2017. november 29., szerda

Tükörcserepek 5.





Ágyaim

  Csodálatos gyerekágyam volt. Lényegében csak a keret meg az alja volt fából, az oldalait a keretbe rögzített középvastag spárgahálózat alkotta. Ahol a függőleges és a vízszintes spárga találkozott, az így létrejött csomópontokban egy-egy színes fagolyó ült, amelyeken a két szál át volt vezetve. Volt sárga, kék, zöld, piros, lehetett őket számolgatni, a színeket tanulni rajtuk.
  Az ágyban fekve rájuk nézni is gyönyörűség volt, de kiválóan lehetett felkapaszkodni a kötelekbe fogódzva ülni, állni, később már be- és kimászni is.
  A harmadáig elkopott kerekekre emlékszem. Hogy tényleg alattam koptak el, vagy már az ágy előttem mást, másokat is kiszolgált, nem tudom. A háború után körbejártak rokonok, ismerősök, szomszédok között az efféle holmik.
  Viszont az nyilvánvaló, hogy én már akkor is ilyen önző dög voltam. Mint ahogy, az a legjobb, ha bevallom, hogy más lényekkel, személyekkel kapcsolatos történetekben is csak a saját emlékeimre emlékezem (már amennyire), a másokéra nem.
  Például, amikor Szegeden, a Pillich Kálmán utcában (ez Újszegeden van), ahová akkoriban bősz udvarlóként jártam, a kertkapuban beszélgető gazdája mellől rám ugrott egy méretes farkaskutya (ez nem feljelentés, rég elévült: az eset és a kutya is), halálra ijedtem. Hogy a kutya mit érzett, amikor feje a fejem magasságába ért, és a szemembe nézett, nem tudom.
  Ha nem én vagyok ott, hanem a kisebbik bátyám, netán a feleségem, a kutya  nyilván mosolyogva (farkcsóválva) tartotta volna a fejét egy kis vakarászásra. De így?
  Nem tudom, mit érzett. Talán egy kis csalódást. E tekintetben valószínűleg nem ő volt az első, de nem is az utolsó.
  Három éves lehettem, amikor átköltözhettem egy igazi másfél személyes rökamiéra. Ilyen kettő állt a fal mellett szüleim szobájában, az egyiken ők aludtak, a másikon egy darabig én. Csak egy darabig, mert aztán egy éjjel álmomban lejött a falról az a fehér egyenruhába öltözött, sok-sok kitüntetéssel díszített bácsi, akinek a képe az ágyak végénél, így velem is épp szemben lógott a falon. S miután druszám, Joszif Visszarionovics akkor még eltávolíthatatlan volt onnan, én kaptam engedélyt, hogy továbbra is a gyerekágyban alhassak, ám az ekkor átkerült az ablak melletti sarokba, a másik szobában, ahol két bátyám aludt.
  Csöppet sem zavart, hogy a golyós ágyban kell aludnom, viszont nagyon boldog voltam, hogy a testvéreimmel, a nagyokkal együtt lehettem. Annál is inkább, mert ha mégis megijedtem valamitől, Pali titokban maga mellé engedett az ágyába. Ezt az ágyat pedig, és őt magát is imádtam. Még az illatát is.
  1956 őszén, amikor a központból néha odahallatszó lövöldözésektől megijedtem, hivatalosan is engedélyt kaptam, hogy átköltözzem oda. (Az az ágy az ablaktól is távolabb volt.)
  Amikor, bátyáim nősülése után Pali ágya felszabadult, azonnal elfoglaltam, immár véglegesen. Ott is aludtam, míg (új bútorokkal) új lakásba nem költöztünk.

2017. november 22., szerda

Tükörcserepek 4.



MNDSZ

   Ma már feloldásra szorul ez az ötvenes évek elején közismert rövidítés. Íme: Magyar Nők Demokratikus Szövetsége. Elméletileg „civil” mozgalom volt, melyet persze az MDP (Rákosi pajtás pártja) talált ki és irányított, de a tagok, a rendezvényeken résztvevők többsége önkéntes volt, a célokkal (a nők egyenlő jogainak kivívása, a béke megvédése az egész világon) könnyű volt azonosulni. Nagyon sokan hitték akkor még (mögöttük a háborús tapasztalatokkal), hogy a kibontakozó új csak jobb lehet a réginél.
  Nagymamám is lelkes aktivistája volt e mozgalomnak. Résztvevője, gyakori hozzászólója az utcában tartott MNDSZ-gyűléseknek, békegyűléseknek. S nemcsak ő: én is. Mert persze ezek a gyűlések egyúttal a kultúra terjesztői is voltak. A kultúrát a kultúrműsor (igen gyakran én) képviselte.
Nagymamám ugyanis szédítően sok verset (főleg Petőfit és Aranyt) tudott. Kiváló ritmusérzéke, hallása volt, s nekem igen hamar sok verset megtanított. 
  Többek közt a skandálást is megmutatta, a disztichont is).
  Máig emlékszem a versre, Kisfaludy „Mohács”-ára: 
     Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek:
      Nemzeti nagytünk nagy temeje, Mohács!
  A félkövér szótagokat magasabb hangon kell kidalolni, ez a trükk lényege.
  Szóval lezajlott a gyűlés, akkor nagyanya felállított engem egy székre (elég kistermetű gyerek voltam, különben is, még csak három-négy éves), bekonferálta a Petőfit, a vers címét, és én már szavaltam is nagy büszkén, hogy
       „Egész úton hazafelé azon gondolkodám,,,” vagy
       „Ej, mi a kő, tyúkanyó kend!...” 
  Az asszonyságok megtapsoltak, és boldogan indultak haza (ezen is túl vannak, hála Istennek!)       Nagyanya örült, rólam nem is beszélve! Anya is fűnek-fának eldicsekedett képességeimmel, sikeremmel.
  Mi többet kívánhat az ember három-négy éves korában?!

