Magyar irodalmi történetek 18.

RÉGEN ELZENGTEK SAPPHO NAPJAI

(Babits Mihály)

S..L-nak tisztelettel

  A téli nap kemény fényeket vetett a havas aszfaltra. A költő lassan lépegetett, bárki azt gondolhatta volna róla, hogy nemrég jött valahonnan vidékről, és még nem vette fel Pest, a nagyváros rohanó tempóját. Pedig hát hol van már, az a vidék? Szekszárdot elveszítette, Baja, Fogaras, Szeged sosem volt az övé. Ha elvonulhatna valami hegyre, mint egy középkori remete, valami békés menedékbe, ahol nem érné el ez a zajos, barbár sürgölődés. Az jó volna. Igen. Mert látja már, Pest sem lesz az ő városa, megmarad most már örökre hontalannak, magányos farkasnak ebben az őrjöngő farkascsordákkal teli világban.

  Hazafelé tartott. Végig a Baross utcán, aztán majd jobbra, Szentkirály utca, Reviczky utca. Ráért, nem volt miért sietnie. Otthon nem várta semmi. Talán Lőrinc. Ha otthon van egyáltalán. Ha az a lakás otthon egyáltalán.

  Talán mégis jobb lett volna az anyjára hallgatni. Befuthatna szép megyei karriert. Mint majd az öccse. És elkerülte volna azt a sok kínt, amit az ide-oda hányattatás, a soha meg nem elégedés, az örök magány okozott. Odahaza nem érte volna olyan felkészületlenül semmi, mint itt Pesten ez a zavaros forradalom. Micsoda tévedés volt azt hinni, hogy az ember megmaradhat embernek, megmaradhat költőnek, a klasszikusok rajongójának ebben a világban. Ahol mindenki a saját őrületei alapján ítél, ahol mindenki átgázol a másikon, ha az érdeke éppen úgy kívánja.

  Adynak persze ez is sikerült. Neki nem kellett szembenéznie sem a vörös uralommal, sem a fehérrel. Ő megkapta a bűvös öl melegét, a nagyot, a mélyet, az asszonyit. És learatta a naiv szűz fehér szerelmét, és annak minden szépségét is. Hogy aztán itt hagyja letörten, árván, jövőtlen. Tudott jókor lelépni a színről. Megtehette: mindent elért, mindent megkapott. Hírt, dicsőséget, elismerést. Úgy tisztelegtek előtte már életében, mint egy király előtt. Igaz, talán tényleg király volt. De lám, a királyok sem élnek örökké.

  Szegény Bertuka, szegény trónja fosztott özvegy királyné! Tőle remélt volna megváltást az az asszony? Amikor már nem tudja áttörni a saját magányának a falát sem? Benne látta volna a megmentőjét? És őt, a férfit ugyan ki fogja megmenteni? Néhány éve talán még képes lett volna elhitetni magával, hogy ki tud törni, de a bűvös kör azóta végleg bezárult.

  Milyen szerencse, hogy megtalálta Márffyt az a nő. Márffy érdekes ember. Érdekes művész. Olyan itáliai kékjei vannak, akár a mennybolt. Amilyenek csak Dante világa fölött lebegnek. Talán meg tudja adni Bertukának az örökkévalóságot. Ahogy ő sohasem lett volna rá képes.

  Az ő élete régen eldöntetett. Talán amikor nem ment fel Katinkához.

  Pedig már a találkozás csoda volt. Mintha annyi év után Szekszárd, az ifjúság utána nyúlt volna. Éppen Budáról gyalogolt hazafelé. Tavasz volt, március, a Kaffka Margit-féle vasárnap délutánok egyike után. Istenem, Margit asszony is hova lett! Mintha ennek a rettenetes háborúnak nem lett volna elég a sok halott ott a fronton, aratott egyet a spanyol náthával a békés városokban is.

  De ez még sokkal az előtt volt. Azon a vasárnapon ismerős hang szól utána.

  – Maga az, Misike?

  Misikének senki nem szólította évek óta. Az anyja hívta így valamikor, meg az a kislány a szomszédból. Szegény! Rajta próbálta ki magát, mert már akkor tanárnak készült. Neki olvasta, tanítgatta előbb a Flóri könyve kis versikéit, aztán a nagy fölfedezést, Arany Jánost. A balladákat, a Toldit, a Buda halálát. Meg a saját kusza verseit később. Akkor már gimnazista volt, Pécsen élt, csak a vakációra utazott haza a régi házba, a nagymamához. Közben a kislány is észrevétlen kinőtt a gyermekségből. Az a hat-hét év, ami köztük volt, egyre kevesebbnek érződött. De a kapcsolatuk mindvégig a régi maradt. Milyen természetesnek vette, ami, ma már tudja, valódi ajándék volt: egy lassan nővé érő leány, aki figyelemmel, sőt valóságos áhítattal hallgatta kamaszosan öntelt beszámolóit, tűrte változékony hangulatait.

  – Nem hittem volna, hogy valaha még találkozunk – mondta a lány.

  Akkor már a körúton, egy kis körúti kávéházban ültek, a lány tejszínhabos kávét ivott, mazsolás kaláccsal. A mazsolákat rendre kiszedegette a tésztából, és miután megszemlélte, nagy gyönyörűséggel külön eszegette meg. Olyan békés, olyan idilli volt minden, mintha az a tíz év, mióta nem találkoztak, nem is létezett volna. Akkor még állt az idő. Egy felfoghatatlan, ezeréves birodalom, egy felfoghatatlan, vénségesen vén király, egy örökkévalónak tűnő ifjúság. Hogy aztán minden belezuhanjon a háború feneketlen sötétjébe, és egyre gyorsuló tempóban hulljon, hulljon azóta is lefelé.

  – Olvastam ám a verset – mondta a lány, és újabb korty kakaót engedett a mazsolák után. – Mit gondol, otthon tudják, hogy nekem írta?

  Katinka. Kis Kató. Szeme kék, mint a tó. Igen, játszott már otthon is a nevével.

    Csillog a fák mögött a tó.

    Haljunk meg együtt, kis Kató.

  Meghalni együtt. Micsoda kamaszos nagyzolás. Meghalni a szerelemben? Azt inkább. Mennyit álmodozott róla. Hányszor elképzelte, amint falja azokat a csipkeblúz alatt szerényen meghúzódó melleket! Igaz, ezt csak azután, hogy ott, Fogarason belekóstolt annak a másiknak a szerelmébe. Akinek már a neve is Erósz szolgálója volt: Emike (sohasem Emma). Mikor egy éjjel, a szerelmi hév csillapultán elmagyarázta neki, hogy a nevét akár az emik, emlő szóval is kapcsolatba lehet hozni, az megengedte, hogy mindjárt gyakorlati próbát is tegyen. Emike sincs már. Ő is lelépett a színről, még csak el sem búcsúzott tőle. Nem volt olyan szép, mint Katinka, olyan fiatal se, de valóság volt, ölelő és ölelhető valóság.

  – Tudja, már két éve egy vénségesen vén nénikénél lakom, anyám távoli rokona. Mikor befejeztem az Erzsébet nőiskolát, nem tudtam, mihez is kezdhetnék magammal. Persze elmehettem volna valami Isten háta mögötti faluba tanítónőnek. De megszerettem Pestet. És a ferencvárosi postahivatalban állást kínáltak. Így hát maradtam.

  A lány beszélt, beszélt, ő meg csak ült, hallgatott. Annyi minden ostobasággal volt tele a feje akkoriban. Ma tudja már, hogy Katinkának azon a vasárnap délutánon nyitva volt a szíve. Akkor talán még Szekszárd is visszaszerezhető lett volna.

  – Mindig tudtam, hogy igazi költő lesz magából. Annyira más volt, mint a többiek. És, ugye nem nevet ki? Azt játszottam, hogy én leszek a szerelme, a múzsája, a mindene! – A lány elpirult, abbahagyta az evést is, hátradőlt a széken. – Butaság. Elmúlt – mondta aztán.

  Ő próbálta meggyőzni, hogy épp ellenkezőleg, ez a találkozás nem lehet véletlen. A sors akarata, hogy így legyen. Istenem, mit össze nem hordott. És milyen büszke volt magára, amikor a lány, látszólag az unszolásnak engedve, beleegyezett, hogy újra találkozzanak. Sőt, megengedte, hogy a következő vasárnap fölmenjen hozzá.

– Tudja, vasárnap délután a néni mindig elmegy a Gerbaudba. Ott találkozik olyan hozzá hasonló, fogatlan nénikékkel. Mignont esznek, nyáron fagylaltot is. Eltrécselnek két-három órát. Néha többet.

  Hazáig kísérte a lányt, aki egész úton csak beszélt, beszélt. De ahogy a kapu elé értek, hirtelen elhallgatott. Elővette a nagykapu kulcsát, kinyitotta a kaput, aztán csak állt, mint aki nem tudja, mit is tegyen. És ő is hallgatott. Nem tudta levenni a szemét a széles karimájú kalap alatt feltűzött éjfekete hajról, azokról a kék szemekről, a fitos kis orrocskáról, amelyen az első tavaszi napsugár hatására már megjelent egy-két apró kis szeplőfolt. Hogyan is mondhatta volna el, hogy mennyire megdöbbentette ez a találkozás. Hogy mennyire szeretné megölelni, szeretné megízlelni azokat a duzzadó ajkakat. Próbálta elképzelni, milyen is volna kiszedegetni a tűket ebből a hajból, milyen is volna, ha lehullana a lányról a csipkeblúz, a hosszú, sottis gyapjúszoknya. Váratlanul az a régi kép nyomakodott elő:

    Hogy bomlanak, hogy hullanak

    a fésűk és gyürűs csatok,

    ha büszkén a tükör előtt

    bontod villanyos hajzatod…

    Kályhában fellobog a láng,

    falon az óra elakad,

    ha büszkén a tükör előtt

    kibontod élő derekad.

 De az más volt. Az elmúlt, buja, forró, téli éjszakák kísértetét most legyőzte ez a vidám, váratlan, tiszta kis délután.

Még szerencse, hogy az üzletek zárva voltak a ház földszintjén. Csak a kirakati bábú szemlélte őket közömbösen. Mit is gondoltak volna az emberek róluk, ahogy ott álltak a koraeste időtlenségében, egy fortyogó város kellős közepén.

  – Jövő vasárnap. Négy után. Ha tiszta a levegő, nyitva lesz az ablakom. Látja, ott fenn, a harmadikon, jobbfelé. Akkor csöngessen fel nyugodtan – mondta aztán a lány. Hirtelen megszorította a kezét, az apró ujjak belesimultak nyitott tenyerébe. Aztán, egy pillanat, már be is szaladt, és a kapu hangos kattanással csukódott be mögötte.

  Micsoda hét jött! A diákjai is érezhettek valamit, mert mintha csendesebbek lettek volna a szokásosnál. Vagy csak ő volt türelmesebb, kevésbé idegesítette a zajuk, a nemtudásuk? Régen volt. Majd tíz éve már.

  Hogy nézett rá, milyen alázattal hallgatta mindig az a lány. De jó is volna ma valaki, akárki, aki úgy tudna felnézni rá. Azóta pedig tényleg költő lett, híres, kinyomtatják a verseit. A Nyugatnál is számon tartják. Igaz, megjárta a poklokat, ostoba detektívek alázhatták meg, de mégis.

  Lőrinc egyenesen mesternek szólítja. Persze ismeri a fajtáját. Az Ady-félék közül való, még ha a tehetsége a nyomába se ér a királynak. Az ilyenek úgy vesznek el mindent, amire szükségük van, amit csak megkívánnak, olyan hanyag természetességgel, mintha minden kijárna nekik. Ezt a Tanner Ilonkát is, aki pedig nem Lőrinchez, hanem hozzá jött föl a verseivel, hogy magába bolondította. De ugyanilyen hanyagul dobják is el, ami már nem kell nekik. Tudja jól, mire számíthat ettől az ifjú titántól. Hálára semmiképpen.

  Istenem, ha ő is ilyen lett volna húsz és harminc között! Valami elemi vadság, valami barbár bátorság kellett volna hozzá. Amilyennel Desiré ott merte hagyni az egyetemet, a beporosodott professzorokat, és újságírónak állt. Míg ő csak sodródott céltalan, Bajára, Szegedre, Fogarasra. S mire A Holnapot összehozták, a többiek mind ismert nevek lettek. Csak az ő versei porosodtak az íróasztalon a dolgozatfüzetek mellett. Adyra meg igazán nincs oka haragudni. Ha nem áll az antológia mellé, talán a kiadásig se jutnak el vele.

  Ki tudja, nem lett volna-e jobb? Élni a declinátiók és a preparátiók világában, lenni vidéki tanárnak, aki hétvégeken latin költőket, s némi passzióból talán olaszokat is fordítgat magának, hogy megmelegedjenek albérleti szobája hidegében elgémberedett ujjai.

  A Szentkirály utcához ért, de mielőtt befordult a sarkon, még egyszer a szemébe villant a budai hegyek felé ereszkedő kései nap hideg fénye. Erről újra eszébe jutott az a vasárnap délután. Az a második, amikor elindult, hogy mégis megszerezze, mégis megtalálja azt, amiről azt hitte, hogy már sohasem lehet az övé. Akkor is ilyen lassan lépegetett, mintha csak szándékosan késleltetné a pillanatot, amikor szembe kell néznie az ifjúságával. De akármilyen lassan ment, végül csak odaért a házhoz, ahol Katinka lakott. Egy darabig ténfergett a másik oldalon, aztán megállt, fölnézett a harmadik emeletre. Az ablak tárva nyitva.

  Zavarba jött. Mit keres ő itt ennek a lánynak az ablaka alatt? Egyáltalán: mit akar tőle? Elvenni az ifjúságát? Az ártatlanságát? És mit adhat érte cserébe? És ami még rosszabb, mi marad neki magának holnapra, holnaputánra, ha most elveszi, amit odakínálnak. Gyerünk, biztatta magát, nem túl nagy meggyőződéssel.

  Már éppen indult volna, amikor az első emeleten kinyílt az erkélyajtó. A háziúr lakása lehetett, erkélye a ház középpontjában állt. Egy sereg ünneplőbe öltözött férfi és nő lépett ki rajta. Betöltötték az erkélyt. Nevetgéltek, zajongtak. Ő meg úgy érezte, egyenesen őt akarják meglesni. Az ő titkát akarják elrabolni. 

  Nem tudta, mit tegyen. Átmenni és becsöngetni most mindenesetre lehetetlennek látszott. Mit gondolnának róla ezek az emberek? És Katinkáról.

  Csak ekkor fogta fel, hogy a lány mi mindent kockáztat miatta. Miatta, vagy érte, mindegy. Megdöbbent. Hogy is fogadhatta el ezt a meghívást? Hogy is képzelhette, hogy átgázolhat erkölcsön, szokáson? Évtizednyi tanársággal a háta mögött belekeveredni egy ilyen kétes szituációba? Egy ilyen zavaros viszonyba? Így akarja Szekszárdot visszakapni? Szekszárdot, ahol hetven év után is, mint afféle bűnös költői túlkapást, számon tartják, hogy Petőfi megcsókolta Sass Erzsikét? Akinek hetven évig kellett ezt az emléket magán viselni és elviselni?

Négy-öt éves lehetett. Ők éppen vendégségbe siettek valahová, emlékszik, kézen fogva ment az anyjával, amikor véletlen a Zöldkút téren, igaz akkor már Garay térnek hívták, de még mindig a régi nevén emlegették, összetalálkoztak azzal az ősz hajú, kissé hajlott hátú nénikével. Most is látja maga előtt, amint apró léptekkel haladt a főtéri cukrászda irányába. Ahogy kissé eltávolodott tőlük, az édesanyja lehajolt hozzá, és odasúgta:

  – Jól nézd meg azt a nénit! Ő az, akit megcsókolt az a nagy költő, a Petőfi Sándor.

  Akkor nem is értette először, hogy vajon mi tetszhetett Petőfi Sándornak ebben a vénségesen vén néniben.

  Ó, gyermeki együgyűség! Szekszárd nem felejt, és nem bocsát meg soha semmit.

  De talán nem is akarja, hogy Szekszárd őt visszafogadja. Elszakadt onnan, mert el akart szakadni, mert nem akart megmaradni porosnak, provinciálisnak, múltba temetkezőnek. Mert más akart lenni, mert meg akarta találni saját magát, a saját életét. 

  Még egyszer fölpillantott a neki üzenő kitárt ablakra, aztán összehúzta magán a felöltőt, és határozott, gyors léptekkel elindult haza, hogy soha többé azután ne keresse föl azt a környéket.

  Katinka. A drága, kedves kis Kató. Vajon mi lehet vele? Hazatért a szülővárosába? Vagy itt maradt Pesten? Bizonyára talált magának valakit azóta. Vagy megmaradt ferencvárosi postáskisasszonynak? Mindegy is. Az ő számára örökre az marad, az a friss öröm, az a kézszorítás ott a kapu előtt.

  Most más világ van. Kegyetlenre fordult az idő. Mi lesz ebből? Mi tartja majd össze őket Ady nélkül, Margit asszony nélkül. Hatvany is Bécsben. Nemcsak Desiré szülővárosa elérhetetlen, nemcsak Bertuka otthona, ő is elveszített mindent: Szekszárdot, reményt, jövőt.

De a művészet él. A művészetnek élnie kell. És ő sem adja meg magát. Meg fogja mutatni, hogy van élet Szekszárdon kívül! Emelt fővel fog visszamenni oda. És nem egyedül. Nem magányosan. Be fogja bizonyítani, hogy van, aki ma is felnéz rá, aki odaáldozná érte az életét.

Hazaért, kinyitotta a lakás ajtaját. Feltette a fogasra a kalapját, felakasztotta a felöltőjét. A kulcscsörgésre válaszul odabentről Lőrinc szólt ki:

– Maga az, mester?

– Én vagyok – felelte, majd jókedvűen, mert éppen ebben a pillanatban érte a megvilágosító gondolat, hozzátette: – Elveszem feleségül Tanner Ilonkát.

Magyar irodalmi történetek 17.

A MÚZSÁK HAJLÉKA

(Brüll Adél és Boncza Berta)

– Bocsánat, asszonyom! Ideülhetek egy percre?

