagy kíváncsiságból olyan gombot akartam megnyomni, amelynek nyomkodását sem szokásosnak, sem ildomosnak nem tekintették azon a konzervatív vidéken, ahol a nyarakat töltöttük.

   Mindez, mondom, akkor jutott eszembe, amikor beleharaptam Madeleine-be, és nyelvemen valami nedves, meleg áradt szét, s ettől hirtelen, szinte egy csapásra ez a régi, elfeledett hangulat ragadott meg, valami régi illat, varázslatos, feledhetetlen íz, melyet már-már elfeledtem, amely csak mélyen, nagyon mélyen, talán már csak a ritka, homályosan rétegződő, gyermekkort felidéző álmaimban élt elevenen, és mégis, mindig itt volt bennem, itt volt velem, meghatározva hétköznapjaim válságos érzéseit. Bűvös öröm áradt el bennem, elteltem boldogsággal, mint egy alapos, náthás orrfújás után eltelik az a fajta háromrétegű papírzsebkendő, amilyet mifelénk akkoriban csak Swann használt. Miért is ne lettem volna boldog? Igaz, abban a pillanatban nem tudtam volna megmondani, mi is okozza ezt az örömet, talán épp a nátha hiánya, vagy az el-elhalkuló hasmenés, amely Franciska kifogyhatatlan konyhai leleményeinek következtében szinte sosem hagyott el teljesen.

    De azonnal éreztem, hogy ez az öröm sokkal több önmagánál. Nem egyszerűen csak öröm, hanem orom, sőt bizonyára üröm is, még ha ezt elsőre talán nem is fogja föl az ember teljes valójában. Gyermekkori paprikás krumplikban szabadon úszó kolbászkarikák boldog öröme és bánata érződött ebben a hangulatban, valami a tudatom felszíne alá szorult, titkos szertartással eltemetett magasságos mélység.

    Ezt mind átéreztem abban az egyetlen pillanatban, ahogy beleharaptam Madeleine-be. Ő felsikoltott, mint a vasúti sínek sikoltanak, ha a fékező váratlanul és hirtelenül fékezni kezd, s ez a sikoltás betöltötte az éjszakát. De mindez csak egy pillanatig tartott, a következő másodpercben már egészen más érzések jártak át. Egyfelől annak a pofonnak a mély fájdalma, amelyet Madeleine-től kaptam a harapásért, másfelől azé a másiké, melyet a fal adott, ahogy az elsőtől nekirepültem, mint ahogy egy éjszakai röptében az irányt eltévesztő fülesbagoly repül neki a háztetőn magányosan és hidegen szunnyadó kéménynek.

    Ekkor felébredtem, átérezve, hogy egyszer s mindenkorra vége a nagy álmoknak, vége a boldog, felelőtlen ifjúságnak.

Feltámadt klasszikusok 7..

JAMES JOYCE

FÁN IGEN VÍG

[A mű eredeti címe: Finnegan’s Wake. Mint köztudomású, ebben a művében Joyce olyan újjáteremtett nyelven szólalt meg, melynek megfejtésén azóta is dolgoznak az M16 és a CIA titkos kódfejtő műhelyeiben. Az alább közölt részletben, amely valódi fordítói bravúrnak nevezhető, a mű főszereplője, Aggházy Béla Cecília (az ő nevére utal a gyakran feltűnő szókezdő ABC) alighanem a sportnak és a szerelemnek a helyes étkezéssel való összefüggéséről tart érdekfeszítő előadást.]

  Idánként még a háladó szakácsokkal is megeshetik, hogy szűkségek miatt nemi segítségre szorulnak, ha netalántán bészahorulnak, mint Micimackó Nyuszi házába. Nem is beszólva a lelkesüldő kezdőkről. Ezért tehátlag remeklés, hogy turbákolós estvedelmeken mijóink, hálastennek megazové profettlinak, pironkodó ballábakon és jobbára falfehérelt szajadalommal futtatóznak ki filé az őshonos magyartarkák gyeptaglós, zöldrenyelős rétságára, és, amint nagy vonittónk, A Bugai Csajda szonyálta, víg a nehemzeti szódalom lélektalmi harangjai mellény. Meg kelletik mondanikám, bennük nem is család. Feléledeztetik régteli nemzett dücsünk virágásan ablaki párkányzata. (Kertészelés máskor.)

  A szurkléber célja visszatérülni az ősember ellett módjához és szakácsaihoz. A természeti népek fottballe- rinái hasalót folyattak, és nem voltak szívbajosakk, nem voltak autoimmunok, mert autó lyuk se volt, és hálastennek megazové profettlinak, eléltek vagy 2,5 millió évekig. Még a rákot sem vakarták elpusziltani, ha csak étkeztetési céllal nem. Szerencse belénk, hogy érlelt marhák már mifalánk is sokfelé jönnek-mennek, csípnak, rúgnak, harapnak, törnek, zúznak, őrölt formában is, reménylik hát, hogy hálastennek megazové profettlinak, annyi évasztrofális nyerítlenség trücskölése multi, majnapságilagosan belép hazzánk a kőkor, miáltal a rhényi rhomokon ujj rhomok rhakódhatódnak sunyiba és tugyiba az igazándiból szagértő és könnyen követelhető tanácseh- (és szlovék)ből. 

  Igen ám és bém, triomfolnak erre a tézis és antitézis idegenszívó hívatlanjai, az ősember alig 30-40 évet élt, és sehol egy stadium. Téveszelősség! Agyament Botor Cuppanás! Paleo ükapáink aléltak volna egészben akár százhúszat is, ha meg nem haltak volna közben. Csak ott volt a sok bal eset: elgázolta őket egy mammut, vagy éhen haltak az egészséges táplálkozástól.

  Látvány, hogy asztal körül eszik buldog és buldogtalan, az egyik boldogra zabálja magát, a másik buldogtalanra, aztán se kutyája, se más, csak sós pálcika reccsen. Ha vissza akarnók hódítani a boldogsá- gunkat, aki megszökött egy harmincas villiamossal, vissza kell térítenünk ahhoz az életstílushoz, amely az évmilliók során hozzánk csiszolódott. Ehhez kell tett, erő, kreatiff kacagány. Fel kell szabadíjtani (meg kell szállni) az élet aprópecsenyéit, s hozzá desszertnek némi bébiréparét saját levében. Fegyelem, evés közben tilos elaludni, különben a répalétől olyan leszel, mintha pusztai kézzel széttéptél volna egy bikát. Rosszabb estében esetleg mintha a bika győzött volna.

Sok velőtlenség debutál, de az izgázga paleoelit elzárkózik gabnaféléktől, a tengeri sótól, a finom cukorkáktól és finom olajkáktól, a vérbeli mondén mástól is. Mert mindenből csak a kő kő. Így rengeteg felesleg kikerül körtéből, és biztosúr a fogyás. A táplálkozás szervás része fősodorban a mozgás meg az aqva, más nevén víz, Abból, Bátran Csurranthatunk. Egy ókőköri nedvdús néhező kerülte a hüvelyeseket is, vagy ha mégsem, hát baltával, szekercével, fejszével, stb. végta át magát a probléma hullamazon. A helyezett, hálastennek megazové profettlinak, ma más, (mamás), ezért a szagma másmilyen felfordulást ajándék.