2017. november 15., szerda

Tükörcserepek 3.



A harmadikságról

  A harmadik helynél nyilván jobb az elsőszülöttség. Ezt nem akarom vitatni, miután még sosem voltam elsőszülött, nincs összehasonlítási alapom. Majd talán legközelebb.
  De legkisebbnek lenni se rossz. Sőt: azzal a joggal jár, hogy az ember az öcsi, öcsikém megszólítást is elhappolhatja kisebbik bátyjától, akit addig ez jogszerűen megilletett. Nálunk a középső fiú megtartotta az „öcsi”-t, amiből olyanféle humoros helyzetek álltak elő, hogy amikor kinéztem az ablakon, és nem tudtam válaszolni a postás valamely kérdésére, nyugodtan mondtam: „Mindjárt megkérdezem Öcsit.” Mire a postás a fél utcát végigkáromkodta: „Hogy az a… (stb,stb.) ,ez a törpe se tudja, de az öccsét akarja megkérdezni?!”
 De ez a harmadikság-baj mind semmi ahhoz képest, amennyi jót kaptam testvéreimtől. Amikor például kétéves korom táján kivették a mandulámat (nehogy megsüketüljek), nem volt szabad sírnom (nevezzük néven: üvöltenem), kisebbik bátyám hetekig kerekes ágyam aludt, és még álmában is ringatta a kiságyat. Nem tudom, alva ringatott, vagy ringatva aludt. Szomorú, de sajnos nem emlékszem rá. Mesélték.
  Őt már nem kérdezhetem meg. Esetleg majd odaát, ha.

2017. november 8., szerda

Tükörcserepek 2.


Ki vagyok én?

  Anyámnak már két fia volt, úgyhogy születésemhez nagy reményeket fűzött: kislányt szeretett volna, akivel kedvére babázhat, akit kedvére öltöztethet, s akivel valamelyest ellensúlyozódik végre az örökös családi férfi-többség.
  A dolog nyílt titok volt, olyannyira, hogy a klinikán, ahol születtem, az ügyeletes nővér is tudott róla. Így aztán, amikor anyám végre először megkapott szoptatásra, a nővér odasúgta neki:
  --Csak szóljon, ha nem tetszik, épp most született egy kislány is, ha akarja, szívesen kicserélem ezt arra.
  --Most már jó lesz ez – mondta állítólag anya.
  Állítólag. De lehetett volna fordítva is. És akkor én valójában egy kislány volnék. Vagy ő volna én. Ki tud ezen ma már kiigazodni?
  Ha elcserélt volna, akkor most egy kissé éltes, középkorú, szerelemre éhes kétgyermekes asszonyságként (hátam mögött két-három szüléssel) ülnék itt a gép előtt. Feltéve, ha az a lány, aki lettem volna, még él, és van kedve ilyen történetet írni az életéről. 
  Sajnos nem tudok erről a feltételes cseregyerekről semmit Soha nem láttam, nem is hallottam felőle mást, mint hogy majdnem ő lett én.
  Ilyen cserék előfordulnak. Mondhatnám, családi hagyomány. Ahogy Jákob is összecserélődött Ézsauval, később Efraim is Manasséval. (Vagy fordítva?)
Ki van itt fordítva? Na hagyjuk.

2017. november 1., szerda

Tükörcserepek 1.



Valami az igazságról

  Talán hetedikes lehettem, amikor hazafelé menet egy tanárnéni megállított az utcán. Megsimította a hajam, és azt mondta:
  -Aha, te vagy a kis Bárdos, akinek két örökbefogadott féltestvére van.
 –Össze tetszik téveszteni valakivel – mondtam, némileg döbbenten. – Nekem tényleg van két bátyám, de ők az édes testvéreim.
  A néni nem vitatkozott, elment.
  És én akkor még nem tudtam (majd csak egyetemista koromban tudtam meg, akkor is véletlenül), hogy az a valóság, amit ő mondott.
  Ő viszont talán máig sem tudja (én viszont most, hogy már csak én élek hármunk közül, bátran kimondhatom), hogy az igazság az volt, amit én mondtam.