Mesemondó tündérem
Olvasni hamar megtanultam. Az írás-olvasás annyira mindennapos volt körülöttem, hogy a dolog szinte magától ment végbe. Különösen jó hatással volt értelmi fejlődésemre (ez elég nagyképűen hangzik, de hát mit tegyek? Akkor még biztos volt minek fejlődnie) az a rengeteg vers és mese, amit nagymamámtól kaptam. A verseket fejből, a mesét mindig könyvből kaptam. Szegényt örökké meséért nyúztam: a nap jó részében kettesben voltunk otthon, de persze neki el kellett intéznie a bevásárlást, és meg kellett főznie az ebédet. Hajnaltól késő estig talpon volt, s bizony el is fáradt rendesen. Én pedig, mai szemmel nézve (remélem, nem elviselhetetlenül) kíméletlen voltam: mesét, még, még!
Szemüvegben olvasott, és bizony néha előfordult, hogy egy hosszabb mese közepén elbóbiskolt. Ilyenkor még meg-megismételte az utolsó szót, mielőtt feje előre bukott, és szemüvege lecsúszott az orráról. Én meg felköltöttem, néha csúfolódtam a szóismétlés miatt, de ő nem haragudott meg, mesélt tovább. Ha én mesélek, belül máig az ő hangját hallom.
Semmit sem értettem abból, amit utolsó évtizedében átélt. Ma szégyenkezem akkori magam miatt, ahogy semmiről tudomást se véve élveztem türelmét, csak nekem szóló kivételezését, ahogy például a fillérre kiszámolt kevéske rábízott pénzből (neki kellett abból kigazdálkodnia a mindennapi ebédet, reggelit, vacsorát,) képes volt nekem néha öt deka kekszet venni titokban reggelire, vagy ebédkiegészítésül egy kis külön tejbegrízt főzni.
Nem tudtam, nem vettem észre, hogy lett egyre kisebb, egyre magányosabb, és miért mondogatta időnként olyan elkeseredetten:
--Úgy itt hagylak benneteket, mint Szent Pál az oláokat!
Mindig így mondta: „oláok”.
De hát nem volt hová mennie.
És aztán tényleg elment.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése