Nem scifi 26.

A FENSŐBB ÉRTELEM SZELLETE

  A Fensőbb Értelem Szellete áttűnt a Földön. Keresztülhaladt emberi lényeken és moszatokon, kőszáli kecskéken és központi könyvtárakon, lángossütő bódékon és tudományos kutatókon, múzeumokon, egyetemeken és nudista strandokon, tévéstúdiókon és az Antarktisz jegén, átszelte az óceánokat és a zsibvásárokat, a bölcsődéket és a katedrálisokat, a stadionokat és a börtönöket, a búzatáblákat és a közlekedési táblákat, a pucerájokat és a kuplerájokat, a gázcseretelepeket és a vízibiciklistákat, egyszóval a Fensőbb Értelem Szellete áthatolt mindenen, ami csak van és virul (vagy nem virul) ezen a Földön (a földben, a földön és a föld felett). Ez az áthatolása olyannyira gyöngéd, finom, dematerializált volt, hogy senki és semmi nem vett észre belőle semmit. Illetve egy ősi, valamikori mélyművelésű sóbánya magányában terpeszkedő, mára már magára hagyott, teljesen elfelejtett neutrinoszámlálóban váratlanul történt három gyors felvillanás, maga Cserenkov is büszke lett volna rá, de erre akkor már réges-régen nem figyelt oda senki.

  A Fensőbb Értelem Szellete tehát teljesen észrevétlen maradt. Pontosabban idősb Nyamnyevácz Béla nyugalmazott tehénpásztor Szentszellősről, a Kustár utca tizenhárom béből mégiscsak megérzett valamit. Erről a megfogalmazhatatlan, furcsa érzetről azután még aznap este meg is próbált számot adni az Alszegi úton található Három kecskéhez címzett vendéglátóipari egységben (magyarán: a szokott kocsmájában) álló törzsasztalánál. Mondhatni tetemes feltűnést keltett mondandójával. Illetve hát nem egészen azzal, amit mondott. A helyzet az, hogy Nyamnyeváczról köztudomású, hogy naponta egy ép mondat (még ünnepi alkalmakkor) sem szokott kitekeregni a szájából. Ha kérdezik, akkor is inkább csak mormogással, fejrázással, hümmögéssel válaszol. Most meg? Jóformán be nem állt a szája, éjfélig még az első korsó sör árválkodott előtte, viszont a sok „anyám” meg „csezd meg” és „értsük” valósággal elöntötte a kocsmazugot, ahol egyébként némaságba burkolózva szokott iszogatni hasonló korú és kaliberű sörtársai körében.

  Hogy miért éppen Szentszellősön érzékelte valaki a Fensőbb Értelem Szelletének leheletét, azt (valljuk meg őszintén) az elbeszélő sem tudja megmondani. Közrejátszhatott a dologban, hogy ebben a városkában az elmúlt tizenöt-húsz évben megállt az élet. Miközben az újságokban (a helybéli Kéklevelű Lóherében is) az állt, hogy mindenfelé csak úgy dübörög a gazdaság (és a dübörgés nyilván elnyomta a finom és gyöngéd hangokat), itt egymás után zártak be a gyárak, üzemek, a kisebb cégek is elmenekültek. Bezárt a szakrendelő, kiürült a kórház (előbb az orvosok, aztán a betegek tűntek el valahová), a születésszám is épp ekkoriban akart negatívra fordulni (de aztán kétségbeesetten konstatálta, hogy ez lehetetlen, maradt tehát a nullán). Már a munkaügyi központ is megszűnt (ahol nincs munka, ott nyilván ügy se lehet), sőt a helyét elfoglaló zálogház tulajdonosa is csődöt mondott, mert mindenki csak beadni akart, kiváltani nem, és a sok begyűjtött használt tévé, mosógép, házimozi, kopott öltöny, átmeneti kabát, no meg a csillogó, hamisköves gyémántgyűrűk a kutyának se kellettek. (Legyünk precízek: a kutyákat nem kérdezték meg, de hát vajon?)

