Nem scifi 12

HÉTKÖZNAPI ESET

Tulajdonképpen beszélni sem érdemes róla. Annál is kevésbé, mert maga Tom sem szeret gondolni rá, pedig vele esett meg, és még szerencséje is volt.
Akkoriban a teherflottánál dolgozott. Egy ócska űrhajóval szállított ércet a Marsról a Földre. Nem volt valami elegáns munka, de jól fizették, és Tom nem kötötte a haverjai meg az alkalmi nőismerősei orrára, miből futja mindenre. Mert tényleg majdnem mindenre futotta: volt egy kis villája a Földközi-tengernél, egy elit berendezésű ötszobás lakása Párizsban, jutott szórakozásra, utazásra, nőkre is. Szabadidő szempontjából sem volt megvetendő. Egy utat lehúzott a bárkán, aztán a váltótársa következett, ezalatt Tom élvezhette is mindazt, amit meg tudott szerezni.
A Föld nyersanyagéhsége már akkoriban is olyan volt, mint manapság, így aztán érthető, hogy a cég mindent megtett, hogy a szállítás folyamatos, egy-egy út pedig minél eredményesebb legyen. Ez önmagában persze nem is lett volna baj…
Tom éppen egy új sztereovizort akart venni („Mert aki lemarad, az minden jóból kimarad! Világos?” – mondta. Ez a „Világos?” egyébként a szava járása volt.) A cégnél valamelyik főokos (ilyen mindig sok van: akit kiszuperálnak a rendes melóból, az bosszúból elmegy kis-, nagy-, al- vagy főfőnöknek, és onnan keseríti meg a többiek életét), szóval egy főokos kitalálta, hogy ezután verseny lesz, és majd a szállított anyag mennyisége szerint fizetik a prémiumot. Ami látszólag zseniális (az ilyen főokos ötletek látszólag mindig zseniálisak!), de hát mennyi ércet lehet szállítani egy ezer tonnás űrhajón? Vélné az ember, ezer tonnát. Csakhogy…
Mondom, Tomnak akkoriban (persze mikor nem?) nagyon kellett a pénz. Így hát addig forgatta az agyát, míg neki is támadt egy ötlete. Következő útjára egy láda valódi francia pezsgővel felszerelkezve indult el. Nem mintha annyira szerette volna az ivást (a pezsgőt meg egyenesen utálta: megfájdult tőle a feje), de tudta, a Marson nagyon odavannak az ilyesmiért. A rakodóknak ment el a fele, a többit a kikötői rendész kapta, cserébe egy kicsit elnézte a mérleget, és Tom ezertíz tonna érccel indult vissza. Az úton nem volt semmi baj (miért is lett volna, ezeket a vén bárkákat annakidején tíz százalékos túlbiztosítással építették). Tom felvette a premcsit, és röhögött a markába.
A pénzből futotta sztereovizorra, meg az újabb láda pezsgőre, sőt, ezúttal egy üveg valódi örmény konyakot is sikerült kéz alatt szereznie. („Befektetés nélkül nincs üzlet. Világos?”– mondta Tom.) Igaza is volt, most is ment minden simán. Annál nagyobb volt a meg-rökönyödése, amikor elszámoláskor egy fillér prémiumot sem kapott, mert ezerhúsz tonnájával a mennyiségi rangsor utolsó helyén állt. Úgy látszik, a többiekben is volt üzleti érzék. Különösen jól ment a váltótársának: ezerszáz tonnával ő vezette a sort.
„No, öreglány, most kapaszkodj!” – mondta Tom. (Az űrhajóját mindig is nőnek képzelte, igaz, elég szeszélyes jószág volt. Persze ez a korral jár, és ez a teherűrhajó nem volt már éppen fiatal.) – „Óvatosak leszünk. Világos?” – tette hozzá, és lenyomta az indítógombot. Az űrhajón ezerháromszáz tonna érc volt. Még a kormányfülke is azzal volt tele.
Ami azt illeti, az öreglány kapaszkodott is, megúszták az utat. Csak leszálláskor történt egy kis baj. Túl nagy volt a földet érési sebesség, és a bal kettes-hármas fúvókák a hajtóművükkel egyetemben kinyiffantak. Apróság. Tom felvette a legmagasabb prémiumot, és nevetnie kellett, ha arra gondolt, hogy a javítás már a váltótársa baja, az ő idejéből vesz el.
Jól számított. Legalábbis részben. A javításnak tényleg a váltótársa idejére kellett volna esnie, csak hát az se volt bolond. Egy kis ügyeskedés, és a minőség-ellenőrzés nem vette észre a hibákat. Így az űrhajó nem került szerelőműhelybe. Igaz is, maradt még öt hajtómű. Repülni annyival is lehetett.
Tom igen jókedvűen érkezett, jól állt a versenyben. Egyébként is jól állt, szabadságát Budapesten töltötte (már sokan mesélték neki, hogy milyen barátságos kis hely, és Tom egy „Megnézzük, világos!?”csatakiáltással odarepült). Megismerkedett egy lánnyal, akinek ugyan teljesen kimondhatatlan neve volt (Fehérvári Annamáriának hívták), de Tom ennek ellenére vagy tán éppen ezért (ki ismeri itt ki magát?!) életében először szerelmes lett. Ami persze önmagában szintén nem lett volna baj.
Tom tehát igen jókedvűen érkezett. Ám elég gyorsan elromlott a hangulata, ahogy meglátta az űrhajóját. Mert annak határozottan roggyant lett a külseje, nem is szólva arról, hogy szivárgott a reaktor hűtővize, ráadásul már csak három hajtómű volt üzemképes, és a használható fúvókák mind egy oldalon voltak.
Kellett a pénz (most aztán igazán!), hát mondanom sem kell, hogy Tom azért felszállt a bárkával. Még visszafelé is elindult, de valahol feleúton (hogy pontosan hol, az sosem derült ki, mert akkorra már a fedélzeti számítógép is bemondta az unalmast) a bárka egyszerűen darabokra ment. Ha az egészben van valami különös, hát az, hogy véletlenül épp arra járt egy hajó, és felszedte az egyik roncsdarabbal a semmibe száguldó Tomot.
Itthon az okosok persze fegyelmit varrtak a nyakába (még jó, hogy kártérítést nem követeltek!), mondván, hogy nem lett volna szabad felszállnia, ha tényleg annyira rossz volt az űrhajó, bár, tették hozzá (és ez volt a legszebb az egészben!), a kikötői minőségbiztosítás iratai cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy a Sellő (ez volt az öreglány hivatalos neve) állapota felszálláskor kifogástalan volt.
Annamária örült, hogy Tomnak nem esett baja, és tulajdonképpen Tom is boldog volt, miután összeházasodtak, és átment az egyik utazási irodához, ahol mostanában kirándulókat visz a Holdra. „Kisebb a pénz – mondogatja Tom – de nyugisabb is. Világos?”
Erre az esetre pedig gondolni sem szeret. És talán igaza is van: tulajdonképpen beszélni sem érdemes róla.

Nem scifi 11.

TELEVÍZIÓM TÖRTÉNETE

Televíziót vettem. Nem azért szántam rá magam mintha nem tudtam volna mit kezdeni az estéimmel. Igaz, hétfő kivételével, akkoriban hétfőn még nálunk nem volt adás, és ilyenkor rendre összejöttünk a srácokkal valamelyikünknél, egyedül voltam, de szeretek olvasni, és azt hiszem, életem végéig sem fogok végezni mindazzal a sok könyvvel, amit szeretnék megismerni. Nem mondom, néha jó lett volna megbeszélni valakivel ezt-azt, vagy egyszerűen csak elüldögélni kettesben – mondjuk Lídiával – de ez más ügy.
Ha televíziót vettem, annak az volt az oka, hogy elvárták tőlem. Nem mondták, de bent a cégnél, meg hétfő esténként is folyton arról vitatkoztak, mi ment a tévében, esetleg arról, hogy mi nem ment, és miért. Így aztán döntenem kellett: lemondok a hétfő estékről is, vagy behódolok én is a varázsdoboznak.
Az ember alapvetően társas lény. Vettem tehát egy készüléket. Elég olcsón jutottam hozzá, a bizományiban találtam, kis képernyős, de nem vagyok nagy igényű. Ott az üzletben bekapcsolták, volt kép is, hang is, hát becsomagoltattam, kifizettem.
Itthon aztán rákötöttem a központi antennára, bekapcsoltam, de csak apró szürke pontok táncoltak a képernyőn. Persze rögtön arra gondoltam, becsaptak. Az az igazság, hogy nem nagyon értek a műszaki dolgokhoz, ezért vásárláskor mindig egy kicsit zavarban vagyok, mikor a készülék műszaki adatait sorolgatják nekem. Örülök, ha nem derül ki tudatlanságom. Alaposabban meg kellett volna néznem, de hát késő bánat. Gondoltam, nincs minden veszve, ha becsaptak, úgyis mindegy. Odatettem egy széket a kisszekrény elé (azon állt a tévé), levettem a hangot, hogy ne halljam az idegtépő sistergést, és leültem, hogy szemügyre vegyem a szerzeményemet. Mindenekelőtt felfedeztem, hogy a három gombon kívül, amiről tudtam, hogy mire való, volt rajta még néhány, mégpedig a hangerőszabályzó mellett kettő, a fény és a kont-rasztbeállító mellett pedig három-három.
Miután ilyetén módon a feladat a vártnál is bonyolultabbnak ígérkezett, engedélyeztem magamnak egy kis pihenőt. Kimentem a konyhába, és főztem egy kávét. Közben egész jó kedvem lett, még dudorásztam is. A kávéval leültem a készülék elé. Nagy kedvem támadt, hogy minden gombot kipróbáljak. Kicsit féltem ugyan, de szerintem más sem tudta volna legyőzni a kísértést.
Először a hangerőszabályzó melletti egyik gombot nyomtam be, aztán még egyet, még egyet, és talán még egyet a kontrasztbeállító mellettiek közül is. Hányszor átkoztam és hányszor áldottam aztán ezt a pillanatot! Hogy miért is nem fegyelmeztem meg magam, miért is nem jegyeztem meg, hogyan csináltam! A helyzet ugyanis az, hogy a benyomás után a gombok automatikusan visszaugrottak eredeti helyzetükbe, így aztán nem látszott, melyik van benyomva, és melyik nincs. Ha akkor nem ilyen esztelenül esem neki a tévének, minden másképp alakult volna.
Persze mindez csak jóval később jutott eszembe. Akkor még azt hittem, minden rendben van. A képernyőről eltűntek a mákszemek, és szemet gyönyörködtető zöld-arany ragyogás áradt belőle. Csodálatos napsütötte táj, a fűben apró kék-sárga-piros virágok… Adtam rá egy kis hangot, egészen finom zene szólt belőle, talán Bach… Egy darabig ültem és bámultam, aztán rászántam magam, hogy rendet csináljak, és behozzam a vacsorát. Nem volt könnyű otthagyni az új tévét. Igazán jó a műsor is, gondoltam, de azért helyére tettem a széket, és kimentem a konyhába. Meggyőztem magam, hogy ez magyar adó, merthogy a ház központi antennája biztos arra van beállítva. Vagy mit tudom én.
Épp a kenyeret szeltem, amikor belém vágott a felismerés: de hiszen én nem színes televíziót vettem! Tudom, milyen képpel nézett rám az a pasi az üzletben. Hogy ma már senki nem vesz fekete-fehér készüléket. Vagy gyűjtő vagyok, kérdezte. Én morogtam valamit, erre békén hagyott.
Késsel a kezemben rohantam be a szobába, ránéztem a készülékre. Most valami ideges, izgatott táncot mutattak, a zene is más volt, Honegger vagy Bartók… De a táncosok közt imbolygó fények most is színesek voltak: vörös-narancs-kék-lila… Rettenetesen zavarba jöttem. Talán vissza kellene vinnem? Hiszen a színes sokkal drágább! De aztán meg az jutott az eszembe, hogy ezek szerint olyan tévét sóztak rám, amiről azt sem tudták, hogyan működik. Akkor pedig megérdemlik, hogy ráfizessenek!
De azért úgy döntöttem, egy napra ennyi elég is volt a meglepeté sekből. Ki is kapcsoltam. Elhatároztam, hogy a srácoknak nem mondom meg, mi újság, majd leesik az álluk hétfőn, ha eljönnek (mert éppen én voltam a soros). Másnap azért szorongva lestem, miről is be-szélgetnek. Valami amerikai filmet emlegettek, azt nem láttam, biztosan később adták, gondoltam.
A dolog akkor kezdett nagyon furcsa lenni, amikor vasárnap este végignéztem az adást. Illetve este hattól éjfélig ültem a tévé előtt. Épp csak vacsora idejére hagytam ott kedvenc karosszékemet, amit az olvasólámpa alól átcipeltem a tévé elé. Elég változatos volt a műsor, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy hétfőn reggel, amikor bementem, a srácok már megint olyasmiről vitáztak, amit nem láttam. Dühös voltam, de arra gondoltam, este majd tisztázódik minden.
Úgy intéztem, hogy a meglepetés minél nagyobb legyen. Ahogy megjött Franci (mindig ő volt az első), betessékeltem a szobába, és azt mondtam, még dolgom van a konyhában. Bent pedig már be volt kapcsolva a tévé, szerencsére volt adás is. Amikor Zolti, meg Jenő megérkezett, Franci már elmélyülten bámulta a színes villódzást. Mit mondjak, boldog voltam.
De örömöm nem tartott soká. Megjött Gézu, és mindjárt azzal kezdte, hogy kijött hozzám a konyhába, mondván, hogy kapcsoljam ki a tévét, mert beszélgetni jöttünk össze, nem pedig a szokásos bambaságokat bámulni. Bementem, kikapcsoltam. Erre Zolti kezdett dühöngeni, hogy amikor ilyen jó műsor van, épp a kedvenc együttese játszik, mégpedig élő koncerten, akkor mi a fenének ugrálunk – és újra bekapcsolta. Ezen persze jól összekaptunk Gézuval, beleavatkozott a vitánkba Jenő is. A vége persze az lett, úgy felpaprikázódtak, hogy mind otthagytak, fogadkozva, hogy sose jönnek többet hozzám.