– Csak tessék. Én már úgyis indulóban vagyok.

– Maradjon, kérem. Hadd mutassam be magam: Boncza Berta vagyok.

– Adyné?

– Boncza Berta.

– Örvendek, kicsikém. Diósyné, Brüll Adél.

– Hallottam, hogy Pesten van. Azt gondoltam, beszélnünk kellene.

– Kellene?

– Szeretném.

– Volna miről?

– Róla.

– Tudja, én már nagyon régen nem voltam része az ő életének.

– Most már senki.

– Hát akkor?

– Ön már örökre Léda marad.

– Köszönöm, nem kérek belőle. Amíg még élek, szeretnék önmagam maradni.

– Én is, de nem hagyják.

– Kik nem hagyják?

– A rajongók. Az irigyek. A csalódott nők. Az Ady-család.

– Az „édes”?

– Meg a Lajos.

– A Lajoska? A mintagyerek? Akivel sosem volt baj? Aki mindig jó fiú volt?

– Igen. Képes volt odajönni a Bandi halálos ágyához, hogy az szerezzen neki jó állást. Mert ugye annak csak egy szavába kerül. Megkapta a vágyott tanfelügyelőséget, még a forradalomban. De azóta is benne ül. Hogy fordult a világ, őt nem zavarja. Ő is fordult. A jó fiú. Hálából most rám támadt.

– Mit akar?

– A Bandi jogdíjait. Persze nem magának, az „édes”-nek. Hogy ők a rokonai. Bezzeg hogy segítsen, amikor ott maradtam egy szál magam, akkor nem jutott eszébe a rokonság.

– Van végrendelet?

– Ugyan! Még a háború alatt, amikor a nyomor elért minket is, Hatvany, az áldott, megvette az eladatlan, pincében pusztuló könyveket és az összes jogot egyben. Így tudott segíteni, amikor Bandit sehol sem közölték (még a Nyugat sem), és leverte lábáról a betegség és az elkeseredés.

– Meg az alkohol.

– Hát igen. De amikor mi találkoztunk, már késő volt. Azon már nem lehetett segíteni.

– Tudom.

– Bandi halála után Hatvany mindent nekem ajándékozott. Mert szerettem, ápoltam a barátját. Mert Hatvany nagyszerű barát.

– Mindig is az volt. Egy ember, akinek fontos volt a magyar kultúra. Aki a saját pénzét nem sajnálta önként adni a Nyugatnak, Adynak. Ilyen ember száz évben egyszer születik. És akkor is adta a pénzét, amikor megcsalták, összefogtak a háta mögött. Persze ezt maga, kicsikém nem tudhatja. Tizenkettőben történt. Jóformán kizárták Hatvanyt a saját lapjából.

– Bandi mesélt a dologról.

– Őt is megzsarolták, szegényt. És most?

– Most már Hatvany is ellenem fordult. Hogy osztozzam meg az Adykkal. Mert a Lajos el akarja perelni a hagyatékot.

– Szegény Hatvany. Ne haragudjon rá. Menekülnie kellett. Most Bécsben húzta meg magát.

– Még jó, hogy Bandi ezt nem élte meg. Még egyszer belehalna. Hogy nem azok a bűnösök, akik jó magyar kártyás módjára egy lapra feltették az országot, hátha nyernek még néhány évet a hatalomban. Hanem azok, akik féltőn óvni próbálták a magyarságot, akik időben szóltak, akik még az utolsó utáni percben is próbálták menteni a menthetőt.

– Igen, Ady. Ő tudta, látta előre. Olvastam az Üdvözlet a győzőnek-et.

– Most mit tegyek, mondja?

– Én mondjam meg? Ne legyen a nemzet özvegye! Egyezzen ki a Lajoskával. Tömje be a falánk száját. Felezzen vele. És ha rám hallgat, kivonul az irodalomból, ahogy én. Maga, kicsikém, még fiatal. Még megtalálhatja a helyét. A boldogságot. Menjen újra férjhez. De ne költőhöz, ne íróhoz. Azt hallom, Babitsot kerülgeti.

– Én őt? Vagy ő engem.

– Döntsön. De ne őt válassza!

– Már döntöttem is. Köszönöm a tanácsot. Márffy Ödön megkérte a kezem.

– Tegyen úgy, ahogy jónak látja. De ne nagyon legyen szem előtt! Gondoljon szegény Szendrey Júliára. Neki még Hatvany sem tud megbocsátani. Pedig hát…

– Ez valami átok?

– Bertuka, olvasta Kaffka Margit könyvét, az Állomásokat?

– Még nem jutottam hozzá. Lássa, Kaffka Margit is meghalt. Elvitte a járvány. Tudja, hogy Bandi két napig nem akart sem enni, sem inni, csak zokogott, amikor megtudta?

– Margit asszonyt mindig nagyra tartotta. S volt érzéke hozzá, hogy felismerje az igazán nagyokat.

– Én meg kicsit féltékeny is voltam miatta.

– Butaság. Tudja, van abban a regényben egy alak, akit kicsit talán rólam is mintázott. A költőt, Kürthyt meg Adyról.

– El fogom olvasni.

– Egy részt kigépeltettem magamnak, és azóta mindig a táskámban hordom. Hogy erőt merítsek. Tessék, olvassa el:

„Éva, te ezt nem érted, tán senki asszony más nem értené; én oly igazi vagyok az érte való fájdalomban, az eltűrésben; és ez nem hogy megalázna: felmagasztal inkább!…így, mindig őhozzá igazodni, az ő nagy nyugtalanságai, szeszélyei, egyenetlensége felé fordulva lenni arccal… minden órában, minden kis lelki szükségben, hangulatban, életvitelben! És mégis… én vállaltam; erre szántam magam, az életemet. És vállalom és bírni fogom, ha néha, ilyen ideges órákban azt hiszem is, hogy nem bírhatom soká! … Ma leltem meg itt az íróasztala sarkában, egy összegyűrt papírra firkálva a tegnapi versét; ez van benne! Hogy végünk volna nekünk már rég, ha nem galvanizálnók kínnal és bolond hajszákkal az egymás életét! De ez a vers oly gyönyörű, oly csodálatosan remekmű, oly forrón lírai, oly kitakaródzott, oly vérrel aláfutott; nem, nincs szó rá,… Éva, ha soha nem írt volna mást és nem írna többet; ez az egy vers elég ok volna és megérdemelné, hogy neki áldoztam az életem, az én szegényes poézisem, mindent!”

– Gyönyörű.

– És igaz. Ez volt a mi sorsunk. Vállaltuk.

– A sors döntése volt, hogy neki áldozzuk magunkat.

– Áldozat? Vagy inkább áldás? Tudja, kicsikém, egyszer majd, úgy száz év múlva, boldogabb időkben felépül a magyar múzsák hajléka. És ott lesz majd szobra Losonczi Annának, Markovits Miklósnénak, Török Sophie-nak, Vajda Juliannának, Csajághy Laurának, Szendrey Júliának, Laborfalvi Rózának, Fráter Erzsébetnek, Jósika Júliának, Kratochwill Georginának. És – hála a sorsnak, hogy találkozhattunk Adyval – talán nekünk is jut majd egy szerény kis táblácska az egyik sarokban.

– Úgy legyen.

Magyar irodalmi történetek 16

ÁLMOK…EURÓPA…PÁRIZS…EGYRE MESSZEBB

(Bessenyei György és Csokonai Vitéz Mihály)

 1805 kora tavaszán szeles, hűvös idő járta. Ezen a nevezetes napon a felhők mögül kibukkanó nap a Berettyó mentén tekergő, Pusztakovácsiba vezető, keményre taposott országúton egy sötét hajú, köpenyébe burkolózó fiatalembert láthatott, amint erőteljes léptekkel haladt célja felé. Kocsizörgés hallatszott. A vándor megállt, bevárta a kocsit. A könnyű homokfutón egy daliás termetű, őszes hajú, idősödő férfi ült.  Ahogy a gyalogló mellé ért, megállította a lovakat.

– Adjon Isten szép napot, bátyám uram! – köszönt a gyalogos a szekeresnek.

– Tenéked is, öcsém uram! – jött a válasz. – Merre jársz itt e lapályon, ahol a madár se jár?

– Nagyváradnak tartok Debrecenből.

– Debrecenből? De hisz akkor jókora kitérőt teszel éppen most. Eltévedtél, úrficska?

– Nem vagyok én úr, magad is láthatod, csak egy szegény, nyomorult poéta, aki fejébe vette, hogy nem hal meg, míg nem látogatta meg nagyságos Bessenyei György urat.

– Osztán azt minek, öcsém uram?

– Sok jókat szóltak róla egynémely nekem kedves emberek. Mondják azt is, jó poéta volt.

– Volt?

– Így mondták, merthogy igen régóta nem hallani felőle.

– S te gondolod, megvan még?

– Remélem. Ámbár én már igen sok reményemben megcsalatkoztam.

– Nos ez egyszer tán elkerül a csalódás. Látni akarnád Bessenyei Györgyöt? Osztán mi lesz, ha ő nem fogad téged. Hisz nagyúr volt, valamikor Mária Terézia ajtaját őrzötte. Az is igaz, hogy akkor Párizs is sokkal közelebb volt. Álmok! Európa! Hol van az már!