  Legalébb tehát a hüvelyesekről. Minekutána is előtte mindennek a kezdet, a forrás és a rotyogás a nő. Különösképül, ha hozzáheverünk, s veszünk nehány szemetnyi édesköményt, amitől nyafogása még rafináltabbá és egzotikmonnyá válik, amikor válik. Majd elválik, csak az aranycsapottak aranylóbái helyébe napolleonka üdétlenül frissített vicéit nyomintsuk, amint ólomlóbákkal fenyérezik az estveli napot, kezdve a kilencező felvágásokon, az alaparányokon- és rokon okon át a leggyakoribb vérdésekig. A még zsenge hüvelyesek közös jegye, hogy a stresszt is depresszióba fordítják. Miután jobb dolguk nincsen, gyakran frusztrálnak, még jó, ha nem kasztrálnak. A száraz hüvelyeseknél peniglen mindgyárást Abban Bizonyosodjunk Csak meg, hogy legalább föllebbentett szemük szép fényes, nem túl öreg. Általában elmondható, hogy minél öregebb, annál kevésbé jóízű. Nézebedeus alulról, főzebedeus fölülről, sose lett légyünk ezügyileg se szakácstalanok.

  Már ha az étel-ital ágyilag eligazítva, a buldogság, hálastennek megazové profettlinak, menthetetlenül utolér, hiába menekülsz, hiába futsz, a nemzett ölelés karó. De Arra Bizony Csak vigyáznod kell, háromféle embertől pipecül óvakondjál. Elsőre is attól, aki olyas, mint te, hogy össze ne téveszmődjél vele. Másodiglan attól, aki másmilyen, mint te, hogy össze ne veszkődjél vele. S ha ez megvan, már csak az összes többitől kell tartanod a gyertyát, ha alkonyat, hogy belássad az igazolványi ember célját: egyre feljebb és följebb és füljebb. A legjobb, ha egyenesen fel-föl-fül az uborkonya fára. Mert, mit nekünk paleo! Tovább és vissza! Hálastennek megazové profettlinak:

 fán igen víg.

Feltámadt klasszikusok 6.

ERNEST HEMINGWAY

KÉSŐBB PÁRIZSBAN

  Ez később történt, mert korábban a Negre de Toulouse-ban töltöttük a délelőttöket egy pár linkóci, meg két züllött lány társaságában. Akkoriban inkább a boulevard St. Michelen, a Cafe du Dome-ban időztem. Volt ott egy pár ír, akik írtak, egy pár angol, akik hangoltak, meg egy pár néma német pár, szóval elég vegyes társaság jött össze.

  Egy napon, úgy éjjel negyed három és másnap dél között lehetett, erre egészen pontosan emlékszem, mert előző este Gertrud Steinnél voltunk teára, és ő hívta fel a figyelmemet arra az érdekes párizsi szokásra, hogy éjfélkor mindig új napot kezdenek. Ez akkor még nem volt köztudomású, de ő már észrevette. Rengeteget tanultam tőle, fantasztikus volt, ahogyan így előre megérezte a dolgokat. Szerettem feljárni hozzá, nála az ember mindenféle alakokkal összefutott. Összefutott még a tej is, mert Alice mindig megfeledkezett róla.

  Ott ültem abban a kis bisztróban, szemben a Montparnasse-ra néző pékműhellyel, ahol laktam. Tulajdonképpen izgatott a pék mestersége. Gondoltam, elleshetek ezt-azt tőle. Nem akármi, ha az embernek mindig van sütnivalója. Aznap egészen egyszerű, vitorlavászonból szőtt kihajtós nyakú fehér ing volt rajtam, aminek begyűrtem a gallérját, hogy keményebb legyen, kék cipő, meg egy rózsaszín rövidnadrág kettős pelenkabetéttel, tekintettel az előre nem látható bonyodalmakra. A művészfélék mind ilyen keresetlen egyszerűséggel öltözködtek akkoriban Párizsban. El akartunk vegyülni az egyszerű nép körében. Én is épp el voltam vegyülve, sört ittam, meg fagylaltot, ha jól emlékszem, puncsot és fokhagymát, ez volt Scott Fitzgerald kedvence is, igaz, ő mindig hosszában aprítva kérte. Voltak ilyen izgalmas szokásai. Mondtam is Dos Passosnak, amikor egyszer összefutottunk Manhattanben, ez vagy húsz évvel később történt, hogy Scottot olvasni kell, nem vele vacsorázni.