Kicsit ki voltam bukva (rájuk, meg erre az átok televízióra is), úgyhogy kikapcsoltam, még a villanyt is leoltottam, és a sötétben leheveredtem a kanapéra. Már kezdtem megnyugodni, mikor csöngettek. Elfojtottam egy cifra káromkodást, feltápászkodtam, villanyt gyúj-tottam, és kimentem megnézni, ki az. Gézu volt.
– Kapcsold be a tévét! – mondta köszönés helyett.
– Egy frászt! – mondtam. – Elment az eszed teljesen? Az előbb az volt a bajod, hogy szól, most meg…
– Kapcsold be, ha mondom! – tolt félre az ajtóból, és már nyomakodott is befelé.
Bekapcsoltam. Valami színházi közvetítés lehetett, mert két bohócforma figura ágált a képernyőn.
– Idehallgass! – mordult rám Gézu. – Ez miféle adó?
– Fogalmam sincs – vallottam be töredelmesen. – Ez jön be a központi antennával. Magyarul beszél. Azt hittem, ez a közszolgálati…
– Te nem szoktad megnézni a műsort? – bámult rám olyan szemmel, mintha azeredendő bűnt épp most követtem volna el. – Szóval a központi antenna… Hát idenézz! – tartott elém egy műsorfüzetet. – Látod ezt? Első csatorna: vetélkedő. Második, tessék, ez meg a harmadik: nincs ilyen adás. Kereskedelmi adók: semmi. tessék. Semmiféle koncert nincs sehol! Körzeti stúdió: adásszünet. De külföldi adó, ami magyarul beszél, és ilyen műsort sugároz… nincs, nincs, nincs!
– Nincs ilyen adás? – kérdeztem. –De hát akkor mit néztetek az előbb? Furcsa.
– Több mint furcsa – mondta Gézu.
Még mondani akart valamit, de akkor megint csöngettek. Jenő érkezett.
– Nincs is ma ilyen adás – mondta. – Hol az a koncert? – és berontott a szobába, amikor megint csöngettek.
– Nyitva van! – kiabáltam ki, mert hogy csak Zolti lehet, meg Franci.
Persze, hogy ők voltak. Ők is azért jöttek vissza, hogy közöljék velem, amit már úgyis tudtam.
Természetesen rögtön vitába kezdtek, hogy miféle műsor lehet ez, hogyan működhet a tévém. Csak úgy röpködtek a műszaki kifejezések (csak tudnám, hol tanulták, hiszen ők is közgázt végeztek, akárcsak én). Közben kétszer is kiküldtek valami harapnivalóért, felették az összes tartalékomat, ráadásul éjjel kettőkor (még mindig tartott az adás) kávét akartak velem főzetni. De akkor már megelégeltem, és hazazavartam őket, hogy inkább másnap folytassák.
Ezt valószínűleg nem kellett volna mondanom, mert annyira komolyan vették, hogy egész héten a nyakamon ültek, azzal kísérleteztek, mivel lehet befolyásolni a műsort. Szombaton végleg összevesztek (pedig egy tévészerelőt is elcipeltek hozzám) valami olyasmin, hogy ha egyszerre többen nézik a tévét, akkor a hangulati impulzusok egyszerűen összeadódnak, és ez hat a műsorválasztékra, vagy hatványozással kell számolni. Ekkor már állandóan kiabáltak, és az asztalt csapkodták, úgyhogy olvasni a konyhában sem lehetett tőlük. Azt hiszem érthető, hogy végül is kitiltottam őket a lakásomból. De az ügy még ezután sem ült el, benn a munkahelyünkön is folyvást erről vitatkoztak, úgyhogy lassan híre ment a dolognak, és mindenki meg akarta nézni a „furcsa” televíziómat.
Persze a sok kellemetlenség mellett jó is volt a dologban. Nem volna szép, ha letagadnám, mennyire dagasztotta a büszkeségem, hogy például Katika, a főnök titkárnője (hogy micsoda bomba nő, azt fölösleges részleteznem) bejött a szobánkba, odajött az asztalomhoz (példa nélkül álló eset), és ott, Zoltiék előtt megkérdezte, feljöhet-e hozzám valamelyik este egy kicsit tévézni.
Szép estének ígérkezett, Katika kedves és engedékeny volt, csak a szeme úgy rátapadta a képernyőre (csókolódzás közben is), hogy minden kedvem elszállt. Így aztán hagytam, hadd nézze a krimiket (az ment egyfolytában, mióta belépett az ajtómon), kimentem a konyhába, és egész este olvastam. Csak az ajtócsapódásról vettem észre, hogy elment.
– Mégis csak siker – gondoltam ágyazás közben. – Ebből még fizetésemelés is lehet.
De csalódnom kellett, úgy látszik, Katika mégsem volt elégedett.
Mindenesetre ez adta az ötletet, hogy meghívjam Lídiát vacsorára. Ha Katika nincs, talán sose szántam volna rá magam (nem csak műszaki ügyekben, de nőügyekben is elég járatlan voltam). Már régóta szerettem, és úgy éreztem, én se vagyok egészen közömbös számára (néha sikerült együtt ebédelnünk az üzemi étteremben, és ilyenkor mindig nagyon kedvesen nézett rám).
Amikor legközelebb összefutottam vele az ebédlőbe menet, minden bevezetés nélkül megkérdeztem, nem akarja-e megnézni a tévémet. Egész ebéd alatt a dolog nagyszerűségéről áradoztam, még műszaki kifejezéseket is használtam (ezzel magamat is megleptem), de Lídián valahogy nem látszott, hogy el volna ragadtatva. Igaz, talán nem kellett volna arra hivatkoznom, hogy már Katika is megnézte, de ez csak később jutott eszembe.
Elképzelhető, milyen ideges voltam, amikor végre megszólalt a csengő, és az ajtó előtt ott állt, Lídia.
– Be se engedsz? – kérdezte, mert tényleg elálltam az ajtót.
Gyorsan beszaladtam, hogy megnézzem, rendben van-e minden, aztán ki akartam szaladni a konyhába, hogy megnézzem, ott is minden úgy van-e, ahogy szeretném, de a szoba ajtajában nekiütköztem Lídiának, ő még éppen jött befelé. Ez is jól kezdődik, gondoltam. Mikor a vacsorás tálcával beegyensúlyoztam a szobába, Lídia épp a tévé előtt állt.
– Olyan homályos a kép! – mondta. – Állítok rajta, jó?
És… minek magyarázzam? Mire tiltakoztam volna, valami gombokat megnyomott – sose derült ki, melyikeket – és a kép eltűnt, csak az apró kis pontocskák rohangáltak, a szobát betöltötte a jól ismert sistergés.
– Jaj! – kiáltott fel Lídia. – Csak nem rontottam el?
– Nem számít – mondtam (és ami a legfurcsább, így is éreztem). Letettem a tálcát, és kikapcsoltam a készüléket.
Kellemes esténk volt. Mit mondjak még? Mikor összeházasodtunk, eladtuk a televíziót.