– Hát tényleg nagyot fordult azóta a világ. De fogadtak engem már nagyurak másutt is. Ha egy Festeticsnek jó voltam, tán kapok itt is bebocsáttatást.

– Majd meglátjuk. A bebocsáttatás még ráér. Addig is kapaszkodj fel ide mellém, és nézz meg jól, ha már ez a kívánságod. Mert hogy én volnék ama Bessenyei. 

 A fiatalembernek nem kellett kétszer mondani, már fenn is ült a bakon az öregúr mellett, aki kezét nyújtva segítette az elhelyezkedést.

 Aztán így folytatta:

– És tebenned kit tisztelhetek?

– Csokonai Vitéz Mihályt. Volt segédtanítót, alkalmi poétát, szegény vándort.

– Csokonai? Mintha Annától már hallottam volna ezt a nevet. Valami lázadó a debreceni kollégiumból?

– Lázadó? Ugyan! Hagyjuk! – legyintett a fiatalember.

– De poéta, ugye? – kérdezte az idősebbik.

– Afféle.

– Bessenyei, Csokonai, együtt a szekéren… – kezdett versbe a szekeres.

– Mit nem adna Kazinczi, hogy ülhessen középen – vágta rá az ifjú.

– Kazinczi? Hát az kiféle-miféle ember?

– A mesterem, az irodalmi vezérünk. A magyar nyelv ügyének élharcosa.

– A magyar nyelv ügyéért én is emeltem szót valaha. Csakhogy, öcsémuram, semmit sem ér a dolog, ha nem az emberek, az országlakosok életének jobbítását szolgálja. Akkor csak pipafüst!

– Kazinczi azért is hosszú börtönt szenvedett.

– Összeesküvés?

– Úgy ítélték. Elárulták őket.

– Miért nem készültek fel rá? Tudhatni, ha három magyar sub rosa összejön, egy közülük biztosan fizetett ügynök vagy provokátor.

– De mégis!

– Tudod, öcsém, a világ nemigen javítható. Erőszakkal meg semmiképpen.

– De a francia gondolat! Rousseau! Az egyenlőség eszméje! A szabadság!

– Szép szavak! De királygyilkosoktól mit lehet várni, mondd! A többi meg: látod mivé fajulta magát. Elszabadult a csőcselék. Aztán a király helyett kaptak egy császárt. s nyakunkra hozták a háborút. Jól mondta Voltaire. Kell iga a népnek. Ha nem volna Isten, ki kellene találni. 

 Nagyjából itt tartott a két poéta, amikor a szekér befordult egy fatornácos kis ház elé. A kocsizörgésre egy fiatal nő jelent meg az ajtóban, és sétált eléjük a kertajtóig.

– Ez Anna – mutatott a nőre Bessenyei. – Ez meg itt Csokonai, a költő – mutatta be vendégét is. 

– Talán kerüljünk beljebb – mondta a nő.– A lovakat, a szekeret János majd eligazítja.

 Bementek. A nő párat fordult, s már ott gőzölgött az asztalon a friss báránysült.

– Köszönöm a nagyszerű vacsorát! Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg – mondta Csokonai, amikor, jó óra múltán, vendéglátója asztalt bontott, hogy elővegye pipázó készségét.

– Annának köszönd! Tudod, ez itt mind az ő birodalma. Én is csak arra vagyok, hogy neki eggyel több gondja legyen.

– Ugyan már, ne hallgasson rá – mondta a nő. Egészen elpirult zavarában, úgyhogy gyorsan felállt, és kiment a konyhába.

– Nekem már senkim és semmim, most, hogy a városszéli házunk is leégett – mondta az ifjú poéta, ahogy kettesben maradtak.

– Szerezz újat, és vidd haza oda ezt a lányt! Engem is ő állított talpra. S neki sincs senkije, semmije, mióta az öcsém, az apja itt hagyott bennünket. S ki tudhatja, mit tartogat nekünk a jó Isten. Én már kifelé megyek ebből az árnyékvilágból. S mi lesz vele, ha magára hagyom? Errefelé nem jó egy nőnek egyedül.

– Jaj, bátyám uram, csak azt ne gondolja, hogy ez ilyen egyszerű. Mikor megyek én haza? És hová? S vajon ő tényleg eljönne velem?

– Nézd, öcsém, most Váradra elvisz János szekéren. Intézd el gyorsan a dolgodat, aztán gyere vissza. A lányt addigra én meggyőzöm. De neki bebizonyítani, hogy igazam volt, már majd tenéked kell!

 Így történt, hogy másnap reggel már nem gyalogosan, hanem szekéren ment tovább Nagyvárad felé Csokonai, ahol ott az a feladat várta, hogy méltó búcsúverset mondjon Rhédei Lajosné temetésén. Ez volt A lélek halhatatlansága című műve, melyet ott igen jól fogadtak.

 De sem ez, sem Bessenyei jóindulata nem segíthetett már rajta: a temetésen megfázott. Nagy betegen, tüdőgyulladással tért meg Debrecenbe. Se kedve, se módja nem volt Pusztakovácsi felé térülni.

 Különben is: tényleg ki tudhatja, mit tartogat nekünk a jó Isten. Csokonai még abban az esztendőben, 1805-ben, harminckét éves korában bevégezte földi pályafutását. Bessenyei Györgynek viszont, aki akkor már a hatvanadik évében járt, adatott még hat esztendő, amit békében, megelégedésben, Tariménes utazásain munkálkodva töltött el unokahúga, Anna társaságában.

Magyar irodalmi történetek 15

KEDVESKEDŐ MÚZSÁK, ÉKES SZAVÚ NIMFÁK!

(PetrőczyKata Szidónia)

– Mi a baj, Mária?

– Bocsánatát kérem, hogy ebben az alkalmatlan órában megzavarom Kata asszony nyugalmát, de…

– De? Mi történt? Ég a ház?

– Jaj, nekem, dehogy is ég, ne adja Isten, hogy ilyen baj essen rajtunk! De jött egy ember.

– Ettől lött a nagy ijedelem? Annyira ijesztő volna?

– Jaj, hogy ennyi butaságot összebeszélek, de úgy meg vagyok zavarodva.

– Mitől, Mária, mitől?

– Az az ember. Most érkezett lóhalálában. Egyenest a nagyságos fejedelem küldte.

– No hát hol van? Miért nem engedted be, ha már olyan fontosnak látszik?

– Itt vagyok én, nem kell nekem engedelem a bejövéshez. Már bocsánat, hogy belopakodtam a Mária nyomában.

– Nemcsak fontosnak, de ügyesnek is látszol. És bátornak. Nem félsz, hogy cselédeimmel az ablakon át dobatlak ki innen?

– Azt, akit nagyságos Rákóczi Ferenc, vitézlő fejedelmünk tisztelt meg ajánló levelével?

– Hadd lám, azt a levelet!

– Parancsoljon, méltóságos grófnő. Érintetlen még rajta a pecsét. És még egyszer kérem bocsánatját.

– Rendben. Igen, látom. Helyesen értem? Mondd, te valami piktor vagy?

– Arcképfestő volnék, engedelmével. Nem olyan híres, mint Mányoki Ádám uram, a nagyságos fejedelem udvari festője, mellette én csak segéd lehetnék. De azért már nem egy nevezetes család tagjait örökítém meg az utódok számára. Bercsényi uram feleségéről, Csáky Krisztina grófnőről készült képem, igaz, azt már vagy tizenöt éve festettem, az ungvári kastély főlépcsőházát díszíti. Generális uram ajánlott a nagyságos fejedelem figyelmébe. Úgyhogy nemrég magáról nagyságos Rákóczi urunkról is készíthettem egy, igaz, kissé hevenyészett arcképet.

– Látom, a szavakkal jól bánsz. Vajon az ecsettel is ennyire?

– Tegyen próbára, méltóságos grófnő!

– Csak hát nekem bizony most se kedvem, se pínzem nincsen képeket rendelni. Úgyhogy, ha rám számítottál, alaposan melléfogtál.

– Megrendelőm éppenséggel már volna.

– Csakugyan? És kicsoda az a titkos jóltevő

– Nem titkos, de jótevő. Maga a nagyságos vitézlő Rákóczi Ferenc fejedelem rendelt tőlem egy arcképet.

– Hát akkor miért itt rontod a levegőt, miért nem a fejedelem udvarában lesed az alamizsnát?

– Mert hogy nekem méltóságos Petrőczy Kata Szidónia grófnő arcképét kell sürgősen megfestenem a fejedelem számára.

– És ugyan minek a nagyságos fejedelemnek az én öregecske arcomnak látványa?

– Azt mondta a nagyságos fejedelem, minden szavát megjegyeztem, higgye el, méltóságos grófné. Mert a magamfajta piktornak ritkán jut ki olyan tisztesség, hogy négy szem között beszélgessen egy ilyen nagy emberrel.

– És mit mondott Rákóczi urunk?

– Azt mondta a nagyságos fejedelem, hogy azt akarja, reggelenkint, amikor felébred, a tekintete elsőül egy igaz magyar asszony arcára essék. És, ezt jól jegyezd meg, kötötte, lelkemre, hogy tisztább és hűségesebb magyar asszonyt Petrőczi Kata Szidóniánál édesanyám óta nem láttam.

– Látom, le akarsz venni a lábamról. Fölösleges penig nagyon fáradnod. Ha a fejedelem azt parancsolta, engedelmeskedem. És hogyan kívánsz, piktor, nekikezdeni a dolognak?

– István, ha meg nem sértem. Úgy szokás, hogy kiválasztjuk a ruhát, az ékszereket. Ezekről elkészítem a kép egyik felét. Aztán jön a neheze. Az arcnak és a kéznek megformálása. Ez utóbbiakhoz már a méltóságos grófné jelenlétére, türelmére is szükségem leend.

– A zöld-arany, befűzős pruszlikban festesse meg magát, méltóságos grófné! A gyöngyös hímzéssel!

– Jaj, Mária, minek beszélsz bele a dologba? Azt hiszem, jobban illenék koromhoz valamely fekete brokát.

– Már bocsánat, de nincsen ok most a gyászviseletre – avatkozott a vitába a festő is – Meg aztán a fejedelem kívánsága… Talán Máriára kellene hallgatni.

– Hát jó, legyen! Mária. Add ki Isvánnak a zöld-arany befűzős pruszlikot a fehér muszlin blúzzal. Ha egyszer sürgős, hadd kezdjen a munkához már ma, az estebéd után. És kérlek, gondoskodj, szállásáról, egyéb szükségleteiről is hamar. Túl sok jóra ne számíts, piktor, tudod, igazából itt mi is vendégek, és elég szűkösen vagyunk.

– Nem vagyok nagyigényű, méltóságos grófnő. Meg aztán háború van, s tudom, ilyenkor mindenütt nehéz.

– Háború, de már miolta! Egyik sereg még el sem vonult, jött a másik. S hiába voltam otthon még, Magyarózdon akkor, s ott a nagy birtok, a sok jószág, csak a gond volt vele, az uram örökké távol. Hol Bécsben, hol Posonban, hol másutt. Hogyan védhetném meg azt a kis jószágot, hogyan őrizhetném meg úgy, hogy a hatalmasokat se haragítsam se magamra, se az uramra. Mondd, István, miért van, hogy a féfiaknak mindétig csak a háborún jár az esze?

– Talán azért, méltóságos grófné, mert pusztítani mindig könnyebb, mint alkotni. Lássa, én csak afféle megtűrt vagyok a művészek világában, de bizony én is megszenvedek, mire egy képem elkészül. S ha felgyújtja valaki az ungvári kastélyt, milyen gyorsan és könnyen megsemmisítheti a munkámat. Igaz? Meg aztán szerezni is a legkönnyebb úgy, ha a másét elrabolom. S mi más a háború, mint irigységtől indíttatott fosztogatás, ölés, szabad rablás. Az ok? Ok mindig találtatik.

– Vajon Jézus ezt tanította, vajon a szentek ezért adták az életüket? Hová lett a szeretet? Úgy hiszem, nagyon el vagyon romolva valami ebben a világban.

***

– Mária! Mi újság vagyon a piktorunk körül? Azt látom, hogy téged egészen elbűvölt. Reggeltől napestig körülötte forgolódol, én jóformán nem is láttalak, miolta megjött.

– Nagyon kedves ember, méltóságos grófnő. És annyi mindent tud a világról, az emberekről. Fest és mesél. Mesél és fest.

– Értem: Azt is látom rajtad, a meséléssel jól haladt. És a festéssel?

– Haladtam azért azzal is, méltóságos grófnő. Meg is mutatnám, ha nem terhelném vele.

– Már megint lopakodol? Mária szoknyája mögé bújva? Na hol az a híres kép?

– Itt vagyon, de még csak a kezdete. A ruha már megvolna, de az ember még hiányzik belőle. Ha esetleg nekifoghatnánk.

– Jól van, akkor fölveszem azt a ruhát. Csak helyezkedj el itt az olvasó szobámban. Gyerünk, Mária, segíts átöltözni! Ha kész vagyok, visszajövök. Addig te csak rakosgasd ki a festékeidet. Én majd itt dolgozgatok az ablaknál, te meg ott festegethetsz. Jó lesz így?

– Nagyszerű lesz. Köszönöm! Várok…

– Hát én már készen is állok. És te?

– Én is, a méltóságos grófnő szolgálatjára. Mária! Talán egy főkötő kellene még.

– Kell az? Öreg vagyok én már a sok ékszerekhez.

– Gondoljon, méltóságos grófnő a fejedelem kívánságára!

– Jól van, legyen. Mária, azt az ídesanyámról maradt vertezüst, virágos, gyöngyös kontyfőkötőt hozzad a fülbevalókkal.

– Máris, asszonyom!

– Tudod, piktor, nemigen van nekem kiért, miért kiöltöznöm mastanában. Hogy ide húzódhattam a fejedelem jóvoltából, magányosan éldegélünk a leánkákkal, de legalább ráérek a verseimet rendezgetni. Tudd meg, immár harmadszor kellett hazánkból kegyetlen ellenség miatt mindenünk elhagyásával kibujdosnunk. Amikor a labancok elhurcoltak minket Ózdról, épp csak annyi időm volt, hogy öszekapkodjam a leánkákat és a legszükségesebb dolgainkat. A szerte hányódó papírokra már sem idő, sem erő nem maradt. Szebenben meg éppen nem volt módom semmire. Nemcsak Rabutin, de a betegség is megkínzott. Azóta az írás is nehezemre esik. Mégis, lásd, próbálom ebbe a szép kis könyvecskébe bejegyezni, ami még megmaradt. Ez a leányomé, Pólié, ő magának lemásolta a verseimet még a régebbi időkben, és mindig magánál tartotta, mondván, vigaszt nyer belőlük. S mastan, hogy Magyarózdot is felígették, a saját magam verses könyve bizonnyal elpusztult. 

– Nem is tudtam, hogy a méltóságos grófnő verseket ír.

– Nem tartozik ez senkire rajtam és az uramon kívül. Elég, ha ő tudja.

– Már megbocsásson, méltóságos grófnő,de egy férfi az egész világnak elbüszkélkedne ezzel a tudományával. Lám ott van az a Kőszeghy Pál is, aki Bercsényi uram házasságáról írt versezetet Gyöngyösi István modorában. És milyen nagy becsben és gazdagságban van azóta! Munkáját a generális pénzén kis is nyomtatták. Olvasta talán a méltóságos grófnő?

– Azt nem. Némely ezt-azt Gyöngyösi Istvántól igen, de azokban nekem túl sok a cicoma. és túl kevés az őszinte érezés. Tudod, piktor, én leginkább ama gyarmati Balassi Bálintnak verseit szeretem olvasgatni. Amelyeket Rimay János adott ki a sajátjaival elegyesen. Azok szólnak az én szívemhez igazán. Ezen az oldalon, itt a kezemben éppen egy olyan versem van lejegyezve, amely az Balassi verseinek formáját mutatja.

– Ha kérhetném, méltóságos grófnő!

– Hát jó. Felolvasok neked egy rövidke mutatványt, egy strófácskát belőle. Tessék:

Szánjatok kősziklák, erdők, kies puszták,

Bánkódjatok énrajtam,

Szánjatok meg, kérlek, mert, jaj, búba élek,

És ím, mire jutottam,

Mezők szép virági, vizek friss folyási,

Könyvezzetek énrajtam.

– Ez nagyon szép!

– Eh! Mibe viszel bele engemet! Különben meg, mit tartozik ez az egész terád?

– Nekem sok mindent tudnom kell, mert a jó arckép nemcsak a külső vonásokat adja vissza, de a lélek rezdüléseit is. Ezért is kérem, ha meg nem sértem, beszéljen kicsinyég magáról, az életéről nekem a méltóságos grófnő.

– Mit mondhatnék, ugyan! De várjál csak, piktor. Itt a könyvecske elején áll egy kis versem. Az talán mindent elmond teníked. Hallgassad csak:

Siralmas volt, tudom, az én születésem,

Siralmas s árvájul volt felnevelésem,

Siralmas, keserves szárnyomra kelésem,

Siralmas lesz holtig búba gyötrődésem.

– Jaj, méltóságos grófnő! Hát nincsen senki, semmi, ami vigasztalná, ami reménységet adna ebben a világban? Kérem, csak egy mosolyt! Hogy szebb legyen a kép.

– Mosollyal nem szolgálhatok. Mastanában nemigen volt okom rá, hogy elmosolyodjak. Megértheted, mindenkitől elhagyottan, fogságra vettetetten, árván bujdosván nem nagyon mosolyog az ember leánya. Ha a nagyságos fejedelem meg nem szán, ki nem vált, itt menedéket nem nyújt nekem, a leánkáimnak meg maradék kísíretemnek, még mindig raboskodnék. De higgyed, remínsígem azért vagyon énnékem. Abban meg nem fogyatkoztam. Meg nem is fogyatkozhatom. Figyelj hát jól, piktor!

– István, ha meg nem sértem…

– Hát figyelj jól, István! 

Üdvözlégy jó Jézus, egyetlen szerelmem,

Üdvözlégy megváltóm, édes segedelmem,

Üdvözlégy, üdvözlégy, óh én üdvösségem,

Üdvözlégy Szép Jézus, édes reménységem.

