Feltámadt klasszikusok 1.

Jaroslav Hašek:

Švejk, a derék katona megvédi

  Amikor már minden lap azzal volt tele, hogy a gaz liberális csőcselék elárulta a hazát, és olyan közállapotokat teremtett hőn szeretett Csehországunkban, hogy még a legyek is le merik szarni Őfelsége, Ferencjóska képét, Švejk tejeskávét kért reggelire, és kijelentette, hogy meg fogja védeni a hazát.
  Ráadásul ezt szegény Müllernével közölte, akit azonnal kirázott a hideg, mert még emlékezett rá, hogy mekkora botrány kerekedett abból is, amikor Švejk tolószékben vitette magát a sorozásra, és addig erősködött, hogy ő igenis tauglich, és küldjék azonnal ágyútölteléknek a gaz muszkák ellen, hogy a végén becsukták a bolondokházába.
  Most hát a rémült takarítónő, miközben könnyes szemmel betálalta a kávét, kérlelni kezdte Švejket, hogy inkább a nyugdíját védje meg, legalább Palivec úrtól, a kocsmárostól, mert már így is tartozik három havi bérrel háziúrnak.
  – Maga csak ne bántsa Palivec urat! – mondta Švejk. – Megvan annak a maga baja. Amikor megvette ezt a Kehely nevű kocsmát, annyira odavolt, hogy főnök úr lett belőle. Aztán az adóhivatal akkora adót vágott rá, hogy szart se ér az egész uraság. Azóta csak a kamatokat nyögi. Igaz, már nem sokáig.
– Miért? – érdeklődött Müllerné, akit ugyan nem érdekelt Palivec úr esete, de ha már egyszer az emberek bizalma, meg az államrendőrség ideállították, Hašek úrról, az íróról nem is beszélve, akkor neki kutya kötelessége volt, hogy meghallgassa és szemmel tartsa Švejket. – Miért? – ismételte meg, és elővette kis jegyzetfüzetét, hogy följegyezze, amit hall. – Talán nem akarja fizetni tovább az új és igazságos adókat? –nyomta meg az igazságos szót, és már nyalta is a tintaceruza végét, hogy kitörölhetetlenül felírja, hogyan szidja Švejk az adószedőket.
  – Egy nyavalyát, Müllerné! Az embernek tartoznia kell valahová! Például az adóhivatalnak. Csak hát Palivec úr, mióta képviselő lett, annyira el van szegényedve, hogy nem fogja tudni fizetni az adóját sem!
– A Palivec? – csodálkozott Müllerné. – A múltkor is látom, hat lovat fogatott a homokfutója elé.
– Az nem az övé! Csak használja, mert benne van a dienstreglamában, hogy képviselőnek hatökör, azazhogy hat ló való. Mert sokat kell furikáznia az emberek érdekében. Meg is írta a Prágai Hivatalos, ahol közzétették, mije van a képviselőknek, hogy Palivec úr minden vagyona egy ágy, de azt is meg kell osztania valami nőszeméllyel, aki állítólag a felesége, pedig nem is a rokona szegénynek.
  Müllerné kezében megállt a tintaceruza. Most írja vagy ne írja?