Nem scifi 10.

I.G.Á.

A tér sarkán megragadta valaki a karom.
– Kérem, ne haragudjon…
– Mit akar? – kérdeztem dühösen, mert siettem volna hazafelé.
– Nem tudja, hol van itt egy I.G.Á.? – kérdezte a pasas.
– Nem – mondtam.
– Mit keres? – kérdezte egy kalapos, középkorú férfi, aki meghallotta a kérdést.
– Valami igét vagy igát… zavaros… – mondtam.
– Nem iga! Időgépállomás!
– Ja? Állomás? – kezdtem türelmetlen lenni. Ilyen hülyeség. – Na, ide figyeljen. Itt felül a villamosra, és három megálló a vasútig.
– Nem vasút. I-dő-gép-ál-lo-más! – kiabált most már az idegen.
– Mit dumál ez az ürge? – kérdezte egy szőke bajuszos férfi, aki megállt a kiabálásra.
– Valami vidéki pasas… – mondtam.
– Dehogy vidéki. Bolond – mondta a kalapos.
– Mi az? Zsebtolvaj? – szólalt meg ekkor egy nagydarab, legalább száz kilós asszonyság.
– Talán közveszélyes is… – állt meg egy újabb férfi.
– Rendőrt kell hívni – jelentett ki határozottan a nagydarab nő, és többen helyeseltek neki. Már vagy egy tucat ember tolakodott körülöttünk.
– De kérem, én csak… – próbálkozott az idegen.
– Jön már, ne engedjék meglépni! – kiáltotta valaki.
– Tizedes úr, ez az, akit mondtam… – tüsténkedett egy kis alacsony, tanárforma emberke.
– Ez az őrült molesztálja a nőket! – sikított egy női hang.
– Felháborító, hogy mik vannak! – hallatszott a tömegből, amely egyre duzzadt. Már nem is lehetett közlekedni a tér sarkánál.
– Kérem, dehogy… Csak eltévedtem…
– Menjenek a dolgukra, emberek. Húzódjanak hátrább… – mondta a rendőr, és az idegenhez fordult. – Nem ismerős erre?
– Még nem jártam a huszadik században. És…
– Ugye hogy őrült! Mondtam én! – szólt bele megint valaki.
– Maradjanak már csöndben! Nem hallom a legjobb részt! – mondta egy borízű hang.
– …eltévedtem. – folytatta az idegen. – Meg tudná mondani, hol van itt a legközelebbi I.G.Á.?
– Most figyeljen! – mondta a bajuszos.
– Mit keres tulajdonképpen? – kérdezte a rendőr.
– Mindjárt kirukkol a hülyeségével! – szólt bele megint valaki.
– A legközelebbi időgépállomásra szeretnék eljutni – mondta egyre kétségbeesettebben az idegen. – Hogy visszamehessek!
– Értem… Persze… – mondta a rendőr. – Jöjjön velem. Mindjárt telefonálunk, és intézkedünk. Maguk meg oszoljanak, nincs itt semmi látnivaló! Azzal karon fogta az idegent, és elindult vele a rendőrkocsi felé. Utánuk indultam.
– Köszönöm… – mondta az idegen. – Annyira bosszant, hogy eltévedtem… Figyelmeztettek, hogy csak a kijelölt úton járjunk, de valahogy eltévedtem. Biztos megérti…
– Hogyne – mondta a rendőr. Szóval időgépállomást keres.
– Igen. Tudja, a feleségem barátnői… a férjük már mindnek utazott. És a feleségem… nem mondta, de láttam rajta, hogy elvárja tőlem. Pedig ez csak hősködés. Még kísérleti stádium. Biztos megérti. Maga nős?
– Két gyerekem van – mondta a rendőr.
– Akkor megérti. Mit tehettem volna. Pedig szerintem, ha az ember utazni akar, ruccanjon ki a Holdra, esetleg a Marsra. Elég érdekes az is. Nincsen igazam?
– De. Igaza van.
– Mert mire jó ez? A héten is ketten nem jöttek vissza. De ez most divat. Tudja, milyen az…
– Persze. Várjon egy percet. Telefonálok. De ne menjen sehová!
– Dehogy megyek. Örülök, hogy végre egyenesben vagyok.
– Akkor jó. Rögtön… Halló! Mentők? Küldjenek egy kocsit a Petőfi térre. Van itt egy őrült… Nem… Nem látszik dühöngőnek… Időgépet keres vagy mit. Meg, hogy kiruccan a Marsra… Hogy már elindult? Rendben… No, pár perc, és itt lesznek.
– Köszönöm, hogy segített. Csak legyek egyszer otthon. Dehogy utazom többet! Elég volt! Nekem már beszélhetnek akármit!
– Maga tudja… Nézze, már itt is a kocsi!
Tényleg gyorsan megjött a mentő. Jó, ha két perc eltelt.
– Itt ez a jele az I.G.Á-nak? – kérdezte az idegen, amikor megállt mellettünk az autó. – Ez a kék virág? Nálunk egy kétfelé mutató kék nyíl… Hát még egyszer köszönöm – fordult vissza a rendőrhöz. – Üdvözlöm a gyerekeit. Meg a feleségét. Viszlát!
– Viszlát…! – mondta a rendőr, aztán amikor a pasas bemászott a rohamkocsiba, megkérdezte a fehérköpenyes mentőst. – Doktor úr, minden rendben?
– Igen, tizedes úr. De azért érdekes…
– Micsoda?
– Ez az időgépállomás-dolog. A héten már ez a harmadik, aki keresi.
– Legalább nem unatkoznak majd együtt – mondta a rendőr.
– Ez is egy szempont. No, minden jót –A mentős, beült, becsapta az ajtót.
– Viszontlátásra! – kiáltott a szirénázó mentő után a rendőr. – Na, menjünk – mondta, aztán hozzám fordult. – Tényleg érdekes. Nem gondolja?

Nem scifi 9.

A TÖKÉLETESEN BALESETBIZTOS JÁRMŰ

– Tehát ez az!
– Igen.
– Egy igazi TBJ! A Tökéletesen Balesetbiztos Jármű.
– Az.
– Furcsa formája van. Mikor kiküldtek, hogy írjak róla, valahogy másmilyennek gondoltam. Azt hittem, ma már csak áramvonalas kocsikat terveznek. Persze ezt maga, a feltaláló nyilván jobban tudja. Megengedi, hogy a riporthoz néhány képet készítsek?
– Tessék.
– Így, még talán szemből egyet, kissé oldalnézetből, ez az! Bár az olvasók biztosan áramvonalasnak képzelik, és majd azt hiszik, rossz a kép. Pedig a kocsi eleje tényleg ilyen szögletes.
– Ez nem kocsi.
– Hogy értsem? Légi jármű? Vagy kétéltű? Szenzációs!
– Nem. Egyik sem. Ez a Tökéletesen Balesetbiztos Jármű.
– Tudom, persze, egy TBJ. De, ha jól értem, se levegőben…
– Se vízen.
– Egyszóval szárazföldi közlekedésre való. Nem is lehet mindent egyszerre! Meg ugye, a legjobb a földön maradni. Onnan nem lehet leesni, ahogy mondják, he-he… És tényleg tökéletesen balesetbiztos?
– Tökéletesen. Egy igazi TBJ.
– Mennyit ment már vele?
– Semennyit.
– Ki se próbálta? Hát az hogy lehet? Akkor honnan tudja, hogy tökéletesen balesetbiztos? De különösek, maguk feltalálók! Ha az enyém lenne, már a fél világot körbekocsikáztam volna vele…
– Mondtam már, hogy ez nem kocsi. Ez a Tökéletesen…
– Tudom. Balesetbiztos. De honnan tudja?
– Kiszámítottam. Matematika.
– Hát igen. Nagy dolog a tudomány. Ha lenne egy kis időm… de hát örökké ezek a riportok, riportok… De… nézze, magának úgyis mindegy… Megengedné? Hogy talán akkor én… Hogy kipróbáljam…
– Miért is ne?
– Tényleg? Ez lenne életem legnagyobb riportja! Száguldás a Tökéletesen Balesetbiztos Kocsi... Járműben! Ez lesz a főcím. Vagy inkább ez? A riporter balesetbiztos halálmenete! Melyik tetszik jobban…? Hol kell ebbe beszállni?
– Itt.
– Ó, de praktikus. És hol a kormány? És a gázpedál? A fék? A kuplung?
– Minden automatikus.
– Szenzációs! De akkor hogy irányítsam a kocsit…? a kerekeket?
– Nincsenek kerekek.
– Tényleg. Hát azért volt olyan furcsa! Micsoda technika! Valóságos csoda!
– Így van. Most lecsukom a fedelet, automatikusan bekapcsol a rádiótelefon, ezután azon keresztül érintkezünk.
– Bevallom, félek egy kicsit. Mi a végsebessége?
– Az elméleti? Nyolcszáz kilométer óránként.
– Fantasztikus! Egyszer már mentem százhússzal, de az is szédítő volt!
– Ne izguljon. Tökéletesen Balesetbiztos.
– Tudom. És hogy indul el?
– Automatikusan. Egy számítógép vezérli, amely száznegyvenhat érzékelőtől kap információkat. Ezredmásodpercenként mindegyiktől. Ezeknek megfelelően működteti a hajtóművet, a fékeket, szóval mindent.
– És mégis, mikor indul el?
– Ott a műszerfalon, az óra mellett lát egy kis piros meg egy zöld lámpát.
– A piros világít is! Szenzációs!
– A piros azt jelenti, hogy balesethelyzet van. Csak akkor indul el, ha Tökéletesen Balesetbiztos az üzemmód.
– Értem, de azért már elindulhatna. Én semmi veszélyt nem látok. Előttünk ez a tökéletesen sima betonút…
– De türelmetlen! Én évekig dolgoztam, vártam, míg elkészült.
– Rendben van, nem mondtam semmit… Azt azért meg lehet tudni, hogy miért nem indul?
– Természetesen. Figyeljen ide. A két jelzőlámpa alatt van egy kék gomb. Ha azt megnyomja, összekapcsolja a mikrofonját a számítógéppel. Felteheti a kérdést, a gép öt másodpercen belül válaszolni fog.
– Megengedi?
– Hogyne.
– Igen. Itt a gomb! Miért nem indulunk?
„A Tökéletesen Balesetbiztos Járműben ember ül. Balesetveszélyes. Vége.”

