2016. június 29., szerda

Nem scifi 14.




A PSZICHÓ

– Fázom. Be kellene csukni az ablakot.
– Becsuktam. Most már hagysz olvasni?
– Nem akartalak zavarni.
– Oké. Nem történt semmi.
– Ne gyújts rá már megint! Most nyomtad el az előzőt.
– Mi közöd hozzá?
– Tudod, hogy nem tesz jót. Meg aztán ki nem állom a bagószagot. Örökké csak nyelni a füstöt! Még ha az ablak nyitva van, hát hagyján.
– Kinyissam?
– Tőlem? Azt csinálsz, amit akarsz. Érdekel is téged, hogy én milyen érzékeny vagyok a hőingadozásokra! Arról meg nem tehetek, hogy ilyen kifinomult a szaglásom.
– Tudod mit? Amíg elszívom ezt a cigit, menj ki a konyhába, és főzz nekem egy kávét.
– Főzhetek. De aztán meg majd morogsz, hogy nem elég erős.
– Jó. Kimegyek én, és megfőzöm magamnak.
– Nem! Azt nem engedhetem meg! Hát akkor minek vagyok én itt? A háztartás, az az én dolgom. Különben is megint mindent széthagynál, aztán kereshetem, mi hol van.
– Meggyőztél. Nem kell kávé.
– De ha egyszer kívánod?
– Már nem kívánom.
– Biztos? Tudod, hogy bármit kívánsz, csak szólnod kell!
– Olvasni szeretnék.
– Jól van. Meg se szólalok, ha nem akarod. Csak gondoltam, jólesne egy kis beszélgetés.
– Köszönöm. Olvasni akarok. Világos?
– Biztos? Mert az előbb is kávét akartál, aztán meg azt mondtad, hogy mégse akarsz. Fura egy alak vagy. Magad se tudod, mit akarsz, velem meg folyton veszekszel. Pedig én csak jót akarok neked.
– Olvasnék, ha lehetne!
– Tessék csak! Tán én zavarlak benne? Mondd meg inkább bátran, hogy felesleges vagyok. Hogy ki nem állhatsz. Hogy csak az utadban vagyok.
– És ha kimondom, akkor mi van? Akkor csendben maradsz végre?
– Cinikus vagy.
– Sajnálom. Ilyen a természetem.
– De ha nem kellek neked, akkor miért hoztál ide? Tudod mennyien örülnének, ha az övék lennék?
– Szerencsés fickók, hogy nem az övék lettél.
– Ó, ha valami rendes fiatalember jött volna értem! Foglalkozna velem, elmondaná, mi bántja, megmondaná, mit szeretne holnap ebédre, és még a kávém is ízlene neki! És biztos nem büdösítené tele a lakást. Meg az ablakot is…
----------------------------------------------------------------------

Kedves Tom!

Ezt a videofelvételt tegnap készítettem. A Te szemszögedből nézve nagyon ígéretes minden. Ami a pszichikumát illeti, jobb, mint az igazi. Valószínűleg óriási szenzáció lesz ez a háztartási pszichorobot. Már szinte látom: „Vegyen Ön is Pszichót! Nem lesz egyedül!”

2016. június 22., szerda

Nem scifi 13.



BEJELENTÉS

Tisztelt Főfelügyelő Elvtárs!

   Elnézését kérem, hogy soraimmal zavarom, de kezdő újságíró vagyok, és senki nem vesz komolyan. Ha ezt a dolgot a lapunkban próbáltam volna közöltetni, az Innen-onnan rovattól visszaraktak volna az Olvasók Postájához, hacsak rögtön ki nem tették volna végleg a szűrömet.
   A KKK-ügy miatt fogtam tollat. Amikor a dolog történt, nem volt benn egy riporter sem, hát a főszerkesztő engem küldött ki a fotós Verával. Mikor rákezdte, hogy most megcsinálhatom életem első nagy riportját, már gyanús volt az egész, de azt nem gondoltam, hogy még a megjelent egy szál fotó kísérőszövegét is mással íratják meg... De ez nem ide tartozik.
   Amikor megérkeztünk, a tüzet már lokalizálták. Vera készített néhány képet, én meg a felügyelőt próbáltam szóra bírni. Persze nem mondott semmit. Az épület, amelyben a KKK laboratóriumai voltak, teljesen leégett, és olyan romos volt, mintha bombatalálat érte volna. Bombáról ugyan szó se volt, de kiderült, hogy több ember meghalt. Amikor megtudtam, hogy Bilov professzor és a felesége is az áldozatok között van, eszembe jutott valami, és azóta sem hagy nyugodni. Lehet, hogy tévedek. Hogy csak az én ostoba agyszüleményem az egész. Mégis félek. Mert hátha másutt is… Nagyon is Valószínű!
   Azon törtem a fejem, mi okozhatta a katasztrófát. Az áldozatok – egy kivételével – Bilov professzor kutatócsoportjának a tagjai. Ezek szerint csak ők dolgoztak akkor az épületben. Nyilvánvaló, hogy az ő laboratóriumukban történt valami. Valami olyasmi, amitől az egész épület összeomlott és kiégett.
   Ezt persze Önök is biztos végiggondolták. De az az egy kivétel! Miért volt ott Bilov felesége, hiszen ő nem a KKK-ban dolgozott! Erre nyilván azt mondják, micsoda kérdés, biztos meglátogatta a férjét, vagy valami ilyesmi. Csakhogy…
    Nos, ezért fordultam Önhöz . Azt hiszem, tudom, miért volt ott az asszony.
   Nemrég társaságban együtt voltam a professzorral. Az emberi szükségletekről, igényekről, vágyakról folyt a beszélgetés. Az egész akkor vett érdekes fordulatot, amikor Liszenko, a pszichológus azzal torkolt le bennünket, hogy nem tudjuk, mit beszélünk. Az ég óvjon minket az emberi vágyak teljes és korlátlan elszabadulásától, mondta. Ekkor szólalt meg Bilov, és elmesélte, hogy az utóbbi években csoportjával éppen egy olyan rendszer megkonstruálásán dolgozik – egyelőre laboratóriumi méretekben –, amely az agyimpulzusoktól vezérelve gyakorlatilag azonnal (néhány nanosecundum késés persze lenne) teljesítené, mintegy „anyagiasítaná” az ember felmerülő vágyait. Nem értettem egészen a dolgot, nem vagyok szakember, de nem is ez a lényeg. A professzor azzal fejezte be, hogy nemsokára sor kerül az első próbákra is. Erre nagy bosszúságomra a feleségem belekotyogott, hogy a professzor igazán meghívhatná őt az első kísérlethez, a tudománynak úgyis mindegy, kinek a kívánságai teljesülnek, neki meg most annyi mindenre lenne szüksége. A professzor kedvesen csak azt válaszolta, hogy sajnálja, de ezt már elígérte a feleségének. Akkor persze mindannyian azt gondoltuk, tréfál… De most…Gondolja csak végig!
   Együtt vannak valamennyien. Hozzáfognak az első kísérlethez. Bekapcsolják a berendezést... és egy nő vágyai… Van Önnek felesége?