  Mindezek következtében a városkában a megszokottnál sokkal nagyobb csend honolt. Itt nem puffogott, dudált, zürrögött semmiféle forgalmi dugó, nem száguldoztak őrült motorosok, nem ömlött ki az utcára a szupermarketek akcióit hirdető zenezaj (mert szupermarketek se voltak). Nem szirénáztak rendőrautók (mert már a rendőrkapitányságot is megszüntették, és a legközelebbi rendőrsziréna negyven kilométerre, a szomszéd város lakóit szórakoztatta). Itt nem szólaltak meg másodpercenként a legőrültebb hangokon mobiltelefonok (mert a Szentszellősieket senki nem kereste, az volt a csoda, hogy a térképen még egyáltalán jelölték ezt a települést.) Ettől a nagy csendtől aztán nemcsak a harang hangja hallatszott élesebben (az embernek az volt az érzése, hogy itt folyton harangoznak: vajon mindig temetésre?) A kifinomult fül (a házgyári papírbetonon keresztül) képes volt meghallani a szomszéd lakásban tartott házi kedvencek (például Földyék másfél méteres dobbermannjának, Vizy Mariska tizennégy macskájának vagy Bordyék két tucat aranyhalának) motozását is (hogy Tóthék tengerimalacát már ne is említsük).

  S ha már Szentszellősön, hát miért éppen idősb Nyamnyevácz Béla érzékelte az érzékelhetetlent? Az elbeszélő ennél a mozzanatnál végképp nem tehet mást, mint hogy széttárja a karját, és beismeri, hogy erről aztán fogalma sincsen. De amennyire a Fensőbb Értelem Szellete maga volt a megtestesült (bár az adott esetben teljesen dematerializálódott) tökéletesség, a tisztelt olvasó bizonyos lehet benne, hogy ennek megvolt a maga nagyon is kézenfekvő oka és célja.

Visszatérve a kocsmába (oda egyébként is mindig jó visszatérni), Nyamnyevácz sörtársai ugyan nem nagyon értették, miről is van szó, de úgy gondolták, ha fontos, akkor erről mindenféleképpen értesülnie kellene a hivatalosságoknak. Másnap tehát hősünk nekivágott, hogy eleget tegyen állampolgári kötelességének. (No lám, micsoda átalakulás: Nyamnyevácznak eddig az állampolgárságról csak az adók jutottak eszébe, most meg ez a hogyishívják, vagy micsoda). Sajnos szótlansága mellett az is köztudomású volt róla, hogy estéit rendszeresen a Három kecskéhez címzett kricsmiben tölti, magyarán ritka eset, hogy holt részegre ne inná magát. Így aztán nem volt könnyű dolga, ha azt akarta, hogy komolyan vegyék.

  Jó és felbuzdult állampolgárként először a polgármesteri hivatallal próbálkozott. Ide egyébként érdemes volt benézni. Meg kell hagyni ugyanis, a hivatal sokat szépült az utóbbi időben. És nemcsak szépült, de épült, azaz terjeszkedett is. Mióta az iskolák közül csak egy maradt (minek egy városnak több felesleges, pénzpocsékoló intézmény?), a kiürült épületeket felújították, és oda is a hivatal meg az okmányiroda költözött be. Márványpadló, dizájnos bútorok, kristálycsillárok (energiatakarékos égőkkel: fő a takarékosság!), modern számítógépek, monitorok, kivetítő, miegymás. A vállalkozókat például külön teremben fogadták (volna, ha még lettek volna vállalkozók Szentszellősön). Az irodisták is mind szépek, csak húsz és negyven közötti nők, finomak, jól ápoltak, elegánsak (munkaruhának eredeti francia Chanel-kosztüm járt nekik, a szakszervezet kigründolta nekik, elvégre ez már Európa meg unió vagy mi!) Ha rájuk nézett az ember (és ki ne nézett volna rájuk szívesen?), már-már tényleg hallani vélte a haladás lépteinek dübörgő dobogását. Pedig, mint említettük, Szentszellősön egyáltalán nem dobogott. Igaz, tavaly a nemzeti ünnepen a polgármester minden szentszellősit megvendégelt (volna, ha eljöttek volna) egy pohár valódi, egészséges, szentszellősi kútvízzel, de az idén víztakarékossági okokból már ez is elmaradt.

  Nyamnyevácz tehát az ügyfélszolgálatot kereste fel. Itt hatalmas, tiszta üveglapok osztották ketté a helyiséget: belül a dolgozók, kívül a betévedt helybéliek. Hősünk odament az első kisasszonyhoz, és éppen meg akart volna szólalni, amikor az üvegfalon váratlanul kis nyílás keletkezett, kinyúlt rajta egy kéz, és lecsapott elé egy vastag papírköteget.

  – Ha segélyt óhajt, töltse ki négy példányban, számítógéppel vagy nyomtatott, kézzel írott betűkkel, és hozza vissza három napon belül. Kedd-péntek négytől hatig – hangzott a szózat, majd amilyen hirtelen nyílt ki, ugyanúgy be is zárult az ablakocska.

  Nyamnyevácz kitátotta a száját, és mondani kezdte volna, hogy nem segélyt, inkább csak némi segítséget szeretne, de már késő volt. A papírokat a pulton hagyta, és odalépett a következő ifjú hölgyhöz (ez különben is jobban tetszett neki, mosolygós, zöld szemű lány volt, barna haja két kis copfocskába fonva ereszkedett a fülére.

  – Panaszügy? – nyílt rés az üvegfalon.

  Hősünk most valóban résen volt, azaz hogy lecsapott a résre (pedig hol van már az idő, amikor hazánk nem rés, hanem erős bástya volt):

  – Hát, bizonyos értelemben, csezd meg, tényleg panasz. Anyám, az aztán valami furcsa áthatolás vagy mi a fene volt itten.

  – Áthatolás? Talán be-ha-to-lás! – oktatta ki kellemes, meleg hangján a kisasszony Nyamnyeváczot. Vágott az agya: itt a panaszablaknál elég sűrűn találkozott asszonyokkal, akik férjük bizonyos fajta erőszakos behatolására szoktak panaszkodni. – Forduljon ügyével a polgárőrséghez! – csapódott be az ablakocska.

  – Az ég szerelmére, Béla, mondd azt, hogy „ő”. Csak végre nyögd már ki, mit akarsz – könyörgött a polgárőrség parancsnoka Nyamnyevácznak, aki már másfél órája próbálta megfogalmazni, hogy mi (vagy ki) is az, akiről (vagy amiről), szóval akinek, illetve akivel kapcsolatban…

  Az elbeszélő majdnem minden szimpátiája hősünké, akinek nincsenek írói tapasztalatai, és így nem is tudhatja, hogy a megfogalmazhatatlant nem lehet megfogalmazni. Hogyan is lehetne képes éppen Nyamnyevácz Béla Szentszellősről arra, hogy megfogalmazza azt a benyomást, érzést, hangulatot, amit a Fensőbb Értelem Szelletének finom, gyöngéd, dematerializált áthatolása keltett egy pillanatra benne.

  Azért csak majdnem, mert némi szimpátiát, együttérzést szegény polgárőr iránt is érzünk, aki a legjobb indulata ellenére sem volt képes semmi értelmeset kiszedni Nyamnyeváczból. Nem mintha Szentszellősön polgárőrnek lenni egyébként valami nagy szórakozás lett volna (szerény ember kevéssel megelégszik), de ismerjük el, ez az eset kemény próbatétel volt. A parancsnok talán már rég ki is dobta volna vendégét, ha nem együtt koptatták volna annakidején a helybéli kisegítő iskola (akkor még volt ilyen) padjait. De most a régi emlékek, a közös csínyek (például, hogy együtt fogták azt az egeret, amivel Gizi nénit, a másodikos tanítónénijüket majd megölték azzal, hogy dolgozatírás közben elengedték szegény madzagra kötött jószágot a tanári asztal irányában).

  Nyamnyevácz tehát a teljes kudarc érzetével lépett ki a polgárőrség ajtaján. Hazatámolygott, lefeküdt. Rendes Csehov-novellában bizonyára belehalt volna ebbe a kétségbeejtő helyzetbe, de szerencsére ezt a történetet nem Csehov, hanem a nagybetűs élet írta. Így hát csak feküdt az ágyában, miközben kavarogtak a fejében a képek, a gondolatok. Csak bámulta a mennyezetet. Teljesen elveszítette időérzékét, és megtörtént vele az a csúfság, hogy este elfelejtett elmenni a szokásos kocsmájába.

  De aztán lassan helyrerázódtak a dolgok. Egy ideig ugyan még próbálkozott, hogy elmesélje, mit érzett akkor, amikor egyszerre, hirtelen, szóval amikor, anyám, hát az aztán…

  De ahogy az idő múlt, úgy lett maga is egyre bizonytalanabb. Megtörtént az a rendkívüli dolog egyáltalán? Megtörténhetett az a rendkívüli dolog egyáltalán egy olyan városban, mint Szentszellős? És éppen egy olyan emberrel, mint amilyen ő? És egyáltalán?

