MIGUEL DE CERVANTES SAAVEDRA
ÚJABB KEDÉLYES PÁRBESZÉD
, melyet Don Quijote és fegyverhordozója, Sancho Panza folytatott
– Mert jegyezd meg, Sancho, az emberek minden dolgai felett uralkodnak a nevek – mondta Don Quijote, és megsarkantyúzta a lovát. – Vajon tisztelnél-e engem ilyen tisztelettel, ha nem nemes apám elsőszülött fia volnék? Hanem csak valami asszonyféle, némber. Ugye, hogy nem?
– De uram, már hogy ne tisztelném az elmés és nemes Don Quijote lovagot? – mondta Sancho Panza, miközben erősen ösztökélte szamarát, hogy a poroszkálásból gyorsabb járásba váltva utolérje urát.
– Na látod, Sancho, az elmés és nemes Don Quijotét említed, aki persze én magam vagyok, de ha nem az volnék, ha névtelen volnék, csak egy senki volnék.
– Egy senki? – kérdezte Sancho Panza.
– Az bizony – bólintott Don Quijote. – Annyi sem, mint az a hangya, amelyet szamarad épp most tapos el. Sőt még annál is kevesebb, hisz annak is van neve: hangyának neveztetik.
– Nem értem én ezt, jó gazdám. Ha egyszer kegyelmed az elmés és nemes Don Quijote, másképpen a Búsképű Lovag, hogyan lehetne ugyanakkor egy senki, vagy még annyi sem?
– Vegyünk egy más esetet, Sancho, hogy a te együgyű lelked is értse, miről beszélek. Tegyük fel, én téged egy szűk pincelyukba csukatlak, ajtód elé pedig egy fegyveres szolgám állítom, megparancsolván, hogy lélek az ajtón se be se ki, vajon mit gondolnál a dologról?
– Hogy haragszik rám, uram, valamiért, s ezért dug abba a börtönbe engem.
– Igen ám, de mit szólnál, ha én azt mondanám, csak azért zárattam rád az ajtót, hogy ellenségeid el ne érhessenek, s a poroszló ajtód előtt meg egyenesen Sancho-védelmi megbízottam?
– Hálásan megköszönném, uram, a jóságát – mondta Sancho Panza, és újra ügetésre sarkallta a szamarát, mert gazdája Rocinantéján már megint jócskán előrekocogott.
– Gondold csak meg, Sancho – várta be fegyverhordozóját Don Quijote, – a pincelyuk ugyanaz, az ajtó ugyanúgy van bezárva, és az őr sem más, mint előtte.
– Összezavar, nagy jó uram.
– Vegyünk egy más példát. Mi lenne, ha elvenném az összes pénzedet?
– Mind a három Reált, uram?
– Úgy bizony, Sancho. És saját ládámba rejteném, tudod abba a szép, festett ládába, amelyik ott díszlik az olvasóállványom mellett. És nem adnám vissza, hiába is kérnél.
– Az nagy igazságtalanság volna. De tudom, uram, kegyelmed úgysem tenne ilyet.
– Tegyük fel, Sancho, hogy mégis megteszem. És azt mondom, csak azért zárom ládámba a pénzedet, hogy megvédjem tőled meg a tolvajoktól.
– Megvédené, uram?
– Meg én, ha mondom.
– De a zsebem, ha jól értem, mégiscsak üres lenne.
– Kapisgálod már, Sancho? Látod, a lopásból így lesz jótétemény, a gyilkosságból kegyes halál. A méltán félt és tisztelt Santa Hermandad urai is jobban tennék, ha nem emlegetnék a mórok kiirtását. Mit gondol így nemes Spanyolhonunkról a világ?!
– Azokat a feketében járó szent testvéreket jobb nem szóba hozni, uram. Már a nevük hallatán kiráz a hideg. Mindent meghallanak, még talán itt a szamaram hasa alján is fülük van. Meg hát a mórokért nem kár, úgyse keresztények! – toldotta hozzá Sancho Panza kis szünet után.
– Igaz, de mégiscsak emberek – mondta Don Quijote. – Mennyivel jobban hangzana, ha azt mondanák, mindent megtesznek a mór kérdés végleges megoldásáért.
– Az mit jelent, uram?
– Ugyanazt, mint a kiirtás. Mert hiszen mi lehet véglegesebb megoldás, mint az, hogy egy mór sem marad? Nem igaz?
– Úgy lehet, valóban – bólintott a hűséges fegyverhordozó.
– S mennyivel szebben hangzik. Senkinek nem lehetne kifogása ellene. És a mórok is örülhetnének: többé nem érheti őket semmi baj, betegség, fájdalom. Minő jótétemény tehát rájuk nézve a haláluk! Látod, Sancho, minden azon múlik, hogyan is nevezem.
– Na de jó uram! A bikát hiába nevezem tehénnek. Attól még nem ad tejet.
– Valóban, de mondhatod, hogy csak elapadt a teje. Nyilván a gonosz Merlin tette. Netán a mórok gonosz varázslata.
– Már megint a mórok?
– Jól látod, Sancho barátom. Talán mégsem lenne jó, ha mindet elpusztítanánk. Kit okolnánk akkor minden bajunkért?
– Nem tudom, uram. Sőt, most már azt hiszem, hogy semmit sem tudok – mondta némi gondolkodás után Sancho Panza.
– Úgy vélem, Sancho, most mondtad ki a legnagyobb bölcsességet, és ha író volnék, mint az a Cervantes nevű léhűtő, aki rólam terjeszt mindenféle megbízhatatlan történeteket, bizonnyal piros tintával jegyezném le az utókor számára. Mert sok balga tudós, sőt némely koronás fő is azt hiszi, mindent tud, sőt mindent jobban tud. Holott a nevek gyakran eltakarják a dolgokat. Ráadásul ezek a balgák azt hiszik, muszáj minket is boldogítaniuk a nagy tudásukkal. Tudod, jó Sancho, az ilyen balgákból lesz a legvéresebb zsarnok. S nincs az a hős lovag, aki csak egynek is ellent tudna állni. Mert Merlin van az ilyennel. Még tán én sem bírnék velük. Holott, igaz lelkedre, barátom, valld meg, olvastál-e valaha is széphistóriában olyasvalakiről, ki hevesebben tudna támadni, szilárdabb lenne a kitartásban, ügyesebb a vagdalkozásban, biztosabb a földre lökésben, elmésebb az elmélkedésben, mint én?
– Hogy az igazat megvalljam, uram, én bizony sohase olvastam semmiféle széphistóriát, mert se írni, se olvasni nem tudok. De nem is lehet szép az a história, amelyben nem kegyelmed a legdicsőbb lovag.
– Lám, te bölcs vagy, Sancho, megérdemled, hogy megkapd a szigetet, melyet majd kormányozhatsz tudatlanságod tudatában. Mert bizony igaz, hogy igazából semmit sem tudunk. Lásd, ez olyan nagy gondolat, mely talán még Amadis nevezetes történetében sem szerepel. Pedig abban igazán minden benne van, amit e világon tudni és tenni érdemes.
– Bizonyos ebben, jó uram?
– Sőt, csak ebben vagyok biztos, és más semmiben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése