Tükörcserepek 5.

Ágyaim

  Csodálatos gyerekágyam volt. Lényegében csak a keret meg az alja volt fából, az oldalait a keretbe rögzített középvastag spárgahálózat alkotta. Ahol a függőleges és a vízszintes spárga találkozott, az így létrejött csomópontokban egy-egy színes fagolyó ült, amelyeken a két szál át volt vezetve. Volt sárga, kék, zöld, piros, lehetett őket számolgatni, a színeket tanulni rajtuk.

  Az ágyban fekve rájuk nézni is gyönyörűség volt, de kiválóan lehetett felkapaszkodni a kötelekbe fogódzva ülni, állni, később már be- és kimászni is.

  A harmadáig elkopott kerekekre emlékszem. Hogy tényleg alattam koptak el, vagy már az ágy előttem mást, másokat is kiszolgált, nem tudom. A háború után körbejártak rokonok, ismerősök, szomszédok között az efféle holmik.

  Viszont az nyilvánvaló, hogy én már akkor is ilyen önző dög voltam. Mint ahogy, az a legjobb, ha bevallom, hogy más lényekkel, személyekkel kapcsolatos történetekben is csak a saját emlékeimre emlékezem (már amennyire), a másokéra nem.

  Például, amikor Szegeden, a Pillich Kálmán utcában (ez Újszegeden van), ahová akkoriban bősz udvarlóként jártam, a kertkapuban beszélgető gazdája mellől rám ugrott egy méretes farkaskutya (ez nem feljelentés, rég elévült: az eset és a kutya is), halálra ijedtem. Hogy a kutya mit érzett, amikor feje a fejem magasságába ért, és a szemembe nézett, nem tudom.

  Ha nem én vagyok ott, hanem a kisebbik bátyám, netán a feleségem, a kutya  nyilván mosolyogva (farkcsóválva) tartotta volna a fejét egy kis vakarászásra. De így?

  Nem tudom, mit érzett. Talán egy kis csalódást. E tekintetben valószínűleg nem ő volt az első, de nem is az utolsó.

  Három éves lehettem, amikor átköltözhettem egy igazi másfél személyes rökamiéra. Ilyen kettő állt a fal mellett szüleim szobájában, az egyiken ők aludtak, a másikon egy darabig én. Csak egy darabig, mert aztán egy éjjel álmomban lejött a falról az a fehér egyenruhába öltözött, sok-sok kitüntetéssel díszített bácsi, akinek a képe az ágyak végénél, így velem is épp szemben lógott a falon. S miután druszám, Joszif Visszarionovics akkor még eltávolíthatatlan volt onnan, én kaptam engedélyt, hogy továbbra is a gyerekágyban alhassak, ám az ekkor átkerült az ablak melletti sarokba, a másik szobában, ahol két bátyám aludt.

  Csöppet sem zavart, hogy a golyós ágyban kell aludnom, viszont nagyon boldog voltam, hogy a testvéreimmel, a nagyokkal együtt lehettem. Annál is inkább, mert ha mégis megijedtem valamitől, Pali titokban maga mellé engedett az ágyába. Ezt az ágyat pedig, és őt magát is imádtam. Még az illatát is.

  1956 őszén, amikor a központból néha odahallatszó lövöldözésektől megijedtem, hivatalosan is engedélyt kaptam, hogy átköltözzem oda. (Az az ágy az ablaktól is távolabb volt.)

  Amikor, bátyáim nősülése után Pali ágya felszabadult, azonnal elfoglaltam, immár véglegesen. Ott is aludtam, míg (új bútorokkal) új lakásba nem költöztünk.

Tükörcserepek 4.

MNDSZ

   Ma már feloldásra szorul ez az ötvenes évek elején közismert rövidítés. Íme: Magyar Nők Demokratikus Szövetsége. Elméletileg „civil” mozgalom volt, melyet persze az MDP (Rákosi pajtás pártja) talált ki és irányított, de a tagok, a rendezvényeken résztvevők többsége önkéntes volt, a célokkal (a nők egyenlő jogainak kivívása, a béke megvédése az egész világon) könnyű volt azonosulni. Nagyon sokan hitték akkor még (mögöttük a háborús tapasztalatokkal), hogy a kibontakozó új csak jobb lehet a réginél.