  Úgyhogy lassan felhagyott az erőlködéssel. Néha még belekezdett, de aztán egy „csezd meg”-gel elvágta a saját történetét. Később már bele se kezdett, csak legyintett egyet. És nemsokára megint olyan lett, mint régen: idősb Nyamnyevácz Béla, aki estéit a Három kecskéhez címzett vendéglátóipari egységben tölti, szótlanul kortyolgatva el a napi két-három korsó sörét abban a nevezetes kocsmazugban sörtársai körében.

  Így aztán a Fensőbb Értelem Szelletének látogatása, melynek során keresztülhaladt emberi lényeken és moszatokon, kőszáli kecskéken és központi könyvtárakon, lángossütő bódékon és tudományos kutatókon, múzeumokon, egyetemeken és nudista strandokon, tévéstúdiókon és az Antarktisz jegén, átszelte az óceánokat és a zsibvásárokat, a bölcsődéket és a katedrálisokat, a stadionokat és a börtönöket, a búzatáblákat és a közlekedési táblákat, a pucerájokat és a kuplerájokat, a gázcseretelepeket és a vízibiciklistákat (és megérintette idősb Nyamnyevácz Bélát is Szentszellősön), végül tényleg teljesen titokban maradt.

Nem scifi 25.

VÉGRENDELET


A Béke
mindennél fontosabb –
jelentette ki
a sajtó képviselői előtt
az Elnök,
amikor utasítást adott
a háború
megindítására.
Ez volt
az emberiség
utolsó
hivatalos
nyilatkozata.

Nem scifi 24.

