A kócos kis tündér 13.

ÉS VÉGÜL

  Mielőtt most búcsút vennénk Muharai Pálmától, feltétlen vissza kell térnünk arra, hogy vajon mi történt kis barátnőjével Michaélával. Semmi különöset nem tudunk erről. Még azt sem, hogyan vigasztalódott meg Pálma hirtelen eltűnése után. Talán segítséget kért az óvó nénitől meg édesanyjától.

  Hogy aztán Michaéla egészen kinőtte-e bánatát, nem tudom. Csak azt, hogy belőle is óvónő lett. Meg hogy még felnőtt korában is voltak különös álmai. 

  Az óvodában a kicsik nagyon szerették hallgatni, ha mesét olvasott. De még jobban, ha azt a tündéreset mesélte „fejből”, ami úgy kezdődik, hogy

  Hol volt, hol nem volt, a valahonon innen, de a túlon túl, volt egyszer egy kócos hajú tündér. S ha már egyszer tündérnek született, a neve is tündéri volt: úgy hívták, hogy Muharai Pálma. Miért éppen Muharai? S miért éppen Pálma? Azt hiszem, ezt még a jó öreg erdei Küküllő se tudta, pedig, azt mondják, nincs a világnak olyan titka (már a Muharait meg a Pálmát leszámítva), amit ő ne tudna. Úgyhogy, ha találkoztok is vele, semmiképpen meg ne kérdezzétek tőle ezt a tündérnév-dolgot, mert szegény Küküllő mester úgy eltűnne nagy szégyenében, mint a jó mezei tárkony a borjúpaprikásban, hogy épp csak az emléke marad meg.

  De hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, nemigen törődött senki ezzel a névadással, tekintve, hogy volt baj épp elég más ezzel a kócos hajú kis tündérrel. Na nem épp a szívével (az csupa aranyból volt),nem is a lelkével (az meg olyan tiszta volt, mint a színezüst), csak hát… na igen, egyedül az a fránya „ csak hát” lehetett a bűnös.

  Muharai Pálma ugyanis rossz társaságba keveredett, ahogy a tündérek közt mondják, s ha ezt mondják, mindig arra gondolnak, hogy egy tündérnek semmi keresni valója sincsen az emberek világában. 

  – Jól is néznénk ki – szokta mondani Tündérnagyanyó – ha minden üptre emberekkel kezdenénk.

  De hát ez a mi kócos tündérleányunk bizony gyakran elvegyült az emberek között. Hiába óvták, mondván, rossz vége lesz ennek, hiába féltették, hogy csak bajod ne essék, Muharai Pálma bizony nem hallgatott se óvásra, se féltésre, csak ment a maga feje (meg az emberek) után.

  Mert megérezte, hogy tündérnek lenni jó dolog ugyan, de embernek lenni meg egyenesen csodálatos.