2016. december 28., szerda

Feltámadt klasszikusok 12


SAMUEL BECKETT

PING-PONG


  Fehér labda a fehér asztal fölött. Ahogy feszül a kezekben. Körös-körül hatalmas fehér transzparensek a fehér csend ülte tájban. Rajta lángoló, fehér betűk. Csak az nem látja, aki nem akarja. Látás. Fehér izzás a koponyaűrben. Ping.
  Igazságot kell szolgáltatni a fehérnek. A mindenkinek rémlő fehér éjszakáknak. Az egykor felvett szürkévé fakult fotográfiák békebeli boldogságának. Le a mindenféle filozófiákkal, metafizikákkal. Félre a félreérthető gondolatokkal. És egyáltalán. A gondolatokkal. Tisztelet a minden korok hervadhatatlanul virágzó, az egyetlen igazságot kimondó természettudományainak. A hagiográfiának, az ortográfiának, a főnökfiának, a pornográfiának. A kivillanó mellek fehérségének. A bimbóknak és más természetű nyíló virágok illatozásának. Pong.
  Elmúltak az elmúlt nyolc évek csapnivaló, elcsapott kapitányai. Elvetélt ötletek, meg nem szült válaszok. Fekete fejek kolibri pompázatú bukásai. Fekete tündöklések nevetséges igyekezete, hogy örökre, hogy feketével, hogy kéménybe korommal. Beírni a beírhatatlant. Kormos kémények iránti füstös nosztalgiák. Begőzölt vágyakozások tengeri gőzösök parancsnoki hídja után. Ping.
  Csak a nagy fehér fog nagyszerűen egybe fogni mindent. Egyetlen színben a prizma összes színe. A hétszínvirág igazi színe: a fehér. Már áll a rúd, rajta a zászló. Fehér lobogás a fehér égbolt előtt. Előre Vadkeletnek. Előre a fehérig. És tovább. Ahol már nincs se szín, se színtelen, nincs más, csak a fehér lovon léptető fehér tengerészkabát seszínű unokája. Pong.
  A nagy fehér világ olyan, akár egy hivatal. Asztalonként egy test. A közeli és távoli rokonok többé-kevésbé ismerik egymást. Unokaöcsikéik és nagybácsikáik, hugicáik és nővérkéik egymásnak. A sorrend tetszőleges. Nézőpont kérdése. Onnan nagybácsi, innen unokaöcs. Vagy fordítva. Esetleg unokahúg. Még a nemek is elmosódnak a tömegben. A tolongásban még így sem mindig ismernek egymásra. A testek alapvetően négyfélék. A testek rendje a testet öltött rend. Ping.
  Egy: a szakadatlanul jövő-menők. Már azt hiszed, végre mennek, de kiderül, ellenkezőleg. Most jönnek csak igazán. Valakinek mindig tenni-vennie kell. Szerkeszteni, megírni, előterjeszteni, javasolni, iktatni, titkosítani, archiválni. Akármit. Ezektől lehetetlen szabadulni. Agyukat uralja az égi létra fehér ragyogása. Amelyen föl, föl, egyre följebb emelkednének. A fokok száma végtelen. A létra egyre lejjebb ereszkedik. Az emelkedés így puszta illúzió. És a világ maga is virtuális. De a virtuális emelkedés is emelkedés. Kitart a végsőkig. Ahogy a test is kitart a végső, titokzatos archiválásig. Pong.
  Kettő: akik olykor-olykor megállnak. De ez így nem pontos. Mert bár kihalt belőlük a mászás vágya, azért még különös módon néha fel-feltámad. Ilyenkor az illető létrakeresőbe indul, vagy beáll a legrövidebb, vagy legközelebb eső sorba. Erőszakoskodásaikkal az ilyenek zavarják meg leggyakrabban a nagy, fehér világ nyugalmát. Pedig néha egészen értelmesnek látszanak. Ha hagynák, talán még a gondolkodásra is képesek volnának. De ehhez nem jutnak hozzá. Mintha már-már felismernék a célt. Ha van cél egyáltalán. De mire ez bekövetkezhetne, elsodorja őket az áradat. Vagy a fehér szél vihara. Vagy egyszerűen eltompul az agyuk a világot betöltő fehér ragyogástól. Ping.
  Három: akik, ha csak el nem zavarják őket, sosem hagyják el egyszer elfoglalt helyüket. S ha mégis kitúrják őket, azonnal lerogynak az első szabadon hagyott helyre. Hogy ne kelljen mozogniuk. Ezek semmihez sem értenek. Ezeknek mindenről határozott, fehér véleményük van. Szereljék a hálót az asztal alá, javasolják. Üssék az ütőt a labdával, javasolják. Fehérítsék ki a fehéret, javasolják. Megkülönböztetni nemigen tudják az asztalt és a labdát, vagy az ütőt és a hálót. Igaz, nem könnyű, hiszen valamennyi fehér. Az ilyenek roppant veszélyesek. Sosem lehet tudni, mikor mozdulnak mégis, mikor térnek át szavakról a tettekre. Amíg csak vannak, olyanok, mint a léghajó nehezékei. Talán egyszer ki lehet dobni őket a fedélzetről, ha végre, valami csoda folytán feltűnne a cél. De ha felélednek, ha megmozdulnak, végképp kormányozhatatlanná tehetik a léghajót. Pong.
  Négy: akik nem keresnek. Ők a nemkeresők. Sem sokat, sem keveset. Őket nem érinti meg a létra utáni vágy tüze. Legtöbben valamilyen, kifejezetten számukra épített falnak támaszkodva ülnek. Egymást vagy a köldöküket bámulják. Ők a megigazultak. Akik nem keresnek, csak találnak. Egyre nagyobb falatokat harapnak le a világból. Egyre kövérebbek lesznek. Fehér testük fojtogatóan folyik rá a fehér asztalra. A hófehér háló sem állítja meg növekedésüket. Már-már ők az egész világ. Ping. Pong. Ping-pong.


2016. december 21., szerda

Feltámadt klasszikusok 11

GEORGE ORWELL

ÁLLATFARM

  Amikor a pajtaforradalom másnapján Izomagy átvette az Állatfarm vezetését, mindenki megnyugodott. Azok a félelmek, melyeket a Jones gazda visszatérését jósoló rémhírek keltettek, végképp elcsitultak, és még a húsvéti napsugár is melegebben sütött le a gazdaságra, mint egyébkor. Mindenki érezte, hogy egy korszak végképp lezárult, hogy többé nem ismétlődhet meg a múlt, és a létrejött állatokrácia a lehetséges világok legdemokratikusabbja lesz.
  – Nem mintha versenyre akarnánk kelni a világ bármely rendszerével – röffentette első parlamenti beszédében Izomagy. – Nem – folytatta –, ellenkezőleg, mi a saját utunkat akarjuk járni.
Ennek a saját útnak a jegyében a tisztelt Ház Jones gazda valamikori farmját már másnap Nemzeti Állatfarmra keresztelte át, és döntő szótöbbséggel nemzetietlennek nyilvánított minden olyan gondolatot, amely nem a pajtaforradalom és Izomagy sertéstárs dicséretének volt szentelve. Mindezt akkora lelkesedéssel, hogy a parlamenti büféből az összes pezsgő elfogyott.
  A politika szele mindent átjárt. Rövidesen új pártok, új civil szervezetek jöttek létre. A macska például, aki azelőtt szinte semmiben nem volt hajlandó részt venni, most megalapította a Lenyalt Mancsok Pártját, amelynek nevében azonnal kinyilvánította, hogy mint ellenzéki erő, természetesen nem támogatja a kormányt, de élesen elhatárolódik mindazoktól, akik a Nemzeti Állatfarm kormányát hazafiatlanul bírálni merészelik. E független és bátor kiállásáért rövidesen megkapta a Leghazafibb Állat kitüntető címet és a vele járó ékszernyakörvet, amelyet személyesen Izomagy nyújtott át neki az Állatokrácia világnapján. A nyakörvbe automata nyaksimogató volt beépítve, és ettől kezdve esténként a macskaalom felől gyakran hozta elégedett dorombolás hangjait a szél.
  Az elégedettségre persze a többieknek is volt oka bőven. Először is Izomagy a parlamentben bejelentette, hogy kiszélesítik az általános és egyenlő választójogot. Mégpedig oly módon, hogy innentől a Nemzeti Állatfarm minden lakója szabadon választhat, elmegy vagy nem megy el szavazni. Ehhez mindössze egy olyan, két tanúval hitelesített hatósági igazolványra lesz szüksége, amely egyértelműen bizonyítja, hogy már Izomagy születése előtt a pajtaforradalom rendíthetetlen híve volt. Eme feltételek fennforgása esetén általános és egyenlő joga keletkezik a nemzeti egység szellemében Izomagy sertéstársra szavazni.
  – Nem lehet kétséges – magyarázta Süvi, aki kis nemzeti szakállat növesztett, és Izomagy nemzeti szóvivőjévé lépett elő –, hogy a nemzeti egység kizár mindenféle kettős jelölést. Ahol két jelölt van, ott megoszlanak a szavazatok, és ezzel máris oda a nemzeti egység.
  Az állatoknak el kellett ismerniük, hogy Süvi érvelése támadhatatlan.
  A tökéletes egyenlőség elérését volt hivatott szolgálni az az új rendelkezés is, melynek értelmében a Nemzeti Állatfarm minden lakója jogosult volt a sertéstárs megszólításra. Igaz, ezt elég nehéz volt a gyakorlatban alkalmazni. Hiszen meglehetősen furcsán nézett ki, amikor a tyúkanyó születésnapjára küldött képeslapon ez volt olvasható: „sertéstársi üdvözlettel: csibéid”. De hát annyi mindenhez hozzá lehet szokni, ha muszáj. Ezt pedig muszáj volt.
  Mint ahogy nem lehetett kétség afelől sem, hogy valamit tenni kell a farm élelmiszerellátása érdekében. Az elmúlt időkben a termelésben eluralkodott az anarchia. Hol sok volt a tojás, hol meg tojáshiány mutatkozott, mert (például nagy melegben) a tyúkok tojtak tojni. Ugyanez volt jellemző a tejellátásra: kisebb tehéncsoportok tejvisszatartással igyekeztek befolyásolni a piacot, de csak azt érték el, hogy egyes disznók tejimporthoz folyamodtak, és némely szakértők (például a macska) véleménye szerint az import tej nemcsak olcsóbb, de ízre is kellemesebb volt. Izomagy kezdeményezésére létrehozták a Nemzeti Tikmonydát, amely nemcsak begyűjtötte a nemzet tojásait, de hetente tartozott beszámolni a farm vezetésének, hogy az egy időegységre jutó tojásmennyiség le van-e tojva. Hasonló céllal jött létre a Nemzeti Tejelde is, amely nemcsak az adókat szedte be, de farmosította a tejtermelést, és jelentős tejkivitelt bonyolított le. Igaz, az Állatfarmon továbbra is csak importtejet lehetett fogyasztani, de azt a jobb ellátás érdekében innentől hivatalosan felvizezték. Így alig különbözött a hazaitól.
  Az is gondot okozott, hogy a parlament folyamatos ülésezése miatt az állatok nem jutottak hozzá a mezei munkához. Így persze a kukoricaföldet fölverte a gyom, s a következő esztendőben már arra is kevés volt a termés, hogy a disznók jóllakjanak belőle. És bár teljes egyenlőség uralkodott, természetes volt, hogy a tyúkoknak, kacsáknak, libáknak (mint másodrendű egyenlőknek) végképp nem jutott. Szerencsére az éhínség rémét sikerült elűzni azzal, hogy a parlament kimondta, a törvény kihirdetésének napjától az éhkoppot jóllakásnak kell nevezni. Ennek eredményeképpen a korábbi, destruktív beszélgetéseket („Hogy vagy, hogy vagy?” „Éhezem, sertéstársam.”) felváltották az elégedettség himnuszai („Hogy vagy, hogy vagy?” „Jóllakottan, sertéstársam”). És ezt valóban öröm volt hallani.
  De mégsem volt teljes az egység. Nyilvánvalóan bizonyos elégedetlenség fejeződött ki abban, hogy némely erők úgynevezett Jones-őrség szervezésébe kezdtek. Ez a társaság azt hangoztatta, hogy csak Jones visszatérése, a rendszeres korbácsolás és ostorozás, az ostoba állatok rendszeres megtizedelése képes megteremteni a farm felvirágzásához szükséges rendet. Azonnal katonai önképzésbe kezdtek. Ez némileg ellentmondott annak, amit lakói otthonukról gondoltak, de Süvi elmagyarázta nekik, hogy az állatokrácia lényege éppen az, hogy mindenki szabadon kifejtheti a véleményét. Jones-ra valóban nincs szükség, mondta Süvi, de Izomagy sertéstárs már elrendelte, hogy a Jones-őrséget holnaptól Jones Baráti Kör néven kell emlegetni, és ezzel már meg is van oldva a probléma.
  A Nemzeti állatfarm híre messzire eljutott. és szép lassan megindult a más vidékeken nyomorgó állatok menete, mert ők is szerettek volna részesülni a pajtaforradalom hozta előnyökből. Értetlenül és elégedetlenül fogadták, amikor tudomásukra hozták, hogy itt csak akkor maradhatnak, ha hajlandók azonnal éhen- vagy szomjanhalni.
 – Mert – magyarázta Izomagy sertéstárs útmutatása alapján Süvi – ők együtt éreznek a menekültekkel, de azt azok mégsem kívánhatják, hogy a Nemzeti Állatfarm miattuk szűkölködni kényszerüljön.
  Mint ebből az esetből is látható, Izomagy rátermett, és kitűnő pedigrével rendelkező disznó volt. Felmenőit egészen az ifjúhegeliánusokig vissza tudta vezetni. Igaz, mióta a filozófia és a filozófusok hazafiatlanság gyanújába keveredtek, ezzel a származásával nem szokott dicsekedni. Rátermettsége nyilvánult meg abban is, ahogyan az Izomagy-menetek szerveződését fogadta. A Nemzeti Farmkommunikációs Iroda minden állatfajnál Izomagy-köröket hozott létre, melyeknek működését a kulturális alapból finanszírozták. Ezek a körök kezdeményezték aztán, hogy hetente kétszer tűzijátékkal egybekötött felvonuláson, úgynevezett Izomagy-meneten mutassák meg a nemzetállat ellenségeinek, hogy egy állatként állnak Izomagy sertéstárs mellett. A felvonulásokon a részvétel teljesen önkéntes volt, csak a távol-maradóknak kellett orvosi igazolással bizonyítaniuk, hogy nem ellenséges szándékkal hiányoztak. Ezeknek a felvonulásoknak fényét nemcsak a tűzijáték, a vízizene, de Izomagy személyes részvétele is emelte. Sőt: nemcsak részt vett, de ilyen alkalmakkor rendszerint beszédet is mondott.
  Ilyen Izomagy-menet volt december nyolcadikán, az Állatokrácia világnapján is. Miután nemzeti dalukat, az Anglia állatai-t az új hangszerelés szerint elénekelték, és háromszor körbejárták a farmot, az állatok fajonkénti rendben szépen felsorakoztak a nemzeti disznóól előtt, ahol már fel volt állítva a szónoki emelvény. Rövidesen megjelent maga Izomagy, és belekezdett szokásos, jó egy órás beszédébe. Ecsetelte a Nemzeti Állatfarm nagyszerű gazdasági eredményeit, feltárta, hogyan mentette meg személyes közbelépésével a Nemzeti Állatfarmot az ellene szőtt világméretű összeesküvéstől, egyszóval elmondta mindazt, amit így, he-tente kétszer el szokott mondani. A vége felé eléggé el nem ítélhető módon már kissé lanyhult a hallgatóság érdeklődése, egyes tyúkok fejüket a szárnyuk alá dugva el is szundítottak. Ám ekkor váratlan dolog történt.
  Belépett a kapun Bandi, az elnyűhetetlen igásló. Hogy ez a farm állatait megdöbbentette, érthető volt, hiszen igazán mégsem tudtak hinni Süvi magyarázatában, miszerint a sintérkocsi, amely a legyengült Bandit egykor elvitte, valójában az állatorvosé, csak az orvosnak a sok munkától még nem volt ideje átfesteni a feliratot. S valljuk meg, talán meg is rendült volna a hitük a nemzeti szóvivőben, ha tudomásukra jut, hogy Bandi milyen hihetetlen véletlennek köszönhette szabadulását a virslivé válás veszedelméből, hogyan vándorolt, hogyan tengődött alkalmi igavonásból, mire most végre hazaért. Csak Izomagy nem döbbent meg. Ő ugyanis fiatal disznó volt, nem élt még Napóleon idején, így hát sosem találkozott Bandival. Most éppen ünnepi szónoklata csúcsánál tartott:
  – És ha így folytatjuk, sertéstársaim, ilyen rendíthetetlen nemzetállati egységben, akkor senki és semmi nem állíthat meg bennünket, előttünk a végtelen út, és határ a csillagos ég.
   Izomagy felnézett az emelvénybe épített súgógépről, és várta, hogy kitörjön a szokásos taps. De néma csend volt. Csak Süvi akarta összeütni a mellső csülkeit, de aztán ő is meggondolta magát. Közben Bandi négy nehéz lépéssel odaért az emelvényhez, két hátsó lábára emelkedett, a mellső kettővel pedig úgy rúgta fenéken Izomagy sertéstársat, hogy az felrepült. Fel, túl az Állatfarmot határoló sövényen, túl az úton, el és fölfelé, és csak repült, repült, éppen úgy, ahogy beszédében mondotta: határ a csillagos ég.

