Magyar irodalmi történetek 6.

POÉTAI CSIZMATALP

(Arany János és Petőfi Sándor)

   1847 novemberének egy fagyos reggelén ezzel kopogott be Arany János a szalontai ház tisztaszo-bájába, ahol nemrég házasodott barátja, Petőfi Sándor és felesége töltötték az éjszakát egy vastagra tömött dunna alatt.

   –Hahó, ifjú pár! Vár a meleg víz, és a friss reggeli!

   –Az jó lesz – szólt ki Petőfi. – Itt úgy is elég hideg van így reggelfelé.

   –Sajnálom – mondta Arany. – Majd ma jobban befűtünk, hogy tovább kitartson éjszaka. Nagyon fáztatok?

   –Jól összebújtunk, melegítettük egymást. Lásd, minden rosszban van valami jó.

   –Komámasszonynak idekészítettem egy nagykendőt. Azt magára veheti, míg a dézsáig eljut.

   –Köszönjük, János. Már megyünk is.

   –Csak nyugodtan, öcsém. Addig én kinézek a jószágra. A reggelinél majd találkozunk.

   Arany aztán csak jóval később, dél felé került elő, mert elnézett a hivatalba, a jegyzői lakba is, ahol egy kis kamra volt a nótárius irodája. Addigra már eltűnt a konyhából a dézsa, viszont a nagy asztal vidáman virított a hófehér damaszt abrosztól. A kemencében duruzsolt a tűz, fölötte forrt, illatozott a libaleves.

   –Na, csakhogy megjöttél, János – forgolódott a háziasszony, és egy szép nagy levesestálat teletöl-tött a húslevessel, egy kerek tálra pedig kirakta a libahús javát, s a gőzölgő edényeket az asztal köze-pére tette.

   –Hol mászkáltál félnapszám, Jankóm? Már azt hittük, elvitt az ördög. Vagy tán a Pegazus. S vissza se jössz a múzsák szent ligetéből – szólalt meg Petőfi. – Máskor ilyet ne tégy, mert Juliskám még azt hiszi, ez afféle poéta-szokás, és akkor előre megharagszik rám miatta.

   –Nem vagyok én már poéta. Avval a nyavalyás Muránnyal se haladok, pedig bizony Isten próbálko-zom minden este.

   –Nem Murány nyavalyás, hanem tán te, öcsém – nevette el magát Petőfi.

   –Te könnyen beszélsz. De nekem nem csak a költészet, a verscsinálás se megy mostanában.

   –Csakugyan? – nézett fel a tányérból Szendrey Júlia.

   –Mert tudja, ifiasszony, úgy megy az, hogy az ember rágyújt a poétai pipájára. Nagyot füstöl, hogy előcsalja a múzsát, vagy legalább a szúnyogot, legyet elűzze, aztán egy darabig csak rágja a pipa-szárat, s közben kigondol egy rímet. Mely legyen, például tapló. Ha ez megvan, feláll, járkál, gondol-kozik, hol lehetne lelni valami megegyező rímet. Végre egyben magállapodik; tegyük fel ebben: vak ló. Már most előveszi az ember az eszmék omniáriumát, és keresgél eszmét, mely mind a taplónak, mind a vak lónak megfeleljen. S ha ezt meglelte, már kész is a vers, mint a csizmatalp.

   Most Petőfi vette át a szót:

   --Hát akkor talpaljuk meg azt a csizmát! imígyen:

„Mert Szécsi Mária, bizony nem volt tapló,

Wesselényi mégis, követte, mint vak ló.”

   –Na látja, ifiasszony, hát ezt nehéz elviselni. Hallja, költő uram! Ezért is

      „Én kendet utálom, 

       Mint a kulorica-gölődint.”

   Petőfinek se kellett több? Ha már barátja belekezdett: 

     --„Ugyan úgy-e?”

     –„Biz úgy ám!” – vágta rá Arany.

   De még nem volt vége. Jól belemelegedtek a játékba. A két asszony meg csak nézett ijedten, hol egyikre, hol másikra.

     –„Hát kend azt gondolja talán,

      Hogy én kendet szeretem

      Avval a macskapofájával?”

     –„Micsodával?”

     –„Avval a macskapofájával!”

     –„Macskapofámmal?

      Hát te, te sündisznó!

     Aki költőnek tartja magát,

     Pedig holmi cigánytól

     Tanulta a rímek faragását…” – süvöltötte Petőfi. Most már a háziasszony is megelégelte.

   –Ez most komoly? – kérdezte halkan.

   – Hogyne – felelte Arany.  .-- A legkomolyabb vígeposzból, A helység kalapácsából van az egész.

   –Legalább azt áruljátok el, nézett férjére Szendrey Júlia – hogy mi az kukorica-gölödén.

   –Egy olcsó levesbetét, aranyom. Majd holnap csinálunk együtt olyat az ebédhez – szíveskedett Ercsey Julianna.

   Közben újra megjelent  a kisfiú, Laci, akinek annyira tetszett A Szécsi Mária-vers, hogy most is, mint aztán egész nap azt harsogta Hol itt, hol ott tűnt fel, miközben a felnőttek csendesen beszélget-tek volna. Nem is hagyta abba, míg aztán, vacsora után el nem zavarták lefeküdni. Később, még apja halála után is emlegette e két sort, mondván ez Petőfi és Arany egyetlen közös szerzeménye.

   –Nagy kár, hogy egyikük sem vette fel összes költeményei közé. Pedig sokat elárul humorukról, játékaikról – szokta volt befejezni a költő fia a történetet.

Feltámadt klasszikusok 22.

SIR ARTHUR CONAN DOYLE

IRÁNY RÉSZEGISZTÁN

I. FEJEZET

   Mielőtt Londonba érkeztem, ahol sem rokonaim, sem barátaim nem voltak, sokat töprengtem, hogyan is rendezkedhetnék be célszerűen. Kapóra jött, hogy egy régi ismerősöm azt ajánlotta, keressem fel Sherlock Holmest, aki éppen lakótársat keres. Megörültem a lehetőségnek, hiszen magam is régi olvasója vagyok Mr. Conan Doyle írásainak, és már vagy száz éve szerettem volna megismerkedni a híres detektívvel. Így történt, hogy módomban volt nemcsak együtt lakni vele, de részt is vehettem némely titokzatos ügyek felderítésében.

   Mondhatom, rendkívül élveztem a helyzetet, leszámítva egyetlen dolgot. Hónapok óta éltem Mr. Holmes házában, és naponta többször végig kellett néznem a jelenetet, amelybe sehogy sem tudtam belenyugodni. Ellenkezőleg. Napról napra jobban bosszantott, s éjjel nem tudtam aludni, ha arra gondoltam, milyen gyáva vagyok, hogy semmit se teszek ellene.

   Ma is, ahogy együtt ültünk a szobában, Holmes bekapcsolta azt az átkozott tévét. Hosszú, fehér ujjai a távirányítón játszottak, aztán megállapodott az egyik adónál, ahol éppen híreket mondtak. Már egy éve, hogy hazajöttem a gyarmatokról, de nem vagyok képes megbarátkozni ezzel az átokverte készülékkel. Most is egy ideig tűnődve néztem, amint barátom arca elborul, szeme egyre keskenyebbé válik, jobb keze, amely eddig a fotel karfáján pihent, lassan ökölbe szorul. De aztán hirtelen úgy éreztem, nem bírom tovább. Talán fejembe szállt a tüzes bor, amit ebédhez fogyasztottunk, nem tudom, de tény, hogy kitört belőlem az elfojtott keserűség.

   – Most mi következik? A Nemzeti Hazugsághivatal mai közleménye? A Hantavédelmi megbízott sajtótájékoztatója? Netán beszélgetés a Nemzeti Főmutyi helyettesével?

   – A kormányszóvivő sajtótájékoztatója. Talán maga is meg akarja hallgatni, Watson doktor? – fordult felém házigazdám.

   – Eszem ágában sincs – feleltem meglehetősen nyersen. – Fontolja meg jól! Gondolja át a következményeit! Ha testileg elfoglalja is, kitöltve az üres időt, mégis természetellenes, beteges folyamat. Átmenetileg talán éles elméjével ellen tud állni neki, de azért a sok hazugság fokozatosan elsorvasztja az agyat, végül tartós elbutulást okoz. Nagyon drágán kell végül megfizetni ennek a múló szórakozásnak az árát. Nemcsak mint jóakarója, barátja, hanem mint orvos figyelmeztetem önt, mert e minőségemben, úgy érzem, némileg felelős vagyok önért.

   Nem sértődött meg. Kivette füléből a fülhallgatót, és felém fordult.

   – Szellemem nyughatatlanságát nem tudom megfékezni mással, mint ezzel a szerrel. Elismerem, veszélyes, de hát mi nem az, kedves Watsonom? Vannak, akik az ételek vagy a szex mértéktelen fogyasztásába menekülnek, mások alkoholhoz, kábítószerekhez folyamodnak. Adjon valami igazi rejtélyt, valami felderítésre váró titkot, és eszembe sem jut, hogy így csillapítsam elmém zakatolását. De talán mindjárt jobbra fordul a helyzet.

  – Miből gondolja – kérdeztem, és felugrottam ültömből, mert mindig izgatott Holmes ragyogó megérző és elemző képessége.

   – Egyszerű – felelte Holmes. – Önnek talán elkerülte a figyelmét az az apróság, hogy tizenkét perce bejött a házvezetőnőm, és bejelentette, hogy Részegisztán önkívüli és agyhatalmazott nagykövete vár odakint, sőt, ahogy most elnézem, a nagykövet már be is lépett az ajtón, és mintegy öt perce mintha beszélne is valamit.

   – Újra kérdezem, ez itt a Baker street 221/b? Mert a kapu fölött a táblán ez volt olvasható – hallottam a nagykövet mélyen elszánt hangját, ahogy odafordultam.

   – Kiváló megfigyelés – mondta Holmes. – De hát akkor miért kérdezi?

   – Mr. Sherlock Holmeshoz van szerencsém? – folytatta rendíthetetlen nyugalommal az agykövet.

   – Parancsoljon velem – mondta Holmes. – És engedje meg, hogy bemutassam társamat, Watson doktort.

   – Üdvözlöm Önöket a magam, valamint Részegisztán nagyhercege nevében.

  – Bocsánat – szóltam közbe – de Afganisztánba utaztomban abban a szerencsében volt részem, hogy megfordulhattam Részegisztánban is, mely, úgy rémlik, akkor még köztársaság volt.

   – Ma is az – bólintott felém a nagykövet. – De nálunk teljes vallásszabadság van, uram – folytatta némileg méltatlankodva. – És ha egy miniszterelnök nagyhercegnek vallja magát, és úgy is viselkedik, mint egy valóságos uralkodó, azon senki sem lepődik meg, senki sem háborodik fel. Elvégre a vallás magánügy, ez az alapvető emberi szabadságjogok közé tartozik, remélem, ezt önöknek itt, Angliában felesleges magyarázgatnom.

   – Nézze el barátom tájékozatlanságát – mondta Holmes. – Csak nemrég tért haza a barbár Afganisztánból, ahol a demokrácia még gyermekcipőben sem jár, ahol még nem is hallottak például a többpártrendszernek arról az igen takarékos formájáról, amely önöknél olyan kiválóan működik.

   – Örömmel tölt el, hogy ilyen neves férfiú, mint ön, érti a mi úttörő kezdeményezésünket, melynek lényege, hogy egy párt mindjárt kettő, így persze minden képviselője dupla mandátummal rendelkezik a parlamentben, ráadásul pártunk azonnal önmaga ellenzékeként is fel tud lépni, szabad választást biztosítva állampolgárainknak, hogy ránk, vagy esetleg ránk szavaznak.