– De ezzel aztán most már tényleg legyen elég!

– Köszönöm, méltóságos grófné. Készen is volnék. Megnézi a képet? Kicsit csillog még rajta a friss festék.

– Ez volnék én? Így megtokásodtam, megöregedtem, megkeményedtem volna? Persze nem csuda azok után, amiken keresztűlmentem. Szóval így látnak majd az eljövendők. Látod, Uram Jézus, a hiúság még mindig nem veszett egészen ki belőlem.

– A szemeket nézze, méltóságos grófnő! Azokat a sokat tudó, mély, fekete szemeket!

– Jól van, piktor. ennyi maradt. Pedig Erdély legszebb lányai között tartottak számon, amikor huszonhárom évesen fírjhez mentem. Rég volt. Minek is emlegetem? Mindegy ma már. A képen az is látszik, hogy már nem sok időm vagyon hátra. Ötven esztendő elég volt ez világi életből.

– Méltóságos grófnő!

– Mit akarnál még, piktor?

– István. Hogy Máriát. Hogy elengedné a szolgálatjából? Elvinném magammal a fejedelem udvarába.

– És te Mária? Akarnál menni?

– Ha asszonyomnak nincsen reám feltétlen szüksége.

– Nekem már senkire, semmire nincsen szükségem. Csak még egy végső nyughelyre valahol itt a közelben. Hát menjetek, bolondok! És vigyázzatok egymásra! Az Úr Jézus legyen tivéletek!

– Köszönjük!

– Ámen.

Magyar irodalmi történetek 14

A TÉKOZLÓ FIÚ

(Arany János és Ercsey Julianna)

– Gyuri bá! Megjött a fia!

– Köszönöm Istenem! Neked is, Pista gyerek. Akkor te szépen haza is mehetel. Üdvözlöm az édesanyádat! Ne feledd el megmondani!

– Nem felejtek biz én el semmit! Isten áldja, Gyuri bá! – köszönt el a gyerek.

– Édesapám! – szólalt meg végre a tékozló fiúként hazatért Arany János.

– János, te volnál az? Nem látlak, fiam!

– Mondta a kis Pista, hogy baj van a szemével, édesapám.

– Baj, baj, igen nagy baj. Semmire se vagyok így már jó.

– Édesanyám merre van?

– A szobában, az ágyban. Nagyon beteg szegénykém. Már jártányi ereje sincsen. Ha ez a Pista gyerek nincsen, tán már nem is élnénk.

– Most már itt vagyok. Majd csak lesz valahogy.

– De miért is jöttél haza? Neked nem Debrecenben kéne lenned?

– Bolond fejjel színésznek álltam, de aztán hazazavart a jó Isten. Megálmodtam, valami nagy baj van idehaza.

– Álom, álom! Az volt álom, hogy iskolákba mentél. De most már látod, aki parasztnak születik, paraszt marad az mindenképpen ebben a világban.

– De hát a nemesség? A Bocskai-féle?

– Ne bánts te azzal engemet. Tán azt hiszed, én nem akartam volna többre vinni? Anyáddal mi is álmodoztunk valamikor. De látod, csak ennyire tellett tőlem. Megtanított az élet, hogy ne nézzek följebb, mint a kunyhónk teteje. Emlékezz meg Toldi Miklós históriájáról. Ő aztán fölemelkedett, s mire ment véle? Hogy is végződik a mese?

– Nem felejtettem el. Így van valahogy:

Akkor Toldi Miklós királlyal így jára,

Azonban az gyűlés Budáról eloszla,

Toldi Miklós hazaméne Nagyfaluba,

Két esztendő múlván Toldi Miklós meghala.

– Hát jó fejed volt mindig, s látom, az még megvan. De most már bizonnyal okosabb is lettél. Hagyd a Rozványékat is, nem nekünk való urak azok se. Gyökerezz le! Keress egy okos asszonyfélét, akinek tán annyija sincs, mint tenéked, oszt elfogad így, ahogy vagy. S ha kell, melletted marad egy ruhában is.

– Meggondolom, édesapám.

*****

– Aztán hogy vagy mostanában, Juliska kedves?

– Hogy is lehetnék? Nézelődöm, kérdezősködöm, nem kelletik-e cseléd valahol. Anyám is az volt, jó lesz az nekem is. De hát nem csak rám járnak nehéz idők.

– Azért ne siesd el! Nálunk is nehéz idők jártak, és lám, még megvagyunk.. Hallottad, biztosan.

– Szegény édesanyád. Milyen hirtelen elment. Isten nyugosztalja – igazi együttérzés szólt Ercsey Julianna szavaiból.

– Annak már több mint három éve. Apám viszont jobban van. Ha nem is egy sasszem, de ami fontos, azt már látja. Elvan egyedül is, ha kell.

– És te, János? Mi van a kis Rozvány Erzsikével? Azt beszélték a népek, nagyon összemelegedtetek, míg a fiúkat okítottad.

– Beszélték, beszélték. Mindig mindenfélét összebeszélnek. De meg édesapám azt tanácsolta, ne emeljem magasabbra a szemem, mint a kunyhónk teteje.

– Hát az bizony nem túl magos.

– Conrector voltam, most meg már írnok lettem a városnál. Akár házasodhatnék is.

– Aztán kit vennél el, ha szabad kérdeznem.

– Csakis kedveset, olyat, aki hozzám tudna szokni, aki tudna szeretni, aki a keveset is meg tudná becsülni. Olyat, mint te vagy, Juliska kedves.

– Szépeket mondasz, de tudom én, jobb, ha nem veszem komolyan, hiszen senkinek sem kell egy árva, egy fattyú.

– Nekem bizony kellenél. Mondd aztán hozzám jönnél-e, ha szépen kérnélek?

– Mennék én, János, de ugye nem csúfolkodol velem?

– Dehogy is! Kérlek, gyere hozzám, légy a hites társam! Holnap érted jövök, megbeszéljük édesapámmal is a dolgot. Aztán ásó, kapa, nagyharang. Apámtól meg ne félj! Ő is tisztel, téged, hogy a nehéz sorban is az egyenes úton maradtál.

– Mása sincs az ilyen embernek, mint a tisztessége, hát vigyáz rája.

– No, akkor ezentúl majd én vigyázok rád.

Magyar irodalmi történetek 13.

A NÉMA HATTYÚ

(Berzsenyi Dániel és Kis János)

– Bort, Schaubek! De valami jobbat! – mondta kemény hangon Berzsenyi.

– Máris, Dani úr! Már akkor bekészítettem a szobájába, amikor megláttam, hogy a szekér befordult az udvarra. Jófajta Chardonney. A Szőlőjövések könyve szerint ez a legjobb évjárat az utóbbi húsz évben.

A fogadós szép, ritka, metszett üvegpoharat tett az asztalra, aztán kezébe vette a palackot, ügyesen kihúzta belőle a parafadugót, vigyázva, ne rázza fel az üveg tartalmát, és töltött egy keveset az aranysárga italból. A vendég beleszagolt, belekóstolt, helybenhagyólag bólintott:

– Töltse tele, Schaubek!

A fogadós szó nélkül teljesítette a kérést. Nézte, ahogy a vendég magába dönti a nemes italt. Jóformán meg se ízlelte. Pedig ez a Chardonney megérdemli az odafigyelést. Kemény karakterű, de finom savérzetű, fajtajelleges zamatú nedű. Az ilyet tölgyfahordóban érlelik, a pörkölt tölgy aromái is ott vannak abban a palackban. Ha igaz, Napóleon hat hordóval vitetett belőle bécsi rezidenciájára, amikor erre járt a seregével. De üzlet ide, francia császár oda, csak jobb, hogy vége a háborúknak. A zavaros idők nem kedveznek sem a borászoknak, sem a soproni fogadósoknak. A pénz elértéktelenedik, az utazók elkerülik a vidéket.

– Harapnék is valamit.

– Szóltam az asszonynak. Mindjárt itt lesz. Egy kis főtt csülökkel, hagymával, kenyérrel – mondta a fogadós.

Újra megtöltötte a kiürült poharat, közben figyelte a vendéget. Sokat elmond, hogyan bánik valaki egy ilyen itallal. Van, aki percekig csak körüludvarolja, mint egy nemes hölgyet. Nézegeti, forgatja, az illatával töltekezik. Van, aki előbb belekóstol, de azután is csak apró kis kortyokban fogyasztja, jól körüljáratva a szájában. Nemcsak hozzáértés, de műveltség, lelkiállapot, hangulat, ez mind benne van abban, ahogy iszik egy ember. A tapasztalat megtanította a fogadóst, hogy kevésből is értsen. Húsz év után már könnyen megy. Szokta is mondogatni a fiának (egyszer majd az veszi át a fogadót):

– A jó vendég aranyat ér. És mitől lesz jó a vendég? Hát attól, hogy vendégnek tekintjük. Mintha csak baráti látogatásra érkezett volna. Ismerni kell a szokásait, a kívánságait. Még a ki nem mondható vágyait is. Szólás nélkül is meg kell látni, ha bor kell neki, ha asszony, vagy ha csak az, hogy kibeszélhesse magát. Akkor aztán visszajár. Idehozza a pénzét.

A gyerek persze majd beletanul. Van még ideje, későn született. Egyelőre még neki magának kell kiismernie magát a vendégeken. Most épp Dani úron.

Nem könnyű eset. Mindig augusztus elején állít be, mikor aratás, cséplés már véget ér, de szüretre már megy is haza. Egy vagy két hetet szokott itt tölteni. Nem szórja, de olyankor nem is számolja a pénzt. Kicsit kirúg a hámból. Szüksége lehet rá: amilyen kistermetű, annyira nagytermészetű. Azt beszélik, fiatalon hat-hét kötekedőt képes volt kidobni az ivóból, ha fölbosszantották. De zárkózott, magának való ember. Olyan, akár a puskaporos hordó: sosem tudni, mitől kap szikrát, hogy robbanjon.

Most meg ideállít április végén? Mikor a tavaszi munka dandárja van?

– Nagy a baj? – kérdezte óvatosan, miközben harmadszor is újratöltött.

– Eltemettük – csapta le a vendég a poharat, amely el is pattant az ütődéstől.

A vendéglős, mintha nem is drága holmiról volna szó, olyan közömbösen söpörte le az üvegcserepeket a karján tartott asztalkendővel, és (honnan varázsolta elő, ki tudja?) új poharat tett a régi helyére, teletöltötte, csak aztán szólalt meg:

– Mi mást tehetünk, mi itt maradók? Eltemetjük, megsiratjuk a halottainkat.

Megérkezett az ennivaló. A vendég maga elé húzta a tálat, kezébe vette a kést, nyesett a főtt csülökből.

– Azt hiszi – szólalt meg, amikor már a tál ürülni kezdett – akad még egy gróf ezen a nyomorúságos magyar földön, aki futva siet egy magyar költő elé?

Schaubek rájött, hogy vendége az öreg Festetics grófra gondolhat: nagy híre volt minapi temetésének. Nem akármilyen látványosság lehetett. Azt beszélik, hármas koporsóba fektették, mint egykor állítólag ama hun királyt valahol a Tisza mentén.

– Senki sem él örökké – mondta diplomatikusan a fogadós, aki nem tudott, de nem is nagyon akart elmélyedni a témában. Érezte, érzékeny pontja lehet ez a vendégnek.

***

Honnan is tudhatta volna a jó fogadós, hogy amikor, jó két évvel korábban ama Helikoni ünnepre utazván a költő megérkezett Keszthelyre, tél volt, a palota előtt, az udvaron valami fogadóbizottmány-féle várta a meghívottakat. Kezükben árkus papírosok, rajta a lista az érkezendőkről. Leszáll a szekérről, mondja, ki ő, s hogy ide hivatalos. Mire azok se bű, se bá, de az egyik lakájruhás kófic elrohan, egyenest be a palotába a főkapun. Kérdi a most érkezett, hogy, mi van, mi történt, de a többi csak hümmög, a vállát vonogatja, hogy csak várjon.

Állt a vendég a palota előtti téren. Fölnézett. A hatalmas kastély lenyűgözte. Nemcsak méretével (bár, azt hallotta, 101 terem van benne, és ez önmagában is elég beszédes), de azzal a nagyon modern külsővel is, amely a valamikori tökéletesen szimmetrikus, neobarokk torony által uralt barokk kastély kibővítése, újabb szárnyakkal való kiegészítése folytán állt elő: valamiféle különös átmenetet alkotva a hagyományos és a regényesen új között.

A költő fejében efféle gondolatok keringtek, miközben topogott a hóban, február volt, emlékezzünk, kemény fagyok jártak akkoriban. Már éppen ott tartott, hogy visszaül a szekérre, őt, egy Berzsenyit, akinek az ősei még a XVI. században kapták a nemességüket, senki emberfia ne merészelje megvárakoztatni az ajtaja előtt, amikor meglátta, hogy egy ősz öregember fut feléjük, se kalap, se köpönyeg rajta, s már messziről integet. Mikor meg odaér, s már levegője is volna, rákezdi:

– Isten hozta Keszthelyen Helikon múzsáinak legkedveltebbjét! Meghagytam, azonnal értesítsenek, ha megérkezett. Isten hozta, Berzsenyi uram! Ha már tavaly megtisztelt költeményeinek új kiadásával, ugye nevezhetem barátomnak? Én volnék a házigazda ezen az ünnepen. Jöjjön, helyezkedjék el, aztán megmutatom az új könyvtárszárnyat.

Így ismerkedett meg a vendég György gróffal.

***

De hát honnan is tudhatta volna ezt a fogadós? Mint ahogy azt sem tudhatta, hogy ama emlegetett barátság ellenére Berzsenyi többé nem ment el Keszthelyre, hiába a szíves invitálás, a kegyes jóindulat.

Pedig olyan bíztatón indult a dolog.

– Csak gyújtson rá nyugodtan – bíztatta vendégét a gróf, amikor elhelyezkedtek a nagy földgömb melletti asztalkánál. – De ha megengedi, én megmaradok a burnótomnál.

A költő megtömte pipáját, még egyszer körülpillantott, mint aki valami bűnt készül elkövetni. De a hatalmas könyvtárteremben csak ketten voltak, a mennyezetfreskó alakjai türelmesen néztek le rájuk. Így hát elvette az asztalon álló egyik gyertyatartót, és rágyújtott.

– Van erről egy mulatságos történet – mondta közben a gróf, figyelve vendége mesterkedéseit. – Az ördög feltalálja a burnótot, hogy majd az emberek szippantanak belőle, káromkodnak tőle, és akkor elkárhoznak: viheti őket a Pokolba. Na, oda is jut a dolog, hogy az első ember kipróbálja az új találmányt: csavarja az orrát, tartaná vissza, de csak nem megy, nagyot tüsszent végül. Ijedtében gyorsan felfohászkodik: „Uram, segélj!” Hát így. Akkor az ördög feltalálja a pipát. Na, erre is gyorsan rákaptak az emberek. Egyszer aztán az egyik nagy ügyetlenül le találta ejteni az új szerszámot, s persze a pipa tüstént eltörött. „A Krisztusát neki!”, káromkodta el magát. Megörült az ördög: végre vihetett valakit a maga országába.

A költő elnevette magát:

– Szóval, aki pipázik, azt elviszi az ördög? Akkor mégse mondhatni, hogy az ördögnek se kell a magyar költő.

A gróf folytatta:

– Pokolba az ördögökkel! Nem azért invitáltam ide tekegyelmedet, hogy arról diskuráljunk, kit visz el elébb az ördög. Nekem jó húsz év fórom van, tudom. Épp ezért szeretném, ha a dolgok jobban haladnának. A Georgikon tán már megáll a lábán. De a Helikoni ünnep nem kevésbé volna fontos. Mert hát a nyelv s a nyelvet művelő irodalom egyik legfőbb dísze a nemzeteknek, s úgy vélem, nekünk, akiket több tehetősséggel áldott meg az ég, tennünk kell érette. Ezért is pártoltam az ötletet, hogy a Georgikon vizsgálatait efféle irodalmi ünneppel kössük egybe. A király születésnapja jó alkalom: így az udvar sem néz ránk rossz szemmel.

– Nagyszerű ez a gondolat. Ha ez sikerül, gróf úr elmondhatja Horáccal: Exegi monumentum…

– De vajon ércnél maradandóbbat-e? Ha az Úr adna még tíz évet… Mindegy. Ma este a színházé a szó, a holnap meg a verseké, orációké. Jó volna, ha a nemzet kultúrája szólalna meg itt.

– Nemigen lehet ma a Tiszán- s Dunántúl hangjait összefogni. Pedig itt a Balaton partján, Keszthelyen én egy magyar Weimárt óhajtanék látni.

– Nekem épp ez volna a tervem. Hogy úr és jobbágy, gazdag és szegény, katolikus, református vagy evangélikus, Kelet és Nyugat végre egy nemzetté összebéküljön Azért is hívtam meg tekegyelmedet, a somogyi Kazinczyt is.

– S miért nem az igazit?

– Gondolja, eljött volna? Aligha.

– A Mondolat háborúja után nem lehet csudálkozni rajta.

– És én mégis megpróbálom összebékíteni a táborokat. Segítsen, hogy sikerülhessen.

– Rajtam nem múlik, gróf úr, de lássa be, én nem olyan vagyok, mint a széphalmi vezér.

– Barátom – most a gróf nevette el magát –, bevallom, másként képzeltem el tekegyelmedet. Az ódák mögé valami herkulesi termetet vizionáltam. De ami a vezérséget illeti, többnyire azok fúrják előre magukat, kik legtörpébbek, s azok vágynak uralkodásra, kik magukon sem tudnak uralkodni.

***

Egy fogadósnak nem kell ilyesmiket tudnia. Így aztán Schaubek, miután megígérte vendégének, hogy eljuttatja levelét Kis János nagytiszteletű úrhoz, szó nélkül leszedte az asztalt, s magára hagyta vendégét a gondolataival.

Kis másnap délután meg is érkezett.

– Kétségbe vagyok esve – magyarázta neki a költő, miután átestek a viszontlátás felett érzett öröm első szavain. Évek óta alig találkoztak: Sopron jó messze esik Niklától. De most is úgy vágtak bele a szóba, mintha csak tegnap váltak volna el. – Pedig, mondtam már tenéked, nem volt nekem való az a bécsi cipellős világ. Elég volt egyszer! Akkor is két napig úgy éreztem magam, mintha jégen járnék. És az a sok lakáj: a szemükből csak úgy sütött a megvetés.

