Nem scifi 18.

MESE

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy aranyos kis kék bolygó, úgy hívták, hogy Föld. Ennek az aranyos kis kék bolygónak aranyos pici zöld emberkék voltak a lakói. Civilizált lényeknek tartották magukat, mert a szép természet helyett, amit majdnem teljesen kipusztítottak, sikerült nekik ócska kis utánzatokat készíteniük. Fű helyett csináltak műfüvet, virág helyett művirágot, még a tyúkszemet is hamisították.
Egy nagy költő egyszer így foglalta  össze ezt az egyre terjedő őrültséget:

„Jobb a műnap, mint a nap,
  anyagnál a műanyag,
  fogsornál a műfogsor,
  doktornál a műdoktor,
  nemzetnél a műnemzet,
  rendet, rendet, műrendet!"

De a legbüszkébbek arra az eszközükre voltak, amelyet a kollektív gondolkodás helyettesítésére szerkesztettek: ezt számítógépnek nevezték.
– És ez gondolkodott helyettük?
– Jaj, de kis butuska vagy! Hát a gépek nem tudnak gondolkozni! A számítógép sem, csak segíthetett volna. Mert tudod, kicsim, a számítógép nagyon szorgalmas gépecske. Szóval, az emberek nagyon büszkék voltak erre a szerkentyűre. Megmondták neki például, hogy mennyi az idő, aztán megkérdezték tőle, hogy hány óra van. Az okos kis gépecske persze gyorsan meg is mondta nekik. Ennek aztán rettentően örültek. Tapsikoltak, érdemrendekkel díszítgették egymást, és más effélékkel töltötték az időt.
– Anyucíí, vegyél nekem ilyen gépecskét! Ha jó leszek, kapok ilyet a szülinapomra?
– Te már kinőttél az ilyesmiből. Inkább valami komolyabbat kérjél, jó?
– És mondd, olyan pici emberkéket kaphatnék? Léccííí!
– Azt nem lehet. Tudod, ezek a pici emberkék csak a mesében léteznek. Illetve már ott sem, mert annyira zöldek voltak, hogy egy szál sem maradt belőlük. De hadd mondjam tovább a mesét. Egy szép napon két kis emberke megharagudott egymásra. Az egyik is kitüntetést akart, a másik is. Az egyik is mindent magának akart ellopni, a másik is. Addig-addig vetélkedtek, veszekedtek, piszmorogtak-pártoskodtak, míg nagy-nagy háború lett belőle. És mivel a háború dolgában is rettentően civilizáltak voltak, nagyon gyorsan fogytak az emberkék. Hipp-hopp, és már sok-sok-sok százzal meg ezerrel kevesebb volt belőlük.
– Miért nem játszottak mást? A többi játékot már megunták?
– Úgy látszik. Akkor aztán egy bölcs javasolta, hogy kérdezzék meg a számítógépet, mit tegyenek.
– Anyúú! Mi az, hogy bölcs?
– Tudod, kicsi, a legzöldebb emberkéket nevezték így. Elmentek hát a nagy számítógéphez, leborultak előtte, és azt mondták neki: „Nem tudjuk, mit csináljunk, ó, nagyszerű gépek gépe! Mit tegyünk a háború ellen?”
És mert a számítógép nagyon szorgalmas gépecske volt, egészen gyorsan válaszolt: „Nem tudom.”
Majd kisvártatva hozzátette: „Gondolkozni kellene.”
De ezt már nem hallották a fő-főzöldek, se a középzöldek, de még az egészen halvány-halvány zöldek sem. Mert akkorra már annyira elfogytak, hogy már nem is voltak. A gépecske meg azóta is ismételgeti hiába: „Gondolkozni kellene. Gondolkozni kellene.”
– Anyucíí! Ez egy okos gépecske, ugye?
– Az. De most már aludjál szépen. Jó éjszakát.

Nem scifi 17.

A JELENTÉS

– Ki küldte ezt a hülyeséget?
– Pjotr… azaz a K-24-es felderítő.
– Már megint valami zöldfülű majom?
– Igen, nem… kitüntetéssel végezte el az akadémiát!
– Ne lelkendezzen, kollegina, hanem küldje be ezt az ostobát!
– Azonnal, csak…
– Mit akar? Vagy beszéljen, vagy menjen, és csinálja, amit mondtam.
– Egy kérésem volna, elnök úr. Személyes jellegű…
– Tudja, hogy nem érdekelnek a személyes dolgai. Na mindegy. Mondja.
– Pjotr a vőlegényem. És szeretnénk összeházasodni…
– Örvendek. Ki az a Pjotr?
– Hát a K-24-es. Akinek a jelentése… Tudja, nagyon fontos volna nekünk, hogy… és, szóval…
– Maga is jól választott, mondhatom. No, rendben. Majd udvarias leszek, mint egy csecsemőgondozó. De most már küldje be.
– Igen. Máris.
– Jó reggelt, elnök úr.
– Szép kis reggel! Maga küldte ezt az ostobaságot?
– Azt a jelentést én küldtem. Pjotr Krasznov, próbaidős felderítő.
– Ez volt az első útja?
– Igen. A Ks-3 negyedik bolygójára.
– Persze még életében nem írt jelentést, mi? Hát ide figyeljen, K-24! Ez nem jelentés. Maga itt fecseg össze-vissza a benyomásairól, elmondja a „véleményét”… A véleményét! Kit érdekel a maga „véleménye”? Dühítő ostobaság az egész! Érti?
– Nem értem, elnök úr. Az akadémián azt tanultuk, hogy a felderítő feladata…
– Már megint fecseg! Vegye tudomásul, hogy nem kell! Ki van rúgva! Menjen a… az akadémiájára felderítőnek!
– De elnök úr, kérem, mondtam, hogy nekünk nagyon fontos volna…
– Jól van, kollegina. Nézze, K-24! A menyasszonyára való tekintettel hajlandó vagyok foglalkozni magával. Nem tudom ugyan, mivel érdemelte ki, hogy magát választotta… hát a jelentésével biztosan nem…
– Legyen szíves, és ne tegyen nekem szívességeket. Azt mondja meg, elnök úr, mi nem tetszik a jelentésemben!
– Pjotr, kérlek, ne vitatkozz!
– Rendben, Marthe, szelíd vagyok. Csak nem értem, mi baja van a jelentésemmel.
– Ne bosszantson, K-24! Itt a jelentése, tessék, olvassa!
– Azt lehet. „A programnak megfelelően hajónk sima leszállást hajtott végre a Ks-3 negyedik bolygójának megadott, egyenlítői térségében. A légkör összetételét megvizsgálva azonnal megállapíthattuk, hogy a bolygó emberi betelepítésre alkalmatlan.”
– Na, tessék! Már kezdi! Honnan tudja ezt maga?
– Az adatokból. 74 % metán, 25 % nitrogén, nyomokban hidrogén, cián…
– Én is olvastam az adatait! De honnan veszi, hogy „alkalmatlan”? Ne szóljon közbe! Nézze, lehet, hogy magának ez a „véleménye”, még az is lehet, hogy igaza van, de ezt így nem lehet továbbítani! Figyeljen ide. Ezt, mondjuk, így fogjuk megfogalmazni: Megállapítottuk, hogy bár bizonyos problémák előadódhatnak a légzés tekintetében, a bolygó emberi betelepítésre alkalmasnak látszik.”
– Nem alkalmas!
– Pjotr, ne veszekedj! Az elnök úr csak példaképpen mondta.
– Úgy van, kollegina. Térítse már észre a vőlegényét! Nos, K-24, olvassa tovább!
– Pjotr, olvasd már!
– De Marthe, nem érted, hogy ez nem igaz? Ez egyszerűen hazugság!
– Ugyan, K-24, ne heveskedjen már! Tudja maga, ki volt az, aki kijelölte ezt a bolygót az emberiség áttelepülése számára célpontnak?
– Fogalmam sincs.
– Na látja. Odafönt jelölték ki, érti? És akik kijelölték, nyilván pontosan tudják, hogy miért pont ezt választották. Maga tudja?
– Véleményem szerint azért, mert ez a legközelebbi fel nem kutatott Föld típusú bolygó.
– Nem tud semmit, de már megint „véleménye” van! Látja, kollegina, nem tudok vele mit csinálni. Próbálom neki megmagyarázni a dolgot, de folyton hülyeségeket beszél. Jó… A maga kedvéért. Szóval. Odafönt, érti? Odafönt tudják, hogy miért ezt választották. Maga kétségbe akarja vonni, hogy odafönt tudják, mit miért csinálnak?
– Nem. Biztosan tudják.
– Nahát akkor. Erre jön maga a „véleményével”, hogy alkalmatlan.
– De ha egyszer tényleg az!
– Maga szerint!
– Nem azért küldtek…
– Nem azért küldték, hogy a „véleményét” közölje! Megértette végre? Egyáltalán hogy jön maga ahhoz, hogy véleménye legyen? Hogy kritizálja azokat, akik odafönt eldöntik, hogy mit és hogyan?! Képtelen belátni, hogy ostobaságot csinált?
– Mindent belátok, elnök úr, de szeretném bejelenteni, hogy tiltakozni fogok az eljárása ellen.
– Mit fog maga csinálni? Majd adok én magának olyan tiltakozást, hogy belesántul! Takarodjon! Ki van rúgva! Maga meg, kollegina, keressen magának másik vőlegényt! Hová megy, kollegina? Maga is megőrült?…
– Elnézést, elnök úr, de azt hiszem…
– Tessék! Annak véleménye van, ez meg hisz! Mit hisz? Azt hiszi, másutt nem így csinálják?… Elment… Most állhatok neki magam bepötyögni az egészet. Na lássuk. A… K 24… -es fel… der… hol a fenében van a hosszú „í”!… ítőnk jel… en… tése szer… int a Ks-3 negyedik bolyg-ó-ja… ahá, kezdek belejönni!… emberi betelep… ítésre alkalmas. Pont.”

Nem scifi 16.

A HÁZASSÁG REJTELMEI

   Egyik ismerősünknél, Zoliéknál ücsörögtünk. Túl voltunk az ünnepélyes aktusokon (házasságuk tizedik évfordulóját ünnepelték), megettük a díszvacsorát, a pezsgő is elfogyott, a vendégek elszéledtek. Egy üveg tokaji maradt még, és négyesben maradván azt szopogattuk. Illetve most már csak kettesben, mert a nők, a feleségem meg Irma kimentek, hogy alaposan megcsodálják Zoli ajándékát, a vadonatúj automata konyhát (csak a receptet kellett begépelni az agyba, a többiről maga gondoskodott).

Ültünk, hallgattunk.

– Én mindent az automatáknak köszönhetek – törte meg a csendet váratlanul Zoli.

  Meglepődtem, épp ellenkezni készültem, de leintett, és határozott hangon folytatta:

– Ami a házasságomat illeti, mindent nekik köszönhetek.

  Kortyolt a borból, közben fürkészően nézett rám. Láthatóan mondani, mesélni akart valamit. De még habozott. Öntöttem magamnak, és hátradőltem a fotelban, mint akit nem nagyon érdekel a dolog. Tud-tam, úgyis elmondja.

– De Irma ne tudja meg, hogy beszéltem róla, jó?

  Bólintottam. Akkurátusan megtömte a pipáját, rágyújtott, a videón megnézte, mit csinálnak az asszonyok (azok még egy darabig bizonyosan nem kerülhettek elő, mert éppen a kolozsvári töltött káposzta elkészí-tésének egyedül üdvözítő receptjét vitatták meg), aztán beszélni kezdett.

– Vagy két éve kezdődött. Egyre gyakrabban veszekedtünk. A melóban is zűrjeim voltak akkoriban, tudod, hogy van ez, minden összejött. Hogy miket vágtunk egymás fejéhez! Az ismerősök is kezdtek kerülni minket. Mégis, talán mindketten reméltük, hogy még rendbe jöhetnek a dolgok, mert a barátainkat szerettük volna átmenteni a jobb időkre.

– Okosan tettétek. Hiszen most már minden oké. De mi köze ennek az egésznek az automatákhoz? – kérdeztem, mialatt Zoli megnyomkodta a dohányt kialudt pipájában, és újra rágyújtott.

– Abban egyetértés volt köztünk, hogy valamit ki kellene találni. Kínos volt, hogy folyton összekapunk idegenek előtt is. Pedig nem akartuk. Aztán mégis mindig botrányba keveredtünk. Az ötletet aztán egy robotszakértő haverom adta. Ő segített a kivitelezésben is. Pofon egyszerű volt a megoldás: két robot, olyan, hogy még az ismerőseink se tudják megkülönböztetni tőlünk. Jól jött, hogy nemigen jártatok már akkoriban hozzánk, és ha felugrott is valaki, igyekezett minél előbb tapintatosan elhúzni a csíkot. Így a robotoknak sose kellett egy félóránál tovább tartaniuk a frontot. Persze komoly beszélgetés úgyse alakulhatott ki, azt a néhány témát meg, egészség, időjárás, munkahelyi sztorik, előre be lehetett táplálni a robotok agyába.

– És ezek az izék társalogtak velünk? Ez pofátlanság! – vágtam közbe hevesen.

– Ne dühöngj! Elmúlt. Te különben is csak egyszer találkoztál velük.

– Vigasztaló! Akkor is micsoda ronda átverés!

– Rendben. Ünnepélyes bocsánatkérések, meg minden. Azt hittem, vagy olyan jó haverom, hogy elmond-hatom. Egyébként is majd megevett a penész az előbb, annyira kíváncsi voltál. Azt hiszed, nem láttam át kis műsorodon?

  Igaza volt. Különben is valahogy nevetségesnek éreztem magam ezzel az utólagos sértődéssel.

– Csak egy-két hétig tartott az egész. De ha sértődős kedvedben vagy, beszéljünk másról.

– Most már folytasd! – mondtam.

– Szóval elkészültek a robók, megcsodáltuk, ahogy illik, megjegyzem, nagyon jól néztem ki (mármint az én-robó), de Irma se panaszkodhatott. Rém röhejes volt, hogy körüljárhattam önmagam, meg beszélgethettem vele, szóval velem… érted? Aztán eljött a kipróbálás. Sanyi telefonált, hogy feljön délután. Tudod, mennyire utálom azt a pasast. Hogy milyen levakarhatatlan. Úgy döntöttünk, ő lesz a kísérleti nyúl. Beültünk a hálószobába, bekapcsoltuk a videót, és lestünk. Öregem, a robók egyenesen fenomenálisak voltak! Hogy Sanyi nem vett észre semmit, az nem is érdekes. Hanem ahogy a két robó édelgett! Egész idő alatt féltünk, hogy kihallatszik a nevetésünk. Mit édelgés! Csicseregtek! Egymással! Érted? Mi meg ültünk az ágyon a hálószobában, néztük őket, és kacagtunk. Aztán csak azt lestük, mikor jön már valaki hozzánk, hogy újra összebújhassunk a hálószobában. Egy újabb előadásra. Így aztán jóformán alig jöttek meg a robók, már tán nem is kellettek volna. Azért egy-egy unalmas vendégnek még be-bekapcsoltuk őket később is. Végtére jár az embernek néha egy kis szórakozás… Igaz?

Komolyan mondom, nem tudtam Zolira haragudni. Elképzeltem, ahogy ott kucorognak a hálószobában, és lesik, mint udvarol a robó-Zoli a robó-Irmának… A vendég meg… Nekem is nevetnem kellett.

– Azért ronda egy alak vagy – mondtam. – Remélem, most nem a robó ül itt velem. Vagy te csak egy robot vagy?

  Engesztelő tréfának szántam, de Zoli egészen másként reagált, mint vártam. Elkomorodott, és közelebb hajolt hozzám.

– Idefigyelj! – már szinte suttogott. – Ezt nem akartam elmondani, de ha már így beletrafáltál… Épp ez a bajom mostanában. Tudod, mióta újra jól együtt vagyunk Irmával, folyton ez jár a fejemben. Hogy én most ember vagyok, vagy robot. Talán valahol egy másik hálószobában ott kuksol az igazi, és kuncogva figyel minket. Ahogy édelgek, csicsergek Irmával… Gondolod, el kéne mennem egy idegorvoshoz…?

Nem scifi 15.

ÜZENET A BOLONDOKHÁZÁBÓL

   Az idegszanatóriumból küldöm ezt az üzenetet. Jó, ne finomkodjunk. A bolondokházából. Töltőtollal írom. Odakinn a fél országot végigkajtattam érte, de hiába. Mindenki őrültnek tartott, hogy nem szeretem a golyóstollat, azt a szép zsebbefolyós gusztustalanságot. Hiszen minden normális ember azzal ír. Most mégis van töltőtollam. Irídiumhegyű, szürke-fekete testű, és ha a fény felé fordítom, látszik, mennyi tinta van benne.
   Nevetnek rajtam? Nem baj. Most már nem izgat, mit gondolnak rólam odakinn. Rájöttem, mióta a világ világ, mindig szégyen volt valami kisebbséghez tartozni. Ezeket mindig kinevették, csúffá tették, megve-tették, megkövezték, máglyára küldték, elgázosították.
  Azt mondják, őrült fecsegés? Tudom. Azok a normálisak, akik odakinn élnek. Akik főállásban, mellék-állásban, másodállásban és maszekolásban élnek. Akik mindent elhalasztanak. Könyvet, szerelmet, gon-dolatot, gyereket, életet a nyugdíjas éveikre tartogatnak. Amit úgyse érnek meg. Mert előbb lakás, kocsi, telek, nyaraló, és aztán új lakás, új kocsi…
   Azok, aki egész életükben rettegnek, hogy lemaradnak valamiről. Őket hülyíti a sok reklám, a sok poli-tikusi hazugság, a naponta felfedezett csodás gyógymódok kitalálói. No meg a hosszú élet jól kereső pré-dikátorai.
   Idebenn minden másképpen van. Mikor először mentem vizsgálatra, már a küszöbről nyújtottam a nyelvem, és vártam a diagnózist. Ahogy odakinn megszoktam. Itt meg? Leültettek. Beszélgettek velem. Könyvekről, filmekről, zenéről. Főleg könyvekről.
   Az első hét egyébként is tele volt meglepetésekkel. Például a kollégák. Mi csak így nevezzük egymást. Szóval a többi őrült. Kezdetben persze féltem tőlük. Aztán kiderült, ők még jobban féltek tőlem. Elvégre odakintről jöttem.
   A második héten bejött a menyasszonyom. Szép volt tőle. És képzeljék, sajnált! Próbáltam neki meg-magyarázni, hogy soha életemben ilyen jól még nem voltam, hogy már kezdek emberré válni… Sosem értett meg. Akkor se. Másnap a kollégákkal beszélgettünk róla. Mind mosolygott. Azt mondták, ne cso-dálkozzam, a menyasszonyom szegény nyilván teljesen normális.
   Most már tudom, tényleg az. Persze most nem róla van szó. Azon gondolkoztam, vajon kik vannak többségben. Eszembe jutott a sok elkínzott arc, a kétségbeesett, elkésett próbálkozások, az egy főre jutó odakinti gyógyszerfogyasztás…
   Mi volna, ha összegyűjtenénk minden menthetetlen normálist, és bezárnánk őket. A normálisok házába? Az ablakokra rácsot, a kapuhoz őröket, hogy ki ne szökjenek.
   Mi meg élnénk szép nyugodtan. Mértékkel mindenből mindenkinek. Nagyokat beszélgetnénk, nevet-nénk, írnánk, festenénk, zenélnénk, szerelmeskednénk… A gyerekeinket is erre nevelnénk… És a normá-lisok előbb-utóbb egészen eltűnnének a világból.
Kinti kollégák! Gondoljatok bele! Micsoda gyönyörű, teljesen őrült világ születne körülöttünk!