   – Eme kölcsönös udvariasságok után talán térjünk a lényegre – mondta hűvösen Holmes. – Miben állhatok rendelkezésére, uram?

   – Attól tartok, komoly problémával állunk szemben.

   – Azért ennél kissé részletesebben, ha lehet – szólaltam meg.

   – Nos, a bajok akkor kezdődtek, amikor nagyhercegünk nemzeti szabadságharcot hirdetett önmaga ellen. Az utcákon ördögbőrbe öltözött szabadcsapatok kezdtek kószálni, melyek végül meg akarták ostromolni a nemzeti lovardát.

   – A lovardát? – lepődött meg Holmes.

   – Igen. Hozzá kell tennem, hogy a lovardában jelenleg a nemzeti sajtóiroda működik…

    – A tévészékházban pedig nyilván lovakat futtatnak – jegyeztem meg némi rosszindulattal.

   – Néha nőket is – egészítette ki szavaimat a nagykövet, és nem látszott rajta, hogy megbántódott volna.

   – Kérem, ne térjünk el a tárgytól! Mi van a nagyherceggel? – szólt közbe Holmes.

  – Igazán akkor estünk kétségbe, – folytatta az agyhatalmas – amikor ama híres francia királyra emlékeztetve kijelentette, hogy „az álom én vagyok”. És elkezdett nagyot álmodni. Mindjárt kezdetben álomosította a hazai ipart, aztán a mezőgazdaságot. Oda jutottunk, hogy hazánkban már egy tisztességes ebéd is csak álom. Jelenleg épp a tyúkokkal van elfoglalva.

   – Úgy érti, nőzik? – kérdeztem.

   – Szó sincs róla. Valódi tyúkokról van szó. Kiadta a rendeletet, hogy mostantól minden tyúk köteles egyforma méretű, féldecis tojásokat tojni.

   – Érdekes elgondolás – mondta Holmes. – És az eredmény?

 – A tyúkok alól továbbra is rendetlenül, össze-vissza méretű tojások kerülnek elő. Meg kell mondanom, mióta országunk ilyen nagyokat álmodik, ez az első nyílt ellenállás a nagyherceggel szemben. De félek, mindez nem vezet jóra.

  – Ha jól értem – bólintott Sherlock Holmes – arra akar megkérni, hogy kutassam fel, hová mehetett el. Nem lesz egyszerű. De vállalom.

   – Köszönöm, Mr. Holmes. Ugye számíthatunk az önök teljes diszkréciójára – kérdezte az önkívüli és meghatalmazott.

   – Hogyne – feleltem mindkettőnk nevében, annál is inkább, mert fogalmam sem volt, hogy miről van szó.

   – Este hat órakor legyenek a Paddington állomáson – mondta a nagykövet. – Ott várja majd önöket Részegisztán környezetbarát, alkohol meghajtású cirkálója. Kérem, a hajóút lehetséges viszontagságai miatt egy tonnánál nagyobb csomagot ne hozzanak magukkal. A viszontlátásra – hajtotta meg magát, és tűnt ki a képből.

   – Nem értem – mondtam barátomnak, miután, rövid, hatórás csomagolás után indulásra készen összetalálkoztunk az előszobában. Mit keres a vasútállomáson egy tengerjáró hajó?

   – Különvonat az, kedves Watsonom, csak Részegisztán, mint igazi szárazföldi ország, szeret felvágni azzal a hét tengerrel, amely nem mossa partjait, és persze nem létező tengeri kikötőivel, amelyeket viszont, nyilván, csak hajóval lehet megközelíteni. De igyekeznünk kell, mert képzelje, mi lesz, ha a nagyherceg holnap hét tenger ördögének vallja magát!

   – De mégis, mi lesz a dolgunk? – kérdeztem Holmest, hogy valamit mégis értsek a dologból. – Ki ment el? És hová?

  – Erre sem jött rá, kedves Watson? Részegisztán minden korábbinál nagyobb bajban van. A nagyhercegnek, úgy tűnik, az esze ment el. És hogy hová? E pillanatban még én magam sem tudom – hajította a vállamra barátom a hajókoffert, ezzel jelezve, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a társalgást. – Irány Részegisztán!

Magyar irodalmi történetek 5.

SZERELMI ÁLMOK

(Arany János és Liszt Ferenc)

   Az 1865. év augusztusának végén, egy ősziesen esős napon egy magas, hullámos ősz hajú, köpenye alatt fekete reverendát viselő férfi lépett ki a csukott bérkocsiból a Nádor utca egyik nem túl fényűző, de új, háromemeletes palotája előtt.

   – Nézzék! Az ott Liszt Ferenc!

   – Bizonyára a Wohlék szalonjába látogat – súgtak össze mögötte a járókelők. Könnyű volt kitalálni: a Wohl-nővérek szalonját egész Pest ismerte. S itt a környéken mindenki tudta azt is, hogy keddenként gyűlnek ide a nevezetes emberek.

Nem is tévedtek. A férfi, belépett a tárva-nyitva álló kapun, és korát meghazudtoló könnyedséggel fölszakadt az első emeletre vezető, kétszer irányt változtató lépcsősoron. Zörgetésére azonnal kinyílt az ajtó, és egy inas nyújtotta kezét. A férfi az inas karjára dobta köpenyét.

   – Jelentse be Liszt abbét –mondta.

   Az inas bólintott, és befelé indult. A vendég követte a nagy, sok ablakával az utcára néző fogadó-szobába.

   – Isten hozta nálunk! – fogadta a belépőt az idősebb leány, Janka.

   – Magam is igyekeztem – felelte Liszt. – Köszönöm a meghívást! – tette hozzá.

   – Mi köszönjük, hogy megtisztelte szerény szalonunkat – viszonozta az udvariasságot Janka. – Mint láthatja, az Ön kedvéért különösen sokan jöttek ma el. Persze, Önnek, akit egész Európa ismer és szeret, ez nem sokat jelent.