Tisztelettel:              
V. Petrov          
újságíró-gyakornok

2016. június 15., szerda

Nem scifi 12




HÉTKÖZNAPI ESET

Tulajdonképpen beszélni sem érdemes róla. Annál is kevésbé, mert maga Tom sem szeret gondolni rá, pedig vele esett meg, és még szerencséje is volt.
Akkoriban a teherflottánál dolgozott. Egy ócska űrhajóval szállított ércet a Marsról a Földre. Nem volt valami elegáns munka, de jól fizették, és Tom nem kötötte a haverjai meg az alkalmi nőismerősei orrára, miből futja mindenre. Mert tényleg majdnem mindenre futotta: volt egy kis villája a Földközi-tengernél, egy elit berendezésű ötszobás lakása Párizsban, jutott szórakozásra, utazásra, nőkre is. Szabadidő szempontjából sem volt megvetendő. Egy utat lehúzott a bárkán, aztán a váltótársa következett, ezalatt Tom élvezhette is mindazt, amit meg tudott szerezni.
A Föld nyersanyagéhsége már akkoriban is olyan volt, mint manapság, így aztán érthető, hogy a cég mindent megtett, hogy a szállítás folyamatos, egy-egy út pedig minél eredményesebb legyen. Ez önmagában persze nem is lett volna baj…
Tom éppen egy új sztereovizort akart venni („Mert aki lemarad, az minden jóból kimarad! Világos?” – mondta. Ez a „Világos?” egyébként a szava járása volt.) A cégnél valamelyik főokos (ilyen mindig sok van: akit kiszuperálnak a rendes melóból, az bosszúból elmegy kis-, nagy-, al- vagy főfőnöknek, és onnan keseríti meg a többiek életét), szóval egy főokos kitalálta, hogy ezután verseny lesz, és majd a szállított anyag mennyisége szerint fizetik a prémiumot. Ami látszólag zseniális (az ilyen főokos ötletek látszólag mindig zseniálisak!), de hát mennyi ércet lehet szállítani egy ezer tonnás űrhajón? Vélné az ember, ezer tonnát. Csakhogy…
Mondom, Tomnak akkoriban (persze mikor nem?) nagyon kellett a pénz. Így hát addig forgatta az agyát, míg neki is támadt egy ötlete. Következő útjára egy láda valódi francia pezsgővel felszerelkezve indult el. Nem mintha annyira szerette volna az ivást (a pezsgőt meg egyenesen utálta: megfájdult tőle a feje), de tudta, a Marson nagyon odavannak az ilyesmiért. A rakodóknak ment el a fele, a többit a kikötői rendész kapta, cserébe egy kicsit elnézte a mérleget, és Tom ezertíz tonna érccel indult vissza. Az úton nem volt semmi baj (miért is lett volna, ezeket a vén bárkákat annakidején tíz százalékos túlbiztosítással építették). Tom felvette a premcsit, és röhögött a markába.
A pénzből futotta sztereovizorra, meg az újabb láda pezsgőre, sőt, ezúttal egy üveg valódi örmény konyakot is sikerült kéz alatt szereznie. („Befektetés nélkül nincs üzlet. Világos?”– mondta Tom.) Igaza is volt, most is ment minden simán. Annál nagyobb volt a meg-rökönyödése, amikor elszámoláskor egy fillér prémiumot sem kapott, mert ezerhúsz tonnájával a mennyiségi rangsor utolsó helyén állt. Úgy látszik, a többiekben is volt üzleti érzék. Különösen jól ment a váltótársának: ezerszáz tonnával ő vezette a sort.
„No, öreglány, most kapaszkodj!” – mondta Tom. (Az űrhajóját mindig is nőnek képzelte, igaz, elég szeszélyes jószág volt. Persze ez a korral jár, és ez a teherűrhajó nem volt már éppen fiatal.) – „Óvatosak leszünk. Világos?” – tette hozzá, és lenyomta az indítógombot. Az űrhajón ezerháromszáz tonna érc volt. Még a kormányfülke is azzal volt tele.
Ami azt illeti, az öreglány kapaszkodott is, megúszták az utat. Csak leszálláskor történt egy kis baj. Túl nagy volt a földet érési sebesség, és a bal kettes-hármas fúvókák a hajtóművükkel egyetemben kinyiffantak. Apróság. Tom felvette a legmagasabb prémiumot, és nevetnie kellett, ha arra gondolt, hogy a javítás már a váltótársa baja, az ő idejéből vesz el.
Jól számított. Legalábbis részben. A javításnak tényleg a váltótársa idejére kellett volna esnie, csak hát az se volt bolond. Egy kis ügyeskedés, és a minőség-ellenőrzés nem vette észre a hibákat. Így az űrhajó nem került szerelőműhelybe. Igaz is, maradt még öt hajtómű. Repülni annyival is lehetett.
Tom igen jókedvűen érkezett, jól állt a versenyben. Egyébként is jól állt, szabadságát Budapesten töltötte (már sokan mesélték neki, hogy milyen barátságos kis hely, és Tom egy „Megnézzük, világos!?”csatakiáltással odarepült). Megismerkedett egy lánnyal, akinek ugyan teljesen kimondhatatlan neve volt (Fehérvári Annamáriának hívták), de Tom ennek ellenére vagy tán éppen ezért (ki ismeri itt ki magát?!) életében először szerelmes lett. Ami persze önmagában szintén nem lett volna baj.
Tom tehát igen jókedvűen érkezett. Ám elég gyorsan elromlott a hangulata, ahogy meglátta az űrhajóját. Mert annak határozottan roggyant lett a külseje, nem is szólva arról, hogy szivárgott a reaktor hűtővize, ráadásul már csak három hajtómű volt üzemképes, és a használható fúvókák mind egy oldalon voltak.
Kellett a pénz (most aztán igazán!), hát mondanom sem kell, hogy Tom azért felszállt a bárkával. Még visszafelé is elindult, de valahol feleúton (hogy pontosan hol, az sosem derült ki, mert akkorra már a fedélzeti számítógép is bemondta az unalmast) a bárka egyszerűen darabokra ment. Ha az egészben van valami különös, hát az, hogy véletlenül épp arra járt egy hajó, és felszedte az egyik roncsdarabbal a semmibe száguldó Tomot.
Itthon az okosok persze fegyelmit varrtak a nyakába (még jó, hogy kártérítést nem követeltek!), mondván, hogy nem lett volna szabad felszállnia, ha tényleg annyira rossz volt az űrhajó, bár, tették hozzá (és ez volt a legszebb az egészben!), a kikötői minőségbiztosítás iratai cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy a Sellő (ez volt az öreglány hivatalos neve) állapota felszálláskor kifogástalan volt.
Annamária örült, hogy Tomnak nem esett baja, és tulajdonképpen Tom is boldog volt, miután összeházasodtak, és átment az egyik utazási irodához, ahol mostanában kirándulókat visz a Holdra. „Kisebb a pénz – mondogatja Tom – de nyugisabb is. Világos?”
Erre az esetre pedig gondolni sem szeret. És talán igaza is van: tulajdonképpen beszélni sem érdemes róla.