– Túl érzékeny vagy, barátom – próbálkozott a nagytiszteletű úr. – Hát hiszen minden elismerést megkaptál: a gróf barátságát, a Helikoni ünnep díját, újabb meghívásokat!

– Ne is emlegesd azokat a kétszáz forintokat. Felajánlottam a georgikonisták pályázatára, de azok ott úgy el voltak telve magukkal, hogy meg se hallották. Végül átvettem a pénzt.

– Nagyon jól tetted. Elvégre afféle kitüntetés volt.

– Én is úgy tekintettem, azért nem is gondoltam rá pénzként. De hát ezek ezt képtelenek megérteni.

– Kikről beszélsz?

– Ezekről a kikent-kifent ifjoncokról. Ők jól megértik egymást. Gondolod, nem hallottam meg, ahogy összesúgtak a hátam mögött? Nem mintha nagyra tartott mestered pesti triásza egy hajszállal különb volna! Máig is bánom, hogy Pesten találkoztam velük. Ültem ott, s nem értettem, mi keresnivalóm van nekem közöttük. Heherésztek, fecsegtek össze-vissza mindenfélét. Én meg csak hallgattam. Az járt a fejemben, hogy nincs egy gondolat, egy érzés, ami közös volna bennünk. Úgy néztek rám, mint valami ősbölényre. Éppen, mint Keszthelyen. Arra gondoltam, minek erőlködnék? Hercules sem ágaskodna a pygmeusok között.

– Csak nem akarod a Mondolat szamárlovagjait Kazinczy ifjú követőivel egy napon említeni?

– Kik ezek a követők? Mitől jobb a Felelet a Mondolatnál? Az a Kölcsey is. Tett le már valaha egy ép verset az asztalra? Amit én eddig láttam tőle, az a semminél is rosszabb nyavalygás volt.

– Kazinczy sokat vár tőle – mondta meggyőződéssel Kis.

– Hát már megkapta, gondolom. Mert annál gonoszabbat, mint amit rólam összefirkált, nemigen kívánhatott.

– Csak nem gondolod, hogy Kazinczy…

– Ne félj! Hátba támadják ezek előbb-utóbb őt is.

– Sötéten látsz, barátom.

– Tudod mit írt nekem a széphalmi vezér? Hogy ő úgy látja, Kölcsey nagyon elismerően ír rólam abban a recenzióban. Hát ha ez az elismerés, akkor már inkább a semmi!

– Elmúlt, majd jön jobb megint.

– Bizonyára – bólintott Berzsenyi, bár a hangja egyáltalán nem ezt mondta. – Így van ez: egyszer fönn, egyszer lenn. Februárban Festetics gróf, ősszel meg Kölcsey.

– És azóta? A gróf fölkérései? A királyi köszöntővers? – próbálta jobb kedvre hangolni barátját Kis.

– Annak vége – legyintett a költő. – Festetics oda.

– Jó ember volt – mondta Kis. – Csak az a nagy Habsburg-hűsége zavart. Bár, azt mondják, fiatalon rebellis volt, sokszor meggyűlt a baja az udvarral.

– Nem lehet-e, hogy bölcsesség tisztelni a királyt? – kérdezte Berzsenyi.

***

Régi vita volt ez közöttük. Legutóbb akkor jött szóba, amikor Berzsenyi latolgatta, elfogadja-e a meghívást a Helikoni ünnepre.

– De miért épp a király, egy Habsburg születésnapján? – morgolódott a nagytiszteletű úr.

– Vajon ki volt jobb királya ennek az országnak? Ama II. Endre, aki alatt szétzüllött a nemzet, vagy Mária Terézia, aki fölvilágosultan uralkodván dicsőséget szerzett a magyarnak?

– Igen ám, de a megszentelt magyar szabadság?!

– Nem jobb-e – kérdezett vissza Berzsenyi – nem jobb-e szabadságunknak s javainknak egy részét a közjónak feláldozni, hogy a többit békével használhassuk, mint a vadság s zabolálatlanság miatt az egészet elvesztenünk vagy legalább használni nem tudnunk? Hidd meg, a földön tiszta boldogságot, hibátlanságot keresni nem érdemes.

– Nehéz dolog ez – mondta elborongva Kis János.

– Úgy gondolod? Figyeld csak, mit mond mestered:

„Az új miért jobb, mint a régi?”

S a régi mért jobb, mint az új?

A rossz, bár régi, rossz marad.

Az új, ha új is, jó, ha jó.

Világos és csudálkozol.

Ebben igaza van Kazinczynak. És így van ez a királyokkal is – folytatta Berzsenyi. – Ha jól uralkodik, ha boldog a népe, jó király, ha Habsburgnak született is. S ha tönkremegy alatta az ország, rossz király, csörgedezhet az ereiben bármi szent vér.

– Lesz valaha, hogy így látja majd ez a nemzet? – tette fel a kérdést Kis, és nemigen várt választ rá barátjától. De az kivételesen nagyon belelendült:

– Jaj annak a nemzetnek, amely évtizedeket, netán évszázadokat ki akar törölni a saját történelméből. Hiszen lett légyen az apáink nemzedéke bármi bűnös, általuk lettünk azok, akik vagyunk.

De mindez régen volt, három éve már. S most, Festetics György halála után nagyon másként látszottak a dolgok.

– Nem kell itt többé már a poézis – mondta búsan Berzsenyi, s bólintott a fogadós felé, aki, miután felbontotta a most hozott, újabb palack bort, s töltött vendégeinek, szó nélkül kihátrált a szobából.

– Hát az igaz, nemigen ismerek más nagyurat, akiről elhinném, hogy a fáradt Csokonai lábáról maga húzza le a poros csizmát, s csak aztán mutatkozik be neki – helyeselt Kis János.

– Hagyd el. Nem mintha el volnék ragadtatva azoktól a Lillának címzett érzékeny daloktól, de az a szegény költő is megkapta a magáét Kölcseytől. 

– Engem se nagyon kímélt, tudhatod. Csokonai tán szerencsésebb minálunk: ő már megholt, nem olvashatta a róla írt recenziót.

– Megértem én, változik a világ – mondta Berzsenyi. – De ezek az ifjak már nem az irodalomnak élnek: csak az irodalomból. Te meg én azért írtunk, mert a nyelvet, az irodalom, a nemzet ügyét fontosnak tartottuk. Ezek megélhetési költők. Már csak a pénzre figyelnek. Magukat hivatásosnak nevezik. Holott csak bértollnokok, semmi egyebek. Írnak, ha megfizeti őket egy lap, egy kiadó. S azt írnak, amit éppen megfizet valaki.

– A poézis szent!

– Igen? Olvasd csak el, komám uram, ezt körmöltem tegnap este. Még nem tudom, mi lesz belőle. De legalább megérted, mi dolgozik itt belül!

Egy nyesett szélű papírlapot tolt Kis János elé. Az feltette az ókuláréját, és hangosan deklamálva olvasni kezdte:

A szépet érző emberek ajkain

Szívből szívbe gyönyört zenge s vidám erényt

Poézisünk; Ma néma hattyu,

S hallgat örökre hideg vizekben.

– Nagyon szép. Csak ez a lezáratlan második sor… fölöttébb szokatlan.

– Még dolgoznom kell rajta – húzta vissza a papírt dacos rosszkedvvel Berzsenyi. – Ha egyáltalán dolgozok még valaha.

– Berzsenyi uram, tényleg nagyon neki vagy keseredve.

– Én hittem abban, hogy Keszthely a harmónia városa lesz. Az egyetértésé. Nem Kisfaludyt néztem, a magát arisztokratának játszó beképzelt kisurat, hanem Hymfi költőjét. S ama szennyes gúnyiratok szerzőiben is igyekeztem a jövő költőit látni. Reméltem, hogy Takács Judit éteri alakja mellett megszelídül a legvadabb ellenségeskedés, s ha György gróf akarja, hát megszületik a magyar Weimar.

– Olvastam versedet a Tudományos Gyűjteményben – mondta Kis.

– Na igen. De nincs már kinek, nincs már miért írni. Pedig, lásd be, addig itt meg nem mozdul a föld, míg az Esterházyk, Baradlayk, Festeticsek meg nem mozdítják. De, úgy tetszik, György gróffal vége az álmoknak is.

– Nem úgy van az. Hidd el – mondta Kis, és erős meggyőződés szólt szavaiból –, ezt a Helikoni ünnepet kétszáz év múltán is emlegetik majd. S benne téged, s a többieket.

– Hiúság hiúsága, ahogy a prédikátor mondja – felelte rá Berzsenyi.

Aztán még sokáig ültek együtt, pipafüstöt eregetve a fogadó lassan besötétedő emeleti szobájában

 

Dörmögő

Dörmögő

Bolond vagyok, beismerem.
S bolondnak semmi sem terem:

A szeretet – az elfogyott;
A szerelem – az elhagyott;
Az a jövő meg – el se jött,
Így csak magamban dörmögök:

Bolond vagyok, beismerem