   – Megtisztelő, és nagyon kedves. Amint látom, kicsit öreg vagyok ehhez a társasághoz.

   – Ugyan, dehogy is! – csapta össze kezét Janka. Vannak itt idősebbek is. Néhány vendégünket sze-retném is bemutatni Önnek.

   – Például?

   – Például kedves mentoromat a költészet terén. Arany Jánost.

   – A Toldi íróját?

   – Ön ismeri a Toldit?

   – Ugyan! – a balladákat is. Igaz, az anyanyelvem német, de jól olvasok, értek magyarul.

   – Hát akkor menjünk! – húzta vendégét kezénél fogva Janka. Így cipelte át a terem felén, míg elju-tottak egy, a balkonajtónál álldogáló, szerény, polgári öltözéket viselő férfiig. Itt a lány elengedte Liszt kezét, és most a másik férfi kezét ragadta meg.

   – Kedves Arany János bácsi! Hadd mutassam be Liszt Ferencet!

   – Örvendek, uram – nyújtotta kezét Arany.

   – Én örülök, hogy személyesen is megismerhetem a nemzeti ellenállás balladáinak szerzőjét – fogadta el a kinyújtott kezet Liszt.

   – Hallott balladáimról? – csodálkozott s költő.

   – Hogyne! Először Kertbeny keresett fel, és német fordításokat hozott. De azok – köztünk szólva – elég vacakok. Aztán sikerült magyarul elolvasnom őket.

   – Kertbeny lelkes, de borzasztóan tehetségtelen. Petőfit is fordított. Ugyanolyan rosszul. Azt meg nálam akarta elsütni – mondta mosolyogva Arany. – Nem gondoltam volna, hogy verseim Önhöz is eljutnak.

   – Magyar vagyok. Mindig és mindenütt annak is vallottam magam.

   – Erről jut eszembe. Igaz a hír – tért át egy Liszt körül keringő szenzációra a költő – hogy a császári udvarban a Rákóczi-indulót játszotta?

   – Nem kellett hozzá nagy bátorság. Meghívtak, elfogadtam. Aztán ott kitalálták, játsszak valamit. Rögtönözzek. Hát… azt a Belioz-témát választottam. a variációk aztán jöttek maguktól. Mikor kérdezték, miért pont ezt választottam, mondtam, elvégre is magyar vagyok. Ezen kissé meglepődtek. Hiszen Franz Liszt: nyilván német. Vagy osztrák. Esetleg.

   – Érthető – mondta Arany.

   – Igen – folytatta a megkezdett gondolatot Liszt – de én azt vallom, mindenkinek joga eldönteni,  minek vallja magát. Régen rossz, ha mások akarják megmondani, ki vagyok én, vagy maga, vagy a kisasszony. Én magyar vagyok!

   – Ebben én nem is kételkedtem soha! – mondta Arany.

   – Furcsa a világ, tudja? – kérdezte elgondolkodón Liszt. A két neves vendég ekkor már az oldal-szoba erkélyén állva pöfékelt. Arany pipázott, Liszt egy szivarra gyújtott rá. – Ha átlépem a határt – folytatta a muzsikus – senki nem vonja kétségbe magyarságomat. De itthon?

   – Na igen – bólintott Arany. – Itthon különösen az utóbbi húsz évben, nagyon megsokasodtak a magyarnál is magyarabbak. Felkértek egy epigramma megírására. A szabadságharc szolnoki emlékművére. Nem vállaltam,, de aztán kiírtam magamból a dühöt. Így:

Itt nyugosznak a honvédek.

Könnyű nekik, mert nem élnek.

   - Kik ezek, akik most feljogosítva érzik magukat arra, hogy másokról eldöntsék kicsodák?! S me-gint előjöttek a százszor elátkozott csúfoló ragadványok. Hogy a német mind labanc, a cigány mind lótolvaj, a zsidó meg csupa uzsorás. Hogy a tótot és rácot már ne is említsem. Tudja, írtam egy na-gyon keserű komikus eposzt a szabadságharc bukása után, a saját ostobaságunkról. Egy allegóriát, hogy értse. Hogy mit kellett hallgatnom aztán! Csak azért, mert cigányokról szólva beszéltem ma-gunkról. Mert hogy, mondják, mi sokkal különbek vagyunk.

   – Tudja, – magyarázta Liszt – , életemben két nagyszerű magyar hegedűvirtuózzal volt szerencsém találkozni. Biharival és Reményi Edével. Európában senki nem vonta kétségbe magyarságukat.

   – Értem, az egyik cigány, a másik zsidó –  mosolyodott el Arany.

   – De csak itthon – zárta le a témát Liszt – Lehet, hogy vissza kellene mennünk a társasághoz?

   – Menjen csak, én még kiverem a pipámat itt az erkély rácsán – mondta Arany.

   Épp jókor, mert az erkélyajtóban feltűnt Wohl Stefánia. Láthatóan megörült, hogy két neves vendé-get még együtt találja.

   – Minden rendben? – kérdezte – A nővérem már a zongoránál ül.

   – Hát akkor menjünk – mondta Liszt. – Különben kiválót beszélgettünk. De most már ideje, hogy meghallgassuk a nővére zongorajátékát. – A madarak nagyon szépeket csicseregtek róla.

   – A madarak! – legyintett bosszúsan a lány. – Tényleg meghallgatná, mester?

   – Szívesen, de csak ha megígérik, nem csinálnak olyan butaságot, mint az a másik kislány, akinek a játékát néhány éve volt szerencsém meghallgatni Pesten.

   – Ferenczi Terézre gondol, mester? Ő megölte magát.

   – Igen. Hallottam, mi történt vele.

   – Költőnek is igen tehetségesnek tűnt – mondta Arany. – Csak hát nálunk egy nőnek nincs könnyű a dolga, ha művészi hajlam van benne.

   – A nőknek sehol sem könnyű. Higgyék el, Franciaországban sem. George Sand is drágán fizet azért, mert művész mert lenni.