2016. december 14., szerda

Feltámadt klasszikusok 10.




JEAN DE LA FONTAINE

A KÍGYÓ ÉS A MEDVE



Vezírt akart az állatok királya:
„Lehetne medve, sas, vagy vércse, rája,
csak vad legyen!”
„Úgy lesz, uram” – felelt tüstént a hum. pol.
(Ő dönti el, ki éhezik, ki lumpol).

„Írnok! Legyen most pályázat kiírva:
Jelentkezzék, kinek ereje bírja.
Kivántatik
vad brummogás, izmos karok karommal,
korszerű elvek, s ötlet is halommal.”

„Úgy lesz, uram” – felelt az írnok-elnök,
s futtában minden arra járót fellök,
begépeli,
s a twitteren, s a facebookon ragyog már,
olvassa medve, farkas, róka, rozmár.

Majd válogat tizenhat bölcs bizottmány:
itt jó a kar, de nincsen róla okmány,
az diplomás,
de hangja nincs, hiába volna kedve.
S a végeredmény: megfelelt a medve.

Könnyű az állatok királya dolga,
csak rámutat, s az lesz a drága szolga:
„A zöld kigyó.
A medvének bár nagyszerű az elve,
A kígyónak viszont simább a nyelve.”

A tanulság:

A sok tudás, tapasztalás ma talmi,
ha van olyan, ki jól tud nyalva nyalni.

(avagy másként:

Csak semmi szín és semmi árnyalat:
mindennél többet ér egy pár nyalat.)

2016. december 7., szerda

Feltámadt klasszikusok 9.


FRANZ KAFKA

FUSTÉLY


  K József elővette.
  Régen nem volt módja rá, hogy alaposan megszemlélje. Végül is az ember vagy földmér, vagy fölmér. A kettő nem megy egyszerre. Hát most el kellett jönnie. S ha kell, nincs mese. Jön az ember, és lesi, hátha behívják. A világ olyan, mint egy nagy hadkiegészítő hivatal, ahol ki-ki megkapja a behívóját.
  Ez a törvény. Amelyet ő persze nem ismerhet, mert a törvény valami olyan nemes, olyan fennkölt dolog, hogy hétköznapi ember még a közelébe se érhet. A törvényt a magas Házban hozzák, oda talán egyenesen az égből ereszkedik alá. Senki sem kérdezi, miért és hogyan. Úri huncutság is volna a törvény felől kérdezni. Elég, hogy ott születik. Születéséről a nemesek gondoskodnak. Fontolgatják, dédelgetik, egyik bizottságból a másikba hordozzák. A nemesek annyira pontosak, precízek, megfontoltak, annyira gondoskodók, annyira előrelátók, hogy néha óránként átírják a törvényt. Így aztán végül maguk a nemesek sem tudják, éppen mi a hatályos. Ezért a törvények a nemesekre nem is vonatkoznak. Ez így helyes, így igaz. Vagy betartja valaki a törvényt, vagy betartatja. Nem lehet egynek mindent! Ez a nagy, nemzeti egyenlőség szép kifejeződése.
  K. József nem is panaszkodott. Ő különben is már régen megkapta a magáét. Még Fridától. Úgyhogy most elhatározta, a végére jár. Persze a legjobb az elején kezdeni. A hátuljához úgyse nagyon férne hozzá. Úgyhogy nézni kezdte. Igen, így, szemtől szembe kell megvizsgálni a dolgokat. Már amennyire ez a szemtől szembe formula megfelelően fejezi ki ezt a különleges helyzetet. Most mintha nagyobb lenne, mint legutóbb, állapította meg. Vagy megcsalná az emlékezete? Igaz, ami igaz, legutóbb határozottan sötét volt, amikor használta, ott a söntéspult alatt. Vagy talán nő? Nem, nem akar ilyenkor nőre gondolni. De ha nem akar, azzal is a nőre gondol. Micsoda kelepce. És ettől még tovább nő. Már megint nő. Igen, gondolta, már megint nő.
  Határozottan nő volt, aki közeledett. Mindjárt ideér. Most mit tegyen? Eltegye? Vagy szemlélje tovább? Érdemes volna, tekintettel arra, hogy ilyenkor még az állása is egészen más, mint egyébként. Persze egyik állás olyan, mint a másik, mégis van, aki folyton az állásáért reszket. Minden kicsiségből nagyot csinálna, sírással, karmolászással, ráncigálással, markolászással, ha másként nem megy. 
  Ha nő, ha nem nő, hozzá kell szoknia, hogy figyelik. Lesik, mit beszél, mit gondol, és miért. Persze eddig is tisztában volt azzal, hogy a segédei csak azért követik mindenhová, mert szemmel akarják tartani. A múltkor is, amikor a kéményben sziesztázott, észrevette, hogy a két segéd alulról és felülről lesik a lyukon át. Micsoda lyukérzékük van. Az üresség nyilván vonzza az ürességet. Egy földmérő mégis több ennél. Nem véletlen, hogy gróf OstOst éppen őt hívta. Itt Keleten, ahol mindig mindent lehallgatnak, elhallgatnak, mindenkit kihallgatnak, határozottan kelete lehet. Már a méret miatt is. Ahogy így elnézi, megállapítható, hogy az övé elég nagy, semmi szükség, hogy a máséra irigykedjen. Bezzeg az olyan, aki már termetre is elmarad az átlagostól, mindenáron magasra akar jutni, pedig a talppont nem növeli meg egy rúd hosszát. Igaz, van, akinek a kezében, úgy mondják, a söprűnyél is elsül.
  A grófnak nyilván nincsenek ilyen gondjai. A nemesek közül való, tehát érint- és sérthetetlen. Talán magával a Herceggel is szabadon beszélhet, de ha ez nem is volna más, mint afféle mendemonda, amilyet akárhányat hallani itt a faluban, az bizonyos, hogy egy másik világhoz tartozik. A nemeseket már az autójukról vagy az öltözékükről megismerni, éppúgy, mint a püspököket vagy a bíborosokat, bár nincs afféle egyenruhájuk, bármilyen világmárka megteszi, mégis, elég egy pillantás, hogy tisztába jöjjön az ember a helyzettel.     n    Klammnak állítólag egész sorozat fényképe van, amelyen OstOst gróf látható más nemesek társaságában. Egy nagy albumban tartja őket, amelyet a fogadóbeli szobájában, a páncélszekrényben rejteget, Olga mesélte, hogy egy tavaszi ünnepen, amikor Klamm talán kissé több sört ivott a kelleténél, megmutatta neki az albumot. Persze csak a fedelét, de már az is annyira más volt, mint amit mi itt a faluban megszoktunk, hogy egyszerűen nem talált szavakat a leírására. Mi lett volna, mondta, ha a fotókat is látja? Hogy lett volna képes egyáltalán elviselni a látványt, holott ő nem akárki, Klammon kívül is ismer néhány magasabb rangú hivatalnokot, akik bejáratosak a fönti irodákba, talán még a Házba is, sőt, némelyik állítólag egyenesen a gróf személye körül szolgál, de azok félig-meddig még mindig a mi világunkhoz tartoznak, és nem a nemesekéhez, ahol nyilván már nem számít a méret. Ott a törpe is nagy embernek érezheti magát, még gróf is lehet akár.
  Amikor odalépett hozzá a nő, K. József még mindig ezen elmélkedett.
  – Te vagy az, Frida? – kérdezte, mert annyira elmerült gondolataiban, hogy nem volt kedve fölpillantani.
  – Igen, Olga vagyok – mondta Amália. – Mit csinálsz?
  K. József kinyitotta a szemét. Meggyőződött róla, hogy tényleg Frida áll előtte, derekán azzal a háromsoros gombolású csipkebetétes batisztzsebkendővel, amelyet csak akkor szokott fölvenni, ha nagyon fontos közlendője van, de K. Józsefnek ettől valahogy végképp elromlott a kedve, és csak ennyit mondott:
  – Karbantartom a fustélyomat.

2016. november 29., kedd

Feltámadt klasszikusok 8..


MARCEL PROUST
EL A TŰNT IDŐ NYOMÁBAN

Első fejezet
(a hatszáznegyvenharmadik kötetből)


   Beleharaptam Madeleine-be. Nem emlékszem, ez mikor történt, még evés előtt, vagy csak úgy, desszertnek kívántam meg közvetlenül azután, hogy elfogyasztottunk együtt egy hatfogásos vacsorát, és ott táncoltunk a holdfény illatától bódítóvá varázsolódott éjszakában, nem emlékszem, csak arra, hogy valami csodálatos, rég nem érzett melegség ömlött el a nyelvemen, valami régi, a nagynéném teába áztatott szobaleányaira emlékeztető illat, amelyet sohasem felejt el az ember, noha talán már egyáltalán nem jut az eszébe.
   Vannak ilyen éjszakák, amelyek úgy világítanak a hétköznapok közömbösen sötét folyosóján, mint tárna elhagyott mélyén az imbolygó bányászlámpa fénye, olyan vakítóan és bizonyosan, mint szürrealista író képzavarai közt a félhomály, és mégis oly sejtelmesen és bizonytalanul, amilyen bizonytalan csak az a kora gyermekkorától nyomtatott szöveg fogyasztására szoktatott, s ettől a szenvedélybetegségétől szabadulni késő öregségében sem tudó szerencsétlen olvasó lehet, aki az eltűnt idők nyomát kutatva eltévedt valahol a negyedik kötet közepe táján.
   Az ilyen éjszakákon álmatlanul forgolódom, ahogyan álmatlanság kínzott gyermekként is abban a vidéki házban, melynek éjszakai magányát csak eltévedt kísértetek gyakorta megeső kóborlásai törték meg, amiről persze szüleim merő jóindulatból egyszerűen nem vettek tudomást. Arrafelé nappal is csend volt, csak hétvégeken, különösen déltájt tűnt fel egy-egy járókelő, aki a jóízűen elfogyasztott szentbeszéd után megérdemelt vasárnapi l’hamburgere felé igyekezett. Éjszakánként nyitott szemmel feküdtem, szobámat megülte a nyár melege, s én, bámultam a mennyezet apró repedéseiből kibontakozó hátborzongatóan édes szerelmi jeleneteket, állandóan attól rettegve, és mégis egyre arra vágyakozva, hogy azok leereszkedjenek az ágyamba, amelyben ilyenkor magányosan forgolódtam. Anyám ugyanis kényesen pedáns asszony volt, nem tűrte a kilengéseket, már kora este ágyba parancsolt, hogy sötétedésre a lányok is hazaérjenek.
   Hová lettek ezek az esték, ezek éjszakák? És hová lettek ezek a lányok? Szinte már el is felejtettem őket, és Swannt is, akiről apám azt képzelte, hogy egyszerű utcai strici, holott a nagy nemzeti együttműködés keretében egész sor előkelő bordélyházat üzemeltetett Párizsban, amelyekben később nem egy bentlakóval magam is szorgosan együttműködtem, amikor, tanulmányi célzattal elmerültem a bűnös város forgatagának mélységeiben. Ezek a bentlakó lányok igen együttműködőek voltak, sosem kapta el őket a kelleténél nagyobb hév, s így a vérbajt sem kapták el a kelleténél gyakrabban. Ha valakivel ez mégis előfordult, Swann az ilyet sosem küldte orvoshoz, az volt ugyanis a véleménye, hogy aki hevességével és óvatlanságával mintegy maga idézi elő a bajt, annak nem jár támogatott egészségügyi eljárás. Az orvosi kar persze elítélte ezt a nézetet, de hát őket, ezt hamar beláttam, a puszta anyagiak, a piszkos magánérdek motiválta, tekintettel arra, hogy aki óvatos volt, és nem lett beteg, annak végképp nem volt rájuk szüksége, s mi lett volna így praxisukkal és presztizsükkel.
    Swann persze fütyült az orvosokra, akik egyébként sem tudták kigyógyítani a lányokat, akkor meg, hangoztatta Swann, minek a sok kezelés, úgyis csak a beteg szenvedését hosszabbítják meg, hadd hulljon a férgese.
   Gyerekkoromban Swann gyakran megfordult a házunkban, emlékszem, egyszer majdnem egészen száznyolcvan fokkal, amikor tévedésből anyám budoárja helyett véletlenül a gardrobszekrénybe nyitott be. Ekkoriban ő hozta házhoz nekem a lányokat, akikkel aztán jól eljátszogattam, elütve fölös időmet és a Franciska ételkölteményeitől nagyra nőtt fölös energiáimat.
   Franciska hihetetlen leleménnyel állította össze napi étrendünket. Nem engedte, hogy bármit is megérezzünk az esetleges beszerzési nehézségekből. Képes volt paréból (ügyes átfordítással) répát, facsigából éti csigát, telefonkagylóból osztrigát varázsolni (ilyenkor aztán néha napokig a gyomrunkban csöngött a telefon). Jól emlékszem egy nevezetes vasárnapi ebédre, épp babhiányos időket éltünk, ezért Franciska finom, napon fonnyasztott tavalyelőtti málnaszörpből főzött bablevest, a füstölt húst hihetetlen leleménnyel apró cipőkefe-forgácsokkal helyettesítette, amelyeket persze előrelátóan megforgatott barna és vörös cipőkrémben, hogy az illúzió tökéletes legyen. Megindító íze volt, Swannt is megindította, olyannyira, hogy futva távozott az emeleti mellékhelyiség irányába.
    Persze a lányok csak ebéd után érkeztek, és ahogy esteledett, én magam is sürgettem távozásukat, mert tudtam, hogy szobámba rövidesen anyám lép be, aki, Freud korai, lelkes tanítványaként az esti puszi ürügyén mindig fölkeresett, hogy miközben szigorúan ragaszkodott a hagyományokhoz, újra és újra arra bíztasson, merjek nagyot álmodni. A hagyományokat az a sárga vonal képviselte, amelyet még odaköltözésünk előtt festettek ügyes kezek ismeretlen célból szobám padlójára. Anyám ezt szigorú határvonalnak tekintette, és sohasem engedte meg magának, hogy ennél közelebb jöjjön, csókját is csak egy hosszú rúd végén nyújtotta át. 
   Hogy is lépte volna át a jó ízlés határát! Bűnösnek érezte volna magát, mint ahogyan engem is megbüntetett, ha a nagynénémen tévedésből vagy kíváncsiságból olyan gombot akartam megnyomni, amelynek nyomkodását sem szokásosnak, sem ildomosnak nem tekintették azon a konzervatív vidéken, ahol a nyarakat töltöttük.
   Mindez, mondom, akkor jutott eszembe, amikor beleharaptam Madeleine-be, és nyelvemen valami nedves, meleg áradt szét, s ettől hirtelen, szinte egy csapásra ez a régi, elfeledett hangulat ragadott meg, valami régi illat, varázslatos, feledhetetlen íz, melyet már-már elfeledtem, amely csak mélyen, nagyon mélyen, talán már csak a ritka, homályosan rétegződő, gyermekkort felidéző álmaimban élt elevenen, és mégis, mindig itt volt bennem, itt volt velem, meghatározva hétköznapjaim válságos érzéseit. Bűvös öröm áradt el bennem, elteltem boldogsággal, mint egy alapos, náthás orrfújás után eltelik az a fajta háromrétegű papírzsebkendő, amilyet mifelénk akkoriban csak Swann használt. Miért is ne lettem volna boldog? Igaz, abban a pillanatban nem tudtam volna megmondani, mi is okozza ezt az örömet, talán épp a nátha hiánya, vagy az el-elhalkuló hasmenés, amely Franciska kifogyhatatlan konyhai leleményeinek következtében szinte sosem hagyott el teljesen.
    De azonnal éreztem, hogy ez az öröm sokkal több önmagánál. Nem egyszerűen csak öröm, hanem orom, sőt bizonyára üröm is, még ha ezt elsőre talán nem is fogja föl az ember teljes valójában. Gyermekkori paprikás krumplikban szabadon úszó kolbászkarikák boldog öröme és bánata érződött ebben a hangulatban, valami a tudatom felszíne alá szorult, titkos szertartással eltemetett magasságos mélység.
    Ezt mind átéreztem abban az egyetlen pillanatban, ahogy beleharaptam Madeleine-be. Ő felsikoltott, mint a vasúti sínek sikoltanak, ha a fékező váratlanul és hirtelenül fékezni kezd, s ez a sikoltás betöltötte az éjszakát. De mindez csak egy pillanatig tartott, a következő másodpercben már egészen más érzések jártak át. Egyfelől annak a pofonnak a mély fájdalma, amelyet Madeleine-től kaptam a harapásért, másfelől azé a másiké, melyet a fal adott, ahogy az elsőtől nekirepültem, mint ahogy egy éjszakai röptében az irányt eltévesztő fülesbagoly repül neki a háztetőn magányosan és hidegen szunnyadó kéménynek.
    Ekkor felébredtem, átérezve, hogy egyszer s mindenkorra vége a nagy álmoknak, vége a boldog, felelőtlen ifjúságnak.

2016. november 23., szerda

Feltámadt klasszikusok 7..



JAMES JOYCE

FÁN IGEN VÍG


[A mű eredeti címe: Finnegan’s Wake. Mint köztudomású, ebben a művében Joyce olyan újjáteremtett nyelven szólalt meg, melynek megfejtésén azóta is dolgoznak az M16 és a CIA titkos kódfejtő műhelyeiben. Az alább közölt részletben, amely valódi fordítói bravúrnak nevezhető, a mű főszereplője, Aggházy Béla Cecília (az ő nevére utal a gyakran feltűnő szókezdő ABC) alighanem a sportnak és a szerelemnek a helyes étkezéssel való összefüggéséről tart érdekfeszítő előadást.]


  Idánként még a háladó szakácsokkal is megeshetik, hogy szűkségek miatt nemi segítségre szorulnak, ha netalántán bészahorulnak, mint Micimackó Nyuszi házába. Nem is beszólva a lelkesüldő kezdőkről. Ezért tehátlag remeklés, hogy turbákolós estvedelmeken mijóink, hálastennek megazové profettlinak, pironkodó ballábakon és jobbára falfehérelt szajadalommal futtatóznak ki filé az őshonos magyartarkák gyeptaglós, zöldrenyelős rétságára, és, amint nagy vonittónk, A Bugai Csajda szonyálta, víg a nehemzeti szódalom lélektalmi harangjai mellény. Meg kelletik mondanikám, bennük nem is család. Feléledeztetik régteli nemzett dücsünk virágásan ablaki párkányzata. (Kertészelés máskor.)
  A szurkléber célja visszatérülni az ősember ellett módjához és szakácsaihoz. A természeti népek fottballe- rinái hasalót folyattak, és nem voltak szívbajosakk, nem voltak autoimmunok, mert autó lyuk se volt, és hálastennek megazové profettlinak, eléltek vagy 2,5 millió évekig. Még a rákot sem vakarták elpusziltani, ha csak étkeztetési céllal nem. Szerencse belénk, hogy érlelt marhák már mifalánk is sokfelé jönnek-mennek, csípnak, rúgnak, harapnak, törnek, zúznak, őrölt formában is, reménylik hát, hogy hálastennek megazové profettlinak, annyi évasztrofális nyerítlenség trücskölése multi, majnapságilagosan belép hazzánk a kőkor, miáltal a rhényi rhomokon ujj rhomok rhakódhatódnak sunyiba és tugyiba az igazándiból szagértő és könnyen követelhető tanácseh- (és szlovék)ből. 
  Igen ám és bém, triomfolnak erre a tézis és antitézis idegenszívó hívatlanjai, az ősember alig 30-40 évet élt, és sehol egy stadium. Téveszelősség! Agyament Botor Cuppanás! Paleo ükapáink aléltak volna egészben akár százhúszat is, ha meg nem haltak volna közben. Csak ott volt a sok bal eset: elgázolta őket egy mammut, vagy éhen haltak az egészséges táplálkozástól.
  Látvány, hogy asztal körül eszik buldog és buldogtalan, az egyik boldogra zabálja magát, a másik buldogtalanra, aztán se kutyája, se más, csak sós pálcika reccsen. Ha vissza akarnók hódítani a boldogsá- gunkat, aki megszökött egy harmincas villiamossal, vissza kell térítenünk ahhoz az életstílushoz, amely az évmilliók során hozzánk csiszolódott. Ehhez kell tett, erő, kreatiff kacagány. Fel kell szabadíjtani (meg kell szállni) az élet aprópecsenyéit, s hozzá desszertnek némi bébiréparét saját levében. Fegyelem, evés közben tilos elaludni, különben a répalétől olyan leszel, mintha pusztai kézzel széttéptél volna egy bikát. Rosszabb estében esetleg mintha a bika győzött volna.
Sok velőtlenség debutál, de az izgázga paleoelit elzárkózik gabnaféléktől, a tengeri sótól, a finom cukorkáktól és finom olajkáktól, a vérbeli mondén mástól is. Mert mindenből csak a kő kő. Így rengeteg felesleg kikerül körtéből, és biztosúr a fogyás. A táplálkozás szervás része fősodorban a mozgás meg az aqva, más nevén víz, Abból, Bátran Csurranthatunk. Egy ókőköri nedvdús néhező kerülte a hüvelyeseket is, vagy ha mégsem, hát baltával, szekercével, fejszével, stb. végta át magát a probléma hullamazon. A helyezett, hálastennek megazové profettlinak, ma más, (mamás), ezért a szagma másmilyen felfordulást ajándék.
  Legalébb tehát a hüvelyesekről. Minekutána is előtte mindennek a kezdet, a forrás és a rotyogás a nő. Különösképül, ha hozzáheverünk, s veszünk nehány szemetnyi édesköményt, amitől nyafogása még rafináltabbá és egzotikmonnyá válik, amikor válik. Majd elválik, csak az aranycsapottak aranylóbái helyébe napolleonka üdétlenül frissített vicéit nyomintsuk, amint ólomlóbákkal fenyérezik az estveli napot, kezdve a kilencező felvágásokon, az alaparányokon- és rokon okon át a leggyakoribb vérdésekig. A még zsenge hüvelyesek közös jegye, hogy a stresszt is depresszióba fordítják. Miután jobb dolguk nincsen, gyakran frusztrálnak, még jó, ha nem kasztrálnak. A száraz hüvelyeseknél peniglen mindgyárást Abban Bizonyosodjunk Csak meg, hogy legalább föllebbentett szemük szép fényes, nem túl öreg. Általában elmondható, hogy minél öregebb, annál kevésbé jóízű. Nézebedeus alulról, főzebedeus fölülről, sose lett légyünk ezügyileg se szakácstalanok.
  Már ha az étel-ital ágyilag eligazítva, a buldogság, hálastennek megazové profettlinak, menthetetlenül utolér, hiába menekülsz, hiába futsz, a nemzett ölelés karó. De Arra Bizony Csak vigyáznod kell, háromféle embertől pipecül óvakondjál. Elsőre is attól, aki olyas, mint te, hogy össze ne téveszmődjél vele. Másodiglan attól, aki másmilyen, mint te, hogy össze ne veszkődjél vele. S ha ez megvan, már csak az összes többitől kell tartanod a gyertyát, ha alkonyat, hogy belássad az igazolványi ember célját: egyre feljebb és följebb és füljebb. A legjobb, ha egyenesen fel-föl-fül az uborkonya fára. Mert, mit nekünk paleo! Tovább és vissza! Hálastennek megazové profettlinak:
 fán igen víg.

2016. november 16., szerda

Feltámadt klasszikusok 6.