2016. június 8., szerda

Nem scifi 11.





TELEVÍZIÓM TÖRTÉNETE

Televíziót vettem. Nem azért szántam rá magam mintha nem tudtam volna mit kezdeni az estéimmel. Igaz, hétfő kivételével, akkoriban hétfőn még nálunk nem volt adás, és ilyenkor rendre összejöttünk a srácokkal valamelyikünknél, egyedül voltam, de szeretek olvasni, és azt hiszem, életem végéig sem fogok végezni mindazzal a sok könyvvel, amit szeretnék megismerni. Nem mondom, néha jó lett volna megbeszélni valakivel ezt-azt, vagy egyszerűen csak elüldögélni kettesben – mondjuk Lídiával – de ez más ügy.
Ha televíziót vettem, annak az volt az oka, hogy elvárták tőlem. Nem mondták, de bent a cégnél, meg hétfő esténként is folyton arról vitatkoztak, mi ment a tévében, esetleg arról, hogy mi nem ment, és miért. Így aztán döntenem kellett: lemondok a hétfő estékről is, vagy behódolok én is a varázsdoboznak.
Az ember alapvetően társas lény. Vettem tehát egy készüléket. Elég olcsón jutottam hozzá, a bizományiban találtam, kis képernyős, de nem vagyok nagy igényű. Ott az üzletben bekapcsolták, volt kép is, hang is, hát becsomagoltattam, kifizettem.
Itthon aztán rákötöttem a központi antennára, bekapcsoltam, de csak apró szürke pontok táncoltak a képernyőn. Persze rögtön arra gondoltam, becsaptak. Az az igazság, hogy nem nagyon értek a műszaki dolgokhoz, ezért vásárláskor mindig egy kicsit zavarban vagyok, mikor a készülék műszaki adatait sorolgatják nekem. Örülök, ha nem derül ki tudatlanságom. Alaposabban meg kellett volna néznem, de hát késő bánat. Gondoltam, nincs minden veszve, ha becsaptak, úgyis mindegy. Odatettem egy széket a kisszekrény elé (azon állt a tévé), levettem a hangot, hogy ne halljam az idegtépő sistergést, és leültem, hogy szemügyre vegyem a szerzeményemet. Mindenekelőtt felfedeztem, hogy a három gombon kívül, amiről tudtam, hogy mire való, volt rajta még néhány, mégpedig a hangerőszabályzó mellett kettő, a fény és a kont-rasztbeállító mellett pedig három-három.
Miután ilyetén módon a feladat a vártnál is bonyolultabbnak ígérkezett, engedélyeztem magamnak egy kis pihenőt. Kimentem a konyhába, és főztem egy kávét. Közben egész jó kedvem lett, még dudorásztam is. A kávéval leültem a készülék elé. Nagy kedvem támadt, hogy minden gombot kipróbáljak. Kicsit féltem ugyan, de szerintem más sem tudta volna legyőzni a kísértést.
Először a hangerőszabályzó melletti egyik gombot nyomtam be, aztán még egyet, még egyet, és talán még egyet a kontrasztbeállító mellettiek közül is. Hányszor átkoztam és hányszor áldottam aztán ezt a pillanatot! Hogy miért is nem fegyelmeztem meg magam, miért is nem jegyeztem meg, hogyan csináltam! A helyzet ugyanis az, hogy a benyomás után a gombok automatikusan visszaugrottak eredeti helyzetükbe, így aztán nem látszott, melyik van benyomva, és melyik nincs. Ha akkor nem ilyen esztelenül esem neki a tévének, minden másképp alakult volna.
Persze mindez csak jóval később jutott eszembe. Akkor még azt hittem, minden rendben van. A képernyőről eltűntek a mákszemek, és szemet gyönyörködtető zöld-arany ragyogás áradt belőle. Csodálatos napsütötte táj, a fűben apró kék-sárga-piros virágok… Adtam rá egy kis hangot, egészen finom zene szólt belőle, talán Bach… Egy darabig ültem és bámultam, aztán rászántam magam, hogy rendet csináljak, és behozzam a vacsorát. Nem volt könnyű otthagyni az új tévét. Igazán jó a műsor is, gondoltam, de azért helyére tettem a széket, és kimentem a konyhába. Meggyőztem magam, hogy ez magyar adó, merthogy a ház központi antennája biztos arra van beállítva. Vagy mit tudom én.
Épp a kenyeret szeltem, amikor belém vágott a felismerés: de hiszen én nem színes televíziót vettem! Tudom, milyen képpel nézett rám az a pasi az üzletben. Hogy ma már senki nem vesz fekete-fehér készüléket. Vagy gyűjtő vagyok, kérdezte. Én morogtam valamit, erre békén hagyott.