  Nagymamám is lelkes aktivistája volt e mozgalomnak. Résztvevője, gyakori hozzászólója az utcában tartott MNDSZ-gyűléseknek, békegyűléseknek. S nemcsak ő: én is. Mert persze ezek a gyűlések egyúttal a kultúra terjesztői is voltak. A kultúrát a kultúrműsor (igen gyakran én) képviselte.

Nagymamám ugyanis szédítően sok verset (főleg Petőfit és Aranyt) tudott. Kiváló ritmusérzéke, hallása volt, s nekem igen hamar sok verset megtanított. 

  Többek közt a skandálást is megmutatta, a disztichont is).

  Máig emlékszem a versre, Kisfaludy „Mohács”-ára: 

     Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek:

      Nemzeti nagy létünk nagy temetője, Mohács!

  A félkövér szótagokat magasabb hangon kell kidalolni, ez a trükk lényege.

  Szóval lezajlott a gyűlés, akkor nagyanya felállított engem egy székre (elég kistermetű gyerek voltam, különben is, még csak három-négy éves), bekonferálta a Petőfit, a vers címét, és én már szavaltam is nagy büszkén, hogy

       „Egész úton hazafelé azon gondolkodám,,,” vagy

       „Ej, mi a kő, tyúkanyó kend!...” 

  Az asszonyságok megtapsoltak, és boldogan indultak haza (ezen is túl vannak, hála Istennek!)       Nagyanya örült, rólam nem is beszélve! Anya is fűnek-fának eldicsekedett képességeimmel, sikeremmel.

  Mi többet kívánhat az ember három-négy éves korában?!

Tükörcserepek 3.

A harmadikságról

  A harmadik helynél nyilván jobb az elsőszülöttség. Ezt nem akarom vitatni, miután még sosem voltam elsőszülött, nincs összehasonlítási alapom. Majd talán legközelebb.

  De legkisebbnek lenni se rossz. Sőt: azzal a joggal jár, hogy az ember az öcsi, öcsikém megszólítást is elhappolhatja kisebbik bátyjától, akit addig ez jogszerűen megilletett. Nálunk a középső fiú megtartotta az „öcsi”-t, amiből olyanféle humoros helyzetek álltak elő, hogy amikor kinéztem az ablakon, és nem tudtam válaszolni a postás valamely kérdésére, nyugodtan mondtam: „Mindjárt megkérdezem Öcsit.” Mire a postás a fél utcát végigkáromkodta: „Hogy az a… (stb,stb.) ,ez a törpe se tudja, de az öccsét akarja megkérdezni?!”

 De ez a harmadikság-baj mind semmi ahhoz képest, amennyi jót kaptam testvéreimtől. Amikor például kétéves korom táján kivették a mandulámat (nehogy megsüketüljek), nem volt szabad sírnom (nevezzük néven: üvöltenem), kisebbik bátyám hetekig kerekes ágyam aludt, és még álmában is ringatta a kiságyat. Nem tudom, alva ringatott, vagy ringatva aludt. Szomorú, de sajnos nem emlékszem rá. Mesélték.

  Őt már nem kérdezhetem meg. Esetleg majd odaát, ha.

Tükörcserepek 2.

Ki vagyok én?

  Anyámnak már két fia volt, úgyhogy születésemhez nagy reményeket fűzött: kislányt szeretett volna, akivel kedvére babázhat, akit kedvére öltöztethet, s akivel valamelyest ellensúlyozódik végre az örökös családi férfi-többség.

  A dolog nyílt titok volt, olyannyira, hogy a klinikán, ahol születtem, az ügyeletes nővér is tudott róla. Így aztán, amikor anyám végre először megkapott szoptatásra, a nővér odasúgta neki:

  --Csak szóljon, ha nem tetszik, épp most született egy kislány is, ha akarja, szívesen kicserélem ezt arra.

  --Most már jó lesz ez – mondta állítólag anya.

  Állítólag. De lehetett volna fordítva is. És akkor én valójában egy kislány volnék. Vagy ő volna én. Ki tud ezen ma már kiigazodni?

  Ha elcserélt volna, akkor most egy kissé éltes, középkorú, szerelemre éhes kétgyermekes asszonyságként (hátam mögött két-három szüléssel) ülnék itt a gép előtt. Feltéve, ha az a lány, aki lettem volna, még él, és van kedve ilyen történetet írni az életéről. 

  Sajnos nem tudok erről a feltételes cseregyerekről semmit Soha nem láttam, nem is hallottam felőle mást, mint hogy majdnem ő lett én.

  Ilyen cserék előfordulnak. Mondhatnám, családi hagyomány. Ahogy Jákob is összecserélődött Ézsauval, később Efraim is Manasséval. (Vagy fordítva?)

Ki van itt fordítva? Na hagyjuk.

Tükörcserepek 1.

Valami az igazságról

  Talán hetedikes lehettem, amikor hazafelé menet egy tanárnéni megállított az utcán. Megsimította a hajam, és azt mondta:

  -Aha, te vagy a kis Bárdos, akinek két örökbefogadott féltestvére van.

 –Össze tetszik téveszteni valakivel – mondtam, némileg döbbenten. – Nekem tényleg van két bátyám, de ők az édes testvéreim.

  A néni nem vitatkozott, elment.

  És én akkor még nem tudtam (majd csak egyetemista koromban tudtam meg, akkor is véletlenül), hogy az a valóság, amit ő mondott.

  Ő viszont talán máig sem tudja (én viszont most, hogy már csak én élek hármunk közül, bátran kimondhatom), hogy az igazság az volt, amit én mondtam.

Magyar irodalmi történetek 24.

ÍTÉLET NINCS

(Déry Tibor és Bárdos Pál)

  1973 nyarán egy csapat szegedi egyetemista táborozott a Balaton-parton, valahol a Tamás-hegy alatt. 

  Napfényes délelőtt volt. 

  Fönn a hegyen két ember beszélgetett egy malomkerék-asztal mellett. Az egyik idős, kissé gondozatlanul hosszú ősz hajú férfi: Déry Tibor. Alakját könnyű elképzelni itt, kertje közepén, Ítélet nincs című regényéből. A másik férfi harmincas évei közepén járhat, hátrafésült, rakoncátlan, sűrű, fekete haját időnként ideges mozdulattal újra hátrasimítja. Ő Bárdos Pál. Író ő is, már több kötettel a háta mögött. A szegedi egyetem docense, mellesleg a Szegedi Egyetemi Színpad tanárelnöke. Éppen ő beszél:

  –Van egy nagyszerű amatőr rendezőnk, Pál Isti. – Az ő ötlete volt, hogy abszurd drámákat tűzzünk műsorra. Tavaly nagy sikerrel játszottuk Ionescu darabját, A király halódik címmel.

  –És milyen a színpad?

  –Színpad? A bölcsészkar nagy előadótermében, az auditórium maximumban a tábla előtt játszunk, a tanári asztal helyén.

  –Díszlet?

  –Volt egy szék (a trón) meg egy létra Ennyi. Nem kell több. Éljen a szöveg, meg a játék.

  –És most is?

  –Hát… igen. Mi kell az Óriáscsemőhöz? Egy nagydarab csecsemő. Van egy-két nagyon tehetséges fiú a csapatban. Dunai Tamás, Temesi Ferenc. Ez utóbbit öltöztettük pólyába. Csecsemőnek eléggé óriás volt.

  –És hogyhogy épp ez az én elfelejtett játékom jutott eszetekbe?