   – Őt Petőfi se szerette. Azt mondta, egy nő írjon szebben, nemesebben – mondta Arany.

   – De Szendrey Júliának mégis George Sand a példaképe! – csicsergett közbe Stefánia.

   – Jaj, Júlia – sóhajtott Arany. – Nem sok boldogság jutott neki. S azt mondják, sokat betegeskedik mostanában.

   – Nem lehetne valahogy segíteni rajta? –kérdezte együttérzéssel Liszt.

   – Nem hiszem. Ő maga is nagyon titkolja a dolgot. Talán valami női baj.

   Aztán Valóban meghallgatták Jankát. Chopint játszott. A forradalmi etüdöt. Egészen belepirult a lendületes előadásba. Liszt szeme örömmel pihent meg a tehetséges nő boldogságtól ragyogó arcán. Aztán a még mindig mellette álldogáló Aranyhoz fordult.

   – Nagyon tehetséges. És gyönyörű – mondta. – Most már értem a pletykát, hogy maga is megpör-kölődött kissé a lángjától.

   – Ugyan, ugyan – szabadkozott Arany – nagyon öreg vagyok én már ahhoz.

   – Csak semmi szabódás. Meg is gyóntathatom, fel is oldozhatom. Felszentelt pap vagyok.

   – Köszönöm, nem élek vele – felelte Arany határozottan.

   Liszt arca egy pillanatra megkeményedett, aztán szeme újra rátalált a zongoránál esetlenül hajlongó Wohl Jankára.

   – A szerelem – sóhajtott – nem ismer korlátokat . – Majd egy kis habozás után hozzátette: – Megmutatom.

   A vendégek udvariasan megtapsolták a házigazda produkcióját, de aztán a figyelem Lisztre fordult. Ő határozott léptekkel odament a zongorához. Leült. Egy percig várt. Tökéletes csend lett. Aztán szép, zengő hangján bejelentette:

   – Szerelmi álmok.

   És játszani kezdett. A zongora csodálatos hangzásaival elvarázsolta a társaság tagjait. Amikor a zene elhallgatott, a terem zengett a tapstól, a bravótól. A muzsikus, mintha nem is hallotta volna, fel-állt, meghajtotta a fejét, és senkire sem nézve, hosszú léptekkel kiment a teremből. Az előszobában a vállára dobta a köpenyét, és lesietett a lépcsőn. Még mindig szó nélkül beszállt a rá várakozó kocsiba. Intésére a kocsis elindította a lovakat.

   A másnapi lapok tele voltak a Wohl-szalon legújabb szenzációjával: Liszt a Szerelmi álmokat játszotta!

Magyar irodalmi történetek 4.

ADD TOVÁBB!

(Arany János és Madách Imre)