  Talán a harmadik sörömnél tartottam, és épp azt mérlegeltem, ne térjek-e át egy nagy pohár Whiskyre, hazai mosószódával, mikor egy fura alak ült le az asztalomhoz. Úgy egy hatvan magas lehetett, haja rövidre nyírva, maga tetőtől talpig trikolórba öltözve, és, amennyire meg tudtam ítélni, alatta nem viselt semmit.

  – Nem fogod kitalálni, ki vagyok – mondta bemutatkozás helyett, és beleivott a sörömbe.

  – Igazad van. De azt látom, hogy a másik oldalt képviseled – adtam vissza a tegezését, és a lényeget illetően nemigen hibázhattam, hiszen tényleg a másik oldalán ült az asztalomnak.

  – A nemzeti oldalt – mondta büszkén. – Nektek, kozmopolitáknak végetek van. Ti egy elveszett nemzedék vagytok.

  Néztem, kiről beszél, de csak ketten voltunk a teremben.

  – De te megtaláltál minket – mondtam, megtartva a királyi többest. – Ami nem volt nagyon nehéz. Épp ahhoz vagyunk öltözve – mutattam a kék cipőmre – Ezt kifejezetten a becsületes megtalálók kedvéért viseljük. Ha akarod, neked adjuk.

  – Én nem tréfálok – mondta, és újabb kortyot ivott meg a sörömből. – A Nyugatnak vége. Amerikának bealkonyult. Ahogy egy dakota közmondás tartja, a lónak elöl van a feje.

Meg kell mondanom, különösen ez a közmondás ütött szíven. Ekkora marhaságot rég nem hallottam. De hát nem csoda: nyilván dakotáéknál is alkonyul.

  – Mért nem rendelsz magadnak egyet? – kérdeztem, mert már megint a poharam felé nyúlt. – Itt sokkal olcsóbb, mint a Pigallon. Bár van ott egy kis cabaret, ahol drága a pia, de nagyon csinosak a lányok. Úgyhogy megéri – tettem hozzá. – A múltkor együtt voltunk ott Scottékkal. Piszok jó este lett volna, de Zelda elkezdett erősködni, hogy ő is vetkőzni akar. A végén muszáj volt hazacipelnünk. De a lányok tényleg jók voltak.

  – Jön a keleti szél – mondta mélyértelműen ismeretlen asztaltársam, és még jobban beburkolózott a trikolórba.

  – Lehet –mondtam. – Idefelé jövet mintha éreztem volna a csontjaimban. Azt hittem, csak egy kis megfázás. Gatya van rajtad? – kérdeztem aztán, mert érdekelt ez az új divat.

  – Mi nem gatyázunk – mondta. – Most éppen az akadémiát szervezzük. Lépj be. Mivel is foglalkozol?

  – Író vagyok – mondtam némileg túlozva, mert még alig jelent meg egy-két novellám.

  – Az jó – mondta. – Írók kellenek. Megírhatnád az elrugaszkodásunk történetét.

  – Kik vannak abban az akadémiában? – kérdeztem.

  – Te vagy az első.

  – Én most Spanyolországba készülök.

  – Az nagyon Franco lesz – mondta. – Különben meg hagyj fel az írással. Úgyse lesz, aki olvasson.

  – Pesszimista vagy.

  – Csak realista. Kritikai – tette hozzá. – Nekünk munkás kezekre van szükségünk az új Európában. Úgyhogy beszüntetjük a fölös iskoláztatást.

  – Muszáj dolgoznom – mondtam. – Még negyven év, és megkapom a Nobel-díjat.

  – Nobel-díj? Az a nemzetközi banktőke valami újabb gyáva trükkje?

  – Nem akarsz egy-két menetet ellenem? – kérdeztem, mert már bosszantott a kis mitugrász. – Ott megmutathatod a bátorságodat-- Adok bokszkesztyűt.

  – Inkább a sörödet – mondta, és tényleg kiitta az egészet. – Esetleg rendelhetnél még egyet.