  – Ide figyeljen, Müllerné! – használta ki a takarítónő habozását Švejk. – Most rögtön elmegy Otto Katz úrhoz. Neki a nemzeti temetések méltóságának emelése céljából vettem egyszer vagy négyszáz méter schwarzgelb szalagot. De, tudja, az Istennek se akart elég baka meghalni akkoriban. Pedig generálmajor von Schwarzburg még Česke Budejovicében kihirdette, hogy ő megvédi a közbakák jövőjét, ezért elrendelte, hogy ott azonnal mindenkinek szolgáltassuk ki az utolsó kenetet. Feldkurat Katz el is küldött, hogy vegyek azonnal két hízott libát vacsorára, mert kellően fel kell készülnie a dologra. Meg faszoltam vagy kétszáz tégely popsikenőcsöt a Holáček téri patikusnál, hogy legyen mit fölkenni a bakákra. Haladtunk is másnap szépen, nem mondom. Nem úgy, mint amikor Katz tábori lelkész úr tökrészegen annak a Majka Becherovka nevű kurvának akarta feladni az utolsó kenetet, pedig a nőnek kutya baja se volt. Mert írva vagyon, harsogta a feldkurat úr, hogy a delikvensnek minden érzékszervét illetni kell a kenettel! De Majka csak sikoltozott és vihorászott, és makacsul azt ismételgette, hogy neki semmilyen érzékszerve nincsen a két lába között. El is húzódott így a kenet feladása vagy két óra hosszat.   Amikor aztán az utolsó bakát is bekentük, Lukaš óberlajtnant is kivágott egy szép szónoklatot, hogy ti marhák, most már boldogan megdögölhettek, mert a jóságos tábornok úr megvédte a jövőtöket. Volt ott olyan illatár a popsikenőcstől, hogy a generálmajor az egész ezredet beleparancsolta a Hrubec-patakba, mert attól tartott, hogy a gaz muszkák kiszagolják, merre vezeti a seregét. Mindenesetre szalag maradt bőven. Na abból hozzon nekem vagy három métert, mert kellően föl akarom vértezni magamat a haza védelmére. Értette?
  – De mit mondjak a tábori lelkész úrnak?
  – Maga csak ne mondjon semmit. Bemegy, az előszobában leakasztja a szalagot a fogasról, levágja a megfelelő méretet, és elhozza nekem. Katz urat ezért kár volna felkölteni a napi rendes delíriumából.
  Amikorra, úgy jó egy óra múlva Müllerné beállított a szalaggal, Švejk már megmosakodott, megberetválkozott, fejébe csapta a kifényesített gombú katonasapkáját. Aztán nekiállt, a szalagot apró darabkákra vágta, és teletűzdelte magát fekete-sárga szalagdarabkákkal.
   – Majd én megmutatom nekik, hol dobog egy igazi hazafi szíve! – kiáltotta lelkesen, amikor a tükör előtt a maradék fél métert sálként a nyaka köré tekerte.
  Müllerné nem nagyon értette ezt a szív-dolgot, tekintve, hogy Švejk még – tisztesség ne essék szólván – a seggére is tűzött két nagy tenyérnyi kokárdát.
  Aztán elővett a tükrös fiókjából egy fekete-sárga keretes kivágott újságlapot, azt nagy istenkedések közepette fölszerkesztette egy hosszú fapálcára, amiért Müllernét külön leküldte Tauchen úr szemközti papír-írószer boltjába. Az újságlapon a Kaiserliche-Königliche Együttműködési Himnusz volt olvasható németül, amit Švejk saját cseh fordításában azonnal zengeni kezdett:

Hallgassatok Ferencjóska szavára,
Feltűzi ő a muszkát a szarvára!
Az emberek himnuszt zengnek tenéked,
Ferencjóska, magasan leng fenn éked!
Faszolj tőlünk, ami csak kell, keményen,
Ferencjóska, a jövőnket te véded!

    – Hát a rímelés hagy némi kivetnivalót maga után – mondta Müllernének Švejk –, de megmondta feldkurat Katz is, hogy nem a rímek, hanem az emberek hite számít az ilyesmiben – tette hozzá.
   Volt még két másik strófa, azokat Švejk már az utcán danolta. Mondanom se kell, hogy jókora feltűnést keltett a kokárdáival, a botra tűzött Együttműködési Himnusszal, meg a háta mögött, kezében jegyzetfüzettel settenkedő Müllernével. Nem is beszélve arról, hogy – szép, nem szép – az Együttműködési Himnuszt nemcsak kissé szabad fordításban, de erősen hamisan is énekelte.
Előbb csak megálltak az utcán az emberek, de aztán egy-két bátrabb csatlakozott hozzá. Mire a Pardubice térre ért, már egész kis regement vonult mögötte. A Himnuszba is egyre jobban beletanultak, csak úgy harsogott tőlük a tér. Így vonultak aztán körbe a városban, egyre többen és többen. Valahonnan kétfejű sasos zászlók is kerültek, valaki egy blondelkeretbe rámázott, üveg alá rakott Ferencjóska-képet is hozott, egy kissé részeg úriember pedig, akinek még nem sikerült hazaérnie az előző éjszakai mulatozásból, kezében lampionnal zárta a menetet. Lassan úgy néztek ki, mintha ők volnának a Szent Pelegrin-napi körmenet, és éppen a barmok meg a tehenek gyarapodásáért vonyítanának.
  Közben kiértek a Šmíchov utcai lakótelepre, ott Švejk bevezette a menetet egy hatemeletes bérházba, felmeneteltek a tetőre, majd onnan a másik lépcsőházon keresztül ki újra az utcára, és talán még most is vonulnának, csak hát az történt, hogy a lakótelepen Švejk végképp eltévedt. Szerencsétlenségére éppen belebotlott egy hazafelé tartó csendőrőrmesterbe, és ártatlan képpel megkérdezte tőle, hogy merre menjen tovább, ha meg akarja védeni a hazát. Amiből az lett, hogy Švejk kapott két nagy pofont, meg egy rúgást a fenekére. Az őrmestert elismerés illeti, amiért sikerült éppen a két kokárda közötti szakaszfelezőt eltalálnia.
  A Švejket követő tömeg persze egy perc alatt szétszaladt: hálátlan az emberiség. A derék katona tíz perc múlva a csendőrségi fogdában már azt magyarázta egy keménykalapos úrnak, akit azért hoztak be, mert állítólag nem kellő tisztelettel emlegette Ferencjóskát a kocsmában, hogy ő csak elöl akart járni a mindenféle liberálisok és más katonaszökevények elleni küzdelemben, akik hagynák, hogy Ferencjóska képét leszarják a legyek. Mert az embernek legyenek értékei. Ahogy Lukaš főhadnagy úr mondta, amikor a bakákat kentük azzal a jó illatú popsikenőccsel, magyarázta Švejk, hogy a legfőbb érték az ember!
  A másnapi Prager Tageblatt persze azt írta, hogy egy kivezényelt csendőrosztag kíméletlen kegyetlenséggel verte szét a nemzeti érzelmű cseh emberek békés felvonulását, és külön kiemelte a katonasapkás-kokárdás vezér bátorságát, aki az újságíró beszámolója szerint egymaga vagy ötven csendőrt letepert, mire a túlerő diadalmaskodott fölötte.   Hasonló hangnemben tudósított a Bohemia című lap is, amely még riportot is közölt a kokárdás vezérrel. Hogy honnan vették azokat a szavakat, amelyeket ez a cikk Švejk szájába adott, nem tudni.
  De hát így van ez, ha a sajtó bármit megírhat anélkül, hogy felelős emberek ellenőriznék, megfelel-e az írás a kiegyensúlyozottság és a megbízhatóság kritériumainak.
  Még szerencse, hogy a Prágai Hivatalos megírta, a hatóságoknak si-került megakadályozniuk a pofátlan liberális csőcselék nemzetellenes provokációját.
  Mindenesetre Švejk elégedetten lapozgatta az újságokat, amiket Müllerné másnap a reggeli tejeskávé mellé beadott neki a szobájába. Még az este hazakerült, miután a csendőrőrszobán hiába bizonygatta, hogy csak meg akarta védeni Ferencjóskát meg a hazát, hülyének nyilvánították, a bolondokházában viszont már ismerték, és nem voltak hajlandók felvenni az ápoltak közé: csak megzavarná a benti, békés életet.