  Vasárnap délután volt. A kihalt Üllői úton egy nyitott bérkocsi cammogott. Aztán vártalanul, nagy ho-ho-hó-zásra megálltak a lovak. A kocsi kerekei mozdulatlanná váltak. A kocsis a tartóba illesztette az ostort, aztán leugrott, hogy segítsen utasának is lekászálódni. Madách megtámaszkodott az oda-nyújtott kézben és leugrott a keményre döngölt, földes útra. A fiakeres leadta utasa kis útiládáját (az épp csak a legszükségesebb holmit hozta magával).
  Még sosem járt egyedül ilyen messze a belvárostól. Igaz, diákkora óta Pesten is ritkán fordult meg. A rabság ideje nem számít. Neki Sztregova az otthona, ahonnan Gyarmat is fényes nagyvárosnak látszik.
  Amikor nyár elején előbb Pétery Károllyal, majd Jámbor Pállal jött Aranyhoz, a kocsit azok szerez-ték. Azt is tudták, hova kell jönniük (persze nem csoda, ez a ház, Arany lakása egyben a Szépirodal-mi Figyelő szerkesztősége is volt).
  Most magának kellett bérkocsit fogadnia. Szerencsére nem volt nehéz dolga. Az ismerős Kecskemé-ti utcán akár válogathatott is: ott sorakoztak a fuvarra váró kocsik a keskeny téglajárda mellett. Mint régi ismerős, köszöntötte az egyetem épületét. Változást nemigen vett észre rajta, csakhogy egy kicsit kijavították, s régi barna színe helyett valami világos zöld-félével meszelték be. Elment az egyetemi templom jól ismert épülete előtt. Vetett egy pillantás a Károlyi-palotára és odébb a Landerer és Heckenast könyvnyomdájára. Most kicsit bánta, hogy vasárnapra halasztotta a pesti látogatást, ha hétköznap van, benézhetett volna ide, elintézhette volna a Vasárnapi Újságra való előfizetés megújítá-sát. Majd legközelebb, határozta el. Visszasétált néhány lépést, közben ugyanis már kiválasztott magának egy bérkocsit, amelyiknek a gazdája szimpatikus, nyílt arcú, és öltözéke alapján ítélve magyar fiatalember volt. Az úton ugyan nem sokat beszélt. De most, hogy megérkeztek, megszólalt:
  – Ez az! Üllői út hét.
  Madách felnézett a házra. Szép, arányos homlokzatú, egyemeletes épület volt. Nagyon elütött a környék főképp földszintes házaitól. A kocsis észrevette, hogy a házat nézi, hát folytatta:
  – A szerkesztő úr háza. Gyakran jönnek hozzá látogatók.
  (Honnan tudta volna a bérkocsis, hogy Aranyék csak bérlik a ház első emeleti lakását. Ilyen kis palotára nemcsak ma, akkor se tellett egy író keresményéből.)
  – Hát, köszönöm – mondta Madách. Leszámolta az előre megállapodott összeget a kocsis markába.
  – Megvárjam az urat?– kérdezte az mély meghajlással, ami mutatta, meg van elégedve a fizetséggel, a borravalóval.
  – Köszönöm, ne. Vagy tudja mit? Adok még ötven krajcárt. Ha egy óra múlva nem jönnék vissza, vagy nem üzennék, akkor nyugodtan elmehet. Rendben?
  – Hogyne. Nagyon megfelelő lesz így. – Addig elálldogálunk itt a lovacskákkal – paskolta meg játékosan a rudas nyakát.
  Madách elköszönt, és belépett a hívogatóan nyitva álló kapun. Felnézett, megcsodálta a szép, kazettás mennyezetet, amely jócskán megemelte a ház eleganciáját, aztán felment a félkör alakban hajló lépcsőn. Megállt az emeleti lakás ajtaja előtt, letette maga mellé a földre a kis zöldre festett ládát, és határozott mozdulattal bekopogtatott.
  Egy perc múlva kinyílt az ajtó, egy fiatal cselédlány nézett ki az előszobából.
  – Arany János akadémikus úr itthon van? – kérdezte Madách, az izgalomtól kissé rekedtes hangon, mert eszébe jutott első, sikertelen látogatása.
  – Igen – felelte a cselédlány. – Kit jelenthetek be neki? – kérdezte aztán.
  – Madách Imre, alsósztregovai földbirtokost.
  – Egy pillanat – mondta a lány, és nyitva hagyta bejáratot. Így Madách láthatta, ahogy kinyitotta a fogadószobába vezető ajtót, és eltűnt mögötte.
Valóban, egy perc se telt el, újra nyílt a szobaajtó, de nem a lány jött vissza, hanem kezében hosszú szárú pipával maga Arany János.
  – Isten hozta, képviselő uram! – köszöntötte vendégét. –Újra Pesten?
  – Csak erre a látogatásra utaztam fel, akadémikus uram – felelte a vendég.
  – Jaj öcsém, ha megengeded, hogy az idősebb jogán tegeződést ajánljak, hagyjuk a fölös udvariaskodást. Inkább jöjj, és foglalj helyet családom körében.
  Betessékelte a még mindig zavarával küszködő Madáchot. A fogadószobában szép, csipketerítővel borított kerek asztal mellett ült Arany felesége, mellette a nagylány, Juliska. Épp valami levelet olvasott fel az anyjának. A fiú, a nevezetes Laci, az ablaknál egy karosszékben olvasott, de a vendég beléptekor letette a könyvet az ablakpárkányra, és felállt.
  – Ismerkedj meg akkor családommal. Nőm, Juliska lányom, Laci fiam – mutatta be Arany a szobában tartózkodókat a vendégnek. – Madách Imre, a nagyszerű Ember tragoediája szerzője – mutatta be vendégét is. – Na, foglalj helyet – mutatott egy karosszékre, amely a szoba sarkában, egy kis asztal mellett állt. – Ne zavarjuk meg a nőket. Épp Rozvány Erzsébet levelét olvassák. Ez egy szomorú történet, tudod? – magyarázta Arany, miközben Madách elhelyezkedett a felajánlott széken. Közben a házigazda folytatta az elkezdett történetet: – Valamikor házitanító voltam a Rozvány Betti fiútestvéreinél Szalontán. Onnan az ismeretség. Aztán erővel, családi akarattal a lányt eljegyezték egy nála jóval idősebb emberrel, aki később hősiesen harcolt 48-ban, de ezért a bukás után három év börtönnel sujtották. Amikor megtört öregemberként kiszabadult, Betti (mi mást is tehetett), hozzá-ment. Azóta őrlődik ez a két tisztességes ember a házasság rabságában. Mindkettő boldogtalan. És úgy látszik, nincs menekvés. Betti néha hozzánk (leginkább nőmhöz) fordul, ha ki akarja önteni a szívét. De segíteni mi innen végképp nem tudhatunk.