  – Miért én fizessek?

  – Mert neked van pénzed – mondta a trikolóros. – Tehát csak a te kontódra ihatok. A pénzt onnan kell elvenni, ahol van. Ez is egy dakota mondás.

Kezdett elegem lenni a dakotákból. Cooper csak irokézekről meg mohikánokról írt.

  – Tűnj az asztalomtól – mondtam neki. – És ne kezdj ki Amerikával. Mert vissza találunk fújni abba a keleti szeledbe.

  Bosszúsan fölállt, de így se látszott magasabbnak. Elindult a kijárat felé.

  – Lehet, hogy hozzátok képest kis ország vagyunk. De mi leszünk az új világ motorja! A hatalom belső vára! – kiáltotta vissza az ajtóból. – Vedd tudomásul, hogy nem a méret számít!

  Ebben igaza volt. Én is ezt mondtam Scott Fitzgeraldnak, amikor kétségbeesetten beszámolt arról, hogy Zelda szerint ő egy nőt se tudna boldoggá tenni. Tényleg nem a méret számít.

Feltámadt klasszikusok 5.

JEAN-JACQUES ROUSSEAU

AZ EMBEREK KÖZÖTTI EGYENLŐTLENSÉG EREDETÉRŐL

(részlet)

  Az első ember, aki bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki, ez az ember teremtette meg a polgári társadalmat. Ám ekkor előre furakodott egy másik, ledöntve a jelzőkarókat, és így kiáltott társaihoz:

  „Ne hallgassatok erre a csalóra! Elvesztek, ha megfeledkeztek róla, hogy a föld nem az övé, nem is a tiétek, hanem a ti érdeketekben csakis az enyém, aki a köz nevében ezennel a sajátomnak jelentem ki. Mert ha engedném, hogy megerősödjön bennetek a magántulajdon eszméje, képesek volnátok mindenféle dolgokat felhalmozni, gyűjtögetni, félretenni, vagy éppenséggel hamari módon elpazarolni ahelyett, hogy bölcsen rám bíznátok, hogy megvédjem tőletek. Elvesztek, ha megfeledkeztek róla, hogy a föld nem a tiétek, a termés pedig csak az enyém.

  Így azonban, hogy a napi szükségletnél többet nem engedek néktek, biztosítva van mindennapi létetek és az én tartós jólétem is, mely múlhatatlan feltétele értetek vállalt önfeláldozásomnak, hogy tudniillik egyedül és kitartóan szembenézek a magántulajdon rettenetes veszélyeivel. A javaknak ez az új, minden korábbinál ésszerűbb újraelosztása egyúttal megteremti a ti egyenlőségeteket, és vajon van-e nagyobb és kívánatosabb dolog az emberek közötti egyenlőség természeti állapotának visszaszerzésénél?

  Vegyétek észbe, hogy fordulópontra jutottak a dolgok, s nem maradhatnak úgy, ahogyan voltak, hiszen a tulajdon fogalma sem egy csapásra bukkant föl az emberi szellemben. Kezdjük hát előbbről, s kíséreljük meg egyetlen szempont szerint összefoglalni az események és ismeretek lassú egymásutánját. Ez az egyetlen szempont pedig nem lehet egyéb, mint az én szempontom, amely köztudomásúan és közismerten közösségi szempont.

  Az ember első benyomása az volt, hogy létezik, első törekvése, hogy fenntartsa önmagát. Az éhség meg a többi vágy rendre megismertette a létezés különböző módjaival, s az egyik arra ösztökélte, hogy szaporítsa fajtáját. A föld gyümölcsei egy ideig mindent megadtak neki, amire szüksége volt, és az ösztön rábírta, hogy éljen a javakkal, és így élt a természet bölcs rendje szerint.