  –Szakmám szerint irodalomtörténész vagyok. A XX. század érdekel Igazán.

  –Jól van, Pali, köszönöm. Azt is, hogy eljöttetek megnézni a vén bűnöst. Majd délután hozd fel a színészeidet.

  –Egy kakaóra, kalácsra, vagy inkább egy pohár jó borra? –lépett oda az asztalhoz Böbe asszony. – És magát most, megkínálhatjuk valamivel? – fordult a vendéghez.

  –Köszönöm, nem kérek semmit.

  –Dohányzik?

  –Igen.

  –Megkínálta már ez a fösvény öregúr legalább egy jó cigarettával?

  –Jól van, na, tessék – dörmögte Déry, és elővarázsolt házikabátja zsebéből egy doboz megkezdett 100-as Marlboro Mentholt.

  Rágyújtottak. Egy percig csend volt.

  –Szóval? Kakaó vagy bor? – kérdezte ismét Böbe asszony.

  –Hadd döntsenek majd ők. Egyetemisták, de kész felnőttek már.

  –Jól van. Akkor nem is zavarok tovább –mondta a nő, és újra magára hagyta férjét és a vendéget.

  –Tudod, Palikám, nem hittem már, hogy ez valaha is színre kerül. Hol van az avantgarde?! Hol van már az az ifjú, aki voltam?!

  –Az ifjúság elmúlik. De mégis itt marad, nem?

  –"Ifjúságom elmúltát nem sajnálom, hitvány emlékezetem amúgy is kiejtette nagyobb részét, nyilván félig-meddig szándékosan is."

  –Én viszont még mindenre emlékszem.

  –Jó. Akkor most beszéljünk a kéziratodról.

  –Elolvasta?

  –Abban egyeztünk, hogy tegeződünk.

  –Igaz. Csak nehéz.

  –Jó regényt írni is nehéz.

  –Szóval?

  –Szóval tisztes munka. Jó regény. És bátor. Csak hát… Szóba hozni a zsidóságunkat? A kifosztást, a megalázást, a deportálást? Nem vevő rá ez az ország. Vagy botrány lesz belőle, vagy agyonhallgatják.

  –Azt már megszoktam.

  –„És jó emlékezni?

  –Nagyon rossz. Csak hát olyan nehéz felejteni.

  –Felejteni kell. A felejtés csodálatos adomány.

  –Az emlékezés is.

  –Ahogy gondolod. A te bőrödre megy a játék. Elég erős vagy?

  –Gyönge vagyok.

  –Na látod? Különben is...   Végtére túléltük.” Aztán ott a sok-sok ismerős, a családtagok. Nem fognak megsértődni? 

  –Én nem ítélkezem. Csak megírom, amit muszáj elmondanom. Életem Első évtizedéről. Halottaimról. Halottainkról.

  –Halottaim nekem is vannak. Hidd el, tán többek is, mint neked. Mostanában éppen velük próbálok szembenézni. El-elbóbiskolok, s ők előjönnek, onnan, a kert vége felől. Az én életem már ebből áll. Mindennapi halál. És másnap a szokásos feltámadás. Többet ma már aligha tehetek. Nem csatlakozom semmilyen hadhoz. "És kalapot emelek a legyőzöttek előtt."

  –"Ez volna a kultúra?

  –Nem! Ez csak az öregség szava.

  –Szánalom?

  –Nem.

  –Tehát?

  –Választ kívánsz tőlem, Pali? Nincs válasz."

  –Akkor minek írunk? És kinek?

–„Ha tudnám! Nyilván, hogy kérdéseket tegyünk fel, amelyekre nincs válasz. A küzdelem az elérhetetlen válaszért: talán épp ez a kultúra.”

  Így beszélgettek még vagy másfél órán át. És nyilván igen bölcseket mondtak egymásnak. De hát nem illik hallgatózni. Inkább nézzünk körül Déry Tibor szemével:

  „Innét föntről a Tamáshegyről tiszta időben nemcsak Keneséig, Siófokig látni, de a tihanyi félsziget nyakán át a nyugati medence somogyi partjára, Szárszóra, Szemesre, Lellére, talán még Fonyódra is. Főképp este, amikor a parti sétányokon kigyulladnak a lámpák. Hogy Szárszót is látom-e a József Attila-i kísértetvonattal mely most már az idő porából kibontakozva, örökké be- és kifut az állomásról, az bizonytalan, lehet, a félsziget azt még takarja.”

Meglehet, hogy ez az imént idézett látvány erősen évszak- és időjárásfüggő.

De a két beszélgető író ott fönn, a malomkerék asztalnál most már örökké jól látható marad.

Magyar irodaémi történetek 23.

A TE SZINED ELŐTT

(Kaffka Margit és Bauer Ervin)

  –Ne sírj!

  –Tehetségetlen vagyok!

  –Édes vagy. Mi a baj?

  –Olvastad, mit írt a bátyád?

  –Féltékeny.

  –Téged félt tőlem. Mit is akarhatsz egy ilyen magamfajta, tehetségtelen, elvált asszonytól?

  –Feleségül karlak venni.

  –De én nem vagyok jó semmire!

  –Ugyan, ne sírj már!

  –Feleségnek se váltam be. Egy igazi feleség elment volna az erdész férjével egy sűrű erdő közepén rejtőző kis házikóba. Főzött, mosott volna az ő urára, és finom vacsorával várta volna haza az ő fáradt kis urát. Én meg…

  –Te nem arra születtél, hogy buta feleségként eltemetkezz egy erdő mélyén.

  –Hát mire? Mondd!

  –Hogy szárnyalj. Egyre magasabbra.

  –Ugyan hová? És minek?

  –A Színek és évek után nincs többé okod kételyre. Az remekmű. Még Móricz is elismerte. Pedig hát…

  –Pedig hát?

  –Móricz olyan önző, olyan beképzelt, legszívesebben mindent és mindenkit legázolna maga körül.

  –De látod, a Nyugat is csak nőíróként hajlandó elfogadni. Vacak, semmi költőnőcskékről íratnak  velem kritikákat. Mert hogy én is nő vagyok.

  –Osvát? Mit számít a véleménye? A havi egy költőnő-zseni felfedezettjeivel!

  –Most te vagy féltékeny. 

  –Elmesélték, milyen jellemtelenül viselkedett veled. Azt nem bocsátom meg neki.

  –Osvát okos. És erős. Látod, Adyt és Hatvanyt is félre tudta állítani az útjából.

  –Na látod, ha valaki, hát Ady véleménye számít. És ő tisztel téged. 

  –Mert egyszer megpofoztam, amikor fogdosni akart.

  –Ezért talán tisztel, mint nőt, de ő tisztel téged költőként, íróként is. Gondolj a neked írt ajánlására: „a nagyon nagy asszonyírónak”! Erre gondolj! Ne Osvátra, az már a múlt.

  –Látod, nekem már múltam van. Sötét múltam. Kell ez neked?

  –Te kellesz. Nekünk nagyszerű jövőnk van.

  –A kisfiamra is gondolnom kell.

  –Eddig is együtt neveltétek Frőhlichhel. Ezen az én érkezésem nem kell, hogy változtasson. Te jó anyja vagy, ő meg jó apja a gyereknek. És én is szeretni fogom, mert a tiéd.

  –Miért is nem vártam rád!

  –Mert túl későn születtem. Azért.

  –Tudod, az Erzsébet nőiskola után engem is elfogott a pánik. Hogy nemsokára huszonöt leszek, és nem kellek már senkinek. Kinek is kellene egy nőíró! Akkor jött Brúnó. És megkérte a kezem. Tudtam, hogy ez nem szerelem. De az évfolyamtársaim már mind férjhez mentek. A legjobb barátnőm, Józsika is. A családom meg már csak azzal volt elfoglalva, hogyan adják férjhez a húgomat. Rólam már lemondtak, hogy jó partit találok. Csak az zavarta őket, hogy elriasztom a húgom kérőit. Mert megmondta már Gyulai Pál: „A nők körét és pályáját nem férfi önkény, vagy puszta konvenció szabta meg., hanem a természet rendje, és a társadalom szüksége. A nőnek korlátozott helyzeténél fogva csak pár gyöngédebb húr állhat rendelkezése alatt, mi nem adhat nagyobbszerű költészetet.”  Valahogy így, ha jól emlékszem. És hozzátette, hogy a művészet különben is erkölcsi fertő, és ezért egy nőnek ott semmi keresnivalója nincsen, mert csak elzüllik tőle maga is.

    –Hol van már Gyulai, meg az ő avult felfogása!

   –Itt körülöttünk. Az emberek semmit se változtak. Látod, szegény Majthényi Flórából is mi lett, mert el mert válni Tóth Kálmántól. Világgá üldözték. Most meg, hogy hazajött, úgy néznek rá, mint egy bolondra. Pedig micsoda versei voltak!

    –Ne sírj! Szegénykém. 

    –Látod, egy gyenge, érzelgős, öregedő nőszemély vagyok. Minek ez neked?

    –Mert szeretlek.

    –Miért szeretsz?

    –Csak. Mert te vagy, aki nekem rendeltetett. Érted? Nagyon nehéz volt?

    –Nagyon. Pedig anyám eleinte még örült is, amikor megtudta, hogy megjelentek írásaim a Szatmár és Vidéke című helyi lapban. Mert persze visszamondták neki, hogy én vagyok az M betű meg a Pausa álnév mögött.

    –Ó, „jóakarók” mindig találtatnak.

   –Anyám még büszke is volt kicsit. Elvégre az ő vére. Az ő családjában már voltak művészek. Színésznő, de költő is.

    –Lauka Gusztáv?

    –Igen. Látom, mindent tudsz rólam.

    –De még nem eleget. Mindent tudni akarok rólad!

    –Igen, Lauka Gusztáv, Petőfi barátja. Anyám elküldte neki az első verseimet. Hogy mit szól hozzá. Ő mégiscsak járatos az irodalom berkeiben.

    –És mit szólt?

    –Még mindig tudom szó szerint, mit írt anyámnak. Ezt: „Nem rosszak a lányod versei, húgom, sőt szépek és egészen jók. De hát minek írni egy nőnek? Az olyan jó gazdasszonynak, mint te vagy, kár volna, ha a lánya nem a főzőkanál mellett maradna meg. Még az is kár, hogy tanítónő lesz!”

    –Borzasztó!

  –Még jó, hogy tanulni engedtek. Előbb ezt se akarták. Szerencse is kellett, hogy kegyesen megengedjék, ingyenes diák legyek Szatmáron az Irgalmas nővérek zárdájában. Ott lettem tanítónő. Mondjam, mi volt a család véleménye a tanulásról? Figyelj, olvasom:

  „Bolondéria az! Tudatlanok mániája, minden alap nélkül való. Mindig is inferióris marad az asszonyi állat, nem is lehet másképpen. Hisz az életideje kétharmad részét elfoglalják a fajfenntartással járó öntudatlan, állati gondok, kötöttségek, s az értelmét az ösztönök igazítják. Ha ezek alól felszabadítja magát, iránytalan, korcs, helyét nem lelő figura lesz, idétlen és boldogtalan. Az asszony vak eszköze a természet céljainak, öntudatra nem jutott, félig még gyökérző, növényéletű lény, kinek minden értéke az akaratlan báj és szépség, mely olyan, mint a virágoké, s a magvak hallgatag, igénytelen, váró termékenysége. Mind a bölcsészek, Platon, Spinoza, Kant, Schopenhauer, Nietzsche megegyeznek ebben. Csak a mai beteges mívelődés játszik erőlködve azzal, hogy komolyan számba vegye a nőt.”

    –Megismerem, ez a Színek és évek. Hát ezért annyira átütő erejű!

    –Jól látod, én vagyok ott minden szóban, minden írásjelben. A véremmel írtam azt a könyvet.

    –Csak azt?

    –Mindegyiket. A Mária éveit is, a novellákat is. Hogy lehetne másképpen?

    –És a Levelek a zárdából? Azt olvastam először tőled.

  –Az a kislány is én vagyok. És persze Mária is, akinek nem jutott elég se szeretetből, se szerelemből. Mert tanulni akart, mert többre vágyott. Mint én is, aki kierőszakoltam, hogy az Erzsébet nőiskolába felvegyenek, és tanárnővé lehessek. 

    –Jól tetted. Ez volt a te utad.

    –De vajon tudok-e még valaha valami jót írni?

    –Légy biztos magadban. Egyre jobbakat írsz majd ezután is.

    –Tudod, én csak magamról tudok írni. A kritikusok szememre is hányták. Ezt a Mária éveiről írták:„A nagyrészt önéletrajzi ihletésű regényének fő problémája a női szerep változása az átalakuló magyar társadalomban”. Tessék: nagyrészt önéletrajzi ihletésű. Éppen csak, hogy számon nem kérték rajtam, én miért nem lettem öngyilkos.

    –Jaj, miket beszélsz!

    –Szerinted lehet mást írni, mint amit megéltél, megszenvedtél?

  –Nem tudom. Állítólag Goethe azért nem lett öngyilkos fiatalon, azért volt képes kilábalni a szerelmi csalódásból, mert kiírta magából az öngyilkosságot a Wertherben. De én ehhez nem értek. Én nem vagyok alkotó ember.

    –Te tudós vagy. De jó is neked. Belenézel a mikroszkópba, és látod. Egy sejtmembrán vagy ott van, vagy nincs ott. Nem kritikusi magatartás kérdése.

   –Bár így volna. De a butaság, az irigy féltékenység nem a művészvilág privilégiuma. A tudományos élet is tele van vele. Gondolj csak Louis Pasteurre vagy Semmelweisre! Hiába voltak a tények, mégsem hittek nekik.

    –Én mindig hinni fogok neked. Hinni fogok benned. Mert te nagyszerű ember vagy, mert te okos vagy, jó vagy. Csak azt nem tudom még mindig, miért is kellek én neked.

    –Először is azért, hogy elvigyelek Olaszországba. a szerelmesek országába. Eljössz velem?

    –Veled? A világ végére is, ha kell. Írtam neked egy verset.

    –Nekem?

    –Igen. És köszönöm, mert már rég nem írtam verset. Főleg ilyet.

    –Láthatnám?

   –Igen. Lejegyeztem neked erre a lapra. Fogadd tőlem eljegyzési ajándékul. A címe: A te szined előtt:

Az én két fáradt asszonykezem
Hogy milyen lágy, amikor simogat,
Mily enyhén tárul, amikor ad,
Terajtad ösmerte meg.
–Köszönöm neked a két kezemet!

Szemem, a bágyadt, bús tükröző
(Áldott csoda ez!) sorsodba nézett,
És megtanulta, hogy tiszta szövétnek,
Betlehemcsillag, égi vezér…
–Áldjon meg Isten a két szememér!

Mindig azt hittem, rút vagyok,
Csak durva vágyra hangoló,
Szivet bájolni nem tudó.
–Te megszerettél – s rámigézted
Ezt a halk, esteli szépséget.

Olyan csúnya volt, mit eddig éltem:
Kevert, pocsékló, fél, törött!...
–Most a multam is rendbejött,
Ahogy tenéked elmeséltem.–
Mert láttad sorsom: megszerettem.

Nemes, szent csordultig-hited
Aranykelyhét felém kináltad,
Szerelmed grálborát ajánltad,
Most már, míg élek, szent leszek!
Felmagasztaltál; fent leszek:
Mindig „te szined előtt” járva…
Ó hála, hála, hála, hála!