Hegyesfülű II. rész

– Rétegesszemű egy nő. Így hívják, mert réteges a szeme, és hegyeztetni szokta a fülét.
– Hülyeség. Ha nő, akkor Krisznek hívják. Az jól illik a témához. Rátalál a főhős Kriszre, és megmenti, mellesleg leleplezi a térügynököt, és megmenti a Földet az idegen inváziótól. No?
– No… – mondtam én is, mert többre nem tellett.
– De a középiskolai tanár nem jó.
– Miért? Az vagyok.
– A főhősről van szó – mondta, és csukából gyors ütemben kezdett cápává válni. – Egy középiskolai tanár képtelen áttörni egy másik világba. Mérnők. Vagy matematikus. Az meg tudja szerkeszteni a téridő-gépet.
– Mit?
– Jaj! Utazgat a főhős a térben?
– Csak egyszer szeretne. Az időben. De…
– Na ugye. Ehhez pedig téridő-gép kell, logikus.
– Nekem nincs olyan micsodám. Csak úgy átkapcsolok. És pénz kellene, hogy egészen átmenjek…
– Felesleges – mondta Hegyesfülű.
– Ne hülyéskedjen! – folytatta csuka úr, aki már cápa volt, és villogott a műfogsora.
– Felfal! – rémültem meg.
– Felfal? Mit? Hm. A térügynök felfal két mérnököt, és akkor jön a hősünk, a fizikus…
– Tanár – mondtam.
– Matematika professzor. Először menekül, aztán…
– Nem – mondtam meglepően határozottan, és éreztem, hogy pisztráng vagyok, tehát gyorsan kisiklottam a hálójából. Már az ajtóban voltam, mikor megszólalt.
– Csak azt mondja meg nekem, hogy tudott a Gáspár szót érteni magával?
– Ne idegeskedjen – mondtam Béládynak, aki újra csuka lett. – Gáspárnak se sikerült. Sőt, kidobott.
Bélády feje vörös lett, mint a főtt csuka.
– Rák – mondta Rétegesszemű. Megint igaza volt.
Így aztán távoztam. Csak egy kétezresem volt, ebédről tehát szó se lehetett.
– Elveszted a fogadást – mondta Hegyesfülű, és egészen szomorú volt a réteges szeme. Most is igaza volt. De én még nem adtam fel. Ha az ember fogadást köt, tartson ki. Különösen, ha nővel köt fogadást. Nem is szólva arról, ha a nő fiatalabb nála. Illetve… Ezt sose értettem. Ha egyszer Hegyesfülű nyolc évvel idősebb nálam, hogy lehet nyolc évvel fiatalabb.
– Mert visszajöttem hozzád. Érted? – szokta mondani Rétegesszemű, ha szó kerül a dologról.
– Értem – szoktam mondani válaszképpen, pedig csak annyi volt világos, hogy nyolcszor nyolc, azaz hatvannégy évet kell átugranom, ehhez pedig felszerelés, a felszerelésre pedig pénz kell. Nem tízezer forint. És főleg nem kétezer.
Lementem az utcai vécébe, és alapos vizsgálat alá vettem a pénztárcámat. Volt benne két elhasznált villamosjegy és egy vasúti jegy Kunmadarasig (ott dolgozom, amikor dolgozom), tizenöt cent, meg egy kétezress. Valamint két fém húszas. A tizenöt cent fényes volt, és több mint harminc forintot ért.
Nem is rossz ötlet.
– Tisztelt kisasszony – mondanám a CIB-bank palotájában. – lesz szíves átváltani nekem ezt a kis friss valutát. Persze, csak ha van ennyi forintja kéznél.
– Hány eurót kíván átváltani a tisztelt úr? – kérdezné a kígyó, és kezdene kibújni vakolatbőréből.
– Tizenötöt – mondanám hanyagul. – Centet– tenném hozzá.
– Mit? – kérdezné, és fennakadna kétméteres mélylila műszempillája.
Két húszas, az két kifli. Ez van. A villamosjegyeket, a vonatjegyet és a tizenöt centet visszatettem a pénztárcámba (sose legyen üres!), a húszasokat a zsebembe pottyantottam, és egy Napóleon eleganciájával fellépkedtem a vécéből a körútra. Megvettem a kifliket, aztán kikapcsoltam. Rétegesszemű a díványon ült, és a szokásosnál is hegyesebb volt a füle.
– Most hegyeztettem – mondta.
– Látom – mondtam.
– Fáradtnak látszol.
– Ez egy matematikaprofesszor fáradtsága, aki menekül a nemtudommi elől. Nincs valami ennivalód? Szörnyű ez a kifli. Jó, ha tegnapi.
– Tudod, hogy nem ebédeltethetlek meg. Amíg át nem jössz, még egy kávét sem főzhetek neked. Csak tanácsolhatom, hogy felejts el. Látod, reménytelen.
– Nem. Mit kezdjek nélküled?
– És velem? Már csak három napunk van – mondta Rétegesszemű. – Egyszerre kellett volna születnünk. Az is csoda, hogy ennyi időre találkozhattunk.
– Még megpróbálom a rádiót. Van ott egy gimis osztálytársam.
– Megint elmégy?
– Sietek – mondtam.
– Várlak – mondta Hegyesfülű.
– Hát így kerültem ide – mondtam Kőhegyinek, akivel nem csak egy osztályba jártam, de egy padban is ültünk. – Nézd, a lényeg az átkapcsolás. Ez meg kifejezetten a rádiónak való. Param – ez az odakapcsolás, rapam – ez a vissza.