  Ámde hamarosan meg kellett tapasztalnia, hogy a természet javai szűkösebbek annál, semminthogy mindenkinek bőségben jussanak, ezért meg kellett tanulnia, hogy engedjen az erősebbnek. Ezt a nyers és állatias ösztönlétet nem kísérte szívbeli érzés, amely nélkül pedig mit sem ér az élet. Ezért hát hallgassatok rám, és jó szívvel engedjétek át nékem javaitokat, hogy azok így a ti lelki javatokat szolgálhassák. Én pedig érdemeitek szerint osztom majd el mindazt köztetek, ami az enyém, és csak azt tartom meg magamnak, amire nekem, családomnak, rokonaimnak és üzletfeleimnek szüksége lehet, leszámítva azt a csekélységet, amit a ti érdeketekben tartalékként zárok el mohó szemeitek elől.

  Mert lássátok be, mit is oszthatnék el közöttetek, ha előbb nem vennék el mindent tőletek, akik úgysem tudtok jól élni a természet adományaival. Az ember önfenntartási törekvései legkevesebbet természeti állapotában ártottak a többieknek. Ezért hát akkor, amikor megfosztalak benneteket ártalmas, civilizációs javaitoktól, csakis a ti és a többiek érdekeit szolgálom. A másik nemre való vágy lehetne még komoly konfliktus forrása, de be kell látnotok, hogy a szerelem is mesterséges dolog, és a másik ember tulajdonként való birtoklására irányul, és így jó megszabadulni tőle. A természeti állapotban nincs hiúság, az emberek nem viszálykodnak, nincsenek szolgák, és úr sincs rajtam kívül.

  A tulajdonjog csupán emberi intézmény és megállapodás, így aztán minden ember kedve szerint rendelkezhetik felette, ha az intézményeket és megállapodásokat, melyeket általában alkotmánynak és törvényeknek szokás nevezni, megfelelően a maga képére alakítja. Vegyetek példát az ungarusokról, akiknél Hobbes szerint bevett szokás, hogy időnként egyes csoportokat egyszerűen megfosztanak a vagyonuktól, hogy azt ingyenesen másoknak szétosztogassák. Egyébként is helyeselhető, hogy akinek kevés van, attól elveszik, hogy aztán lelkesítő szózatok kíséretében egynehányaknak, akiknek sok van, odaadják. Mert mit is kezdenének azok a sokak a kevéssel? Míg a kevesek példásan tudnak bánni a sokkal.

Pufendorf szerint az ember ugyanúgy lemondhat szabadságáról egy másik ember javára, ahogyan egy vagyontárgyat is átruházhat az illetőre, megállapodások és szerződések útján. Ám ha én már eleve megmentelek benneteket a tárgyak uralmától, mert a magántulajdon fölzabálja az embert, és a tárgyak szolgájává teszi, akkor megmenekülve ettől a fenyegetéstől számotokra teljességgel közömbös lesz, hogy visszaélnek-e a szabadság hatalmával vagy sem. Ellenben az nagyon is fontos, hogy az én szabadságommal ne éljenek vissza, mert ha bűnös célok eszközéül használnak, magam is óhatatlanul vétkes leszek a rosszban, amit kényszer alatt és miattatok követek el. Hibáim tehát a ti hibáitok, erényeim pedig csakis sajátjaim, melyek képessé tesznek érdeketekben a korlátlan szabadság elviselésére. Az a pénz, mely az enyém, engem szabaddá tesz. Az, amelyet ti hajszoltok, rabszolgává alacsonyítana benneteket.