Késsel a kezemben rohantam be a szobába, ránéztem a készülékre. Most valami ideges, izgatott táncot mutattak, a zene is más volt, Honegger vagy Bartók… De a táncosok közt imbolygó fények most is színesek voltak: vörös-narancs-kék-lila… Rettenetesen zavarba jöttem. Talán vissza kellene vinnem? Hiszen a színes sokkal drágább! De aztán meg az jutott az eszembe, hogy ezek szerint olyan tévét sóztak rám, amiről azt sem tudták, hogyan működik. Akkor pedig megérdemlik, hogy ráfizessenek!
De azért úgy döntöttem, egy napra ennyi elég is volt a meglepeté sekből. Ki is kapcsoltam. Elhatároztam, hogy a srácoknak nem mondom meg, mi újság, majd leesik az álluk hétfőn, ha eljönnek (mert éppen én voltam a soros). Másnap azért szorongva lestem, miről is be-szélgetnek. Valami amerikai filmet emlegettek, azt nem láttam, biztosan később adták, gondoltam.
A dolog akkor kezdett nagyon furcsa lenni, amikor vasárnap este végignéztem az adást. Illetve este hattól éjfélig ültem a tévé előtt. Épp csak vacsora idejére hagytam ott kedvenc karosszékemet, amit az olvasólámpa alól átcipeltem a tévé elé. Elég változatos volt a műsor, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy hétfőn reggel, amikor bementem, a srácok már megint olyasmiről vitáztak, amit nem láttam. Dühös voltam, de arra gondoltam, este majd tisztázódik minden.
Úgy intéztem, hogy a meglepetés minél nagyobb legyen. Ahogy megjött Franci (mindig ő volt az első), betessékeltem a szobába, és azt mondtam, még dolgom van a konyhában. Bent pedig már be volt kapcsolva a tévé, szerencsére volt adás is. Amikor Zolti, meg Jenő megérkezett, Franci már elmélyülten bámulta a színes villódzást. Mit mondjak, boldog voltam.
De örömöm nem tartott soká. Megjött Gézu, és mindjárt azzal kezdte, hogy kijött hozzám a konyhába, mondván, hogy kapcsoljam ki a tévét, mert beszélgetni jöttünk össze, nem pedig a szokásos bambaságokat bámulni. Bementem, kikapcsoltam. Erre Zolti kezdett dühöngeni, hogy amikor ilyen jó műsor van, épp a kedvenc együttese játszik, mégpedig élő koncerten, akkor mi a fenének ugrálunk – és újra bekapcsolta. Ezen persze jól összekaptunk Gézuval, beleavatkozott a vitánkba Jenő is. A vége persze az lett, úgy felpaprikázódtak, hogy mind otthagytak, fogadkozva, hogy sose jönnek többet hozzám.
Kicsit ki voltam bukva (rájuk, meg erre az átok televízióra is), úgyhogy kikapcsoltam, még a villanyt is leoltottam, és a sötétben leheveredtem a kanapéra. Már kezdtem megnyugodni, mikor csöngettek. Elfojtottam egy cifra káromkodást, feltápászkodtam, villanyt gyúj-tottam, és kimentem megnézni, ki az. Gézu volt.
– Kapcsold be a tévét! – mondta köszönés helyett.
– Egy frászt! – mondtam. – Elment az eszed teljesen? Az előbb az volt a bajod, hogy szól, most meg…
– Kapcsold be, ha mondom! – tolt félre az ajtóból, és már nyomakodott is befelé.
Bekapcsoltam. Valami színházi közvetítés lehetett, mert két bohócforma figura ágált a képernyőn.
– Idehallgass! – mordult rám Gézu. – Ez miféle adó?
– Fogalmam sincs – vallottam be töredelmesen. – Ez jön be a központi antennával. Magyarul beszél. Azt hittem, ez a közszolgálati…
– Te nem szoktad megnézni a műsort? – bámult rám olyan szemmel, mintha azeredendő bűnt épp most követtem volna el. – Szóval a központi antenna… Hát idenézz! – tartott elém egy műsorfüzetet. – Látod ezt? Első csatorna: vetélkedő. Második, tessék, ez meg a harmadik: nincs ilyen adás. Kereskedelmi adók: semmi. tessék. Semmiféle koncert nincs sehol! Körzeti stúdió: adásszünet. De külföldi adó, ami magyarul beszél, és ilyen műsort sugároz… nincs, nincs, nincs!
– Nincs ilyen adás? – kérdeztem. –De hát akkor mit néztetek az előbb? Furcsa.
– Több mint furcsa – mondta Gézu.
Még mondani akart valamit, de akkor megint csöngettek. Jenő érkezett.
– Nincs is ma ilyen adás – mondta. – Hol az a koncert? – és berontott a szobába, amikor megint csöngettek.
– Nyitva van! – kiabáltam ki, mert hogy csak Zolti lehet, meg Franci.
Persze, hogy ők voltak. Ők is azért jöttek vissza, hogy közöljék velem, amit már úgyis tudtam.