Nem scifi 8.

Hogyan lettem hős

Az egész azzal kezdődött, hogy éjjel háromkor megszólalt a telefon. Kimásztam az ágyból, és fölvettem a kagylót.

– Halló, maga az? – kérdezte egy női hang.

– Nem. Én ilyenkor nem vagyok itthon.

– De vicces.

– Ki maga?

– Az nem fontos. Tudja, mi folyik itt nálunk?

– Hol?

– Még ezt se tudja? De a nevem érdekelné, ugye?

– Nem. Hajnali háromkor semmi sem érdekel.

– Maga nem a számvevőszéknél dolgozik? – kérdezte a hang, és éreztem, hogy elbizonytalanodott.

– Csak nappal – mondtam.

– Rendben – jelentette ki sértődötten. – De én figyelmeztettem.

– Mire?

– Hogy mi folyik itt. Mondtam már.

– Igaz.

– Jó éjszakát – köszönt el, és letette a kagylót.

Azt hittem, valaki szórakozott. De másnap pontosan ugyanabban az időben újra megszólalt a telefon.

– Utánanézett már? – kérdezte köszönés nélkül ismerősöm.

– Nem. Minek?

– Hogy mi folyik itt. Nálunk.

– Ki maga tulajdonképpen?

– Már megint kezdi?

– Legalább azt mondja meg, minek kellene utánanéznem, és hol!

– Mondtam már.

– No, jól van – elégeltem meg a dolgot. – Tudja mit? Holnap kivizsgálom az ügyet. Megnézem, mit tehetek.

– De feltétlenül! Már nem bírom.

– Holnap. Egészen biztos.

– Remélem is! Jó éjszakát.

Sokáig nem tudtam aludni. Mi lehet ez az egész. Aztán az jutott eszembe, hogy ha következő éjjel újra hív… És hívott.

– Látta ugye? – kérdezte minden kertelés nélkül. – Mit szól hozzá?

– Hát… igen… – kezdtem taktikusan.

– Rettenetes volt, igaz?

– Igen, bár…

– Még mentséget keres rá?

– Nem, azt nem – mondtam gyorsan.

– Tűrhetetlen volt.

– Valóban.

– Látja, nem hiába zaklattam.

– De most már… – próbálkoztam óvatosan.

– Igen. Nyoma sincs. Vége a rettegésemnek.

– Teljesen?

– Teljesen. Nagyon hálás vagyok. Nem lehetett könnyű.

– Hát… – mondtam szerényen.

– Nem is gondoltam, hogy ilyen bátor. Szép volt magától.

– Ugyan…

– Csak ne tiltakozzon! Valóságos hőstett volt!

– Szóra sem érdemes…

– Büszke lehet magára! Ha mindenki ilyen volna…! Ilyen tiszta, nemeslelkű, önzetlen… Még egyszer nagyon köszönöm. Jó éjszakát.

Ennyi.

Azóta nem telefonált.

Nem értek semmit, mégis, néha arra gondolok, szép volt tőlem. Ő mondta. Valóságos hőstett.

Nem scifi 7.

AZ UFÓ

Hogy műszaki hiba okozta-e, netán csak elszámították magukat, vagy kifejezetten ez volt a szándékuk, nem tudni, mindenesetre tény, hogy az ismeretlen eredetű repülő szerkezet a meredeken tengerbe vesző sziklaperem csúcsán landolt. Hatalmas szivar alakú testén visszatükröződött a partnak rohanó hullámok csillogása.
Hamar fölfedezték. Kezdetben csak néhány bátor ember (meg a gyerekek) merték megközelíteni, de alig néhány hét múlva már valóságos sátor-város alakult ki a környéken. Voltak, akik száz kilométereket autóztak, vonatoztak, csak hogy láthassák. Mégiscsak szenzáció. A kempingezőkkel együtt érkeztek meg a lángossütők, lacikonyhások, emléktárgyárusok. Nemsokára már mindenütt kapni lehetett a kis műanyagsziklán fityegő műanyag űrhajót. A műanyagszikla tövében aranybetűs felirat: „Emlék – Ufó”.
A körzeti hatóságok megtették, ami tőlük elvárható volt. A sátorvárost telerakták „Parkolni tilos” táblákkal, és feljegyzést küldtek az esetről a területi központba. Ott azonban, tekintettel arra, hogy a főilletékes éppen szabadságon volt (leutazott, hogy megnézze az ufót), kissé megrekedt az ügy. A jelentés a főilletékes illetékes helyettese elé került, ő azonban nem érezte magát elég illetékesnek ahhoz, hogy egy ilyen jelentőségű ügyet a kezébe vegyen (különben is félkezű volt).
Váratlan fordulatot adott az eseményeknek egy kétperces beszélgetés, melyet a rádió körzeti tudósítója készített az Ufó-center (akkor már neve is volt) lakóival a „Miért langyos a sör?” című vitaműsor számára. Ez önmagában nem lett volna baj, de a riport (tévedésből) el is hangzott a rádió környezetvédelmi műsorában.
Az ügyből sajtóvita keletkezett. A kereskedelmi televíziók sorozatban mutatták be az ufókról szóló filmeket. Az ellenzéki lapok a Hulladékbegyűjtő Vállalatot (röviden HULLABEVÁL) tették felelőssé, de a cég szóvivője hivatalosan cáfolta, hogy az ismeretlen eredetű fémszivart ők tárolnák a tengerparton. Azt viszont elismerte, hogy a sör nyáron (télen soha!) néha valóban langyos, de mint mondta, ez a Nemzeti Ser-Bor-Likőrkészítő Tröszt (népszerű nevén SERBLI) hibája. A vitába bekapcsolódtak a Dohányzásellenes Liga (DELI) aktivistái is, hevesen kirohanva a dohányosok újabb provokációja ellen (csak később derült ki, tévedésben voltak, azt hitték, „az ismeretlen eredetű fémszivar” valami új dohányipari reklámfogás).
Alig két hónap múlva (akkor már nyár dereka volt) az állami televízió is bemutatta az ufót a „Mi történt – Ma történt” című exkluzív magazinjában. Akkor már az eset a figyelem közép-pontjában állt. A kormány hivatalosan cáfolta, hogy emelni akarja az adókat, az ellenzék azonban kitartott álláspontja mellett, hogy a fémszivarral kormánypárt csak el akarja terelni a figyelmet a súlyos gazdasági problémákról. A helyzet komolyságát bizonyította, hogy még aznap este sokan betelefonáltak, például egy asztrológus, két Napóleon (egyik sem volt az igazi), valamint Kovács Atanázné a Fasor út 4/c-ből, hogy lakásában leszakadt a mennyezet (de a tévések rajta sem tudtak segíteni).
Mindenesetre – engedve a közvélemény nyomásának – a televízió Ifjúságpolitikai Intézetének Propaganda Alcsoportja, (a kedvelt IPI-APACS) következő műsorát a dohányzás káros hatásainak szentelte. Közben visszaérkezett a területi főilletékes is, de az ügy akkorra már országos méretűvé duzzadt, jónak látta tehát, ha a jelentést (három példányban kísérőlevéllel) az országos főilletékes hatáskörébe utalja át.
Addigra azonban beköszöntött az esős idő, és mire uniós támogatást sikerült szerezni a projekthez, a fővárosból már senkinek sem volt kedve leutazni a (már fürdésre alkalmatlanul hideg) tengerhez. Megalakítottak ugyan egy parlamenti bizottságot az ügy kivizsgálására (elnök, huszonhárom tag, három könyvelő, öt gépírónő, két kávéfőző, négy személygépkocsi, egy páncélautó, ja, és egy mérnök), de a lendület ezzel ki is fulladt. Az Ufológiai és Futurológiai Főközpontot (UFF) már nem sikerült létrehozni (nem volt megfelelő üres székház, így a megmaradt pénzt a tagok kénytelenek voltak saját házaik felújítására fordítani, de mindent szépen lepapíroztak).
Ahogy beállt a rossz idő, a sátorváros fogyatkozni kezdett. Érdekes módon előbb a lángossütők keltek útra és csak azután indultak meg a lacikonyhások. Végül csak az üres, szeméttel teleszórt térséget vigyázó „Parkolni tilos” táblák tartottak ki, dacolva a tenger felől fújó kemény szelekkel.
Amikor nemrég lent jártam, meg akartam nézni az ufót, de az se volt már sehol. Hogy sikerült-e kijavítani a hibát, és elrepültek-e a benne ülők (ha egyáltalán ült benne valaki), vagy a tengerbe zuhant, esetleg hogy szégyenében (mert már senkit sem érdekel) egyszerűen felszívódott-e, nem tudni. De ez talán már nem is lényeges…

Nem scifi 6.

EGY ROBOT FELJEGYZÉSEI


Szept. 20.

Már napok óta figyelem a gazdámat. Valami nincs rendben vele, Régebben, ha hazajött, átöltözött, főzetett magának egy kávét, aztán leült a fotelba, és felolvastam neki a friss újságokat. Néha feldühödött egy-egy hír hallatán, de komolyan sosem vesztünk össze. Tegnap viszont kikapta az újságot az ujjaim közül, és összetépte. Pedig épp egy novellát olvastam föl neki. A szerelemről szólt. Azért választottam éppen azt, mert tudtam, mennyire szívesen hallgatja az effélét. Erre ajánlottam neki a Varázshegyet (az a kedvence), de alighogy elővettem, a fejemhez vágta a kávéspoharat, és elrohant itthonról. Nem értem.

Szept. 28.

Tulajdonképpen semmi közöm hozzá, hogy a gazdám mit csinál, de értelmes robot ezt nem nézheti tétlenül. Újabban egyáltalán nem olvasunk, ellenben, ha hazajön, összefüggéstelenül üvöltözik, ilyeneket, hogy „Ez a cafat már megint túlórázik!”, meg „Majd szétverem annak a disznónak a pofáját!” Attól tartok, valami rövidzárlat van a memóriaegységében.