ERNEST HEMINGWAY

KÉSŐBB PÁRIZSBAN

  Ez később történt, mert korábban a Negre de Toulouse-ban töltöttük a délelőttöket egy pár linkóci, meg két züllött lány társaságában. Akkoriban inkább a boulevard St. Michelen, a Cafe du Dome-ban időztem. Volt ott egy pár ír, akik írtak, egy pár angol, akik hangoltak, meg egy pár néma német pár, szóval elég vegyes társaság jött össze.
  Egy napon, úgy éjjel negyed három és másnap dél között lehetett, erre egészen pontosan emlékszem, mert előző este Gertrud Steinnél voltunk teára, és ő hívta fel a figyelmemet arra az érdekes párizsi szokásra, hogy éjfélkor mindig új napot kezdenek. Ez akkor még nem volt köztudomású, de ő már észrevette. Rengeteget tanultam tőle, fantasztikus volt, ahogyan így előre megérezte a dolgokat. Szerettem feljárni hozzá, nála az ember mindenféle alakokkal összefutott. Összefutott még a tej is, mert Alice mindig megfeledkezett róla.
  Ott ültem abban a kis bisztróban, szemben a Montparnasse-ra néző pékműhellyel, ahol laktam. Tulajdonképpen izgatott a pék mestersége. Gondoltam, elleshetek ezt-azt tőle. Nem akármi, ha az embernek mindig van sütnivalója. Aznap egészen egyszerű, vitorlavászonból szőtt kihajtós nyakú fehér ing volt rajtam, aminek begyűrtem a gallérját, hogy keményebb legyen, kék cipő, meg egy rózsaszín rövidnadrág kettős pelenkabetéttel, tekintettel az előre nem látható bonyodalmakra. A művészfélék mind ilyen keresetlen egyszerűséggel öltözködtek akkoriban Párizsban. El akartunk vegyülni az egyszerű nép körében. Én is épp el voltam vegyülve, sört ittam, meg fagylaltot, ha jól emlékszem, puncsot és fokhagymát, ez volt Scott Fitzgerald kedvence is, igaz, ő mindig hosszában aprítva kérte. Voltak ilyen izgalmas szokásai. Mondtam is Dos Passosnak, amikor egyszer összefutottunk Manhattanben, ez vagy húsz évvel később történt, hogy Scottot olvasni kell, nem vele vacsorázni.
  Talán a harmadik sörömnél tartottam, és épp azt mérlegeltem, ne térjek-e át egy nagy pohár Whiskyre, hazai mosószódával, mikor egy fura alak ült le az asztalomhoz. Úgy egy hatvan magas lehetett, haja rövidre nyírva, maga tetőtől talpig trikolórba öltözve, és, amennyire meg tudtam ítélni, alatta nem viselt semmit.
  – Nem fogod kitalálni, ki vagyok – mondta bemutatkozás helyett, és beleivott a sörömbe.
  – Igazad van. De azt látom, hogy a másik oldalt képviseled – adtam vissza a tegezését, és a lényeget illetően nemigen hibázhattam, hiszen tényleg a másik oldalán ült az asztalomnak.
  – A nemzeti oldalt – mondta büszkén. – Nektek, kozmopolitáknak végetek van. Ti egy elveszett nemzedék vagytok.
  Néztem, kiről beszél, de csak ketten voltunk a teremben.
  – De te megtaláltál minket – mondtam, megtartva a királyi többest. – Ami nem volt nagyon nehéz. Épp ahhoz vagyunk öltözve – mutattam a kék cipőmre – Ezt kifejezetten a becsületes megtalálók kedvéért viseljük. Ha akarod, neked adjuk.
  – Én nem tréfálok – mondta, és újabb kortyot ivott meg a sörömből. – A Nyugatnak vége. Amerikának bealkonyult. Ahogy egy dakota közmondás tartja, a lónak elöl van a feje.
Meg kell mondanom, különösen ez a közmondás ütött szíven. Ekkora marhaságot rég nem hallottam. De hát nem csoda: nyilván dakotáéknál is alkonyul.
  – Mért nem rendelsz magadnak egyet? – kérdeztem, mert már megint a poharam felé nyúlt. – Itt sokkal olcsóbb, mint a Pigallon. Bár van ott egy kis cabaret, ahol drága a pia, de nagyon csinosak a lányok. Úgyhogy megéri – tettem hozzá. – A múltkor együtt voltunk ott Scottékkal. Piszok jó este lett volna, de Zelda elkezdett erősködni, hogy ő is vetkőzni akar. A végén muszáj volt hazacipelnünk. De a lányok tényleg jók voltak.
  – Jön a keleti szél – mondta mélyértelműen ismeretlen asztaltársam, és még jobban beburkolózott a trikolórba.
  – Lehet –mondtam. – Idefelé jövet mintha éreztem volna a csontjaimban. Azt hittem, csak egy kis megfázás. Gatya van rajtad? – kérdeztem aztán, mert érdekelt ez az új divat.
  – Mi nem gatyázunk – mondta. – Most éppen az akadémiát szervezzük. Lépj be. Mivel is foglalkozol?
  – Író vagyok – mondtam némileg túlozva, mert még alig jelent meg egy-két novellám.
  – Az jó – mondta. – Írók kellenek. Megírhatnád az elrugaszkodásunk történetét.
  – Kik vannak abban az akadémiában? – kérdeztem.
  – Te vagy az első.
  – Én most Spanyolországba készülök.
  – Az nagyon Franco lesz – mondta. – Különben meg hagyj fel az írással. Úgyse lesz, aki olvasson.
  – Pesszimista vagy.
  – Csak realista. Kritikai – tette hozzá. – Nekünk munkás kezekre van szükségünk az új Európában. Úgyhogy beszüntetjük a fölös iskoláztatást.
  – Muszáj dolgoznom – mondtam. – Még negyven év, és megkapom a Nobel-díjat.
  – Nobel-díj? Az a nemzetközi banktőke valami újabb gyáva trükkje?
  – Nem akarsz egy-két menetet ellenem? – kérdeztem, mert már bosszantott a kis mitugrász. – Ott megmutathatod a bátorságodat-- Adok bokszkesztyűt.
  – Inkább a sörödet – mondta, és tényleg kiitta az egészet. – Esetleg rendelhetnél még egyet.
  – Miért én fizessek?
  – Mert neked van pénzed – mondta a trikolóros. – Tehát csak a te kontódra ihatok. A pénzt onnan kell elvenni, ahol van. Ez is egy dakota mondás.
Kezdett elegem lenni a dakotákból. Cooper csak irokézekről meg mohikánokról írt.
  – Tűnj az asztalomtól – mondtam neki. – És ne kezdj ki Amerikával. Mert vissza találunk fújni abba a keleti szeledbe.
  Bosszúsan fölállt, de így se látszott magasabbnak. Elindult a kijárat felé.
  – Lehet, hogy hozzátok képest kis ország vagyunk. De mi leszünk az új világ motorja! A hatalom belső vára! – kiáltotta vissza az ajtóból. – Vedd tudomásul, hogy nem a méret számít!
  Ebben igaza volt. Én is ezt mondtam Scott Fitzgeraldnak, amikor kétségbeesetten beszámolt arról, hogy Zelda szerint ő egy nőt se tudna boldoggá tenni. Tényleg nem a méret számít.

2016. november 9., szerda

Feltámadt klasszikusok 5.



JEAN-JACQUES ROUSSEAU

AZ EMBEREK KÖZÖTTI EGYENLŐTLENSÉG EREDETÉRŐL
(részlet)


  Az első ember, aki bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki, ez az ember teremtette meg a polgári társadalmat. Ám ekkor előre furakodott egy másik, ledöntve a jelzőkarókat, és így kiáltott társaihoz:

  „Ne hallgassatok erre a csalóra! Elvesztek, ha megfeledkeztek róla, hogy a föld nem az övé, nem is a tiétek, hanem a ti érdeketekben csakis az enyém, aki a köz nevében ezennel a sajátomnak jelentem ki. Mert ha engedném, hogy megerősödjön bennetek a magántulajdon eszméje, képesek volnátok mindenféle dolgokat felhalmozni, gyűjtögetni, félretenni, vagy éppenséggel hamari módon elpazarolni ahelyett, hogy bölcsen rám bíznátok, hogy megvédjem tőletek. Elvesztek, ha megfeledkeztek róla, hogy a föld nem a tiétek, a termés pedig csak az enyém.
  Így azonban, hogy a napi szükségletnél többet nem engedek néktek, biztosítva van mindennapi létetek és az én tartós jólétem is, mely múlhatatlan feltétele értetek vállalt önfeláldozásomnak, hogy tudniillik egyedül és kitartóan szembenézek a magántulajdon rettenetes veszélyeivel. A javaknak ez az új, minden korábbinál ésszerűbb újraelosztása egyúttal megteremti a ti egyenlőségeteket, és vajon van-e nagyobb és kívánatosabb dolog az emberek közötti egyenlőség természeti állapotának visszaszerzésénél?
  Vegyétek észbe, hogy fordulópontra jutottak a dolgok, s nem maradhatnak úgy, ahogyan voltak, hiszen a tulajdon fogalma sem egy csapásra bukkant föl az emberi szellemben. Kezdjük hát előbbről, s kíséreljük meg egyetlen szempont szerint összefoglalni az események és ismeretek lassú egymásutánját. Ez az egyetlen szempont pedig nem lehet egyéb, mint az én szempontom, amely köztudomásúan és közismerten közösségi szempont.
  Az ember első benyomása az volt, hogy létezik, első törekvése, hogy fenntartsa önmagát. Az éhség meg a többi vágy rendre megismertette a létezés különböző módjaival, s az egyik arra ösztökélte, hogy szaporítsa fajtáját. A föld gyümölcsei egy ideig mindent megadtak neki, amire szüksége volt, és az ösztön rábírta, hogy éljen a javakkal, és így élt a természet bölcs rendje szerint.
  Ámde hamarosan meg kellett tapasztalnia, hogy a természet javai szűkösebbek annál, semminthogy mindenkinek bőségben jussanak, ezért meg kellett tanulnia, hogy engedjen az erősebbnek. Ezt a nyers és állatias ösztönlétet nem kísérte szívbeli érzés, amely nélkül pedig mit sem ér az élet. Ezért hát hallgassatok rám, és jó szívvel engedjétek át nékem javaitokat, hogy azok így a ti lelki javatokat szolgálhassák. Én pedig érdemeitek szerint osztom majd el mindazt köztetek, ami az enyém, és csak azt tartom meg magamnak, amire nekem, családomnak, rokonaimnak és üzletfeleimnek szüksége lehet, leszámítva azt a csekélységet, amit a ti érdeketekben tartalékként zárok el mohó szemeitek elől.
  Mert lássátok be, mit is oszthatnék el közöttetek, ha előbb nem vennék el mindent tőletek, akik úgysem tudtok jól élni a természet adományaival. Az ember önfenntartási törekvései legkevesebbet természeti állapotában ártottak a többieknek. Ezért hát akkor, amikor megfosztalak benneteket ártalmas, civilizációs javaitoktól, csakis a ti és a többiek érdekeit szolgálom. A másik nemre való vágy lehetne még komoly konfliktus forrása, de be kell látnotok, hogy a szerelem is mesterséges dolog, és a másik ember tulajdonként való birtoklására irányul, és így jó megszabadulni tőle. A természeti állapotban nincs hiúság, az emberek nem viszálykodnak, nincsenek szolgák, és úr sincs rajtam kívül.
  A tulajdonjog csupán emberi intézmény és megállapodás, így aztán minden ember kedve szerint rendelkezhetik felette, ha az intézményeket és megállapodásokat, melyeket általában alkotmánynak és törvényeknek szokás nevezni, megfelelően a maga képére alakítja. Vegyetek példát az ungarusokról, akiknél Hobbes szerint bevett szokás, hogy időnként egyes csoportokat egyszerűen megfosztanak a vagyonuktól, hogy azt ingyenesen másoknak szétosztogassák. Egyébként is helyeselhető, hogy akinek kevés van, attól elveszik, hogy aztán lelkesítő szózatok kíséretében egynehányaknak, akiknek sok van, odaadják. Mert mit is kezdenének azok a sokak a kevéssel? Míg a kevesek példásan tudnak bánni a sokkal.
Pufendorf szerint az ember ugyanúgy lemondhat szabadságáról egy másik ember javára, ahogyan egy vagyontárgyat is átruházhat az illetőre, megállapodások és szerződések útján. Ám ha én már eleve megmentelek benneteket a tárgyak uralmától, mert a magántulajdon fölzabálja az embert, és a tárgyak szolgájává teszi, akkor megmenekülve ettől a fenyegetéstől számotokra teljességgel közömbös lesz, hogy visszaélnek-e a szabadság hatalmával vagy sem. Ellenben az nagyon is fontos, hogy az én szabadságommal ne éljenek vissza, mert ha bűnös célok eszközéül használnak, magam is óhatatlanul vétkes leszek a rosszban, amit kényszer alatt és miattatok követek el. Hibáim tehát a ti hibáitok, erényeim pedig csakis sajátjaim, melyek képessé tesznek érdeketekben a korlátlan szabadság elviselésére. Az a pénz, mely az enyém, engem szabaddá tesz. Az, amelyet ti hajszoltok, rabszolgává alacsonyítana benneteket.
  Mert a természet legfőbb adományaiból, az életből és a szabadságból mindenki részesül ugyan, de legalábbis kétséges, hogy bárkinek jogában állna megfosztani magát tőlük. Ettől mindenkor magam is tartózkodtam, legföljebb javaitól fosztottam meg némelyeket, akik önként nem akartak elindulni a szabadság útján. Lássátok be azonban, hogy minden szabadság más emberek szabadságának korlátozásával jár, mert amint nincsen jogom megfosztani mást életétől és szabadságától, úgy máris korlátozva van természettől adott szabadságom. Ez a szabadság tehát, amely így mindenki másnak a szabadságába ütközik, szükségszerűen korlátozást igényel, és ezért is születtek meg a kormányzatok és társadalmak, amelyekben mindenki lemond a szabadsága egy kis részéről acélból, hogy a többit szabadon élvezhesse. Ám az így létrejött nyugati társadalmak, melyek civilizációnk zömét alkotják, minden bűnnek és önkénynek a forrásává váltak. Kizárólag korunk néhány neovictoriánus kormányzata és társadalma, például az enyém olyan, amelytől remélhető, hogy az önkényuralom helyén az én kényuralmam felvirágzása bekövetkezik. Ekkor csak egyetlen erény marad: az engedelmesség. Itt bezárul a kör, újra egyenlő lesz minden ember, tehát megszűnik az erkölcs és a jog, és végre visszatérünk a természeti állapothoz.”

Mennyi bűntől, háborútól, gyilkosságtól, nyomorúságtól és szörnyűségtől menekültünk volna meg, ha valaki időben elhallgattatta volna ezt az embert!

2016. november 2., szerda

Feltámadt klasszikusok 4.


Jonathan Swift

Újabb szerény javaslat


  Mindenekelőtt el kell ismernem, hogy már eddig is remekebbnél remekebb ötletek szolgálták honi gazdaságunk felemelését. Kiváló például az éhezés problémájának radikális rendezésére szorgalmazott egyéni farmprogram, melynek keretében minden rászoruló mezőgazdálkodási célzattal egy fél tenyérnyi kukoricát kaphat, mellé egy lejárt szavatosságú tojást, hogy költenie is legyen mit. Ez nemcsak a szabadság fényes bizonyítéka: mindenki annyit pattog(at), amennyit akar; de egyúttal a foglalkoztatás nehéz gondját is jelentősen enyhíti. Amennyiben a megsegítettek a költést vállalkozóként folytatják, egyúttal gyarapodik az adófizető állampolgárok száma, és elég a vállalkozókra egy a jövedelemtől független nyereségadót megállapítani, hogy továbbra is legyen miből fedezni a törvényhozók Tahitibe, Monte Carlóba, a Kanári-szigetekre, Laputába és más efféle tudományos központokba szervezett tanulmányútjait.
  Tudom, bölcs elmék fontolgatják az egyéni csőd bevezetését, melyhez minden csődbe jutott azonnal pisztolyt is kapna, hogy (esetleg családja kiirtása után) öngyilkos lehessen, ezzel is csökkentve a nemzeti szegénység méreteit. Ez azonban túl drága megoldás. Mint ahogy nem tartanám helyesnek az adósok börtönének bevezetését: Angliában sem vált be, nem is szólva arról, hogy sokkal egyszerűbb ilyen intézmények (épületek, berendezés, őrség, stb.) létrehozása helyett egyszerűen az országot átminősíteni az adósok börtönévé, és valamilyen módon (például a képzési idő többszörösére kiterjedő életszakaszra) lehetetlenné tenni az ország elhagyását.
  Az állandó, nemzetszomorító panaszkodás, külföld előtti szégyenülés megakadályozásának egyetlen radikális megoldása van: meg kell szüntetni a panaszkodókat. Ezt a módszert egy bizonyos Dzsugasvili (alias Sztalin) évtizedeken át sikerrel alkalmazta, mintegy 10-20 millióval csökkentve hazájában a panaszügyek (és panaszosok) számát. Nem állítom, hogy módszere megfelel a mai, fejlett kor követelményeinek, de azt sem lehet megengedni, hogy a nyomor(gók) csökkentését fekete terepjárókkal kódorgó felfegyverzett önkéntesek ötletszerű, egyéni kezdeményezésekkel próbálják megoldani.
  Kiváló elképzelésnek látom a dohánytermékek árusításának állami monopóliummá tételét. Ez nemcsak jelentős költségvetési bevételt eredményezhet, de lehetővé teszi a dohányzás ártalmainak tervszerű, államilag kézben tartott terjesztését, ami önmagában is nagyszerű eszköz a nemzeti halálozás szintentartására. Ugyanakkor a mai nehéz gazdasági körülmények között mindez nem eléggé radikális: a nikotin, kátrány, stb. okozta elhalálozás csak hosszú, nehezen kiszámítható folyamat eredményeként jön létre. Miáltal is az elhalálozók nem érzik át esetük kiemelkedő nemzetgazdasági jelentőségét. És hiába, hogy az egészségügyi ellátás a nyomorgók számára egyre elérhetetlenebb, ha ők különféle kuruzsló eszközökkel élnek, és így mégis megzavarják a demográfiai folyamatok tervszerűségét.
  Ennél tehát hatásosabb eszközre van szükség. Ilyen lehet a levegő állami tulajdonlásának kimondása. A megfelelő törvény életbe lépését követően nemzeti lélegezdék hálózata jöhetne létre. Már szinte látom is a nemzeti zászlókkal fellobogózott hipermodern épületek láncolatát, melyekben csekély ellenszolgáltatás fejében bárki egy adag levegőhöz juthat. A lélegezdék egymástól mért távolságának tudományos tervezése lehetővé teszi a kevésbé életrevalók, betegek, öregek, stb. természetes kiválogatódását, ezáltal minden drága orvostechnikai beruházásnál eredményesebben lesz elérhető a nemzet egészségügyi állapotának javulása.
  A népesedési folyamatok irányítása egyébként is elképzelhetetlen az állam további hathatós beavatkozása nélkül. Szükség lehet a születések alakulásának szabályozására. Megengedhetetlen, hogy egy gyermek világra jövetele mindenféle egyéni hangulattól, kedvtől, tévéműsortól, netán alkoholos befolyásoltságtól függjön.
  Biztosítani kell, hogy minden állampolgár meghatározott számú (nagyjából 2 és 5 közötti) gyermeknemző kvótával rendelkezzen, melyet a megfelelő, úgynevezett szülési adó befizetése után szabadon felhasználhat. Az elektronikus nemzőkártyák kibocsátását (és évenkénti, a rendszámokkal egybekötött cseréjét) szintén állami monopóliummá téve a hazai ipar is helyzetbe hozható. Az államnak jelentős befektetésösztönző politikát kell folytatnia: ha nincs elég önkéntes (nőt ágyba) befektető, akkor e célból a hadsereg is bevetendő, különben tovább csökken a nemzet lélekszáma. Nem is szólva a már így is uralkodó lélektelenségről!
  Megfontolandó egyébiránt nemcsak a házasság előtti, de a házasság alatti és utáni szex totális tilalmazása. Ez megfelelő eszköz volna a felelőtlen gyermekszületések megakadályozására is, ami hihetetlen méretű állami kiadáscsökkenést tenne lehetővé. Nem kellenének óvodák, iskolák, megtakarítható volna a gyermek-élelmezési és gyermek-egészségügyi kiadások zöme, sőt, a meg nem születetteknek később temetőkre sem volna szükségük. A nemzeti nagylét továbbra is biztosítható volna azon egyszerű eljárás révén, hogy a hatvan kiló felettieket a következő népszámlálástól két személynek tekintenénk.
  A jövőben feltétlenül gondoskodni kell a még ma is járványszerűen fel-feltűnő boldogság megakadályozásáról. A dohányzás és a szex szabályozása után a többi drog betiltására is sor kerülhet: nincs több kávé, só, barátság, cukor, csokoládé. Kivételt talán csak az alkohollal érdemes tenni, tekintettel arra, hogy fogyasztása jelentős állami bevételt eredményez.
  Nem állítom, hogy javaslataim kimerítik a lehetséges intézkedések összességét. Ám úgy vélem, megmutatják azt az irányt, amely felé a nemzet felemelése érdekében haladni érdemes.
   Ha ezen az úton nem jutunk el a Kánaánba, hát ne legyen Swift a nevem!

2016. október 26., szerda

Feltámadt klasszikusok 3.





NYIKOLAJ VASZILJEVICS GOGOL:

A KÖPÖNYEGFORGATÓ


  Nincs a világon mogorvább valami a mindenféle magasabb ügyosztályoknál, kancelláriáknál, minisztériumoknál, egyszóval a különféle hivatali testületeknél. Sokan azt hiszik, micsoda jó dolog lehet, ha az ember egy ilyen helyen szolgál. Pedig az a pár millió, amit itt fizetnek, egyáltalán nem éri meg, hogy el kelljen viselni a mindenféle népek irigységét, rosszindulatát, a szabadjára eresztett sajtó gonoszkodásait.
  Mit törődnek a gaz ujdondászok azzal, hogy minden igazi hivatalnokban egy kissé maga az állam ölt testet: Sértegetik, lejáratják őket, egyéni haszonlesésről, önzésről cikkeznek, holott maguk is beláthatnák, hogy itt a köz érdekéről és hasznáról van szó, lévén e sokat sértett hivatalnokok is emez oly nagyon féltett köz nem is elhanyagolható részei.
  Ezért sietnek mindig, kétszázzal az autópályán, helikopterrel a levegőben, különrepülőgéppel a focimeccsre. Hajtja őket a kötelesség.De hát sajnos mifelénk nincs tekintélye a munkának. Vajon mikor jön el az idő, amikor a mindenféle (gyakran igen gyanús származású) Nobel-díjasok helyett az igazi termelő munka hőseire leszünk büszkék? És vajon kik termelnek többet (rendeletet, levelet, iratot, aktát, miegymást), mint ezeknek az alosztályoknak, osztályoknak, ügyosztályoknak, sőt, főosztályoknak a reggel kilenctől akár délután négyig is szorgalmas munkába temetkező hivatalnokai?
  Egy ilyen osztályon szolgált egy hivatalnok. Nem mondhatnánk, hogy kiváló hivatalnok: nem volt különösebben tanult, nem értett másoknál jobban a számítógépes alkalmazásokhoz, sőt, egyáltalán semmihez sem értett, a körpecsétet is mindig fordítva nyomta az alosztályvezető neve mellé. A legtöbb, amit elmondhatunk róla, hogy a nagybátyja unokaöccse, igaz, a nagybácsi egyenesen a főosztályvezető barátjának az ismerőse volt. S akinek ennyi nem elég, az bizonyosan nem bejáratos a magasabb körökbe.
  Ami a rangját illeti, címzetes tanácsos volt, ez nagyjából annyit jelent, hogy senki nem kért tőle tanácsot, sőt, nem is lett volna tanácsos valamely kérdést éppen neki címezni. Mint ahogy a címzetes egyetemi tanár is lehet manapság bárki, ha megfelelő időben megfelelő helyen, megfelelő személlyel együtt mutatkozik. De még mielőtt bárki ebből arra következtetne, hogy hősünk szerepe elhanyagolható volt a hivatal gigantikus gépezetében, azt máris figyelmeztetnünk kell, hogy rettenetesen téved. Ez a hivatalnok ugyanis a főosztályvezető második köpönyegforgatójaként szolgált.
  Kereszt- és apai nevén Bekakijj Békakijevicsnek hívták. Lehet, hogy ez a név így elsőre kissé keresettnek tűnik, de meg kell mondanunk, sem őt, sem nevét egyáltalán nem keresték, a körülmények szerencsés összejátszásaként alakult úgy, hogy semmiképpen nem kaphatott más nevet. Még az apjával történt, hogy amikor megszületett, és a keresztanyja megkérdezte, milyen nevet adjanak az újszülöttnek, az anyja, aki még alig tért magához a szülés fáradalmaiból, le sem véve szemét gyermekéről, állítólag azt mondta, milyen édes kis béka. A jelenlévők meg, azt hívén, hogy ezt a nevet választotta, így tartották a gyermeket keresztvíz alá. S ha már az apja béka volt, mi más lehetett volna a fia is, kérdezzük tisztelettel: nos így lett hősünk neve Bekakijj, s apja után Békakijevics.
  Aligha akad ember, aki úgy egybeforrt volna a hivatalával. Nem volna elég, ha azt mondanánk, buzgón szolgált, nem, ő szeretettel, élvezettel szolgált hivatalában. Ha csak ránézett a rendelkezésére bocsátott köpönyegre, szinte érzéki örömöt érzett. Ismerte minden gombját, gomblyukát, nyílását és rését, számon tartotta valamennyi ráhajtását és felhajtását, emlékezett rá, hogyan libben az alja, ha fordul a szél. Ha elkötelezettségének megfelelően előléptették volna, talán már az államtitkári irodában székelne. De – élcelődő kollégái szavával élve – ő ma is csak mosdóban székelhetett.
  Van mifelénk egy kérlelhetetlen ellensége mindazoknak, akik azért a semmi egy-két milliócskáért robotolnak az ügyosztályokon. Ez az ellenség nem más, mint a szél, amiről pedig azt mondják, nagyon egészséges. Reggel kilenc óra tájban, amikor az utcák telve vannak a hivatalokba igyekvőkkel, erős fricskákat osztogat válogatás nélkül mindenkinek az orrára, hogy szegény hivatalnokok határozottan nem tudják, hová is dugják az orrukat. Vékony kabátjukban kiszaladnak a kocsijukhoz, végighajtanak öt-hat utcán, és aztán autójukat a hivatali ingyenparkolóban hagyva beesnek hivataluk légkondicionált épületébe, hogy a nagy fontosságú tennivalóik ellátásának szenteljék minden meglévő talentumuk (már ha beszélhetünk egyáltalán efféléről).
  De mindez, bizony, semmi ahhoz képest, amit a szél Bekakijj Békakijevics számára jelent. Kora reggeli, félig álomittas állapotában, amikor az indulás előtt, negyed kilenckor otthon elfogyasztott első aznapi kávéja sem hat még igazán, orrát az égnek emeli, és az levegőbe szimatol: az erőfeszítéstől két mély, függőleges ránc jelenik meg az orra tövénél. Borzasztó, gondolja ilyenkor, hogy mennyire rossz a szaglása. Igen, hősünk nemcsak nevét, de rossz szimatát is apjától örökölte. Az is mindig akkor került egy hivatalhoz, amikor azt éppen felszámolták. A végén már sehol sem akarták alkalmazni, mert úgy tartották, ő hozza magával a bajt.
  Visszatérve hősünkre, el kell mondanom, egy idő óta Bekakijj Békakijevics azt érezte, hogy a hátát és a vállát valahogy különösen süti a hideg. Végül eszébe jutott, hogy vajon nem a széllel van-e mégis a baj. Mert vagy a szél, vagy a köpönyeg. Tudnunk kell, hogy Bekakijj Békakijevicsnek különleges köpönyege volt. Némelyek egyenesen hacukának csúfolták. Tették ezt elsősorban azért, mert különleges szabása volt: ha fordult a szél, azonnal rést talált rajta, így jelezvén a mozgó állófogasként szolgáló köpönyegforgató-nak, hogy sürgősen cselekednie kell.
Először arra gondolt, elviszi a köpönyeget Petrovicshoz, a szabóhoz.   Erről a szabóról nem volna szükséges sokat beszélni, de hát az irodalmi művekben újabban a bőbeszédűség járja: vannak szerzők, akik képesek hatszáz oldalon mesélni el a semmit, közben bőséggel idézve saját korábbi, hasonlóan míves remekeikből, amiből aztán egy olyan agyonfoltozott és fércelt valami áll össze, mint Bekakijj Békakijevics intertextuális köpönyege; szóval csak eme divat kedvéért bemutatjuk ezt a történetünkben jelentéktelen szerepet játszó Petrovicsot is.
  Szabónak azóta nevezte magát, mióta a vasmű bezárt, és ő elvesztette olvasztári állását. Munkanélküli-ként az olvasztárságot a kocsmatöltelékséggel váltotta föl, azonban kora hajnalokon, amikor az előző napi ittasság már múlóban, az aznapi pedig még csak keletkezőben volt, rákapott a foltozásra: némi aprópén-zért hajlandó volt nadrágot megfenekelni, kabátra új könyökvédőt varrni, és – ami történetünk szem-pontjából a legfontosabb – köpönyeget foltozni. Képzelhetjük, hogy egészen józan ilyenkor sem lehetett, különben eszébe se jutott volna, hogy a nehéz fizikai munkában megvastagodott ujjai közé ilyen asszonynak való dolgot: varrótűt szorítson. Ám ami a legfurcsább, hogy ez a munkája mindig tisztes eredménnyel járt. Szidta is a felesége, egy örökké mogorva, örökké fésületlenül flangáló asszonyság, mondván, ha nem volna mindig részeg, akár úri szabóságot is nyithatnának, de meg kell mondanunk, hogy azért úri szabónak férjeurát még ő sem egészen tudta elképzelni. A szabóságot még csak igen, de az uraságot?
  Ennyi talán mégis elég lesz Petrovicsról, különösen azért, mert ő a szó szoros értelmében kidobta Bekakijj Békakijevicset, amikor az köpönyegfoltozás ügyében fölkereste. Pontosabban csak a köpönyeget dobta ki, de Bekakijj Békakijevics ment a hacuka után már magától és a saját lábán is. Nem tudni, hogy Petrovicsnál már megtörtént a reggeli utántöltés, vagy hogy éppen az hiányzott, de az eset igen balul sült el.
– Nem, nem lehet azon javítani! – így Petrovics.
  Bekakijj Békakijevics szíve elszorult ezekre a szavakra.
– Miért nem lehet, Petrovics? – kérdezte csaknem rimánkodó hangon. – Hiszen csak az a baja, hogy elkopott a vállon, hiszen neked vannak valamilyen darabjaid...
– Nem – mondotta Petrovics határozottan –, semmit sem lehet csinálni. Nincs itt semmi kopás – tette hozzá. – Ez az új, keleti szél, azzal van a baj, előbb-utóbb mindenhová befészkeli magát – motyogta, már inkább csak magának, majd, amint már említettük, kihajította a köpönyeget.
  Bekakijj Békakijevics egyáltalán nem emlékezett rá, hogyan ment le a lépcsőn, hogyan emelte fel a porba hullott köpönyeget, hogyan jutott ki az utcára. Nem érezte se kezét, se lábát. Száját is nyitva felejtette, és a járdáról letérve bandukolt az utcákon; a szél, az imént emlegetett keleti szél ekkor már mind a négy világtáj felől egyszerre fújt. Érezte, ideje lenne köpönyeget fordítani, de nem tudta, hogyan is fogjon hozzá. Most derült ki, hogy minden igyekezete ellenére sem igazán alkalmas erre a második köpönyegforgatói tiszt-ségre.
  Bezzeg akinek van kellő talentuma: ha kell jobbról balra, ha kell, balról szélsőjobbra fordítja a köpönyegét: azt beszélik, az ilyenekből főosztályvezetők, miniszterek, sőt miniszterelnökök is lehetnek!
  Mire Bekakijj Békakijevics hazaténfergett, már egy árva szót sem bírt kinyögni. Másnapra magas láz tört ki rajta. Ágyában fetrengve lázálmok lebegtek előtte, néha Petrovicsot látta, amint fenyegetőzve a keleti szelet emlegeti, máskor képzeletében egy valóságos főosztályvezető jelent meg, és azt harsogta:
– Tudja maga, mit jelent az, ha odafönt máshonnan fúj a szél? Tisztában van vele, mit jelent az, ha fordul a széljárás? Tisztában van azzal, hogy ki vagyok én? Tisztában van vele, kérdem én!
  Még dobbantott is Bekakijj Békakijevics képzeletében, és olyan magasra kanyarította erős hangját, hogy még egy osztályvezető is megszeppent volna tőle. Szegény hősünk egész testében remegni kezdett, és csak bámulta a főosztályvezető lassan elmosódó képét, aki még egyre csak ingatta szemrehányóan a fejét, mondván:
– Mi lesz a hivatallal, mi lesz a rendes és rendkívüli jutalmakkal, mi lesz az előléptetésekkel, ha nem követjük a széljárást? 
  Így történt, hogy szegény Bekakijj Békakijevics harmadnapra kilehelte a lelkét.
  Elhalálozása után egy héttel, akkor már mindenki érezte, odafönt megfordult a széljárás, küldönc ment a lakására, azzal a paranccsal, hogy azonnal jelentkezzék: az alosztályvezető hívatja. De azt a választ hozta, hogy Bekakijj Békakijevics nem jön. Mikor megkérdezték, miért, így fejezte ki magát:
– Hát csak, mert meghalt, már el is temették!
Így szereztek tudomást az ügyosztályon a haláláról, ami nem rázta meg nagyon volt hivatalnoktársait: Az vesse rájuk az első végkielégítést, aki még sosem vágyott arra, hogy munka nélkül kapjon vagy lopjon  milliókat.

2016. október 19., szerda

Feltámadt klasszikusok 2.


ANTON PAVLOVICS CSEHOV:

MÉG EGYSZER A DOHÁNYZÁS ÁRTALMASSÁGÁRÓL



  A dohányzás elleni világnap alkalmából tartok itt most egy kis előadásfélét, úgymond „jótékony” célzattal. Miért is ne tartanék, tisztelt hölgyeim, és, úgymond, uraim, igaz, nem vagyok valami híres professzor, csak egy kopaszodó főgimnáziumi tanár, és nem vagyok szakértője sem a témának, de erre nincs is semmi szükség. A feleségem is megmondta, mész, aztán beszélsz nekik valami marhaságot, amilyeneket szoktál, és a dolog le van tudva. Hát ha dohányzás, legyen dohányzás, nekem aztán édesmindegy. És valóban, talán jobb is, hogy nem vagyok, úgymond, „szakértő”, így nem zavarnak a tények. Mindig sajnálom azokat a tanult fizimiskákat, amikor kiállnak önök elé, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy kimutassák a tejfehérről, hogy éjfekete, ami még hagyján volna, ha egy hét múlva ugyanők nem bizonyítanák be, hogy mégis inkább zöld. Nem lehet könnyű mindig képben lenni, megérezni, hogy az „atyuskánk”, vagy valamely főhivatalnok, úgymond, mikor, miről, mit akar éppen szakértőkkel be-bizonyítani. Gondolják csak meg, tisztelt uraim és hölgyeim, illetve fordítva, vagy, ahogy tetszik, csak kérem, a felségemnek ne panaszkodjanak a sorrend miatt, van így is elég bajom vele.
   De hát nem erről akarok beszélni, hanem a dohányzás ártalmasságáról. Neked könnyű, mondta a feleségem, csak megemlíted, hogy a dohányzás milyen ártalmas, hivatkozhatsz arra a nagyokos apádra vagy a nagybátyádra, mindkettő szívta azt az, úgymond, „büdös” bagót, és meg is haltak. És tényleg. A feleségemnek igaza van, persze neki nálunk mindig igaza van. És mostanában már a lányaimnak is mindig igazuk van, ha velem vitatkoznak, és a diákjaim is madárijesztőnek neveznek a hátam mögött, tudom én jól. Persze, mert ilyen vékonypénzű vagyok, más rendes, „tekintélyes” ember rég kis pocakocskát eresztett volna, de hát ilyen volt az apám is. Aki tényleg meghalt már, Isten nyugosztalja. Szép temetése volt, három pópa énekelt a sírjánál.
  Emlékszem, szinte vallásos szertartást csinált a vasárnapi ebéd utáni szivarból. Előbb csak sodorgatta, szagolgatta, aztán a papírgyűrűcskét vette le róla, megnézte, mintha ellenőrizmi kellett volna, hogy tényleg a kedvenc márkájáról van-e szó, majd a szivarvágóval hirtelen lecsapta a szivar végét. Mindig megborzongtam tőle gyerekként. Épp ilyennek képzeltem, amikor a nyaktiló lesújt az elítélt nyakára. Brr. Az apám azonban nem borzongott, ellenkezőleg, láthatóan élvezte, ahogy egy gyertyával, mert egy égő gyertya mindig oda volt készítve a vasárnapi asztalra, mondhatni a teríték része volt, biztosan botrány tört volna ki, ha egy napon elmarad a gyertya, vagy netán nem ég a megfelelő pillanatban, szóval meggyújtotta a szivart, hátradőlt, és leszívta az első szippantást. Ha láttak már boldog, elégedett arcot, az apámé ilyenkor, úgymond, épp olyan volt. De hát elment, meghalt már lassan tíz éve. Ha nem dohányzott volna, talán még most is élne. Nyolcvankettő volt, amikor bevégezte, szép kor, én biztos nem élek addig, bár sosem dohányoztam. Tudják, hölgyeim és uraim, az a baj ezzel a dohányzással, hogy vagy dohányzik az ember, vagy nem, mindenképpen, úgymond, elviszi az „ördög”, és sosem derül ki, mi lett volna, ha másképpen van. 
   Én például, talán el sem tudják képzelni, valamikor nagyreményű fiatalembernek számítottam, aki előtt jelentős tudományos karrier áll. Sőt, legyen szabad megjegyeznem, bizonyos, előkelőbb pétervári körökben egészen jó partinak számítottam. Szinte láttam is magamat, amint középkorú professzorként pipázgatva üldögélek tekintélyt parancsoló íróasztalom mögött lakásunk elegáns dolgozószobájában. De aztán valahogy úgy alakult, hogy miután megnősültem, sosem volt saját íróasztalom, dolgozószobára pedig nem is gondolhattam, és amint látják, tisztelt hölgyeim és uraim, a pipázás is, úgymond, kimaradt az életemből. Most úgy gondolom, de, kérem, ezt nem mondják el a felségemnek, ha lehetne „másképpen”, talán meg se nősülnék. És talán a szivarra szoknék rá én is, bár ebben a mai világban, amikor az ember nem gyújthat rá a vodkája mellé a resztoráncsikban, bármi megtörténhet. Még a vodkát is elvehetik az embertől, pedig akkor, mondják meg, tisztelt hölgyeim és uraim, mi maradna a magamfajta férjeknek, akik már túljutottak, úgymond, életük „csúcsán”. Igaz, ez talán nem következik be, mert akkor összeomlana az a mélyen tisztelt állami költségvetés. De ma már nem gyújthat rá az ember nyugodtan az utcán sem, mert ki tudja, milyen iskola, vagy „hivatal”, vagy templom kapuja nyílik ott éppen, és amikor az asszonyok, tisztelet a kivételnek, otthon is megtilthatják a férjüknek, hogy rágyújtsanak, vajon mit is tehetnék? És vajon mit tenne az apám, ha ma élne? Amikor az, úgymond, „szakértők” arról beszélnek, hogy a mi kis Pétervárunkon a lakosok alig fele dohányzik. Micsoda önpusztítás, úgymond, azért a semmi kis élvezetecskéért.
   És persze ma már megvenni sem egyszerű a füstölni valót, mióta csak abban a két tucat birodalmi trafikban lehet ilyesmit kapni, és azok előtt is mindig hosszú sor kanyarog. Igaz, ha végigmegy az ember Nyevszkij proszpekten, jóformán minden kis mellékutcácskában talál olyan kapualjat, ahol kéz alól vehet bagót, egyenesen rátukmálják az emberre, persze meglehetősen borsos áron. A múltkor egy ilyen erőszakos alak velem is megvetetett két doboz Cárszkijét, képzelhetik, mit kaptam aztán a felségemtől, amikor megtalálta a kabátomban, amikor, szokása szerint, átkutatta a zsebeimet. Hogy ilyen csempészárukra verem el azt a kevés kis pénzecskét, amit egyáltalán megkeresek. Hiába magyaráztam, hogy én nem akartam, hát hisz sosem is dohányoztam. És jó is, mert a dohányzás tulajdonképpen félig már be van tiltva, úgyhogy jaj annak a párszázezer szerencsétlennek, akit ezért a mi szépséges városkánkban meg is fognak bírságolni, bizony számolgathatják le a rubelocskákat. De hát így van ez jól, fő az egészséges életmód.
   A mi nagyméltóságú uraink láthatóan mindent megtesznek értünk, önfeláldozásukat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ők ott a törvényhozásban persze szívják azt a „büdös” bagót, mert, azt mondják, nélküle nem bírnák a nehéz munkát és nagy felelősséget, amit a törvények meghozatala jelent, például arról, hogy a dohányzás minden, úgymond, „nyilvános” helyen be van tiltva. De rendnek muszáj lennie.       És nagyszerű jövő elé nézünk, hölgyeim és uraim! Meglátják, nemsokára megszokja mindenki, hogy reggel beáll a szép, hosszú sorba a reggeli vodkájáért, aztán átáll egy másikba, ahol a napi dohányadagjához juthat hozzá, és így tovább egész életében, míg aztán a kórház előtt áll sorban, majd végül a temető kapujánál, hogy, miután, úgymond, megásta a saját sírját, „szépen” sorban elpatkoljon, és kész.
   De látják, tisztelt hölgyeim, és uraim, az ember könnyen eltér a tárgytól, holott most látom, közben megjött a feleségem, úgyhogy tisztelettel abba is hagyom ezt a kis előadásfélét, amit önöknek tartottam. És, tekintettel arra, hogy a dohány, mint az imént részletesen kifejtettem, rettenetes mérget foglal magában, ennek folytán dohányozni, úgymond, semmi esetre sem „ajánlatos”, legyen szabad kifejezést adnom abbeli reményemnek, hogy a dohányzás ártalmasságáról tartott jelen előadásom meghozza a maga „gyümölcsét”.