  Mert a természet legfőbb adományaiból, az életből és a szabadságból mindenki részesül ugyan, de legalábbis kétséges, hogy bárkinek jogában állna megfosztani magát tőlük. Ettől mindenkor magam is tartózkodtam, legföljebb javaitól fosztottam meg némelyeket, akik önként nem akartak elindulni a szabadság útján. Lássátok be azonban, hogy minden szabadság más emberek szabadságának korlátozásával jár, mert amint nincsen jogom megfosztani mást életétől és szabadságától, úgy máris korlátozva van természettől adott szabadságom. Ez a szabadság tehát, amely így mindenki másnak a szabadságába ütközik, szükségszerűen korlátozást igényel, és ezért is születtek meg a kormányzatok és társadalmak, amelyekben mindenki lemond a szabadsága egy kis részéről acélból, hogy a többit szabadon élvezhesse. Ám az így létrejött nyugati társadalmak, melyek civilizációnk zömét alkotják, minden bűnnek és önkénynek a forrásává váltak. Kizárólag korunk néhány neovictoriánus kormányzata és társadalma, például az enyém olyan, amelytől remélhető, hogy az önkényuralom helyén az én kényuralmam felvirágzása bekövetkezik. Ekkor csak egyetlen erény marad: az engedelmesség. Itt bezárul a kör, újra egyenlő lesz minden ember, tehát megszűnik az erkölcs és a jog, és végre visszatérünk a természeti állapothoz.”

Mennyi bűntől, háborútól, gyilkosságtól, nyomorúságtól és szörnyűségtől menekültünk volna meg, ha valaki időben elhallgattatta volna ezt az embert!

Feltámadt klasszikusok 4.

Jonathan Swift

Újabb szerény javaslat

  Mindenekelőtt el kell ismernem, hogy már eddig is remekebbnél remekebb ötletek szolgálták honi gazdaságunk felemelését. Kiváló például az éhezés problémájának radikális rendezésére szorgalmazott egyéni farmprogram, melynek keretében minden rászoruló mezőgazdálkodási célzattal egy fél tenyérnyi kukoricát kaphat, mellé egy lejárt szavatosságú tojást, hogy költenie is legyen mit. Ez nemcsak a szabadság fényes bizonyítéka: mindenki annyit pattog(at), amennyit akar; de egyúttal a foglalkoztatás nehéz gondját is jelentősen enyhíti. Amennyiben a megsegítettek a költést vállalkozóként folytatják, egyúttal gyarapodik az adófizető állampolgárok száma, és elég a vállalkozókra egy a jövedelemtől független nyereségadót megállapítani, hogy továbbra is legyen miből fedezni a törvényhozók Tahitibe, Monte Carlóba, a Kanári-szigetekre, Laputába és más efféle tudományos központokba szervezett tanulmányútjait.

  Tudom, bölcs elmék fontolgatják az egyéni csőd bevezetését, melyhez minden csődbe jutott azonnal pisztolyt is kapna, hogy (esetleg családja kiirtása után) öngyilkos lehessen, ezzel is csökkentve a nemzeti szegénység méreteit. Ez azonban túl drága megoldás. Mint ahogy nem tartanám helyesnek az adósok börtönének bevezetését: Angliában sem vált be, nem is szólva arról, hogy sokkal egyszerűbb ilyen intézmények (épületek, berendezés, őrség, stb.) létrehozása helyett egyszerűen az országot átminősíteni az adósok börtönévé, és valamilyen módon (például a képzési idő többszörösére kiterjedő életszakaszra) lehetetlenné tenni az ország elhagyását.

  Az állandó, nemzetszomorító panaszkodás, külföld előtti szégyenülés megakadályozásának egyetlen radikális megoldása van: meg kell szüntetni a panaszkodókat. Ezt a módszert egy bizonyos Dzsugasvili (alias Sztalin) évtizedeken át sikerrel alkalmazta, mintegy 10-20 millióval csökkentve hazájában a panaszügyek (és panaszosok) számát. Nem állítom, hogy módszere megfelel a mai, fejlett kor követelményeinek, de azt sem lehet megengedni, hogy a nyomor(gók) csökkentését fekete terepjárókkal kódorgó felfegyverzett önkéntesek ötletszerű, egyéni kezdeményezésekkel próbálják megoldani.

  Kiváló elképzelésnek látom a dohánytermékek árusításának állami monopóliummá tételét. Ez nemcsak jelentős költségvetési bevételt eredményezhet, de lehetővé teszi a dohányzás ártalmainak tervszerű, államilag kézben tartott terjesztését, ami önmagában is nagyszerű eszköz a nemzeti halálozás szintentartására. Ugyanakkor a mai nehéz gazdasági körülmények között mindez nem eléggé radikális: a nikotin, kátrány, stb. okozta elhalálozás csak hosszú, nehezen kiszámítható folyamat eredményeként jön létre. Miáltal is az elhalálozók nem érzik át esetük kiemelkedő nemzetgazdasági jelentőségét. És hiába, hogy az egészségügyi ellátás a nyomorgók számára egyre elérhetetlenebb, ha ők különféle kuruzsló eszközökkel élnek, és így mégis megzavarják a demográfiai folyamatok tervszerűségét.

  Ennél tehát hatásosabb eszközre van szükség. Ilyen lehet a levegő állami tulajdonlásának kimondása. A megfelelő törvény életbe lépését követően nemzeti lélegezdék hálózata jöhetne létre. Már szinte látom is a nemzeti zászlókkal fellobogózott hipermodern épületek láncolatát, melyekben csekély ellenszolgáltatás fejében bárki egy adag levegőhöz juthat. A lélegezdék egymástól mért távolságának tudományos tervezése lehetővé teszi a kevésbé életrevalók, betegek, öregek, stb. természetes kiválogatódását, ezáltal minden drága orvostechnikai beruházásnál eredményesebben lesz elérhető a nemzet egészségügyi állapotának javulása.

  A népesedési folyamatok irányítása egyébként is elképzelhetetlen az állam további hathatós beavatkozása nélkül. Szükség lehet a születések alakulásának szabályozására. Megengedhetetlen, hogy egy gyermek világra jövetele mindenféle egyéni hangulattól, kedvtől, tévéműsortól, netán alkoholos befolyásoltságtól függjön.

  Biztosítani kell, hogy minden állampolgár meghatározott számú (nagyjából 2 és 5 közötti) gyermeknemző kvótával rendelkezzen, melyet a megfelelő, úgynevezett szülési adó befizetése után szabadon felhasználhat. Az elektronikus nemzőkártyák kibocsátását (és évenkénti, a rendszámokkal egybekötött cseréjét) szintén állami monopóliummá téve a hazai ipar is helyzetbe hozható. Az államnak jelentős befektetésösztönző politikát kell folytatnia: ha nincs elég önkéntes (nőt ágyba) befektető, akkor e célból a hadsereg is bevetendő, különben tovább csökken a nemzet lélekszáma. Nem is szólva a már így is uralkodó lélektelenségről!

  Megfontolandó egyébiránt nemcsak a házasság előtti, de a házasság alatti és utáni szex totális tilalmazása. Ez megfelelő eszköz volna a felelőtlen gyermekszületések megakadályozására is, ami hihetetlen méretű állami kiadáscsökkenést tenne lehetővé. Nem kellenének óvodák, iskolák, megtakarítható volna a gyermek-élelmezési és gyermek-egészségügyi kiadások zöme, sőt, a meg nem születetteknek később temetőkre sem volna szükségük. A nemzeti nagylét továbbra is biztosítható volna azon egyszerű eljárás révén, hogy a hatvan kiló felettieket a következő népszámlálástól két személynek tekintenénk.

  A jövőben feltétlenül gondoskodni kell a még ma is járványszerűen fel-feltűnő boldogság megakadályozásáról. A dohányzás és a szex szabályozása után a többi drog betiltására is sor kerülhet: nincs több kávé, só, barátság, cukor, csokoládé. Kivételt talán csak az alkohollal érdemes tenni, tekintettel arra, hogy fogyasztása jelentős állami bevételt eredményez.

  Nem állítom, hogy javaslataim kimerítik a lehetséges intézkedések összességét. Ám úgy vélem, megmutatják azt az irányt, amely felé a nemzet felemelése érdekében haladni érdemes.

   Ha ezen az úton nem jutunk el a Kánaánba, hát ne legyen Swift a nevem!