A kócos kis tündér 1.

HOL VOLT…

   Hol volt, hol nem volt, a valahonon innen, de a túlon túl, volt egyszer egy kócos hajú tündér. S ha már egyszer tündérnek született, a neve is tündéri volt: úgy hívták, hogy Muharai Pálma. Miként születik egy tündér? Majd ezt is elmondom, de az egy másik mese. Most épp csak az kérdés, a neve miért éppen Muharai? S miért éppen Pálma? Azt hiszem, ezt talán még a jó öreg erdei Küküllő se tudja, pedig, azt mondják, nincs a világnak olyan titka (már a Muharait meg a Pálmát leszámítva), amit ő ne tudna. Legalább is úgy látszott, mert ha erről kérdezték, előbb hápogott, hogy „hát-hát”, aztán krákogott, majd elpirult, mint aki éppen. Hát így. Úgyhogy, ha találkoztok vele, semmiképpen meg ne kérdezzétek tőle ezt a tündérnév-dolgot, mert szegény Küküllő mester úgy eltűnne nagy zavarában, mint a jó mezei tárkony a borjúpaprikásban, hogy épp csak az emléke marad meg.

De hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, nemigen törődött senki ezzel a névadással, tekintve, hogy volt baj épp elég más ezzel a kócos hajú kis tündérrel. Na nem épp a szívével (az csupa aranyból volt),nem is a lelkével (az meg olyan tiszta volt, mint a színezüst), csak hát… na igen, egyedül az a fránya „ csak hát” lehetett a bűnös.

Muharai Pálma ugyanis rossz társaságba keveredett, ahogy a tündérek közt mondják, s ha ezt mondják, mindig arra gondolnak, hogy egy tündérnek semmi keresnivalója sincsen az emberek világában. 

   – Jól is néznénk ki – szokta mondani Tündérnagyanyó – ha minden üptre emberekkel kezdenénk.

   De hát ez a mi kócos tündérleányunk bizony gyakran elvegyült az emberek között. Hiába óvták, mondván, rossz vége lesz ennek, hiába féltették, hogy csak bajod ne essék, Muharai Pálma bizony nem hallgatott se óvásra, se féltésre, csak ment a maga feje (meg az emberek) után. 

Pedig óvásra is, féltésre is épp elég ok volt az utóbbi időben. Tavasszal is kevés eső esett, de nyáron se sütött a nap eleget. Az őszről és a télről meg már szólni sem érdemes.

Folyt. köv.

Szülők és nevelők részre

MURPHY PEDAGÓGIAI TÖRNÉNYKÖNYVÉBŐL

SZÜLŐK ÉS NEVELŐK RÉSZÉRE

A modern pedagógia alaptörvénye: Engedd meg mindazt, amit úgysem tudnál megtiltani.

Kertész megjegyzése: De vigyázz, mert az, hogy sok mindent megengedsz, nem garancia arra,               hogy bármit is képes leszel megtiltani.

Koroknay kiegészítése: Ha már nem tudtad megtiltani, legalább ne jutalmazd.

Kovásznay toldaléka Kroknay kiegészítéséhez: Ha mégis jutalmazod, legalább ne légy büszke               rá.

Sallai kérdése: De akkor mi a fenére lehetek büszke?

Kertész válasza: Mégiscsak te irányítottad az eseményeket.

A fegyelmezés Sárossy-féle törvényei:

a, otthon

1. A fegyelmezett viselkedés csak a szomszéd gyerekén figyelhető meg.

2. Ha gyermeked fegyelmezetten viselkedik otthon, legjobb, ha rögtön orvost kerítesz.

3. Vagy megkérdezed, mégis, mennyi pénzre van szüksége.

4. Sikeres fegyelmező eszközök csak a nevelési tanácsadók agyában léteznek. Állítólag a valóságban egy verés egyszer bevált. (De te jobb, ha meg se próbálod.)

b. iskolában:

1. Ha fegyelmezetlen a gyermek (miért is ne lenne az?), a tanár figyelmezheti.

2. Ha a figyelmeztetés nem használ (miért is használna?) megintheti.

3. Ha a megintés nem válna be, (miért is válna be?) fenyegetőzhet is.

4. Ha a fenyegetőzés se hozna eredményt (miért is hozna?) a tanár értesítheti a szülőt.

5. Ha szülő értesítése se volna eredményes (miért volna az?), a szülő beidézhető, lehordható a sárga földig.

Sebédy tapasztalata: A tanárnak, lám, mégis jobb, ő legalább a szülőt meg tudja fegyelmezni (állítólag!) A szülő nem teheti meg, hogy gyermeke fegyelmezetlensége esetén megfegyelmezi a tanárt.

Kmetty megjegyzése: Gyakran mégis ez a vége.

Bordás vígasza: A tanár is szülő.

A fiús szülő Andrássy-féle alaptörvénye: Minél céltudatosabban neveled a fiadat, annál   bizonyosabb, hogy előbb-utóbb ronda, neveletlen kamasz lesz belőle.

Sárpataky megjegyzése: Ha egyáltalán nem törődsz vele, és úgy nő fel melletted, mint a fű, akkor is előbb-utóbb ronda, neveletlen kamasz lesz belőle.

Zeteleky kárörvendőségi szabálya: A fiad fiából is ronda, neveletlen kamasz lesz.

Prókay kiegészítése a körforgásról: Te is ronda, neveletlen kamasz voltál.

A lányos szülő Béres-féle alaptörvénye: Bármit teszel, a lányod nem imád örökké, ehelyett egyszer beállít egy vadidegennel, akit állítólag szeret.

Péterffy tapasztalata: Érdemes óvatosnak lenned, mert a vadidegenből könnyen rokon válhat.

Lang figyelmeztetése: Sose mondd, hogy „én megmondtam”, mert nem volna igaz.

A szülőség Bisztray-féle törvénye: A szülők nevelhetetlenek.

Ifjabb Bisztray megjegyzése: Kár próbálkozni, az csak ronthat a helyzeten.

Idősb Bisztray vígasza: Az ember legföljebb 80-100 évig szülő.

Magyar irodalmi történetek 32.

FORTÉLYOS FÉLELEM

(József Attila és Déry Tibor)

A szombatnak vége. Éjfél elmúlt. A mozgalmi kirándulás résztvevői a már csak parázsló tüzek mellett, köpenybe, takaróba tekergőzve alszanak. Várják a másnapra ígért fontos előadót. Csak két ember beszélget még halkan.

–Tibor, te hogy lettél kommunista? – szegezi Dérynek a kérdést József Attila.

–Én? Én csak belekeveredtem – felelte Déry, miután tudomásul vette, hogy ma éjjel nemigen fog aludni. József Attila híres volt hajnalig tartó, késhegyre menő vitáiról.

–Azt lehet? Azt hittem, ehhez tanulni kell. Rám az Állam és forradalom hatott. Tizennyolc voltam, mikor a kezembe került.

–Lenin? Szép. Kezdetnek jó volt, mi? Csak a proletárdiktatúrát nem értem. Ha hatalomra kerül, már nem elnyomott, már nem proletár. Akkor hogy van ez?

–A proletár állam diktatúrája.

–De ki vezeti azt az államot?

–Az élcsapat. A párt.

–Akkor az a párt diktatúrája? Ki ellen?

–Az egész világ ellen. Marx azt mondja: az eddigi filozófusok csak magyarázni próbálták a világot. A mi feladatunk, hogy megváltoztassuk.

–Változtatni? –kérdezett vissza Déry.

–Cselekedni! Tudatában lenni a fejlődés törvényének.

–Na igen. Csak a világ nem akar változni. 19-ben sem akart.

–Ez már egy másik világ!

–Most is csak egy kicsit több kenyeret, jobb munkát, emberi lakhatást, életet szeretnének.

–Még nem elég öntudatosak – vágta ki magát Attila.

–Te tanítod őket. Értik, amit magyarázol? Kérdezd meg őket, mi a fontosabb nekik a családjuk, a gyerekeik vagy az osztály. Boldogok akarnak lenni. Ennyi. Csak egy életünk van.

–Olvastam, az egzisztencialisták is az egyénből akarnak kiindulni. Ahogy Freud is.

–Döntsd el, miben hiszel: az osztályöntudatban, vagy a tudatalattiban.

–Te nem vagy kommunista!