2016. október 13., csütörtök

Feltámadt klasszikusok 1.


Jaroslav Hašek:
Švejk, a derék katona megvédi




  Amikor már minden lap azzal volt tele, hogy a gaz liberális csőcselék elárulta a hazát, és olyan közállapotokat teremtett hőn szeretett Csehországunkban, hogy még a legyek is le merik szarni Őfelsége, Ferencjóska képét, Švejk tejeskávét kért reggelire, és kijelentette, hogy meg fogja védeni a hazát.
  Ráadásul ezt szegény Müllernével közölte, akit azonnal kirázott a hideg, mert még emlékezett rá, hogy mekkora botrány kerekedett abból is, amikor Švejk tolószékben vitette magát a sorozásra, és addig erősködött, hogy ő igenis tauglich, és küldjék azonnal ágyútölteléknek a gaz muszkák ellen, hogy a végén becsukták a bolondokházába.
  Most hát a rémült takarítónő, miközben könnyes szemmel betálalta a kávét, kérlelni kezdte Švejket, hogy inkább a nyugdíját védje meg, legalább Palivec úrtól, a kocsmárostól, mert már így is tartozik három havi bérrel háziúrnak.
  – Maga csak ne bántsa Palivec urat! – mondta Švejk. – Megvan annak a maga baja. Amikor megvette ezt a Kehely nevű kocsmát, annyira odavolt, hogy főnök úr lett belőle. Aztán az adóhivatal akkora adót vágott rá, hogy szart se ér az egész uraság. Azóta csak a kamatokat nyögi. Igaz, már nem sokáig.
– Miért? – érdeklődött Müllerné, akit ugyan nem érdekelt Palivec úr esete, de ha már egyszer az emberek bizalma, meg az államrendőrség ideállították, Hašek úrról, az íróról nem is beszélve, akkor neki kutya kötelessége volt, hogy meghallgassa és szemmel tartsa Švejket. – Miért? – ismételte meg, és elővette kis jegyzetfüzetét, hogy följegyezze, amit hall. – Talán nem akarja fizetni tovább az új és igazságos adókat? –nyomta meg az igazságos szót, és már nyalta is a tintaceruza végét, hogy kitörölhetetlenül felírja, hogyan szidja Švejk az adószedőket.
  – Egy nyavalyát, Müllerné! Az embernek tartoznia kell valahová! Például az adóhivatalnak. Csak hát Palivec úr, mióta képviselő lett, annyira el van szegényedve, hogy nem fogja tudni fizetni az adóját sem!
– A Palivec? – csodálkozott Müllerné. – A múltkor is látom, hat lovat fogatott a homokfutója elé.
– Az nem az övé! Csak használja, mert benne van a dienstreglamában, hogy képviselőnek hatökör, azazhogy hat ló való. Mert sokat kell furikáznia az emberek érdekében. Meg is írta a Prágai Hivatalos, ahol közzétették, mije van a képviselőknek, hogy Palivec úr minden vagyona egy ágy, de azt is meg kell osztania valami nőszeméllyel, aki állítólag a felesége, pedig nem is a rokona szegénynek.
  Müllerné kezében megállt a tintaceruza. Most írja vagy ne írja?
  – Ide figyeljen, Müllerné! – használta ki a takarítónő habozását Švejk. – Most rögtön elmegy Otto Katz úrhoz. Neki a nemzeti temetések méltóságának emelése céljából vettem egyszer vagy négyszáz méter schwarzgelb szalagot. De, tudja, az Istennek se akart elég baka meghalni akkoriban. Pedig generálmajor von Schwarzburg még Česke Budejovicében kihirdette, hogy ő megvédi a közbakák jövőjét, ezért elrendelte, hogy ott azonnal mindenkinek szolgáltassuk ki az utolsó kenetet. Feldkurat Katz el is küldött, hogy vegyek azonnal két hízott libát vacsorára, mert kellően fel kell készülnie a dologra. Meg faszoltam vagy kétszáz tégely popsikenőcsöt a Holáček téri patikusnál, hogy legyen mit fölkenni a bakákra. Haladtunk is másnap szépen, nem mondom. Nem úgy, mint amikor Katz tábori lelkész úr tökrészegen annak a Majka Becherovka nevű kurvának akarta feladni az utolsó kenetet, pedig a nőnek kutya baja se volt. Mert írva vagyon, harsogta a feldkurat úr, hogy a delikvensnek minden érzékszervét illetni kell a kenettel! De Majka csak sikoltozott és vihorászott, és makacsul azt ismételgette, hogy neki semmilyen érzékszerve nincsen a két lába között. El is húzódott így a kenet feladása vagy két óra hosszat.   Amikor aztán az utolsó bakát is bekentük, Lukaš óberlajtnant is kivágott egy szép szónoklatot, hogy ti marhák, most már boldogan megdögölhettek, mert a jóságos tábornok úr megvédte a jövőtöket. Volt ott olyan illatár a popsikenőcstől, hogy a generálmajor az egész ezredet beleparancsolta a Hrubec-patakba, mert attól tartott, hogy a gaz muszkák kiszagolják, merre vezeti a seregét. Mindenesetre szalag maradt bőven. Na abból hozzon nekem vagy három métert, mert kellően föl akarom vértezni magamat a haza védelmére. Értette?
  – De mit mondjak a tábori lelkész úrnak?
  – Maga csak ne mondjon semmit. Bemegy, az előszobában leakasztja a szalagot a fogasról, levágja a megfelelő méretet, és elhozza nekem. Katz urat ezért kár volna felkölteni a napi rendes delíriumából.
  Amikorra, úgy jó egy óra múlva Müllerné beállított a szalaggal, Švejk már megmosakodott, megberetválkozott, fejébe csapta a kifényesített gombú katonasapkáját. Aztán nekiállt, a szalagot apró darabkákra vágta, és teletűzdelte magát fekete-sárga szalagdarabkákkal.
   – Majd én megmutatom nekik, hol dobog egy igazi hazafi szíve! – kiáltotta lelkesen, amikor a tükör előtt a maradék fél métert sálként a nyaka köré tekerte.
  Müllerné nem nagyon értette ezt a szív-dolgot, tekintve, hogy Švejk még – tisztesség ne essék szólván – a seggére is tűzött két nagy tenyérnyi kokárdát.
  Aztán elővett a tükrös fiókjából egy fekete-sárga keretes kivágott újságlapot, azt nagy istenkedések közepette fölszerkesztette egy hosszú fapálcára, amiért Müllernét külön leküldte Tauchen úr szemközti papír-írószer boltjába. Az újságlapon a Kaiserliche-Königliche Együttműködési Himnusz volt olvasható németül, amit Švejk saját cseh fordításában azonnal zengeni kezdett:

Hallgassatok Ferencjóska szavára,
Feltűzi ő a muszkát a szarvára!
Az emberek himnuszt zengnek tenéked,
Ferencjóska, magasan leng fenn éked!
Faszolj tőlünk, ami csak kell, keményen,
Ferencjóska, a jövőnket te véded!

    – Hát a rímelés hagy némi kivetnivalót maga után – mondta Müllernének Švejk –, de megmondta feldkurat Katz is, hogy nem a rímek, hanem az emberek hite számít az ilyesmiben – tette hozzá.
   Volt még két másik strófa, azokat Švejk már az utcán danolta. Mondanom se kell, hogy jókora feltűnést keltett a kokárdáival, a botra tűzött Együttműködési Himnusszal, meg a háta mögött, kezében jegyzetfüzettel settenkedő Müllernével. Nem is beszélve arról, hogy – szép, nem szép – az Együttműködési Himnuszt nemcsak kissé szabad fordításban, de erősen hamisan is énekelte.
Előbb csak megálltak az utcán az emberek, de aztán egy-két bátrabb csatlakozott hozzá. Mire a Pardubice térre ért, már egész kis regement vonult mögötte. A Himnuszba is egyre jobban beletanultak, csak úgy harsogott tőlük a tér. Így vonultak aztán körbe a városban, egyre többen és többen. Valahonnan kétfejű sasos zászlók is kerültek, valaki egy blondelkeretbe rámázott, üveg alá rakott Ferencjóska-képet is hozott, egy kissé részeg úriember pedig, akinek még nem sikerült hazaérnie az előző éjszakai mulatozásból, kezében lampionnal zárta a menetet. Lassan úgy néztek ki, mintha ők volnának a Szent Pelegrin-napi körmenet, és éppen a barmok meg a tehenek gyarapodásáért vonyítanának.
  Közben kiértek a Šmíchov utcai lakótelepre, ott Švejk bevezette a menetet egy hatemeletes bérházba, felmeneteltek a tetőre, majd onnan a másik lépcsőházon keresztül ki újra az utcára, és talán még most is vonulnának, csak hát az történt, hogy a lakótelepen Švejk végképp eltévedt. Szerencsétlenségére éppen belebotlott egy hazafelé tartó csendőrőrmesterbe, és ártatlan képpel megkérdezte tőle, hogy merre menjen tovább, ha meg akarja védeni a hazát. Amiből az lett, hogy Švejk kapott két nagy pofont, meg egy rúgást a fenekére. Az őrmestert elismerés illeti, amiért sikerült éppen a két kokárda közötti szakaszfelezőt eltalálnia.
  A Švejket követő tömeg persze egy perc alatt szétszaladt: hálátlan az emberiség. A derék katona tíz perc múlva a csendőrségi fogdában már azt magyarázta egy keménykalapos úrnak, akit azért hoztak be, mert állítólag nem kellő tisztelettel emlegette Ferencjóskát a kocsmában, hogy ő csak elöl akart járni a mindenféle liberálisok és más katonaszökevények elleni küzdelemben, akik hagynák, hogy Ferencjóska képét leszarják a legyek. Mert az embernek legyenek értékei. Ahogy Lukaš főhadnagy úr mondta, amikor a bakákat kentük azzal a jó illatú popsikenőccsel, magyarázta Švejk, hogy a legfőbb érték az ember!
  A másnapi Prager Tageblatt persze azt írta, hogy egy kivezényelt csendőrosztag kíméletlen kegyetlenséggel verte szét a nemzeti érzelmű cseh emberek békés felvonulását, és külön kiemelte a katonasapkás-kokárdás vezér bátorságát, aki az újságíró beszámolója szerint egymaga vagy ötven csendőrt letepert, mire a túlerő diadalmaskodott fölötte.   Hasonló hangnemben tudósított a Bohemia című lap is, amely még riportot is közölt a kokárdás vezérrel. Hogy honnan vették azokat a szavakat, amelyeket ez a cikk Švejk szájába adott, nem tudni.
  De hát így van ez, ha a sajtó bármit megírhat anélkül, hogy felelős emberek ellenőriznék, megfelel-e az írás a kiegyensúlyozottság és a megbízhatóság kritériumainak.
  Még szerencse, hogy a Prágai Hivatalos megírta, a hatóságoknak si-került megakadályozniuk a pofátlan liberális csőcselék nemzetellenes provokációját.
  Mindenesetre Švejk elégedetten lapozgatta az újságokat, amiket Müllerné másnap a reggeli tejeskávé mellé beadott neki a szobájába. Még az este hazakerült, miután a csendőrőrszobán hiába bizonygatta, hogy csak meg akarta védeni Ferencjóskát meg a hazát, hülyének nyilvánították, a bolondokházában viszont már ismerték, és nem voltak hajlandók felvenni az ápoltak közé: csak megzavarná a benti, békés életet.

2016. szeptember 28., szerda

Nem scifi 26.