Okt. 5.

Sikerült dekódolnom gazdám szavainak egy részét. „Cafat” azt jelenti, a feleségem. Valóban, gazdám nőnemű párja az utóbbi időben csak késő este jár haza. Erre eddig azért nem figyeltem föl, mert az volt a szokás, hogy öt után tilos volt belépnem a szobákba, hacsak külön utasítást nem kaptam erre. De tegnap este beosontam (a gazdám jóléte mindenek fölött!), és hallottam, amint emiatt igen hangosan veszekedtek.

Okt. 9.

Remélem, újra helyreáll a nyugalom. Tegnap este ugyanis a gazdám felesége összecsomagolt, és elrohant ahhoz a disznóhoz. Nem értem ugyan, hogyan lehet összeköltözni egy sertéssel, de a gazdám így mondta – disznó – pontosan megjegyeztem. Igaz, a gazdám mindig mondta, a nőket nem lehet megérteni.

Okt. 20.

Sajnos csalódnom kellett. A helyzet nem javult. Gazdám ugyan kedvesebb hozzám, mint eddig, éjjel-nappal mellette lehetek, néha meg is simogat, a vállamon sír (ami, megjegyzem, nagyon kellemetlen, folyton attól kell félnem, hogy zárlatos leszek a sok víztől), máskor viszont üres üvegeket vagdos hozzám. Ilyen üvegből egyre több van, mert gazdám mostanában leginkább ezek kiürítésével foglalkozik. Az egyik alján maradt egy kis folyadék. Az elemzés 70%-os alkoholt mutatott ki.

Okt. 25.

Súlyos a helyzet. A központi számítógép határozottan állítja, hogy az alkohol erős méreg, mely elsősorban a máj és az agy szöveteiben okoz maradandó kóros elváltozást. Úgy látszik, gazdám ezt nem tudja. Próbáltam tudomására hozni, de alig kezdtem hozzá, az antennámhoz vágott egy teli üveget. Kénytelen voltam szervizbe menni.

Okt. 30.

Ma a gazdám végre szóba állt velem. Igaz, elég összefüggéstelenül beszélt, és közben folyton sírt, amitől majdnem zárlatos lettem (a fejét megint a vállamra lógatta). Ha jól értettem, az volt a lényeg, hogy valakire neki is szüksége van, mert ő egy érző lélek. Holnap utánanézek, mit tehetnék.

Nov. 2.

Végignéztem, milyen lelki szükségletei vannak egy embernek. Ezt a lelki dolgot nem nagyon értem, szerintem a gazdámnak nemi szükségletei lehetnek. Ahhoz lehet szüksége valakire. Ez a valaki pedig csak egy új, nőnemű ember lehet. Óvatos leszek, de azért megpróbálok segíteni.

Nov. 25.

Régen nem jegyeztem be semmit ebbe a naplóba. Az történt ugyanis, hogy még a hónap elején érintkezésbe léptem a kollégáimmal nőügyben. Az egyik elég hamar visszajelzett, hogy talált egyet, amelyik megfelelőnek látszik. Ha jól emlékszem, november 8-án vittem be a gazdámhoz. Igen jó példánynak látszott, megfelelő domborodásokkal és formás alvázzal, fejét szép vörösre festett hajzat fedte. Mondhatni készséges is volt. Simogatta a gazdámat, és még ki se mentem, már vetkőzni kezdett. Ám ekkor a gazdám váratlanul üvöltözni kezdett, megint az érző lelkét emlegette, és mindkettőnket kilökött a lakás ajtaján, de olyan hevesen, hogy lebukfenceztem a lépcsőn. Azóta szervizben voltam. Ha nem szeretném annyira a gazdámat, már a robotvédő ligához fordultam volna.

Dec. 2.

Gazdám újra beszédbe elegyedett velem. Elnézését kértem, hogy a nőnemű egyed nem felelt meg az érző lelkének. Erre megint kiabálni kezdett, üvegeket hajigált felém (szerencsére mióta annyit iszik, egyre bizonytalanabbul céloz, úgyhogy nem talált el), aztán hirtelen elsírta magát, és csuklások közepette elmondta, hogy neki olyan asszony kell, aki a gondját viseli, ágyába hozza a reggelit, lesi minden kívánságát, egyszóval aki szereti őt.

Dec. 8.

Minden megváltozott! Gazdám három napja nem sír, nem csuklik, nem mérgezi magát. És ma elküldött, hogy váltsam vissza az összes üres üveget, és az egész pénzen vegyek virágot. Délután egy ismeretlen nővel jött haza. Engem kitiltottak a szobákból. Mint a régi szép időkben!

Dec. 9.

A gazdám már hajnalban fölkelt, és reggelit készített. Tálcán maga vitte be a hálószobába. Ilyet még nem láttam! Aztán egész nap rohangált, hogy a nő kívánságait teljesítse. Amikor már ötödször rohant le a boltba, megállítottam, és felajánlottam, hogy elmegyek én. Erre rám mosolygott, megveregette a vállam (csak úgy rázkódtak a nyomtatott áramköreim), és azt mondta, engedjem, mert nem akarja megvárakoztatni a drágát. Kérdeztem, mennyibe került, és megérte-e, ha drága. Mire egyszerűen a vizuális érzékelőmbe vigyorgott, és azt mondta, hogy jópofa vagyok. Meg hogy most boldog, és rendbe fog jönni az élete. És hogy ez az, amiről beszélt nekem. Próbáltam meggyőzni, hogy téved, és megkérdeztem, nem fél-e, hogy ez a nőnemű egyed is összeköltözik majd egy sertéssel. Erre furcsa képet vágott, mintha legalábbis nem értene, aztán azt mondta, hogy hülye vagyok. Ezt ugyan nem tudom, mit jelent, mindenesetre nem tűnt elismerésnek. De úgy döntöttem, nem vitatkozom többé vele. Nem érdekel. Csináljon, amit akar. Csak sajnálom egy kicsit. Látszik rajta, hogy nem értelmes robot. Ember.