Tükörcserepek 9.

Költői pályám

 Igazán bizalmas kapcsolatban csak nagyanyával voltam . Bátyáim nagyok voltak, anya is dolgozott. Apu meg rettentően elfoglalt volt, és távoli, abszolút tekintély.

  Szomorúan tapasztaltam, hogy bátyáimat még partnernak tekintette, én mindig kisgyerek maradtam a szemében (velük még sakkozott, pingpongozott, kártyázott, velem már nem). Én örökre Jocóka maradtam. Ezt csak akkor tudtam felfogni, elfogadni, mikor már nem volt okom kételkedni saját felnőttségemben.

  Alighogy megtanultam írni, nekifogtam a versírásnak is. Egy fehér, vékony fedelű, ötven filléres vonalas füzetbe írtam be cédulákon született verseimet, de előtte még nagyanyának felolvastam őket.   Szegény ezt is elviselte, sőt, gyakran elkérte a cédulát, hogy eltehesse művemet. Számomra a költészet alfája és omegája akkor Petőfi volt. Ahogy szaporodtak a versek a füzetben, úgy lettem egyre nagyétkűbb.

  Összeszámoltam, Petőfinek hány verse van kötete tartalomjegyzékében, s egyszerű számtani művelettel megállapítottam, mennyire közelítettem már meg az ő költői nagyságát.                                            

Tükörcserepek 8.

Mesemondó tündérem

  Olvasni hamar megtanultam. Az írás-olvasás annyira mindennapos volt körülöttem, hogy a dolog szinte magától ment végbe. Különösen jó hatással volt értelmi fejlődésemre (ez elég nagyképűen hangzik, de hát mit tegyek? Akkor még biztos volt minek fejlődnie) az a rengeteg vers és mese, amit nagymamámtól kaptam. A verseket fejből, a mesét mindig könyvből kaptam. Szegényt örökké meséért nyúztam: a nap jó részében kettesben voltunk otthon, de persze neki el kellett intéznie a bevásárlást, és meg kellett főznie az ebédet. Hajnaltól késő estig talpon volt, s bizony el is fáradt rendesen.  Én pedig, mai szemmel nézve (remélem, nem elviselhetetlenül) kíméletlen voltam: mesét, még, még!

  Szemüvegben olvasott, és bizony néha előfordult, hogy egy hosszabb mese közepén elbóbiskolt. Ilyenkor még meg-megismételte az utolsó szót, mielőtt feje előre bukott, és szemüvege lecsúszott az orráról. Én meg felköltöttem, néha csúfolódtam a szóismétlés miatt, de ő nem haragudott meg, mesélt tovább. Ha én mesélek, belül máig az ő hangját hallom.

  Semmit sem értettem abból, amit utolsó évtizedében átélt. Ma szégyenkezem akkori magam miatt, ahogy semmiről tudomást se véve élveztem türelmét, csak nekem szóló kivételezését, ahogy például a fillérre kiszámolt kevéske rábízott pénzből (neki kellett abból kigazdálkodnia a mindennapi ebédet, reggelit, vacsorát,) képes volt nekem néha öt deka kekszet venni titokban reggelire, vagy ebédkiegészítésül egy kis külön tejbegrízt főzni.

  Nem tudtam, nem vettem észre, hogy lett egyre kisebb, egyre magányosabb, és miért mondogatta időnként olyan elkeseredetten:

  --Úgy itt hagylak benneteket, mint Szent Pál az oláokat!

  Mindig így mondta: „oláok”. 

  De hát nem volt hová mennie.

  És aztán tényleg elment.

Tükörcserepek 7.

Bandaháborúk

  Apu ritkán mesélt magáról. Hogy hogy nem, egyszer mégis kibukott belőle:

  -Hogy micsoda verekedések voltak Mezőkovácsházán! Azt ti elképzelni se tudjátok. A felvég meg az alvég között. Persze ez se olyan egyszerű. Mert ott református Kovácsháza állt szemben Zsidókovácsházával. (Boldog idők! Amikor reformátusok és zsidók – majdnem egyenrangúként, boldogan agyba-főbe verhették-verték egymást). Onnan mindenki tépetten, sebeit nyalogatva, büszkén vánszorgott haza. Szerencsére manapság ilyen már nincs.

  Tudom, persze, akkor még ő is gyerek volt. Hisz tíz évesen nekivágott a világnak: irány Pest!

  Lehet, hogy ez azért került szóba, merthogy én gyáva vagyok.

  Az egész úgy kezdődött, hogy négyen a környékről együtt jártunk óvodába. Illetve inkább hazafelé jöttünk együtt. Andris (aki az egyetlen igazi barátom volt nagyon sokáig), Zsolti, Robi és én. (Később általánosban is mind a négyen ugyanabba az osztályba jártunk.)

  Aztán egy napon a körút sarkánál feltűnt három idegen fiú, és csúfolni kezdtek minket, pofonokkal fenyegetőztek. Mi nagyyoknak, iskolásoknak véltük őket. Egy darabig próbáltunk inkább kerülővel járni, az Alföldi utca felé. De aztán végül kiderült, hogy nem a rendes úton jöttem haza, kénytelen voltam bevallani, hogy félünk azoktól az idegenektől. 

  -Ugyan – mondta apu. – Legyetek bátrak!

 Másnap megpróbálkoztunk a bátorsággal, de semmi jó nem sült ki belőle. Csúfolódás, fenyegetődzés, a végén futva menekültünk onnan.

  Este otthon apu elővett:

  -Tudod, ma titokban eléd mentem az óvodához. Megnéztem, hogy jöttök haza. Láttam azokat a "félelmetes" idegeneket is.  Csak hárman vannak, és nem is nagyok vagy erősek. Miért féltek tőlük? Anyámasszony katonái! Ha megtudom, hogy még egyszer elszaladtok, ahelyett, hogy jól megvernétek őket, én foglak téged megverni. Értetted?

  Másnap elmondtam a többieknek is apu véleményét. Kihúztuk magunkat, és nem futottunk el. Két nap alatt az idegen gyerekek megunták a dolgot (így, hogy látták, nem félünk, már tök unalmas volt nekik az egész).

  Évekkel később egyszer még találkoztam területvédő bandával, de az már egy egészen másik történet.

Tükörcserepek 6.

A nő bajjal jár

   Igen.

  Életem legfontosabb mozzanatainál nők álltak (igaz, néha - pl. születésemkor - inkább feküdtek) mellettem.

  Első nagy kalandom még az óvodában esett meg. Úgy rémlik, tízóraiosztás volt. Szép rendben, kettesével álltunk sorban, hogy odajárulhassunk a kosárhoz, amiből óvónénink az előre elkészített adagokat osztotta ki. Párom egy kislány, Frank Ági volt. Talán türelmetlenebb, talán éhesebb volt a többieknél. Mikor az élre kerültünk, nagy tettre szánta el magát, hogy elsőbbségét biztosítsa.

  Lazán lógó karral, kézen fogva álltunk. Aztán jobb kezével hirtelen szájához rántotta a balkezem, és teljes fogsorral beleharapott csuklóm belső oldalába. Fájt, vérzett. Üvöltöttem.

  Így végül mindketten kimaradtunk a tízóraiból. Ő büntetésből, én, mert mással voltam elfoglalva: mosdás, fertőtlenítés, kötözés.

  A seb szerencsére nyom nélkül gyógyult. Viszont megtanultam, a nőkkel óvatosnak kell lenni.