A FENSŐBB ÉRTELEM SZELLETE



  A Fensőbb Értelem Szellete áttűnt a Földön. Keresztülhaladt emberi lényeken és moszatokon, kőszáli kecskéken és központi könyvtárakon, lángossütő bódékon és tudományos kutatókon, múzeumokon, egyetemeken és nudista strandokon, tévéstúdiókon és az Antarktisz jegén, átszelte az óceánokat és a zsibvásárokat, a bölcsődéket és a katedrálisokat, a stadionokat és a börtönöket, a búzatáblákat és a közlekedési táblákat, a pucerájokat és a kuplerájokat, a gázcseretelepeket és a vízibiciklistákat, egyszóval a Fensőbb Értelem Szellete áthatolt mindenen, ami csak van és virul (vagy nem virul) ezen a Földön (a földben, a földön és a föld felett). Ez az áthatolása olyannyira gyöngéd, finom, dematerializált volt, hogy senki és semmi nem vett észre belőle semmit. Illetve egy ősi, valamikori mélyművelésű sóbánya magányában terpeszkedő, mára már magára hagyott, teljesen elfelejtett neutrinoszámlálóban váratlanul történt három gyors felvillanás, maga Cserenkov is büszke lett volna rá, de erre akkor már réges-régen nem figyelt oda senki.
  A Fensőbb Értelem Szellete tehát teljesen észrevétlen maradt. Pontosabban idősb Nyamnyevácz Béla nyugalmazott tehénpásztor Szentszellősről, a Kustár utca tizenhárom béből mégiscsak megérzett valamit. Erről a megfogalmazhatatlan, furcsa érzetről azután még aznap este meg is próbált számot adni az Alszegi úton található Három kecskéhez címzett vendéglátóipari egységben (magyarán: a szokott kocsmájában) álló törzsasztalánál. Mondhatni tetemes feltűnést keltett mondandójával. Illetve hát nem egészen azzal, amit mondott. A helyzet az, hogy Nyamnyeváczról köztudomású, hogy naponta egy ép mondat (még ünnepi alkalmakkor) sem szokott kitekeregni a szájából. Ha kérdezik, akkor is inkább csak mormogással, fejrázással, hümmögéssel válaszol. Most meg? Jóformán be nem állt a szája, éjfélig még az első korsó sör árválkodott előtte, viszont a sok „anyám” meg „csezd meg” és „értsük” valósággal elöntötte a kocsmazugot, ahol egyébként némaságba burkolózva szokott iszogatni hasonló korú és kaliberű sörtársai körében.
  Hogy miért éppen Szentszellősön érzékelte valaki a Fensőbb Értelem Szelletének leheletét, azt (valljuk meg őszintén) az elbeszélő sem tudja megmondani. Közrejátszhatott a dologban, hogy ebben a városkában az elmúlt tizenöt-húsz évben megállt az élet. Miközben az újságokban (a helybéli Kéklevelű Lóherében is) az állt, hogy mindenfelé csak úgy dübörög a gazdaság (és a dübörgés nyilván elnyomta a finom és gyöngéd hangokat), itt egymás után zártak be a gyárak, üzemek, a kisebb cégek is elmenekültek. Bezárt a szakrendelő, kiürült a kórház (előbb az orvosok, aztán a betegek tűntek el valahová), a születésszám is épp ekkoriban akart negatívra fordulni (de aztán kétségbeesetten konstatálta, hogy ez lehetetlen, maradt tehát a nullán). Már a munkaügyi központ is megszűnt (ahol nincs munka, ott nyilván ügy se lehet), sőt a helyét elfoglaló zálogház tulajdonosa is csődöt mondott, mert mindenki csak beadni akart, kiváltani nem, és a sok begyűjtött használt tévé, mosógép, házimozi, kopott öltöny, átmeneti kabát, no meg a csillogó, hamisköves gyémántgyűrűk a kutyának se kellettek. (Legyünk precízek: a kutyákat nem kérdezték meg, de hát vajon?)
  Mindezek következtében a városkában a megszokottnál sokkal nagyobb csend honolt. Itt nem puffogott, dudált, zürrögött semmiféle forgalmi dugó, nem száguldoztak őrült motorosok, nem ömlött ki az utcára a szupermarketek akcióit hirdető zenezaj (mert szupermarketek se voltak). Nem szirénáztak rendőrautók (mert már a rendőrkapitányságot is megszüntették, és a legközelebbi rendőrsziréna negyven kilométerre, a szomszéd város lakóit szórakoztatta). Itt nem szólaltak meg másodpercenként a legőrültebb hangokon mobiltelefonok (mert a Szentszellősieket senki nem kereste, az volt a csoda, hogy a térképen még egyáltalán jelölték ezt a települést.) Ettől a nagy csendtől aztán nemcsak a harang hangja hallatszott élesebben (az embernek az volt az érzése, hogy itt folyton harangoznak: vajon mindig temetésre?) A kifinomult fül (a házgyári papírbetonon keresztül) képes volt meghallani a szomszéd lakásban tartott házi kedvencek (például Földyék másfél méteres dobbermannjának, Vizy Mariska tizennégy macskájának vagy Bordyék két tucat aranyhalának) motozását is (hogy Tóthék tengerimalacát már ne is említsük).
  S ha már Szentszellősön, hát miért éppen idősb Nyamnyevácz Béla érzékelte az érzékelhetetlent? Az elbeszélő ennél a mozzanatnál végképp nem tehet mást, mint hogy széttárja a karját, és beismeri, hogy erről aztán fogalma sincsen. De amennyire a Fensőbb Értelem Szellete maga volt a megtestesült (bár az adott esetben teljesen dematerializálódott) tökéletesség, a tisztelt olvasó bizonyos lehet benne, hogy ennek megvolt a maga nagyon is kézenfekvő oka és célja.
Visszatérve a kocsmába (oda egyébként is mindig jó visszatérni), Nyamnyevácz sörtársai ugyan nem nagyon értették, miről is van szó, de úgy gondolták, ha fontos, akkor erről mindenféleképpen értesülnie kellene a hivatalosságoknak. Másnap tehát hősünk nekivágott, hogy eleget tegyen állampolgári kötelességének. (No lám, micsoda átalakulás: Nyamnyevácznak eddig az állampolgárságról csak az adók jutottak eszébe, most meg ez a hogyishívják, vagy micsoda). Sajnos szótlansága mellett az is köztudomású volt róla, hogy estéit rendszeresen a Három kecskéhez címzett kricsmiben tölti, magyarán ritka eset, hogy holt részegre ne inná magát. Így aztán nem volt könnyű dolga, ha azt akarta, hogy komolyan vegyék.
  Jó és felbuzdult állampolgárként először a polgármesteri hivatallal próbálkozott. Ide egyébként érdemes volt benézni. Meg kell hagyni ugyanis, a hivatal sokat szépült az utóbbi időben. És nemcsak szépült, de épült, azaz terjeszkedett is. Mióta az iskolák közül csak egy maradt (minek egy városnak több felesleges, pénzpocsékoló intézmény?), a kiürült épületeket felújították, és oda is a hivatal meg az okmányiroda költözött be. Márványpadló, dizájnos bútorok, kristálycsillárok (energiatakarékos égőkkel: fő a takarékosság!), modern számítógépek, monitorok, kivetítő, miegymás. A vállalkozókat például külön teremben fogadták (volna, ha még lettek volna vállalkozók Szentszellősön). Az irodisták is mind szépek, csak húsz és negyven közötti nők, finomak, jól ápoltak, elegánsak (munkaruhának eredeti francia Chanel-kosztüm járt nekik, a szakszervezet kigründolta nekik, elvégre ez már Európa meg unió vagy mi!) Ha rájuk nézett az ember (és ki ne nézett volna rájuk szívesen?), már-már tényleg hallani vélte a haladás lépteinek dübörgő dobogását. Pedig, mint említettük, Szentszellősön egyáltalán nem dobogott. Igaz, tavaly a nemzeti ünnepen a polgármester minden szentszellősit megvendégelt (volna, ha eljöttek volna) egy pohár valódi, egészséges, szentszellősi kútvízzel, de az idén víztakarékossági okokból már ez is elmaradt.
  Nyamnyevácz tehát az ügyfélszolgálatot kereste fel. Itt hatalmas, tiszta üveglapok osztották ketté a helyiséget: belül a dolgozók, kívül a betévedt helybéliek. Hősünk odament az első kisasszonyhoz, és éppen meg akart volna szólalni, amikor az üvegfalon váratlanul kis nyílás keletkezett, kinyúlt rajta egy kéz, és lecsapott elé egy vastag papírköteget.
  – Ha segélyt óhajt, töltse ki négy példányban, számítógéppel vagy nyomtatott, kézzel írott betűkkel, és hozza vissza három napon belül. Kedd-péntek négytől hatig – hangzott a szózat, majd amilyen hirtelen nyílt ki, ugyanúgy be is zárult az ablakocska.
  Nyamnyevácz kitátotta a száját, és mondani kezdte volna, hogy nem segélyt, inkább csak némi segítséget szeretne, de már késő volt. A papírokat a pulton hagyta, és odalépett a következő ifjú hölgyhöz (ez különben is jobban tetszett neki, mosolygós, zöld szemű lány volt, barna haja két kis copfocskába fonva ereszkedett a fülére.
  – Panaszügy? – nyílt rés az üvegfalon.
  Hősünk most valóban résen volt, azaz hogy lecsapott a résre (pedig hol van már az idő, amikor hazánk nem rés, hanem erős bástya volt):
  – Hát, bizonyos értelemben, csezd meg, tényleg panasz. Anyám, az aztán valami furcsa áthatolás vagy mi a fene volt itten.
  – Áthatolás? Talán be-ha-to-lás! – oktatta ki kellemes, meleg hangján a kisasszony Nyamnyeváczot. Vágott az agya: itt a panaszablaknál elég sűrűn találkozott asszonyokkal, akik férjük bizonyos fajta erőszakos behatolására szoktak panaszkodni. – Forduljon ügyével a polgárőrséghez! – csapódott be az ablakocska.
  – Az ég szerelmére, Béla, mondd azt, hogy „ő”. Csak végre nyögd már ki, mit akarsz – könyörgött a polgárőrség parancsnoka Nyamnyevácznak, aki már másfél órája próbálta megfogalmazni, hogy mi (vagy ki) is az, akiről (vagy amiről), szóval akinek, illetve akivel kapcsolatban…
  Az elbeszélő majdnem minden szimpátiája hősünké, akinek nincsenek írói tapasztalatai, és így nem is tudhatja, hogy a megfogalmazhatatlant nem lehet megfogalmazni. Hogyan is lehetne képes éppen Nyamnyevácz Béla Szentszellősről arra, hogy megfogalmazza azt a benyomást, érzést, hangulatot, amit a Fensőbb Értelem Szelletének finom, gyöngéd, dematerializált áthatolása keltett egy pillanatra benne.
  Azért csak majdnem, mert némi szimpátiát, együttérzést szegény polgárőr iránt is érzünk, aki a legjobb indulata ellenére sem volt képes semmi értelmeset kiszedni Nyamnyeváczból. Nem mintha Szentszellősön polgárőrnek lenni egyébként valami nagy szórakozás lett volna (szerény ember kevéssel megelégszik), de ismerjük el, ez az eset kemény próbatétel volt. A parancsnok talán már rég ki is dobta volna vendégét, ha nem együtt koptatták volna annakidején a helybéli kisegítő iskola (akkor még volt ilyen) padjait. De most a régi emlékek, a közös csínyek (például, hogy együtt fogták azt az egeret, amivel Gizi nénit, a másodikos tanítónénijüket majd megölték azzal, hogy dolgozatírás közben elengedték szegény madzagra kötött jószágot a tanári asztal irányában).
  Nyamnyevácz tehát a teljes kudarc érzetével lépett ki a polgárőrség ajtaján. Hazatámolygott, lefeküdt. Rendes Csehov-novellában bizonyára belehalt volna ebbe a kétségbeejtő helyzetbe, de szerencsére ezt a történetet nem Csehov, hanem a nagybetűs élet írta. Így hát csak feküdt az ágyában, miközben kavarogtak a fejében a képek, a gondolatok. Csak bámulta a mennyezetet. Teljesen elveszítette időérzékét, és megtörtént vele az a csúfság, hogy este elfelejtett elmenni a szokásos kocsmájába.
  De aztán lassan helyrerázódtak a dolgok. Egy ideig ugyan még próbálkozott, hogy elmesélje, mit érzett akkor, amikor egyszerre, hirtelen, szóval amikor, anyám, hát az aztán…
  De ahogy az idő múlt, úgy lett maga is egyre bizonytalanabb. Megtörtént az a rendkívüli dolog egyáltalán? Megtörténhetett az a rendkívüli dolog egyáltalán egy olyan városban, mint Szentszellős? És éppen egy olyan emberrel, mint amilyen ő? És egyáltalán?
  Úgyhogy lassan felhagyott az erőlködéssel. Néha még belekezdett, de aztán egy „csezd meg”-gel elvágta a saját történetét. Később már bele se kezdett, csak legyintett egyet. És nemsokára megint olyan lett, mint régen: idősb Nyamnyevácz Béla, aki estéit a Három kecskéhez címzett vendéglátóipari egységben tölti, szótlanul kortyolgatva el a napi két-három korsó sörét abban a nevezetes kocsmazugban sörtársai körében.
  Így aztán a Fensőbb Értelem Szelletének látogatása, melynek során keresztülhaladt emberi lényeken és moszatokon, kőszáli kecskéken és központi könyvtárakon, lángossütő bódékon és tudományos kutatókon, múzeumokon, egyetemeken és nudista strandokon, tévéstúdiókon és az Antarktisz jegén, átszelte az óceánokat és a zsibvásárokat, a bölcsődéket és a katedrálisokat, a stadionokat és a börtönöket, a búzatáblákat és a közlekedési táblákat, a pucerájokat és a kuplerájokat, a gázcseretelepeket és a vízibiciklistákat (és megérintette idősb Nyamnyevácz Bélát is Szentszellősön), végül tényleg teljesen titokban maradt.