Természetesen rögtön vitába kezdtek, hogy miféle műsor lehet ez, hogyan működhet a tévém. Csak úgy röpködtek a műszaki kifejezések (csak tudnám, hol tanulták, hiszen ők is közgázt végeztek, akárcsak én). Közben kétszer is kiküldtek valami harapnivalóért, felették az összes tartalékomat, ráadásul éjjel kettőkor (még mindig tartott az adás) kávét akartak velem főzetni. De akkor már megelégeltem, és hazazavartam őket, hogy inkább másnap folytassák.
Ezt valószínűleg nem kellett volna mondanom, mert annyira komolyan vették, hogy egész héten a nyakamon ültek, azzal kísérleteztek, mivel lehet befolyásolni a műsort. Szombaton végleg összevesztek (pedig egy tévészerelőt is elcipeltek hozzám) valami olyasmin, hogy ha egyszerre többen nézik a tévét, akkor a hangulati impulzusok egyszerűen összeadódnak, és ez hat a műsorválasztékra, vagy hatványozással kell számolni. Ekkor már állandóan kiabáltak, és az asztalt csapkodták, úgyhogy olvasni a konyhában sem lehetett tőlük. Azt hiszem érthető, hogy végül is kitiltottam őket a lakásomból. De az ügy még ezután sem ült el, benn a munkahelyünkön is folyvást erről vitatkoztak, úgyhogy lassan híre ment a dolognak, és mindenki meg akarta nézni a „furcsa” televíziómat.
Persze a sok kellemetlenség mellett jó is volt a dologban. Nem volna szép, ha letagadnám, mennyire dagasztotta a büszkeségem, hogy például Katika, a főnök titkárnője (hogy micsoda bomba nő, azt fölösleges részleteznem) bejött a szobánkba, odajött az asztalomhoz (példa nélkül álló eset), és ott, Zoltiék előtt megkérdezte, feljöhet-e hozzám valamelyik este egy kicsit tévézni.
Szép estének ígérkezett, Katika kedves és engedékeny volt, csak a szeme úgy rátapadta a képernyőre (csókolódzás közben is), hogy minden kedvem elszállt. Így aztán hagytam, hadd nézze a krimiket (az ment egyfolytában, mióta belépett az ajtómon), kimentem a konyhába, és egész este olvastam. Csak az ajtócsapódásról vettem észre, hogy elment.
– Mégis csak siker – gondoltam ágyazás közben. – Ebből még fizetésemelés is lehet.
De csalódnom kellett, úgy látszik, Katika mégsem volt elégedett.
Mindenesetre ez adta az ötletet, hogy meghívjam Lídiát vacsorára. Ha Katika nincs, talán sose szántam volna rá magam (nem csak műszaki ügyekben, de nőügyekben is elég járatlan voltam). Már régóta szerettem, és úgy éreztem, én se vagyok egészen közömbös számára (néha sikerült együtt ebédelnünk az üzemi étteremben, és ilyenkor mindig nagyon kedvesen nézett rám).
Amikor legközelebb összefutottam vele az ebédlőbe menet, minden bevezetés nélkül megkérdeztem, nem akarja-e megnézni a tévémet. Egész ebéd alatt a dolog nagyszerűségéről áradoztam, még műszaki kifejezéseket is használtam (ezzel magamat is megleptem), de Lídián valahogy nem látszott, hogy el volna ragadtatva. Igaz, talán nem kellett volna arra hivatkoznom, hogy már Katika is megnézte, de ez csak később jutott eszembe.
Elképzelhető, milyen ideges voltam, amikor végre megszólalt a csengő, és az ajtó előtt ott állt, Lídia.
– Be se engedsz? – kérdezte, mert tényleg elálltam az ajtót.
Gyorsan beszaladtam, hogy megnézzem, rendben van-e minden, aztán ki akartam szaladni a konyhába, hogy megnézzem, ott is minden úgy van-e, ahogy szeretném, de a szoba ajtajában nekiütköztem Lídiának, ő még éppen jött befelé. Ez is jól kezdődik, gondoltam. Mikor a vacsorás tálcával beegyensúlyoztam a szobába, Lídia épp a tévé előtt állt.
– Olyan homályos a kép! – mondta. – Állítok rajta, jó?
És… minek magyarázzam? Mire tiltakoztam volna, valami gombokat megnyomott – sose derült ki, melyikeket – és a kép eltűnt, csak az apró kis pontocskák rohangáltak, a szobát betöltötte a jól ismert sistergés.
– Jaj! – kiáltott fel Lídia. – Csak nem rontottam el?
– Nem számít – mondtam (és ami a legfurcsább, így is éreztem). Letettem a tálcát, és kikapcsoltam a készüléket.
Kellemes esténk volt. Mit mondjak még? Mikor összeházasodtunk, eladtuk a televíziót.

