A kócos kis tündér újabb kalandjai 4

KÜKÜLLŐ MESTER KÖZBELÉP

  –Jól van, jól van – csóválta a fejét Küküllő mester, amikor végighallgatta Tündérnagyanyó mérges zúgolódását, hogy Muharai Pálma már megint beavatkozott az emberek életébe.

  –De én csak segíteni akartam – szólalt meg a kis tündér.

  –Csend! –szólt rá Nagyanyó.

  –Majd én beszélek a fejével –szólalt meg újra Küküllő mester.

  Amikor kettesben maradtak, a kis tündér megint próbálkozott:

  –Nem árultam el, hogy tündér vagyok, csak… – kezdte, de aztán elbizonytalanodva elhallgatott.

  –Nézd, kicsim – szólalt meg hosszas hallgatás után a varázstörpe. – Az emberek világában néha rossz dolgok is történnek. Nem mintha az emberek rosszak volnának, csak éppen olyanok, amilyenek. Némelyik buta, önző, hatalomvágyó, érzéketlen, sőt akadnak kifejezetten aljasok és gonoszak is. Igen, értelek – reagált Küküllő a kis tündér ki nem mondott szavaira, majd folytatta. – Nekünk tényleg van némi varázshatalmunk, de a világot megváltoztatni nem tudjuk. Majd megváltozik, ha az emberek megváltoznak. Hidd el nekem, eljön annak is az ideje. De ma még idétlen dolog csak úgy vaktában beleavatkozni itt-ott. Sosem lehet tudni, nem okozunk-e nagyobb bajt, mint amit el akartunk kerülni.

  –De hát az a kisfiú meghalt volna! –vágott közbe Muharai Pálma.

  –Talán meggondolta volna magát. Ezután viszont egész életében hisz majd a tündérekben, és emiatt sokszor alulmaradhat az önzőbb, a saját cselekvésükben jobban bízó emberekkel szemben.

  –Akkor most? –próbálkozott a kócos kis tündér.

  –Akkor most… Akkor most elküldjük a Muharai Pálmáról szóló mesekezdést az anyukának és az apukának, hátha attól jobban alszanak ma éjjel. Holnap úgyis szombat lesz.

  –Azt, ami úgy kezdődik, hogy

  „Hol volt, hol nem volt, a valahonon innen, de a túlon túl, volt egyszer egy kócos hajú tündér. S ha már egyszer tündérnek született, a neve is tündéri volt: úgy hívták, hogy Muharai Pálma. Miként születik egy tündér? Majd ezt is elmondom, de az egy másik mese. Most épp csak az kérdés, a neve miért éppen Muharai? S miért éppen Pálma? Azt hiszem, ezt talán még a jó öreg erdei Küküllő se tudja, pedig, azt mondják, nincs a világnak olyan titka (már a Muharait meg a Pálmát leszámítva), amit ő ne tudna. Legalább is úgy látszott, mert ha erről kérdezték, előbb hápogott, hogy „hát-hát”, aztán krákogott, majd elpirult, mint aki éppen. Hát így. Úgyhogy, ha találkoztok vele, semmiképpen meg ne kérdezzétek tőle ezt a tündérnév-dolgot, mert szegény Küküllő mester úgy eltűnne nagy zavarában, mint a jó mezei tárkony a borjúpaprikásban, hogy épp csak az emléke marad meg.

 De hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, nemigen törődött senki ezzel a névadással, tekintve, hogy volt baj épp elég más ezzel a kócos hajú kis tündérrel. Na nem épp a szívével (az csupa aranyból volt),nem is a lelkével (az meg olyan tiszta volt, mint a színezüst), csak hát… na igen, egyedül az a fránya „ csak hát” lehetett a bűnös.

Muharai Pálma ugyanis rossz társaságba keveredett, ahogy a tündérek közt mondják, s ha ezt mondják, mindig arra gondolnak, hogy egy tündérnek semmi keresni valója sincsen az emberek világában. 

  –Jól is néznénk ki – szokta mondani Tündérnagyanyó – ha minden üptre emberekkel kezdenénk.

  De hát ez a mi kócos tündérleányunk bizony gyakran elvegyült az emberek között. Hiába óvták, mondván, rossz vége lesz ennek, hiába féltették, hogy csak bajod ne essék, Muharai Pálma bizony nem hallgatott se óvásra, se féltésre, csak ment a maga feje (meg az emberek) után. 

Pedig óvásra is, féltésre is épp elég ok volt az utóbbi időben. Tavasszal is kevés eső esett, de nyáron se sütött a nap eleget. Az őszről meg a télről meg már szólni sem érdemes.”

  Másnap reggel Gabi anyukája ébredt legelőbb. Fel akart kelni, de a férje visszahúzta az ágyba.

  –Hagyjál! – mondta az anyuka. -- Már hét óra van, fel kell tennem főni az ebédet, különben éhen maradunk!

  –Nem! – mondta a férje. – Ma szombat van, és hármasban elmegyünk a Mesetál Étterembe ebédelni. Nemrég nyílt meg a főtéren. Azt mondják, remekül főznek ott.

  –Mi ütött beléd? – csodálkozott az asszony. – Csak nem vagy beteg?

  –Nem én! Csak valami szépet álmodtam, és most már tudom, neked volt igazad. Tényleg vannak tündérek.

  –Te is arról a tündérről álmodtál?

  –Igen. Meg Tündérnagyanyóról.

  –Küküllő mesterről.

  –Úgy bizony! És ezt meg kell ünnepelni. Kérlek, azt a sárga szoknyát vedd fel, meg a piros pulóvert, abban olyan szép vagy.

  –Jó, de…

  –Semmi de! Ezután másként lesznek a dolgok. Jobban odafigyelek majd Gabira. Meg Rád is, ha megbocsátasz, amiért néha olyan bunkó módra viselkedtem.

  –Ugyan már. Szeretlek –simogatta meg a férje homlokát az anyuka. 

  Épp jókor, mert Gabi is felébredt, és bejött a hálószobába, maga után vonszolva a paplanját. Ezért máskor ki szokott kapni, de most apja nevetve kurjantotta:

  –Nosza, fiam! Gyere! Hadd legyen együtt a csapat!

A kócos kis tündér újabb kalandjai 3.

AZ ÚJSÁG

  Gabi anyukája annyira örült, hogy még a számlákat is félretolta, és behozta az előszobából az aznapi újságot. Azt biztosan nem mondhatja fejből a kisfia. 

  Elolvasták a vezércikket, még a külföldi híreket is, igaz, a Massachusetts Institute of Technology kiolvasásával akadt némi gond. Már a massza is nehéz volt, a többi meg…

  Abba is hagyták az újságolvasást, és Gabinak részletesen be kellett számolnia mindenről. Persze anyukájának arról nem beszélt, hogy mire készült a  Tisza-parton. Így is jól kikapott, hogy kabát és sapka nélkül mászkált a városban ebben a fagyos időben.

  De az anyja még mindig hitetlenkedett, úgyhogy újra elővették az újságot. Éppen a sporthíreknél tartottak, amikor a ház ura is hazaérkezett.

  – Hol az újságom? – nyitott be a szobába, miután megfürdött és átöltözött.

  – Képzeld, Gabi maga megtanult olvasni! – mondta válasz helyett a felesége.

  – Mondtam, hogy az én fiam! Kivágja a rezet, ha kell! – húzta ki magát az apa.

  – De azt meséli, hogy egy dedós kislány varázsolta bele ezt a tudást. Szerinte nem is kislány, hanem egy kis tündér lehetett. Csak aztán eltűnt, mintha itt se lett volna – próbálkozott újra az asszony.

  – Na látod, mondtam én, hogy ne olvass neki olyan bolondos meséket tündérekről meg óriásokról.  Holnap majd beállít, hogy azért sáros a ruhája, mert valami sárkánnyal hadakozott. Csupa ostobaság. Csak összezavartad a fejét. Itt az eredménye. De talán nem kell orvoshoz vinni. Majd kinövi. Hol az újságom? – tért vissza a lényegre az apa. – Meddig várjak még? Ja! És a vacsora?

  – Jaj! Már majdnem készen van. Csak elment az idő, mert Gabival olvasgattunk.

  – Inkább a dolgodra figyelnél! -- morgott a ház ura.

  Ha Muharai Pálma még ott lett volna, később könnyebben megérti, mit jelent az, hogy az emberek között vannak, akik annyira  okosak és jók, meg olyanok is vannak, akik talán nem annyira...

A kócos kis tündér újabb kalandjai 2.

TISZA-PARTI KALAND

  Muharai Pálma tehát éppen a Tisza-parton sétált, élvezte, hogy ropog a hó a lába alatt, amikor észrevette, hogy egy kisfiú üldögél a partfal egyik havas lépcsőfokán. Kabát, sapka nem volt rajta, csak egy vékony pulóver melegíthette. Mellette a földön az iskolatáskája.

  A kis tündér tudta, sietnie kellene, mert már várják otthon, mégis óvatosan lelépegetett a lépcsőfokokon, és leült a kisfiú mellé.

  –Szia! Mit csinálsz itt? Miért nem vagy még az iskolában? –kérdezte a fiútól.

  –Csak. Minek mennék?

  –Azt mondják, ott mindenfélét lehet tanulni. Én még csak ovis vagyok, de már alig várom, hogy elsős lehessek.

  –Hülyeség. Dög unalom az egész.

  –De én meg akarok tanulni olvasni – jelentette ki a tündér. Ezt nem kellett volna mondania.

  –Hát épp ez az! Én már másodikos vagyok, de mégse tudok olvasni. És meg fogok bukni. És akkor az apám… hagyjuk – legyintett Gábor, és elsírta magát – Jobb, ha hagysz meghalni!

  –Ugyan már! Meghalni az öregek szoktak. Tényleg nem tudsz olvasni? Egyáltalán?

  –Naná, hogy egyáltalán.

  –Mutasd meg az olvasókönyved!

  –Nincs. Azt már bedobtam a Tiszába az előbb. Gondoltam előbb az, aztán én.

  –Buta vagy – jelentette ki Muharai Pálma. – Szerencsére van nálam egy másodikos olvasókönyv. – Elgondolta és már tényleg ott is volt. –Tessék. Olvassál belőle!

  –De nem tudok.

  –Próba szerencse –mondta a kis tündér, és gyorsan elhasználta a második kívánságot is.

  Gábor felütötte a könyvet a közepe táján, épp a karácsonyi olvasmánynál. És lassan olvasni kezdett. Aztán egyre gyorsabban, egyre hangosabban olvasott. Hirtelen abbahagyta, mert borzasztó nevethet-nék jött rá. 

  –Hahó! Csoda történt! Ezt te csináltad? – nézett a kis tündérre.

  –Én? Én csak egy dedós vagyok. Nem is tudok olvasni.

  –Be akarsz csapni. De nem baj. Sőt nagyon is jó! Most együtt hazamegyünk hozzánk, és segítesz, hogy megmutassam anyának, már tudok olvasni.

  El is indultak együtt, fel is mentek a lépcsőn, be is csöngettek (mert Gabi a kabátjában hagyta a kulcsát). Amikor anyukája kijött, a kisfiú a nyaklába ugrott:

  –Képzeld anyu! Tudok olvasni! Ez a kis dedós segített.

  –Kicsoda? –kérdezte az anyja, mert nem látott mást csak a boldog kisfiát.

  Persze, közben a kis tündér elmormolta az eltüntetős varázsigét, és csak láthatatlanul nézte a két ember örömét. Megvárta, míg becsukták az ajtót, aztán ő is elindult haza.

A kócos kis tündér újabb kalandjai 1.

GABI ÉS A TÉL

  Küküllő mester emlékei szerint (és ez megbízható, mert ő mindig mindenre jól emlékszik, még arra is, ami meg se történt), legközelebb akkor okozott zűrt és zavart Muharai Pálma, amikor jó szándékúan egy iskoláson akart segíteni. 

  Pedig most tényleg óvatosabb volt, ki is tartott sokáig. Már a Karácsony közeledett, amikor aztán a helyzet kezdett megint bonyolulttá válni.

 Akkor éppen nagyon hideg tél volt, mindenütt vastag hó borította az erdőt, az utakat. A városban csak úgy feléből-harmadából tisztították meg az utcákat. Mindenfelé, különösen a Tisza partján hóbuckák magasodtak.

 Pálma szeretett csatangolni a havas városban. Az ilyesmi újdonság volt számára. Hiszen már Petőfi Sándor elmesélte a János vitézben, hogy

„   Tündérországban csak híre sincs a télnek,

Ott örökös tavasz pompájában élnek;

S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása,

Örökös hajnalnak játszik pirossága.”

  Így esett aztán, hogy egy szép napon megint csak úgy érezte, tennie kell valamit. Még hogy szép nap? Hát igen, azoknak, akiknek csupa jeles volt a szülők számára láthatóvá tett internetes e-naplóban. De akinek nem, azok nehéz napokat éltek meg. Mondhatni szörnyű napokat.

  Ott volt például Gabi. Elsőben minden remekül ment neki, csak éppen olvasni nem tanult meg. Olyan különleges memóriája volt, hogy mire az iskolában elolvastak valamilyen szöveget, verset, mesét, akármit, már meg is jegyezte. És folyékonyan vissza tudta mondani (mintha olvasta volna). Igaz, néha kikapott, ha nem ott folytatta, ahol az előző gyerek abbahagyta. Ez azonban csak akkor fordult elő, ha elkalandozott a figyelme, és képzeletben messze járt az unalmas olvasás órától. Ilyenkor mesebeli tájakon kalandozott, míg a tanító néni vissza nem rángatta onnan valami módon.

  Másodikban aztán mégiscsak kiderült, hogy nem vette még be a betűk birodalmát. A tanító néni csodálkozott, nem győzte értesíteni a „kedves szülők”-et, hogy baj van a gyerekkel. És a november végi szülői értekezleten kijelentette, hogy Gabi évet fog ismételni, ha legkésőbb a karácsonyi szünetben nem tanítják meg olvasni. Ő, mint mondta, a többi harminckét gyerek érdekében nem töltheti az órákat azzal, hogy azt lesse, kisilabizál-e valamit Gabi az előtte fekvő betűhalmazból.

  Csak hát a „kedves szülők” sem értek rá, hogy most a kisfiukkal foglalkozzanak. Apja három műszakban dolgozó karbantartó volt a város legnagyobb üzemében, ahol állandó volt a leépítések veszélye. Anyja pedig könyvelője volt több helybéli vállalkozásnak, ahonnan a számlák folyamatosan érkeztek, és az ő felelőssége volt, hogy az adóhivatal bármikor beállíthasson, mindig mindent rendben találjon. Különösen zaklatottak voltak az év utolsó hetei, mert ilyenkor már nagyjából tudni kellett, mennyi lesz az adó, mennyi a nyereség, az osztalék. Még lehetett némileg befolyásolni a helyzetet gyors beszerzésekkel vagy éppen eladásokkal. Csupa idegesség, csupa feszültség.

  S bár Gabi nemigen értette, mik is ezek a micsodák, azt felfogta, hogy ebből most olvasástanulás nemigen lesz.

A kócos kis tündér 13.

ÉS VÉGÜL

  Mielőtt most búcsút vennénk Muharai Pálmától, feltétlen vissza kell térnünk arra, hogy vajon mi történt kis barátnőjével Michaélával. Semmi különöset nem tudunk erről. Még azt sem, hogyan vigasztalódott meg Pálma hirtelen eltűnése után. Talán segítséget kért az óvó nénitől meg édesanyjától.

  Hogy aztán Michaéla egészen kinőtte-e bánatát, nem tudom. Csak azt, hogy belőle is óvónő lett. Meg hogy még felnőtt korában is voltak különös álmai. 

  Az óvodában a kicsik nagyon szerették hallgatni, ha mesét olvasott. De még jobban, ha azt a tündéreset mesélte „fejből”, ami úgy kezdődik, hogy

  Hol volt, hol nem volt, a valahonon innen, de a túlon túl, volt egyszer egy kócos hajú tündér. S ha már egyszer tündérnek született, a neve is tündéri volt: úgy hívták, hogy Muharai Pálma. Miért éppen Muharai? S miért éppen Pálma? Azt hiszem, ezt még a jó öreg erdei Küküllő se tudta, pedig, azt mondják, nincs a világnak olyan titka (már a Muharait meg a Pálmát leszámítva), amit ő ne tudna. Úgyhogy, ha találkoztok is vele, semmiképpen meg ne kérdezzétek tőle ezt a tündérnév-dolgot, mert szegény Küküllő mester úgy eltűnne nagy szégyenében, mint a jó mezei tárkony a borjúpaprikásban, hogy épp csak az emléke marad meg.

  De hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, nemigen törődött senki ezzel a névadással, tekintve, hogy volt baj épp elég más ezzel a kócos hajú kis tündérrel. Na nem épp a szívével (az csupa aranyból volt),nem is a lelkével (az meg olyan tiszta volt, mint a színezüst), csak hát… na igen, egyedül az a fránya „ csak hát” lehetett a bűnös.

  Muharai Pálma ugyanis rossz társaságba keveredett, ahogy a tündérek közt mondják, s ha ezt mondják, mindig arra gondolnak, hogy egy tündérnek semmi keresni valója sincsen az emberek világában. 

  – Jól is néznénk ki – szokta mondani Tündérnagyanyó – ha minden üptre emberekkel kezdenénk.

  De hát ez a mi kócos tündérleányunk bizony gyakran elvegyült az emberek között. Hiába óvták, mondván, rossz vége lesz ennek, hiába féltették, hogy csak bajod ne essék, Muharai Pálma bizony nem hallgatott se óvásra, se féltésre, csak ment a maga feje (meg az emberek) után.

  Mert megérezte, hogy tündérnek lenni jó dolog ugyan, de embernek lenni meg egyenesen csodálatos.

A kócos kis tündér 12.

HAZATÉRÉS

  Igen, eljött a hazatérés ideje. Még mielőtt valami nagyobb felfordulás keletkezett volna. Ezen az éjjelen szegény, öreg Küküllő alig győzte a tennivalókat. Megjelent Piri néni és Klárika óvónéni álmában, aztán pedig felkapta Muharai Pálmát, és úgy, ahogy volt, pizsamástul, rongybabástul visszavitte a tündérvilágba, de olyan ügyesen, hogy a kis tündér is csak akkor vette észre, mi történt, amikor felébredt, és rádöbbent, hogy a jó meleg ágyikó helyett egy tündérkunyhóban fekszik, takaró helyett pedig finom mohabunda óvja a hidegtől.

  Amikor Muharai Pálma reggel kinyitotta a szemét, látta, hogy Tündérnagyanyó és Küküllő mester komor tekintettel néznek rá.

  –Na végre, te pernahajder! – szólalt meg tündérnagyanyó. – Ez az utolsó eset, hogy ilyesmi történik mifelénk. Megbeszéltem Küküllő mesterrel, hogy kemény leckét adjon neked csavargás ellen. Megértetted?

  –A kis tündérlány felült az ágyon, és bólintott.

  –Halljam!

  –Megértettem. És bocsánatot kérek. De olyan izgalmas volt óvodásnak lenni. És egy csodaszép babát is kaptam.

  –Na, ebből elég! – állt fel bosszúsan Tündérnagyanyó, és kiment a kunyhóból.

  –Pálma, Pálma, mi lesz így belőled?! – állt fel Küküllő mester, odament, és leült a kis tündér ágya szélére.

  –Nagyon haragszik rám, Küküllő mester? Én csak jót akartam!

 –Látod, jót tenni se könnyű. Mert ami az egyiknek jó, az a másiknak esetleg rossz. Szegény óvónénit majdnem bajba keverted.

  –Nem akartam semmi bajt csinálni!

  –Tudom, tudom. De azért nem úszod meg ejnye-bejnyével. Most szépen pihenj még egy kicsit. Majd küldök neked friss epret. Aztán majd számolunk!

  –Nagyon fog fájni? – kérdezte a kis tündér.

  –Nem tudom.

  –Mikor aztán a kis tündér lefeküdni készült, újra megjelent Küküllő mester. Most is az ágy szélére telepedett le a kis Pálma mellé.

  –Most jön a büntetés? – kérdezte ijedten Muharai Pálma.

  –Igen. Három napig nem mehetsz ki az erdei tündérjátszótérre a kis tündérekkel. És három hónapig nem léphetsz ki az erdőből. Helyette szépen gyakorolod az új varázsigét.

  –Köszönöm! Új varázsigét kapok?

  –Figyelj! Tanuld meg szépen: „Itt vagyok, nem vagyok, látszom, hogyha akarok, humm!”

  –Humm? – kérdezte Muharai Pálma.

  –Igen. „Itt vagyok, nem vagyok, látszom, hogyha akarok, humm!”

  –Ez könnyű! „Itt vagyok, nem vagyok, látszom, hogyha akarok, humm! – azzal el is tűnt Küküllő mester szeme elől.

 --Jól van, de most gyere vissza! Csak akarnod kell, és akkor látszol. Na jó! Tehát három nap szobafogság. Utána pedig egy jó pár hétig itthon maradsz. Keresünk neked egy újabb óvodát. De kérlek az emberek között légy óvatosabb! Nem minden ember jó. És ezután használd ügyesebben a tudományodat! És hogy valóban többre jussál, mostantól nem egy, hanem két kívánságod teljesülhet naponta! Viszont kérlek, ne csokoládéra pazarold. És ne feledd, hogy még nagyon-nagyon sok, szép kaland vár rád ezen a világon.

  –Köszönöm, Küküllő mester! Köszönöm! Hisz ez nagyszerű! 

 –Sose felejtsd el, hogy tündérnek születtél! – simogatta meg a kis Pálma kócos haját a nagytudományú törpe.

  –Megígérem! Köszönöm! –ugrott a kis törpe nyakába Muharai Pálma, de akkora lendülettel, hogy mindketten majdnem leestek az ágyról.

A kócos kis tündér 11.

SZABÁLY AZ SZABÁLY?

  –Te Piri! – szólította meg már másnap a csoportszobában az éppen ott felügyelő dajkanénit az óvónéni. – Nem láttad, hová lett az a hatalmas bolti baba, a Pálmácskáé.

  –Nincs annak a kis árvának semmiféle nagy babája. Időm se, pénzem sem volt még, hogy ilyesmit vegyek neki.

  –De hát nem árva az. Vannak szülei, én írtam be az anyakönyvbe. Maga a kislány diktálta be. Emlékszem, még meg is dicsértem, hogy milyen ügyes. Tessék, nézzük meg együtt.

  Odasétáltak a sarokban békésen nézelődő kisszekrényhez, elővették a papírokat és meg is nézték. Ott állt feketén, fehéren: anyja neve Kiss Margit, apja/gondviselője Muharai Pál. Lakcím: Erdősor tizenkettő, földszint 1.

  –Hát ez tényleg így van beírva – ismerte el Piroska néni.

  –És? –kérdezte az óvónéni.

  –Tudod, egy pár napig minden rendben volt, de aztán, amikor már kezdett beszokni , senki nem jött érte. Már mindenki elment, csak én vártam, hogy bezárhassam a házat. Hogy aztán ezért a kislányért nem jött senki, jobb híján hazavittem magammal. Tudod, én úgy is egyedül élek.

  –Ezt jól tetted. De azóta?

  –Azóta se keresték, nem jött érte senki. Így most nálam lakik.

  Ez így nem maradhat! Azonnal be kell jelenteni a rendőrségen! – már nyúlt is a telefonért Klárika néni. S szépen, szabályosan bejelentette, hogy van az óvodában egy kislány, akit bizonyosan keresnek már a szülei. Megadta az adatokat, a neveket, a címet.

  Piroska néni meg csak a kezét tördelte, hogy nem jó ez így, itt valami nagy titok lappang. Mert neki olyan fura álma volt a minap is.

  Bizony eltelt egy-két nap, mire el tudta mesélni az álmát. Mert az óvodában nincsen ám se kávé- se ebédszünet: a gyerekeket nem lehet kikapcsolni egy percre sem. Még a délutáni alvásidőben is mindig van valaki, aki éppen ébren van, sírdogál, betakarásra, simogatásra, vigasztalásra szorul.

  –Fura egy álom volt. Tudod, mert minden olyan igazinak látszott – kezdte a mesét Piroska néni. – Éppen mosogattam a konyhában, már álmomban, mikor egyszer csak ott termett egy nagyszakállú, kék törpe…

  –Mint a mesében? – kérdezte Klárika néni.

  –Igen, ahogy mondod. Csakhogy a  mesében nem szoktak mosogatni.

  –Hát jó. És aztán?

  –Aztán ez a kis törpe mesélni kezdett nekem. Így:

„Hol volt, hol nem volt, a valahonon innen, de a túlon túl, volt egyszer egy kócos hajú tündér. S ha már egyszer tündérnek született, a neve is tündéri volt: úgy hívták, hogy Muharai Pálma. Miért éppen Muharai? S miért éppen Pálma? Ezt még én se tudom, pedig, azt mondják, nincs a világnak olyan titka (már a Muharait meg a Pálmát leszámítva), amit én, Küküllő mester ne tudnék. 

De hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, nemigen törődött senki ezzel a névadással, tekintve, hogy volt baj épp elég más ezzel a kócos hajú kis tündérrel. Na nem épp a szívével (az csupa aranyból volt),nem is a lelkével (az meg olyan tiszta volt, mint a színezüst), csak hát… na igen, egyedül az a fránya „ csak hát” lehetett a bűnös.

Muharai Pálma ugyanis rossz társaságba keveredett, ahogy a tündérek közt mondják, s ha ezt mondják, mindig arra gondolnak, hogy egy tündérnek semmi keresni valója sincsen az emberek világában. 

– Jól is néznénk ki – szokta mondani Tündérnagyanyó – ha minden üptre emberekkel kezdenénk.

De hát ez a mi kócos tündérleányunk bizony gyakran elvegyül az emberek között.

De ennek most már nemsokára vége lesz!”

  Ennyit mesélt. Már éppen kérdezni akartam valamit, de a kis kék törpe már ott se volt, én meg fölébredtem, és szorítottam a takaróm, mintha a mosogatás közben kezemben tartott porcelán tényért fognám. És most mit tegyünk?

  –Meglátjuk, mire jut a rendőrség –mondta Klárika óvónéni.

  --Jól van, majd elmeséled, de most dologra!

  Másnap reggel aztán Piri néni egyedül érkezett az óvodába. Klárika óvónéni nézte, nézte, aztán csak megkérdezte:

  –Beteg a kislány?

  –Bár csak az volna! Azaz dehogy, nem beteg, hanem eltűnt.

  –Az éjjel?

  –Igen.

  –Nekem is olyan fura álmom volt, mint a múltkor neked – mondta az óvónéni.

  –Ez biztos jelent valamit! – hagyta rá Piri néni.

  –De most inkább menj, és vigasztald meg Michaélát, mert már ott zokog a sarokban a babaháznál. Úgy látszik nagyon hiányzik neki a barátnője.

  –Megyek. Sajnálom szegénykét. Olyan jól megvoltak. De hát még kicsi, majd kinövi ezt a bánatot.

  Közben megjelentek a hivatalosságok: a rendőrség, a gyámhivatal, sőt a helyi újság fotósa is, hogy dokumentálja a szüleit vesztett kislány esetét.

  A rendőrök először is az anyakönyvet akarták látni. Elő is vették, át is lapozták, ahogy kell. De abban bizony semmiféle Muharai Pálma nem szerepelt.

  –Talán valami félreértés történt – próbálkozott Klárika óvónéni.

  Sem ő, sem Piri dajka néni nem akart emlékezni semmiféle Pálmára. Csak Málika néni bizonygatta, hogy azzal a kis csajjal barátkozott itt egy másik. Lehet, hogy az is valami kis cigánka volt, és csak beszökött az óvodába.

  Végül ebben maradt a hivatalosság is. Mindenesetre figyelmeztették Klárika óvónénit, máskor jobban ügyeljen, nehogy megint valaki idegen keveredjék a gyerekek közé, mert ki tudja, milyen ártó szándéka is lehet!