Nem scifi 5.

A MIKROMERCIÁNOK

– Szóval valami újdonság? – kérdezte a tábornok, és rágyújtott egy Havanna-szivarra.
– Igen – felelte az igazgató. – Tulajdonképpen nem rendkívüli dolog. Csak egy ötlet. Képzeljen el egy pókot…
– Várjon! – vette ki a szájából a füstölgő szivart a tábornok. – Mégiscsak valami biológiai fegyver?
– Nem, dehogy. Szó sincs róla. Habár… – mondta az igazgató, és rejtélyes képet vágott. Mosolya bosszantotta a tábornokot.
– Tudja, hogy betiltották! Én különben sem szerettem soha azokat az izéket… Az ember nem lát semmit, közben meg… Fúj! – rázkódott meg a gondolattól. – És maguk sose tudták garantálni, hogy nem okoznak világméretű, maradandó genetikai elváltozást, ami ugye itt nálunk is… – tette hozzá, hogy előbbi érzelem-nyilvánítását észokok mögé rejtse.
– Nem, tábornok – ismételte az igazgató, és még mindig mosolygott. – Semmi ilyesmitől nem kell tartania. Ez látható, akár a kezébe is foghatja. Ámbár… azt azért nem ajánlanám – dőlt hátra öntelten.
– Pókot mondott?
– Igen. Épp ez a dolog veleje. Mert mit csinál a pók?
– A pók? – düllesztette szemét a tábornok, és látszott, próbálja felidézni iskolai emlékeit, mégpedig komoly agymunkát végezve. – Legyet fog! – vágta rá végül.
– De hogyan?
– Hálót fon, aztán…
– Na látja. Ennyi az egész.
A tábornok egy darabig nézett a semmibe maga elé, aztán azt mondta:
– Nem értem.
– Dehogy is nem! A mikromerciánok sem csinálnak semmi egyebet. Mondja, tábornok úr, szokott maga otthon takarítani? Pókhálózni?
– Mármint hogy én? – kérdezte felsőbbséggel a tábornok, és közben arra gondolt, lám, igaza volt, amikor úgy vélekedett, hogy minden tudós bolond egy kicsit.
– Tudja, milyen a pók – mondta az igazgató. – Hálót fon. És szép lassan besző mindent.
– És?
– És kész.
– Hogyhogy kész! Ne beszéljen nekem rébuszokban! – mondta a tábornok mérgesen, mert a nagy gondolkodás közben elaludt a szivarja. Úgyhogy most nekilátott, hogy körülményesen újra rágyújtson.
– Nézze tábornok – kezdte az igazgató – a mikromercián hálója, ha egyszer megszilárdult, keményebb a gyémántnál. Csak neutronvágóval lehet eldarabolni.
– Azt mondja – engedte le az égő gyufát a tábornok – azt mondja, hogy…értem! – élénkült fel hirtelen. – Vagy beszövi őket, vagy kénytelenek elárasztani saját magukat radioaktivitással! De hisz ez nagyszerű! – csapott a térdére, hogy a gyufa messzire repült. Még szerencse, hogy a levegőben kialudt. – Ez odafönn is tetszeni fog! Mondja, holnap délelőtt nem tart-hatnánk egy kis bemutatót itten? Elhoznám az urakat. Hadd essen le az álluk. Úgyis állandóan kötözködnek, hogy mi csak herdáljuk a pénzt…
– Miért ne? Jöjjenek csak.
– Hallja, ezt nem ússza meg kitüntetés nélkül! Hát viszontlátásra – nyújtotta kezét felállva a tábornok. – Akkor holnap – vágta bele a szivarját az asztalon álló hamutartóba.
– Viszontlátásra – mondta az igazgató, és az járt a fejében, hogy egy órán át még biztos büdös bagószag lesz az irodájában.

******

Amikor másnap délelőtt a hatalmas fekete kocsik odaértek, az intézetet óriási csődület vette körül. Rendőrségi szirénák vijjogtak, tűzoltók sürögtek, kétségbeesett mentősök próbálták átvágni magukat a tömegen hordágyaikkal.
A tábornok megállította a kocsisort, kiugrott, és befurakodott a tömegbe. Lökdösődött, kiabált, lengette az igazolványát, de csak nem sikerült átjutnia. Végre egy rendőr észrevette. Miután meglátta az igazolványt, azonnal tisztelgett.
– Mi történt itt? – fordult a rendőrhöz a tábornok, miközben igyekezett kifújni magát.
– Nem tudom, uram – felelte a rendőr, és igen szabálytalanul megvonta a vállát. – Én csak itt a külső gyűrűben állok, és próbálom feltartani az embereket, de nem könnyű. Azt beszélik, hogy valami elszabadult pókokat üldöznek. De hát, már bocsánat a szóért, de ez nagy hülyeség. Azért nem csapnának ekkora cécót. Igaz?

Nem scifi 4.

DIVERGENS FEJLŐDÉS

– Kedves barátaim! Elnézést, hogy ilyen rossz időpontban, ilyen váratlanul hívtam össze Önöket. Tudom, van, aki az évi rendes szabadságáról jött vissza, de baj van. Ha nem találunk megoldást, az emberiséget olyan katasztrófa érheti, amilyenre a Vízözön óta nem volt példa. Valamennyien tudják, hogy a Föld energia-, víz- és élelmiszer-ellátását (hogy a termelésről és a szállításról már ne is beszéljek), a nagy számítógép-hálózat és a Központi Számítógép irányítja. A Központ munkájában azonban az utóbbi időben zavarok mutatkoznak. Néhány hibás utasítás ki is ment. Miután a Központ túl lett terhelve…
– Ugyan kérem! – szakította félbe a Tudományos Tanács elnökének szavait a főprogramozó. – Minek kellünk mi ehhez? Önök is tudják, hogy a túlterhelés kizárt. A Központ kapacitásának kihasználtsága, éppen a biztonságra való tekintettel, csak harminc százalék körül van. Nyilván meghibásodott valami kijelző. Meg kell nézetni a rendszergazdákkal.
– Egy kis türelmet kérek – folytatta rendületlen nyugalommal az elnök. – Ha ilyen egy-szerű lenne a dolog… A Végrehajtó Bizottság műszaki ellenőrei már átvizsgálták a műszerek áramköreit. Kifogástalanul működnek, és ugyanez a helyzet a kiíró, a jeltovábbító egységgel és a többi perifériával is. Viszont a Központi Ellenőrző Bizottság véleménye szerint…
– Azok minek avatkoznak bele tudományos kérdésekbe? – kiáltott fel a bélyeggyűjteményéről híres kiváló matematikus.
– Foglalkozzanak inkább az ételhamisítókkal! – tette hozzá egy másik tanácstag.
– Kérem, kérem – próbált csendet teremteni az elnök. – Értsék meg, súlyos a helyzet.
– Annál inkább hagyjanak nekünk békét azok a héják!
– Az ember a lelkét kiteszi – magyarázta nagy hévvel a Genetikai Osztály vezetője, aki a legjobb turfszakértő hírében állott az egész fővárosban –, és akkor jönnek, hogy szaglásszanak az ember után.
– Hagyják már abba! – rázta kétségbeesetten a rézcsengőt az elnök. – Ha néhány napon belül nem tudunk változtatni a helyzeten, felborul a Föld egyensúlya, nem lesz fűtés, világítás, nem lesz víz, nem lesz mit enni! Megértem, hogy kellemetlen, de együtt kell működnünk a KEB-bel. A Központ teljes átvizsgálását követelik. Az a véleményük, hogy valaki vagy valakik felelőtlenül üzemképtelenné teszik a gépet, annyira, hogy már teljesen megbízhatatlan…
– Ostobaság! A gép tökéletesen működik. Tegnap is megkaptam…
– Mit kapott meg? – kérdezte egy ismeretlen civilruhás férfi, akit eddig észre sem vettek, mert meghúzódott az egyik ablakmélyedésben. – Maga a Genetikai Osztály vezetője, ugye? Tudomásunk szerint a Genetikai Osztály tegnap semmiféle anyagot nem kapott a központtól.
– Nem kapott? Lehet… az ember feje nem káptalan! … Akkor talán…
– Akkor talán – vágott a szavába az ismeretlen – a legújabb turftippeket kapta meg a géptől. Így van?
– Egyáltalán kicsoda maga? – kiáltotta felháborodottan az Élelmezési Osztály vezetője. – Hogy kerül ide, és milyen jogon meri gyanúsítgatni a kollégánkat?
– Persze, elfelejtettem mondani, de hát folyton a szavamba vágtak – szólalt meg újra az elnök – hogy Fred Cooper, a KEB munkatársa is részt vesz mai ülésünkön.
– Köszönöm a bemutatást, elnök úr. Maga viszont még nem válaszolt a kérdésemre – fordult a nyomozó a Genetikai Osztály vezetőjéhez.
– Hát nézze… tényleg végeztettem néhány apróbb számítást a Központtal. De egy turftipp, ugyan kérem, csak nem gondolja, hogy túlterheli a gépet. Hiszen hallhatta, alig harminc százalékos a kihasználtsága.
– Folytassa csak – mosolygott titokzatosan Cooper.
– Mit is mondhatnék? Még hogy felelőtlenül… Hiszen ezzel igazán nem ártottam senkinek… És különben is… Ha van valami ilyen apróság. Hát miért ne kérdezném meg a gépet? Mások is így szokták…
– A heti négy-öt futam eredményeinek előrejelzése tényleg nem terheli túl a gépet. De ahogy mondja, mások is így szokták. Valaki például rábízta a gépre, hogy számítsa ki, mennyi a valószínűsége annak, hogy mégis előkerül Attila hun fejedelem sírja. Vagy hogy honnan lehetne szerezni egy 1856-os osztrák kőnyomatos bélyeget. Vagy hogy miképp lehetne megtalálni az emberré válás hiányzó láncszemeit… Folytassam?
– Miért pont énrám bámulnak? – kérdezte kétségbeesetten az Energetikai Osztály főfelügyelője, akiről mindenki tudta, hogy kedvenc időtöltése a régészkedés. – Ha más kiszámíttathatja a bioritmusát… Én csak a történeti kutatások fellendítése érdekében…
– Úgy látszik, mindannyian maszekoltunk egy kicsit a géppel… de hogy ez a pár apróság túlterhelést okozott volna… – dadogta az elnök.
– Most mi lesz? Leváltanak minket?
– Vagy mondjunk le magunktól? Valamit tényleg tenni kellene…
– Hogy jöttek rá? – kérdezte a főbiológus, és közben arra gondolt, hogy már nem fogja tudni befejezni az újfajta variációs módszer kidolgozását. Pedig legalább egy telitalálatra számított vele a lottón.
– Tudják – mondta Cooper – üres óráimban magam is szeretek elméleti kérdésekkel foglalkozni. És van egy elméletem. A tudományos-technikai és az erkölcsi érzék divergens fejlődéséről… De ez most nem tartozik ide. Miután szándékos károkozásról nincs szó, a KEB nem kíván szankciókat alkalmazni. Döntsenek Önök.
– Én lemondok – szólalt meg pillanatnyi csend után az Energetikai Osztály főfelügyelője. – Úgyis hívtak egy afrikai régészeti expedícióba.
– Lemondok…
– Én is…
– Én is – szólalt meg végül a Vízgazdálkodási Társulat Elnöke is. – De mégis, hadd kérdezzem meg, már úgyis mindegy… Mondja Cooper, maga véletlenül nem a géppel dolgoztatta ki ezt a híres elméletét? A divergens fejlődésről?
  A kérdés mindenkit váratlanul ért. Udvariatlan, szokatlan, ellenséges volt. Kissé a merészsége is meg-lepte őket. Csak egy légy zümmögött tovább, az ég tudja, hogy jutott be a Tanács párnázott, védett termébe. Aztán megszólalt Cooper:
– Mindig szerettem a történelmet meg a kalandot. Főfelügyelő úr, nem ajánlana be engem is abba az expedícióba?

Nem scifi 3.

ÍGY KEZDŐDÖTT

A két földi érkezett elsőnek. Megálltak a tisztás szélén, körülnéztek, aztán, hogy nem láttak senkit, megnyugodtak. Vártak.
– Te jó Csillagköd! – csapott a homlokára az alacsonyabbik, akinek hetyke kis bajusz díszelgett az orra alatt.
– Mi van? Mit ijesztgeted az embert? – kérdezte a másik.
– Nem hoztunk fordítógépet!
– Jól kinézünk – mondta a magasabbik.
– Visszamenjünk?
– Mi lesz, ha elkésünk? Ha már várnak minket?
A bajuszos a karórájára pillantott, és megrázta a fejét.
– Már késő. Mindjárt itt lesznek – mondta. – Remélem, ők hoznak magukkal.
Még jóformán be sem fejezte a mondatot, amikor a tisztás túlsó szélén megjelent két britón. Észrevették a földieket, megálltak.
– Te jó Csillagköd! – csapott a bal hátsó végtagjára a magasabbik.
– Mi van? – kérdezte az alacsonyabbik, amelyiknek a jobboldali csápja konya volt.
– Otthon maradt a fordítórobot! Most mi lesz?
– Talán ők hoztak magukkal. Meg aztán olyan sok megbeszélni valónk úgy sincs.
A két földi közben üdvözlésképpen szintén a bal combjára csapott, ahogy a magasabbik britón tette, és nagyon elégedettek voltak, hogy ilyen szerencsésen megoldották az első kommunikációs problémát. Aztán a bajuszos megszólalt:
– Üdvözöllek benneteket, barátaink! – és óvatosan, mértéktartóan biccentett.
A britónok is biccentettek előbb az egyik, aztán a másik fejükkel. Majd az alacsonyabbik, amelyiknek a jobboldali csápja egészen konya volt, azt mondta:
– Azonnal takarodjatok a földünkről, idegenek! – És hogy szavainak kellő nyomatékot adjon, mindkét pár fogsorával vicsorítani kezdett.
– Megy ez! – súgta társának az alacsonyabbik földlakó. – Mosolyogj te is, a fene vigyen el! – tette hozzá, és vigyorogni kezdett. – Meggyőződésünk, hogy a kölcsönös megértés, mint most is, meghatározóan jellemzi majd kapcsolatunkat! – mondta aztán fennhangon.
– Három órát kapnak – mondta a konyacsápú britón, és az érthetőség kedvéért háromszor legyintett jobb mellső lábával.
– Bízunk benne, hogy a most megalapításra kerülő kutató bázis mindkét fél számára hasznos eredmények elérését teszi majd lehetővé! – folytatta rendíthetetlen eleganciával a bajuszos földi, és közben az járt az eszében, hogy ha az űrdiplomáciai tanszék adjunktusa, aki annakidején meg akarta buktatni az egyetemen, most látná, bizonyára bocsánatot kérne tőle. Sőt, gondolta azután, talán én fogom majd tanítani az űrdiplomáciát! Közben jóindulata kifejezéseképpen ő is legyintgetni kezdett a jobb kezével.
– Nem alkuszunk – mondta a britón, amikor a földlakó már a tizedik órát jelezte kezével. – Legföljebb öt órát kapnak! – mondta, és megismételte előbbi mozdulatát, jelezve az ötöt. Majd, hogy még hatásosabb legyen, amit mond, a bolygó legvérszomjasabb ragadozója hangjának utánzásával fejezte be szavait: – Miau!
– Miau! Miau! – felelték kórusban a földlakók.
– Úgy látszik, itt is ismerik a macskákat – suttogta a bajusztalan társának. – Majd küldünk nekik egy pár sziámit otthonról, ha minden rendben ment. Ha tudom, hát elhozom nekik a feleségem macskáját, úgyis utálom, hogy mindig beleül a fotelomba!
– Jó vicc – felelte az alacsonyabbik. – Lehet, – folytatta aztán a gondolatot – hogy mégsem sziámit kellene küldeni, hanem valami még különlegesebbet. Nehogy azt higgyék, hogy mi valami közönséges izével akarjuk kiszúrni a szemüket.
– Csak nincsenek ezeknek is brinkáik? – Nézett rá mind a hat szemét tágra nyitva a kisebbik britón a magasabbikra.
– Tudja a fene – felelte amaz. – Mindenesetre elég fenyegetően lépnek fel. De nem engedhetünk – tette hozzá.
Egy darabig mindannyian hallgattak, méregették egymást.
– Akkor meg is egyeztünk – szólalt meg a bajuszos földlakó.
– Akkor meg is egyeztünk – mondta a kisebbik britón, és emlékeztetőül újra ötször legyintett jobb mellső végtagjával.
– Viszontlátásra – mondták feleletképpen a földlakók, és ők is integetni kezdtek, aztán sarkon fordultak, és elindultak az űrhajójuk felé.
A két britón megvárta, míg a földlakók eltűnnek az őserdőben, aztán ők is visszamentek a telepre.
– Na, mit szólsz? – kérdezte a magasabbik.
– Ez van – felelte a konyacsápú.
Így kezdődött a háború.

Nem scifi 2.

A JÖVŐ ISKOLÁJA


    Tegnap Genfben megnyílt az UNESCO CCXCIV. oktatásügyi szimpóziumja. Kiküldött munkatársunk sikerült riportot készítenie Dr. Few Occoshe-sal, a világhírű orthopedológussal és audiovizionáriussal, az International University of Human Technology professzorával, a szimpózium szervező bizottsága elnökével.
– Professzor úr! Kérem, szóljon néhány szót a szimpózium napirendjéről!
– Az UNESCO CCXCIV. oktatásügyi szimpóziumának napirendjén egyetlen kérdés szerepel: az oktatás új metodológiái és meteorológiái, valamint az ezzel kapcsolatban lefolytatott szociálpedológiai, orthopédiai, audiológiai, lexológiai, szexológiai, vizionárius és tüzionárius kutatások legújabb eredményei. A szimpózium résztvevői megkapták az e kutatásokról szóló harmincnégyezer-ötszázhuszonhét oldalas jelentés rövidített, tíz oldalas kivonatát. Ez lesz a szimpózium vitaanyaga.
– Ez egyszerű és világos. De tíz oldal nem lesz túl kevés a vitához?
– A vitához? Nem tudom. Nézze, kérem, ahhoz, hogy a jelentést elfogadják, ez is elég. Akkor meg minek pocsékoltuk volna feleslegesen a papírt? Takarékoskodni kell a természeti erőforrásokkal!
– Kérem, professzor úr, beszéljen olvasóinknak e kutatásokról, s a közben felmerült problémákról.
– Mint közismert, kutatásaink a közép-európai permanens oktatási reformkísérletekből nőttek ki. A kutatásokban Pápua Új-Guinea és a Zöldfoki-szigetek kivételével a Föld minden országa, mintegy nyolcmillió-hatszázhuszonnégyezer-ötszáz kutató vett részt. Azért csak ennyi, mert sajnos többre nem futotta pénzügyileg.
A problémák egy része a különböző szakterületek specialistáinak koordinálása körül támadt. Mert bár alapelvünk az egyszerűség, a kommunikációs szituációk relatíve világos determinálása, mégsem mindig sikerült közös platformot találnunk. A robotpszichológusokkal mindjárt a munka kezdetén nehézségeink voltak. Mi megadtuk nekik azt a minimál-programot, amelyre egy pedorobotnak feltétlenül szüksége van. Ők azt állították, hogy nincs az a gép, amely ekkora terhelést elbír. Hiába mondtuk, hogy ez csak része annak, amit a tanárok általában elviselnek, és egy robot mégsem lehet esendőbb az embernél. De ők makacsul ragaszkodtak a tévedésükhöz. Való igaz, az első kísérleti példányok három-négy perc működés után dülöngélni majd dühöngeni kezdtek a sclerosis multiplex és a delirium tremens kevert tüneteit mutatva, aztán végképp leálltak. Mint kiderült, az acél-idegvezetékek felizzottak és elpárologtak. De amint kicserélték a vezetékeket speciális, titán-ötvözetből készült huzalokra, sikerült elérni, hogy egy-egy robot két-három hétig is működőképes maradt. A kísérletekhez ez természetesen már elég volt. De a kutatások jelenleg is folynak. Célunk jelenleg egy olyan robot kifejlesztése, amely legalább egy évig folyamatosan üzemképes marad.
Voltak problémáink a meteorológusokkal is. Több mint hatezer megismételt kísérlet eredményeképpen megállapítottuk, hogy szép, napos időben minden sokkal jobban megy. Ennek ellenére a meteorológusok nem hajlandók garantálni egész tanévre az oktatáshoz szükséges optimális időjárást. Mindenféle természeti törvények mögé bújnak, holott világos, hogy az ember dolga éppen a természet leigázása. Nem igaz? Ebben a kérdésben egyébként kénytelenek leszünk végül az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordulni.
Sok gondunk volt és van persze a szülőkkel is. Szűkösen értelmezett, partikuláris emberi jogaikra hivatkozva – néha az erőszaktól sem riadva vissza – több helyen megpróbálták rávenni a kísérletvezető tudósokat, hogy ne a gyerekekkel kísérletezzenek, hanem a jó édes.… Minek részletezzem? A hozzá nem értés, a kisszerű előítélet, a magánérdek előtérbe nyomulása mindig szül efféle visszásságokat.
Azt hiszem, e néhány példából is érzékelhető, mennyi nehézséggel kellett szembenéznünk, mire a jelentés elkészült. Ön is megértheti ezek után, hogy szeretnénk, ha a szimpózium elfogadná javaslatainkat.
– Professzor úr! Olvasóinkat rendkívül érdeklik ezek a kutatások. Kérem, mondjon valamit a jövőről is!

– Nem szeretnék jósolgatni, de már ma elmondható, hogy bár még sok a primitív ellenérv, a tanáremberek ideje lejárt, a pedorobotoké a jövő. Sőt, elárulhatom, hogy néhány titkos, katonai laboratóriumban már folynak olyan minőségbiztosítási kísérletek, amelyek azt célozzák, hogy az oktatási folyamatból teljes egészében kikapcsoljuk az emberi szubjektum esetlegességeit, és biztosítsuk a végtermék tökéletesen azonos minőségét. A jövő iskolájában nemcsak a tanárt helyettesítik majd robotok, hanem a tanulókat is!