– Tudod, nem itt a baj. Nekem tetszik, de Kékesék bele fognak kötni. A műsorszerkesztőség. Menjünk sorban. Ki ez a tanár?
– Én.
– Jó. De miért nem tanít? A tanárok tiltakozni fognak. Lejáratjuk a pedagógusokat, meg a hivatásukat, ismered. Aztán mi az, hogy a Gáspár elefánt meg csuka?
– A csuka az Bélády. És billeg a bajsza.
– Ne is mondd. Megsértődik az összes bajuszos és bajusztalan kiadói szerkesztő. Tudod, mibe kerül nekem, hogy jóba legyenek velem? Aztán meg ki ez a nő? A tanárod felesége?
– Ne hülyéskedj, Kövi, azt hittem, értetted.
– Én értem. A jövő, az igazi valóság, meg a mit akarsz. De Kékes pirossal alá fogja húzni a nevét, a lapszélre meg odaszellemeskedi, hogy hányan van. És mi az, hogy táppénzes papírt szerezni?
– Mi az, mi az! Emlékszel Jenőcire? Orvos lett. Ő szokott kisegíteni, ha Pesten van dolgom. De már kínos…
– És hogy fér ez össze a XXI. századi pedagógus-öntudattal?
– Köszönöm, jól.
– Ezt Kékes kérdezte, nem én.
– Tőlem kihagyhatod. A lényeg…
– Tudom. A szembesítés, az átkapcsolás, a kívülről nézés. Az ötlet remek, de honnan van ez a kívülről? A nyugati típusú demokrácia megteremtésének bírálata, de honnan, kérdem én – illetve kérdezi majd Kékes. – Hölgyeim és uraim, helyes-e az, ha mi, a keresztény európai kultúra fő terjesztői – röppen majd fel hízott pulykavoltához képest természetellenes fürgeséggel az asztalra – a közszolgálati kommunikációs csatornán ilyen kétes erkölcsi alapállású műveket teszünk közzé? Mit szól majd ehhez az ellenzék?
– No de kérem, pulyka úr, hiszen a jövőbe akar menni. Ez a jelenbe vetett bizalom kifejeződése… Ezt nemcsak a kormánypártnak, de az ellenzéknek is támogatnia kell…
– Semmi node, uraim. Nézzük a tényeket – mondja majd felsőbbségesen pulykakakas úr. – Tanár, de nem tanít. Hamis táppénzes papírral akarja leplezni a lógását. Pert akarunk az orvoskamarával? Van egy (vagy két) nője, akik idősebbek (vagy fiatalabbak) – figyelik az általánosító tendenciát? – akiknek egy kiadói szerkesztő elefánt. Ráadásul afrikai. Hová vezet ez? Vagy ez valami posztmodern? És ez a csavargó tanár lenne a jelen, kétezer forinttal a zsebében? És mit szól ehhez a CIB-bank? Nem, kérem, ez merő fantazmagória. És nem is igaz.
– Idenézz, Kövi – mondtam, és kitettem az asztalra a pénztárcám, meg az összegyűrődött egy szál kétezresem. – Ez tény. És a lényeg nem az átkapcsolás, hanem az, hogy sürgősen pénzre van szükségem.
– Adjak egy ezrest?
– Sok kell. El akarok jutni Hegyesfülűhöz, de igazán. Érted? Az ugráshoz pedig sok-sok pénz kell. Búvárszemüveg, motorcsónak, meg effélék.
– Megőrültél? – nézett rám Kőhegyi megrökönyödve.
– Nem. Csak éppen nincs pénzem, és a jövő héten már késő. Rétegesszemű magyarázott valamit az időcsatornákról, de ez most nem érdekes. Viszont életkérdés, hogy eljussak hozzá.
– Akkor meg szerelmes vagy – mondta Kőhegyi.
– Őrülten. És ott akarok élni, ahol ő. És meg akarom ölelni. És le akarok feküdni vele.
– Ronda vagy – mondta Hegyesfülű. – Ezt nem kellett volna mondanod.
– Vedd meg a történetet, Kövi. Adj vagy százezer előleget, aztán Kékes tőlem fiókba is teheti az egészet.
– Ez tisztességtelen – mondta Hegyesfülű. – Így nem nyered meg a fogadást.
– Le van ejtve – mondtam,
– Könnyen mondod, hogy le van ejtve – mondta Kőhegyi. – De az én pénzem tőle függ. Írj inkább valami ifjúsági izét, vagy dokumentumjátékot. Az most megy. Az se baj, ha nem egészen igaz.
– Nem kell a történetem?
– Ne haragudj. Nem megy.
– Mit mondtam? – Hegyesfülű már egyáltalán nem nevetett.
– Csend.
– Látod, hiába minden. Későn születtem – sírta el magát.
– Ebbe bele kell dögleni – fakadtam ki.
– Nekem mondod? – tárta ki a szárnyát Kőhegyi, és dögkeselyűvé változva kirepült a nyitott ablakon.
Aztán hazautaztam. Rétegesszemű három nap múlva eltűnt. Én kaptam egy fegyelmit az igazolatlan távollétért. És ha mostanában megpróbálok átkapcsolni, csak egy üres szobába jutok. Néha arra gondolok, nem kellett volna megírni azt a kritikát, vagy be kellett volna venni Béládyt társszerzőnek. És egyáltalán. Minden hazugság jó, ha az ember boldogságáról van szó. Nem tudom. Talán tényleg jó lett volna.
– Nem lett volna jó – mondaná Hegyesfülű, ha még itt lenne.
Bár, ki tudja…