–Na látod, én mondtam – felelte békítően Déry.

–De hát 19-ben?

–Fiatal voltam. Dühös az öregekre. Szabadságot akartam, hogy magam is szabad lehessek. A többi jött magától. Szakítottam osztályommal.

–És 34-ben Bécsben?

–Véletlen ott voltam.

–Véletlen?

–Kerestem önmagam.

–És?

–Családomból kitagadtak, itt azóta se fogadtak be igazán. Talán mert túl marxista, túl zsidó vagyok.

–Én proletár vagyok! – emelte fel jobb kezét égre nyújtott mutatóujjal a költő.

–Te is fiatal vagy, és dühös. De vigyázz, túl művelt vagy, túl sokat gondolkozol. Téged se igen fogadnak be, láthatod.

–Mit tegyek, hogy elfogadjanak?

–Békülj meg a sorssal. Hiába akarsz elvegyülni. Kiváltál. Légy költő. Annak születtél.

–Várj csak:

     Tudod, hogy nincs bocsánat,

     hiába hát a bánat.

     Légy, ami lennél: költő.

     A fű kinő utánad.

–Ez az! Többet érsz, mint az egész Nyugat! Mit neked Babits, meg társai!

–És az eszme?

–Nem elég proletárnak lenni, annak is kell látszani. Te mindig elegáns vagy: vasalt ing, divatos nyakkendő, tiszta cipő, jó kalap. Gyanús.

–Játsszam meg magam, mint Illyés?

–Figyeli a széljárást. Sikere van itt is, a Nyugatnál is, a hatalomnál is. Ügyes.

–De ha így gondolkozol, miért vagy itt?

–Éva miatt. Szerelmes vagyok belé. De ő nem akar vállalni egy burzsuj ivadékot. Fél.

–Mitől?

–Hogy őt is lehagyják. Kikiáltják ellenségnek. Könnyen megy.

–Így lettem én… fasiszta. Hallottad? – mondta némi habozás után József Attila, majd hirtelen hangot váltott. Figyelj csak!

Retteg a szegénytől a gazdag

s a gazdagtól fél a szegény.

Fortélyos félelem igazgat

minket s nem csalóka remény.

–Fortélyos félelem. Nagyszerű! – mondta lelkesülten Déry.

–Mindenki fél valamitől. Egyik a másiktól. Pedig bízni kellene egymásban. Értem, hogy a te Évád is fél. Nyilván érzi, hogy most minden kis erőre szükség van. 

– Lehet. Aludjunk!

–Te tudsz nyugodtan aludni? Katasztrófa felé rohanunk.

–Ne állj a vonat elé. Elgázol – húzta magára Déry a kabátját, és már aludt is. József Attila is lefeküdt, de még sokáig bámult égő szemmel az éjszakai égre.

Magyar irodalmi történetek 31.

LOSONCZI ISTVÁNNAK HALÁLÁRÓL

(Tinódi Sebestyén és Dobó István)

Sok csudák közzül hallyatok egy csudát,
Mint elvesztétök az vég Temesvárát,
Benne vesztétök jó Losonczi Istvánt
Sok jó vitézzel. Szánnyátok halálát.

Temesvár vala egy jeles kaputok,
Terekek ellen nagy bizodalmatok,
Jelesben Tiszántúl az kik lakosztok,
Ő elveszésén ti már sokan sírtok.

Én nagy szép renddel erről emléközöm,
Vég Temesvárnak veszését beszéllöm,
Jó Losonczinak vitésségét jelentöm,
Kinek halatát szívemben kesergöm.

  Az egri vár kapujánál, a fal mellett, a köveknek dőlve énekelt egy alacsony növésű, olyan negyven körüli férfi. Kezében lanttal kísérte saját énekét. A befelé igyekvők – ki szekéren, ki gyalogosan– meg-megálltak, hallgatták egy darabig, aztán mentek tovább a védelmet ígérő erős várfalak közé. Ki gyerekét, ki meg kis cókmókját hurcolta magával.

  –Te mit keresöl itten? – sietett oda az énekeshez Hegedűs István.

  –Dobó István uramot, ha beszéllene vélem.