2016. június 2., csütörtök

Nem scifi 10.





I.G.Á.

A tér sarkán megragadta valaki a karom.
– Kérem, ne haragudjon…
– Mit akar? – kérdeztem dühösen, mert siettem volna hazafelé.
– Nem tudja, hol van itt egy I.G.Á.? – kérdezte a pasas.
– Nem – mondtam.
– Mit keres? – kérdezte egy kalapos, középkorú férfi, aki meghallotta a kérdést.
– Valami igét vagy igát… zavaros… – mondtam.
– Nem iga! Időgépállomás!
– Ja? Állomás? – kezdtem türelmetlen lenni. Ilyen hülyeség. – Na, ide figyeljen. Itt felül a villamosra, és három megálló a vasútig.
– Nem vasút. I-dő-gép-ál-lo-más! – kiabált most már az idegen.
– Mit dumál ez az ürge? – kérdezte egy szőke bajuszos férfi, aki megállt a kiabálásra.
– Valami vidéki pasas… – mondtam.
– Dehogy vidéki. Bolond – mondta a kalapos.
– Mi az? Zsebtolvaj? – szólalt meg ekkor egy nagydarab, legalább száz kilós asszonyság.
– Talán közveszélyes is… – állt meg egy újabb férfi.
– Rendőrt kell hívni – jelentett ki határozottan a nagydarab nő, és többen helyeseltek neki. Már vagy egy tucat ember tolakodott körülöttünk.
– De kérem, én csak… – próbálkozott az idegen.
– Jön már, ne engedjék meglépni! – kiáltotta valaki.
– Tizedes úr, ez az, akit mondtam… – tüsténkedett egy kis alacsony, tanárforma emberke.
– Ez az őrült molesztálja a nőket! – sikított egy női hang.
– Felháborító, hogy mik vannak! – hallatszott a tömegből, amely egyre duzzadt. Már nem is lehetett közlekedni a tér sarkánál.
– Kérem, dehogy… Csak eltévedtem…
– Menjenek a dolgukra, emberek. Húzódjanak hátrább… – mondta a rendőr, és az idegenhez fordult. – Nem ismerős erre?
– Még nem jártam a huszadik században. És…
– Ugye hogy őrült! Mondtam én! – szólt bele megint valaki.
– Maradjanak már csöndben! Nem hallom a legjobb részt! – mondta egy borízű hang.
– …eltévedtem. – folytatta az idegen. – Meg tudná mondani, hol van itt a legközelebbi I.G.Á.?
– Most figyeljen! – mondta a bajuszos.
– Mit keres tulajdonképpen? – kérdezte a rendőr.
– Mindjárt kirukkol a hülyeségével! – szólt bele megint valaki.
– A legközelebbi időgépállomásra szeretnék eljutni – mondta egyre kétségbeesettebben az idegen. – Hogy visszamehessek!
– Értem… Persze… – mondta a rendőr. – Jöjjön velem. Mindjárt telefonálunk, és intézkedünk. Maguk meg oszoljanak, nincs itt semmi látnivaló! Azzal karon fogta az idegent, és elindult vele a rendőrkocsi felé. Utánuk indultam.
– Köszönöm… – mondta az idegen. – Annyira bosszant, hogy eltévedtem… Figyelmeztettek, hogy csak a kijelölt úton járjunk, de valahogy eltévedtem. Biztos megérti…
– Hogyne – mondta a rendőr. Szóval időgépállomást keres.
– Igen. Tudja, a feleségem barátnői… a férjük már mindnek utazott. És a feleségem… nem mondta, de láttam rajta, hogy elvárja tőlem. Pedig ez csak hősködés. Még kísérleti stádium. Biztos megérti. Maga nős?
– Két gyerekem van – mondta a rendőr.
– Akkor megérti. Mit tehettem volna. Pedig szerintem, ha az ember utazni akar, ruccanjon ki a Holdra, esetleg a Marsra. Elég érdekes az is. Nincsen igazam?
– De. Igaza van.
– Mert mire jó ez? A héten is ketten nem jöttek vissza. De ez most divat. Tudja, milyen az…
– Persze. Várjon egy percet. Telefonálok. De ne menjen sehová!
– Dehogy megyek. Örülök, hogy végre egyenesben vagyok.
– Akkor jó. Rögtön… Halló! Mentők? Küldjenek egy kocsit a Petőfi térre. Van itt egy őrült… Nem… Nem látszik dühöngőnek… Időgépet keres vagy mit. Meg, hogy kiruccan a Marsra… Hogy már elindult? Rendben… No, pár perc, és itt lesznek.
– Köszönöm, hogy segített. Csak legyek egyszer otthon. Dehogy utazom többet! Elég volt! Nekem már beszélhetnek akármit!
– Maga tudja… Nézze, már itt is a kocsi!
Tényleg gyorsan megjött a mentő. Jó, ha két perc eltelt.
– Itt ez a jele az I.G.Á-nak? – kérdezte az idegen, amikor megállt mellettünk az autó. – Ez a kék virág? Nálunk egy kétfelé mutató kék nyíl… Hát még egyszer köszönöm – fordult vissza a rendőrhöz. – Üdvözlöm a gyerekeit. Meg a feleségét. Viszlát!
– Viszlát…! – mondta a rendőr, aztán amikor a pasas bemászott a rohamkocsiba, megkérdezte a fehérköpenyes mentőst. – Doktor úr, minden rendben?
– Igen, tizedes úr. De azért érdekes…
– Micsoda?
– Ez az időgépállomás-dolog. A héten már ez a harmadik, aki keresi.
– Legalább nem unatkoznak majd együtt – mondta a rendőr.
– Ez is egy szempont. No, minden jót –A mentős, beült, becsapta az ajtót.
– Viszontlátásra! – kiáltott a szirénázó mentő után a rendőr. – Na, menjünk – mondta, aztán hozzám fordult. – Tényleg érdekes. Nem gondolja?