  –Nyilván van előttem, hogy te az gaz törökök kémje volnál! Miféle rémhíröket kiabálsz te ezöknek? Tűnj innen, vagy magam csapom le az fejödet! De előbb halljam, ki volnál, de Istenre, igazat hazudgyál!

  –:És te ki vagy, hogy így fenyögetöl egy harcban esett sebesüléstül mögsántult szögény emberöt?

  –Én Hegedűs István vagyok, az Ferdinánd királynak vitéz hadnagyja.

  –No ez szép! Lám, te hegedűs, én meg lantos vagyok. Engöm Sebestyén névre keresztöltek Tinódon ezerötszázban és tizenkettőben.

  –Hogy merészölsz trufát csinálni az nevembül? –csattant fel Hegedűs.

  –Találkoztam én már nagyobb urakkal is Tenálad.

  –Tán az törökkel barátkoztál?

  –A legigazabb magyar terekkel bizony! Jó Török Bálinttal, kit elvitt az ördög jó Budárul.

  –Vagyok én is olyas jó hazafi! Csak én karddal felövezve várom az törököt.

  –Ugyan, ugyan. Látom az szád szerént igen bátor vagy te, de vajjon mit tész, ha itt lösz az terek a falak alatt?

  –Még sértegetni merészölsz?! – üvöltötte magából kikelten Hegedűs, és már a kardja is villant a kezében.

  –Állj! Mi folyik itt?! – kiáltott rá Dobó István, mert a várkapu körül már hatalmas csődület figyelte a két ember szópárbaját.

  –Ez az embör kapitány uramot keresi. Bizonnyal az töröknek kémje volna  – felelte a kérdezett.

  –Engedd hát be! Jönnek most mindenfelől emberek, asszonyok, hozzák a rossz híreket. Miért éppen ővéle van bajod?

   –Olyan alamuszi a képe ennek! Ráadásul áll itt az kapunál, és rémhíröket terjeszt.

 –Ki vagy hát? És hoztál-e valami jó hírt nekem? – fordult most Tinódihoz Dobó.

  –Tinódi Sebestyén diák volnék, uram szolgálatjára. De csak rossz hírek vannak mostanában. A legszörnyűbb azonban Temösvárnak pusztulása.

  –Elesett Temesvár?

  –Elesett már Szolnok is azóta. S a terek errefelé tarthat.

  –Losonczival mi történt?

  –Szörnyű halált halt szögény. Ha kívánod elmondom nektök Temösvár cronicáját. De talán jobban mönne, ha beljebb kerülnénk, s némi étel-itallal mögerősödvén foghatnék az versöknek.

   –Hegedűs fiam, kísérd el Tinódi uramat a tiszti szállásra, és gondoskodj arról is, hogy rendes ebédet kapjon! És vidd meg a hírt, hogy estebéd után elvárom a palota dísztermébe tisztjeimet, téged is.

 –Én inkább maradnék az kapubástyán, nehogy belopóddzék az török. Valakinek vigyázónak kell lennie, ha már kapitány uram ennyire óvatlan.

  –Hát akkor maradj! Csak aztán el ne aludj megint vigyázás közben, mert egyszer még leesel a falról. Pedig most minden emberre nagy szükség volna! Te meg, diák, készülj, este meghallgatjuk a krónikádat. Aztán friss légy és ügyes! Most pedig dologra!

Így esett Tinódi Sebestyén első találkozása Dobó Istvánnal. Találkoztak később, az egri diadal után. 

, a lantos visszatért akkor, hogy a dicsőséget megénekelje, s végre valami jó hírt is vigyen az országlakosoknak.

Magyar irodalmi történetek 30.

ÉGESS EL!

(Reviczky Gyula és Jászai Mari)

  –Hiányoztál! Nagyon! – tápászkodott fel vendége láttán a fotelből Revitzky Gyula  ledobva magáról a melegítő takarót. Március eleji hideg dermesztette még a fákat az ablak előtt, s a huzatos szoba se nagyon védett támadásaitól.

  –Színésznő vagyok. Tudod. Próbák, szabóné, kalaposné, az Isten se győzi idővel – hadarta gyorsan Jászai Mari, s egy székre ledobta bundáját.

  –Fáj! Nagyon fáj, ha nem láthatlak. S most el kell utaznom.

  –Hová?

  -Újra Arcóba.

  -Minek?

  –Tán meghalni. Nélküled.

  –Kis pofikám! Én mindig veled vagyok. Nem?

  –De azt akarom, olvadj eggyé velem!

  –Neked csak a testem kell?!

  –Mindenestől kellesz! De nem csak lelkileg, nem csak szavakban.

  –Gyenge vagy. Beteg. Vigyáznod kell magadra.

  –Ebből elég volt! Itt, most akarlak. Azonnal! Csókolj meg!

  –Te! Sose nősz már fel?

  –Minek is? Ki vagyok én? Anyám meghalt. Apám meghalt. De előbb még megtagadott. Én egy senki vagyok! Egy nulla! Még a nevem se az enyém.

  –Ugyan már! Költő vagy. Nagyszerű költő.

  –Igazán annak tartasz?

  –Persze.

  –Persze? Csak ennyi? Látod, költőként se kellek senkinek. A Kisfaludy Társaságnak se vagyok elég jó.

  –Ostoba öregek. Nekem kellesz.

  –Minek?

  –Még kérdezed? Hát itt vagyok most is.

  –Beteglátogatóban.

  –Jaj, kis pofikám, ennek a betegséghez semmi köze. Utazz el, gyógyulj meg.

  –Mondd a teknőcnek, repüljön. Ennyi esélyem van. S különben is.

  –Mi van különben?

  –Azt beszélik, új hódolót találtál.

  –Ki beszéli?

  –A borbély, a pincér a Kammon kávéházban. Mindenki. Prém is mondta. Csupa jól értesült fejek.

  –És mit beszélnek ezek a jól értesült fejek?

  –Tőlem kérded? Valld be, hogy most azt a kis zsidó kamaszt istápolgatod!

  –Kit?

  –Valami Weisz!

  –Ja, a Szomory Dezsőre gondolsz.

  –Már nem Weisz?

  –Szomory.

  –Azt mondják még gyerek! Ez kell neked? Tudom, én már öreg vagyok, beteg is, tudtam, hogy elhagysz. De egy félarisztokratát egy zsidóért!

  –Magyar. az.  Gyönyörű magyar nyelven ír. Igéző novellákat.

  –Istenem, és te elhagysz egy költőt egy prozaistáért? Látod, az én késői romantikám ideje lejárt. Prózai idők jönnek. De jó, hogy én azt már nem érem meg.

  –Jaj, kis pofikám, nehogy sírni kezdj! Inkább ölelj meg még egyszer. Olyan hevesen. Ahogy eleinte tetted.

  –Várj! –nyúlt az asztalon fekvő írómappájához a költő. Írtam neked egy verset Erről. Hallgasd meg:

Égess el! Kéjes tűzhalálra vágyom.
Szerelmed máglyáján adjam ki lelkem.
Hadd égjen a pogány, ki a halálon
Tul sem hisz másban, csak a szerelemben.

Szorítsatok, hogy többé fel se keljek
Ti hókarok! (s mégis lángot sugárzók!)
Hevítsd agyam, te perzselő lehellet,
Szikrázzatok, ti izzó csókparázsok!

Hozzád simulva, tűzhányó öledbe
Kábuljak el a mámorok hevétül
S ajkaddal ajkam sisteregjen egybe
A gyönyöröknek végső gyönyöréül.

Égess el! Összeomlok kebeledre
Az üdvözültek csöndes mosolyával,
S hajad árnyában édesen pihenve
Ellobogok fényes szerelmi lánggal!

  –Köszönöm!

  –Gyere, égjünk el együtt, most utoljára! –sóhajtotta a költő, akinek alig volt levegője, hangja a szavalás után.

  Egy hónap múlva már halott volt.

Magyar irodalmi történetek 29

UTOLSÓ SÓHAJ

(Kármán József)

Gr. Joannes Esterházy
Wien
Möller strasse

Kedves János!

Kérlek, ha eljut Hozzád e küldemény, próbáld meg a benne található levelet eljuttatni barátomnak, S. Báróczinak. A többit rábízhatod. Ha ez nem lehetséges, kérlek, add át titokban, személyesen a címzettnek. Őt megtalálhatod bármely szerdán E. grófnő estélyén.

Őszinte híved:

K. József

Markovics Miklósnő

tulajdon kezébe

Kelt Losoncon, decem 31-kén az Úrnak 1795. esztendejében

     Kedvesem!

  Bocsáss meg, hogy magyarul írok, de az esetleges átvilágítók talán nem tudnak eléggé magyarul.

Tudom, hogy immáron nincsen jogom Téged így szólítani, miután egy szó értesítés nélkül utaztam el Bécsből. Ostobán akkor még azzal hitegettem magamat, hogy elmenekülhetek a megaláztatás, a börtön, talán a halál elől. Hogy meghúzódhatom Losoncon, míg a vihar elvonul.

  Ma már azt is tudom, ennél csak az volt nagyobb ostobaság, hogy elhitettem magammal, ha a világot nem is, de ezt a nyomorú kis magyar országot ki lehet ráncigálni a fényre a sötétségből.

  Vigaszom, hogy nem voltam egyedül, sokan voltunk, kik hitték, ha valaki magyarnak született, ez biztosíték arra nézvést, hogy becsületes ember. Számot vetettünk a veszéllyel, de ekkora árulásra nem voltunk felkészülve.

  Jobb, ha Te is felejtendesz engem is, beszélgetéseinket is. Férjednek, akit úgyis elfoglal karriérja intézése, ezután sem kell tudomást vennie kapcsolatunkról. Ha Téged bárki zaklatni merészelne, hiszem, ő majd saját érdekében is, kellőképpen védelmedre fog kelni. Vigyázz azért, mert most mindenki gyanús, mindenki fél, s bizony jó okkal teszik.

  Készakarva késedelmeskedtem ezen levél írásával. A szó üres, halott hang, nem érez.

  Óh, ha engem most látnál! Nem az vagyok, ki voltam. Mivé lettem!

  Szeretve voltam! Egy szív által, mely enyémmel egyező hangon vert, öszveolvadva!

  És most?

  Vedd hát most ez utolsó sóhaját egy bocsánatodért esedező bűnösnek.

  Rólam többé nem hallasz. Ez az üzenetem is csak akkor jut el Hozzád, ha egy névtelen barátom átadandja Néked személyesen vagy egy közös barátunk által.

  Búcsúzom Tőled, ki életem legnagyobb eseménye, testem-lelkem táplálója voltál. Útjaink elválnak. Szívesen kértem volna Tőled a fegyvert, amely kioltja most éltemet, ahogy imádott Werthered kérte Lottéjától.

  Lásd, nékem ez sem adatik meg. Így, befejezvén e levelem, apám pisztolyával teszek pontot életem történetének végére.

  Ne szomorkodj miattam! Látod, én boldog vagyok, hogy e rövid földi pályám alatt mégis tehettem valamit nemzetemért. Az Uránia talán túlél bennünket. Az abban elvetett magvak egyszer még kikelnek, s talán Fannit sem feledi az utókor.

  Ismétlem, boldog vagyok, mert találkozhattam Véled, s átélhettem a beteljesült szerelemnek végtelen, hála Néked, mennyei hónapjait.

K. József

Magyar irodalmi történetek 28.

NÉZZ DRÁGÁM, KINCSEIMRE

(Ady és Csinszka)

  –Asszony! Merre vagy? –kiáltotta Ady, és feljebb tornázta magát a nagypárnán, amely egészen a derekáig puhította alatta az ágyat.

  –Jobban vagy, Csacsikám? – lépett be a szobába Boncza Berta.

  –Szomjazom! Te meg merre császkálsz ilyenkor?!

  –Hozatok tejet. Vagy inkább vizet innál?

  –Meg akarsz ölni, mi? Eleged van belőlem! De én túl foglak élni? Azért is!

  –Jaj, nekem, miért bántasz? Mi kívánnál?

  –Bort!

  –Nincs! Azt nem lehet.

  –Hazudsz! Tegnap Révész hozott egy egész demizson szekszárdi vöröset.

  –Sejtettem. De az árt neked.

  –Árt? Mit tudod te, mi árt nekem! Ez a bezártság, ez a pokol! Ez árt nekem. Meg az a rohadt háború! Érted?!

  –De hát gyenge vagy, Csacsim, pihenned kell – mondta a nő, odanyúlt és kiigazított egy hajtincset Ady homlokáról. –  Már a hajad is őszül a sok gondtól. A háborúnak is vége lesz egyszer.

  –És akkor? Mi lesz ezzel az országgal? Katasztrófa. Vereség. Őrület, érted?

  –Majd csak lesz valahogy. Tűrni kell.

  –Kell? A fenét! Küldd be a lányt!

  –Minek? Itt vagyok én.

  –Te nem adsz innom! Ez maga a halál! Te senki! Te átokfajzat! Miért is vettelek el!

  –Miért? Azt hittem, szerettél.

  –Akkor én is azt hittem.

  –Csak hitted? –sírta el magát az ifjú asszony.

  –Elég a nyavalygásból! Ne bőgj! Menj! Küldd be Tónit!

  –A mindenest?

  –Tónit!

  Két perc se telt el, és már nyílt is az ajtó.

  –Itt vagyok Bandi bácsi.

  –Hogy merészelsz te engem bandizni? Szemtelen! Én neked Ady nagyságos úr vagyok!

  –Bocsánat, nagyságos úr, de hát azt hittem…

  –Tóni, fiam! Az ágy alatt van egy demizson. A tálalón pohár. Adj nekem egy pohár vöröset! De színig töltsd! Attól mindjárt jobban leszek.

  –Igen is, nagyságos úr.

  –Nagyon katonás vagy, te Tóni. Voltál a fronton?

  –Igen is, nagyságos úr. Csak hát a lábfejem elvitte egy bomba. Azóta sántítok.

  –Hol az a bor?

  –Tessék, nagyságos úr.

  –Látod, hogy reszket a kezem – nyújtotta ki kezét Ady, majd átvette a poharat, és három kortyra megitta a jó három deci bort.

  –Egészségére, nagyságos úr. Még egy pohárkával?

  –Majd! Máris jobban vagyok, nézd! – félig ülő helyzetbe tornázta fel magát. –Már a kezem se remeg annyira. – Írómappát, papírt, tollat! Nem, inkább ceruzát adj, mert a tolltól megint összetintázódik a dunna. És az asszony megint pörölni fog, hogy miért nem neki diktálok.

  Maga elé igazította a mappát, és írni kezdett. Az írása még mindig szép, betűi kerekdedek, de már kicsit rozogák, bizonytalanok voltak:

Nézz drágám, kincseimre,

lázáros szomorú, nincseimre,

nézz egy igaz élet sorsára,

őszülő tincseimre.

  Letette a ceruzát, a mappát maga mellé. 

  –Tóni! Vidd innen ezt a vacakot!

  –Igen is, nagyságos úr.

  Ady lassan hátra ereszkedett, lecsukta szemét, és már aludt is.

  A mindenes óvatosan sántikált kifelé. Az ajtóban majdnem összeütközött a ház asszonyával.

  –Alszik – suttogta Tóni. – Írt is. Ceruzával. Egy keveset.

  –Az jó. Ezt most írta? –emelte fel az asszony az asztalra tett mappáróll a negyedrét papírt.

  –Igen, nagyságos asszony.

  –Az alvás még talán segít rajta – nézett a nő az ágy felé, majd átfutotta a frissen elkészült strófát, és csendesen megeredtek a könnyei.

  –Félek, itt már csak az Isten segíthet – mondta a mindenes.

  –Tudom. De amíg ilyeneket ír…

  –Asszonyom csak tűr és tűr.

  –Talán erre születtem.

  –Nehéz vele.

  –Nehéz, de lássa, mind elhagyták. Most olyan politikamentesek lettek, olyan gyávák! Hol vannak az ivócimborák? Hol van Hatvany? Hol van a Nyugat? Még közölni se közlik, amit netán mégis ír. És ez a borzasztó háború se akar véget érni.

  –Azért jön néha ez-az.

  –Igen, hogy bort csempésszenek be neki. Nem volt még elég?

  –Asszonyom tudja, mit, hogyan.

  –Hagyja, Tóni. Bár tudnám, mi volna neki jó.

  –Isten talán megadja a békét.

  –Úgy legyen. Békességet végre, kívül és belül.