  – Az én boldog házasságom is rabságom ideje alatt ment tönkre, pedig az csak egy esztendő volt összesen. Gyönyörű gyerekeink vannak, két lány, egy fiú. Mi elváltunk. És azóta semmi sem olyan, mint azelőtt. S nem is lesz már sohasem.
  – Istenem, hány élet veszett el vagy ment tönkre a szabadság reményéért! – sóhajtotta a házigazda.
  – Mégis, ha lehetne, újra kezdenénk – mondta keményen Madách. – De hogy visszatérjek a mai naphoz. Szeretném megköszönni, bátyám-uram, hogy elolvastad munkámat, és azokat a túlzóan dicsérő szavakat is, melyeket leveledben voltál szíves hozzám intézni vele kapcsolatban
  – Én tartozom köszönettel, öcsém, az élvezetért, melyet nekem szereztél. Munkád nem hibátlan ugyan, de így is, amint van, vitathatatlanul remekmű. Petőfi óta ez az első olyan munka, amely teljesen saját lábán áll, és mind koncepciója, mind kompozíciója tökéletes – felelte Arany. Odasétált a fal mellett álló pipatóriumhoz, letette a pipát. Felvett egy másikat. Odakínálta a vendégnek.
– Köszönöm, nekem tilos. A tüdőm miatt – mondta a vendég.– Talán ki is lehetne adatni a drámámat? Vagy inkább a színház? – kérdezte még rekedtebb hangon Madách.
  – Azt szeretném, hogy a Kisfaludy-társaság adja ki. Így egyfelől neked a kiadással nem is kellene törődnöd, nem kellene alkudoznod nyomdával, könyvkiadóval, könyvárussal, és eleve biztosítva volna egy nem kis számú, irodalmat kedvelő, értő olvasótábor is. Másfelől a Társaság is jól járna, végre igazi, új, magyar remekművet adhatnánk pártoló tagjaink kezébe.
  – Szóhoz sem jutok a megtiszteltetéstől – mondta Madách.
  – Akkor csak hallgass, öcsém, mert a dolog rosszabb oldalát még nem mondtam el. A Társaság szegény, így túl nagy honoráriumra ne számítsál. Igaz kockázatod sincsen vele. Nem járhatsz úgy, mint én a Toldival, hogy olyan szerződést írtam alá, amit később meg kellett bánnom. Mert az eladás csak nekem állt érdekemben, a könyvárusnak jóformán mindegy volt, fogynak-e vagy sem a kis kötetek. A munkát kiadásra én előkészítem, és, ha megengeded, itt-ott javítgatok is kissé, főképp az íráskép meg a verselés hagy némi kívánnivalót maga után.
  – Hogyan köszönjem meg jóságod, amivel ezt a hatalmas munkát magadra vállalod? Szégyellem is, hogy hitvány kéziratommal elvonlak sokkal értékesebb, alkotó munkádtól.
  – Te csak ne szégyenkezz. Légy büszke arra, amit létrehoztál. Ha valami a mi időnkből biztosan megmarad az utókor számára is értéknek, olyannak, amivel Európa előtt is büszkélkedhet a magyarság, az az Ember tragoediája lesz.
  – Ha csak a felét merném hinni – mondta Madách.
  – Juliskám, egy kis teát, süteményt kaphatnánk a beszélgetéshez? Vagy inkább egy pohár bort?
  – Ha lehet, inkább teát – mondta a vendég.
  – Meddig maradhatsz? Van már szállásod? – kérdezte Arany.
  – Nem akarnálak feltartani. Elvégre vasárnap van. Nem szeretnék a terhetekre lenni. A Váci utca táján majd csak találok egy megfelelő fogadót éjszakára – mondta a vendég – Aztán holnap reggel irány Vác, onnan kocsival Gyarmatra és haza.
  – Maradj nálunk éjszakára. Akkor vacsora után még beszélgethetünk egy jót. Laci majd átadja egy éjjelre a szobáját. Úgyis nagyon el van kényelmesedve, mióta a Hárompipa utcából ideköltöztünk, és saját, hatalmas, utcai szobája lett.
  – Köszönöm, de akkor üzennem kell a bérkocsisnak, aki az utcán vár rám. Hogy most elmehet, de reggel kilencre jöjjön ide értem.
  – Maris! – kiáltotta be a cselédlányt Juliska.
  Kioktatták a cselédet, aki szó nélkül el is tűnt, hogy elintézze ezt az új megbízatást.
  – Annyira lekötelezel, hogy én ezt soha nem leszek képes viszonozni – mondta később Madách, amikor a bőséges vacsora után kettesben maradtak.
  A nők a vacsora romjait segítettek kivinni a konyhába, Laci pedig könyvestől eltűnt. Talán a szobájába ment, hogy rendet tegyen, mielőtt a vendég bemegy oda aludni.
  Arany ismét rágyújtott, beszéd közben is meg-megszívta a pipát, és jóízűen pöfékelt.
  – Én csak egy régi tartozást szeretnék kiegyenlíteni – kezdett bele. –  De ez hosszú história. Ezért is kértem, hogy vacsora után beszélgessünk. Kérlek hát, légy kissé türelemmel.
  – Hallgatlak.
  – Ezernyolcszáznegyvenhárom-negyvennégy telén egy szegény, nyomorgó fiatalember felgyalogolt Pestre (kocsira honnan is, miből is futotta volna neki?) És ment egyenesen Vörösmarty Mihály, az országszerte ismert, a nemzeti költő szállására, hogy támogatást kérjen kötetnyi verse kiadásához. Ez a fiatalember az éppen színészettel próbálkozó Petrovich Sándor volt, aki akkor már Petőfi névvel jegyezte lapokban itt-ott megjelent verseit.
  Vörösmarty átvette a kéziratokat, és némi időt kért. De addig is átmeneti szállást szerzett a fiatal-embernek, akit néhány nappal később tájékoztatott, hogy irodalomértőkből és haladó politikusokból álló asztaltársasága, a Nemzeti Kör (melyben jócskán ültek tehetősebb urak is), biztosítja a fiatalember Versek című kötete kiadásának költségeit. Aztán szerkesztői állást is szerzett Petőfinek a Pesti Divatlapnál., hogy Pesten maradhasson, nehogy elkallódjon valahol vidéken. Pedig,  nyilván te is tudod, Vörösmarty és Petőfi költészete ég és föld. Nemesi nagyromantika az egyik:

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?

Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző 

Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a

Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.

  Helyenként biedermeieres népies romantika a másik:

    Befordúltam a konyhára,
    Rágíujtottam a pipára,
    Azaz rágyujtottam volna,
    hogyha már nem égett volna.

  De Vörösmarty mégis meglátta Petőfiben a zsenit. És másságát nem a korszerűbb iránti féltékeny-séggel fogadta. Hanem felkarolta, támogatta, elindította a később kezdőt a költői pályán. Barátok lettek, s azok is maradtak egész Petőfi haláláig. Ezen az sem változtatott, hogy a más politikai néze-teket valló Petőfi negyvennyolc nyarán elítélte Vörösmarty politikusi magatartását. Ennek ellenére Petőfi Vörösmartyékra bízhatta a családját, amikor arra a végzetes, utolsó útjára indult Erdélybe, Bem táborába.
  – Ezt így még sosem gondoltam végig – szólalt meg Madách. – Nagyszerű, ha két művész így meg-érti egymást.
  – Várj kissé, mert a történet java még hátra van.
  – Hallgatlak figyelmesen.
  – Ezernyolcszáznegyvenhétben a Kisfaludy-társaság pályázatára egy vidéki, ismeretlen amatőr beküldött egy elbeszélő költeményt.
  – Te a Toldit! – kiáltott fel a ráismerés örömével Madách.
  – Úgy van. A bíráló bizottság tagja volt Vörösmarty Mihály, aki a legjobbnak ítélt munkát még az eredményhirdetés előtt megmutatta ifjú barátjának, a János vitéz akkor már országosan ismert szerzőjének, Petőfinek. Az elolvasta a pályaművet, és azonnal levélben üdvözölte a szerzőt. Várj csak, megvan még a levél, ezeket a leveleket itt tartom az íróasztalom fiókjában – mondta Arany. Felállt, odament az ablak előtt álló íróasztalhoz, és elővette Petőfi hozzá írt leveleit. – Tessék, – emelt ki egyet. – Olvasom: „minél hamarabb akarom önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet műve költött bennem.” Hát így. Pedig sokan azt hitték, (remélték), hogy mi majd addig rivalizálunk, míg ők, a nevető harmadikok, elfoglalhatják Petőfi akkor már megkérdő-jelezhetetlennek tűnő helyét az irodalmi életben. Barátok lettünk. S nincs nagyobb fájdalmam, mint az ő elvesztése. Ugye megérted, öcsém.
  – Természetesen. Azt hiszem, veszteségünk mindünknek van épp elég. Hogy csak szegény nővéremre utaljak, kit veszett oláhok gyilkoltak meg negyvenkilencben, mikor hazafelé indult volna a bukás után Erdélyből férjével és kisfiával.
  – Fogadd részvétemet – mondta Arany, majd visszatért a történetéhez. – Petőfi igaz barát volt. Már második levelében a Toldi kinyomtatását sürgette, így: „Hallom visszakérted Toldit javítani vagy mi, ugyan minek? hanem ha már ott van, legalább iparkodjál felküldeni, hogy minél hamarabb kinyom-hassák, s aztán bámulhassa két ország!”
  S később is intézte pesti ügyeimet, a cenzornál, a kiadónál. Hogyan és mivel is viszonozhattam vol-na én az ő nagy kedvességét, barátságát, segítségét?
  – Petőfi valóban zseni volt – helyeselt Madách.
  – Igen, és nagyon remélem, Gyulaival együtt sikerül elérnünk, hogy Toldy Ferenc és követői is elfogadják Petőfit, mint a Csokonaival indult irodalmi fejlődés Vörösmarty utáni tetőpontját, csúcsát. Bár most, hogy a te Tragoediádat olvastam, kezdem azt remélni, még onnan is van följebb és tovább.
  – Végképp szégyenkezésre késztetsz. Hogyan is mérhetsz engem, az amatőrt, Petőfihez vagy magadhoz! – húzódott még inkább vissza Madách.
  – Hát jó. Akkor befejezem ezt a kis történetet. Úgyis későre jár, lassan ideje eltennünk magunkat holnapra.
  Vörösmarty, felismerve Petőfi nagyságát, befogadta őt az irodalomba, és elindította őt a halhatat-lanság felé. Petőfi ezt úgy hálálta meg a sorsnak, hogy amikor elolvasta a Toldit, befogadott engem, barátjává tett, és minden módokon segített engem. Én ezt csak azzal hálálhatom meg, hogy most, miután elolvastam az Ember tragoediáját, elindítalak téged is a halhatatlanság felé. Kérlek hát, legyünk barátok! S kérlek, emlékezz erre a történetre, ha majd egy szép napon hozzád is bekopogtat egy ismeretlen zseni. Leróva tartozásod, majd te is add tovább, amit tőlem kaptál!
Ismerve Arany meggyőző képességét és Madách jellemét, nem lehet kétségünk afelől, hogy így is történt volna a dolog, ha nem jön közbe valami. Valami olyasmi, ami még az olyan halhatatlanokkal is megesik, mint Petőfi Sándor, Arany János vagy Madách Imre.
Ez a beszélgetés, ha igaz, 1861 szeptemberében zajlott le Pesten. És alig több mint három év múlva Madách Imre már halott volt.

Magyar irodalmi történetek 3.

CSILLAGHULLÁS

(Arany János és Eötvös József)

– János, ne tégy úgy, mintha nem értenéd, miről van szó! – csattant fel Eötvös József, aki immár harmadszor lépcsőzött fel Arany akadémiai lakásába egyazon ügyben. Mehetett volna persze a titoknoki irodába nap közben, de így meghittebb volt, hogy alkonyatban, személyesebb formában kereste fel a költőt. Ami persze némi politikusi megfontolást is takart: nem tartozik mindenkire, főleg nem a szenzációt leső újdondászokra az ilyesmi.
– Miért miről? – kérdezett vissza Arany. – Nagyméltóságú báró úr, kell valaki, akit koncnak oda-dobhattok  a tömegnek?
– Ne bárózz engem, kérlek. Nem ma ismerkedtünk össze, igaz? Két irodalmár, akik vagyunk, ne tettesük magunkat egymás előtt.
– Én mégis csak egyszerű parasztnak születtem, még ha fel is vitte a dolgom az Isten, hogy akadé-miai főttikárt csináltatok belőlem.
– Kérlek, János, ne vágj föl azzal, minek születtél. Erről éppúgy nem tehetsz, ahogy én sem.
– Csakhogy nkem másom sincsen, mint a tisztességgel megőrzött, kiharcolt nevem. S ha most ezt elvesziztek, mi marad?
– Ugyan, János, miket beszélsz. De hát neked is be kell látnod, hogy a politika néha kompro-misszumot kíván. Látod, Andrássy, akit egyenesen halálra ítéltek negyvenkilencben, képes volt fel-fogni, hogy a haza érdekében el kell engedni némely sérelmeket. És Deák vagy én, akik miniszterei voltunk ama első független magyar kormánynak. Gondolod, nekünk nincsenek rossz éjszakáink? De hát most van itt az perc, amikor a hazának szinte mindent nyerhetünk.
– Mindent? Feltámasztjátok a halottakat is? És Petőfit? Vagy Batthyányt? És az aradi tizenhár-mat?
– Istenek nem vagyunk. Feltámasztani nem tudunk senkit. De az emléküket megőrizni, megbe-csülni: azt igen. Ha lesz magyar kormány, adhatunk évdíjat az özvegyeknek, árváknak. Állíthatunk emléket a nagy ütközetek helyszínén.  Persze csak lassacskán. Előbb legyen meg a kiegyezés, a koronázás, álljon fel a kormány.
– És pont én akadályozlak benneteket?
– Nézd, azt hittem, Wenckheim már mindent elmagyarázott neked.
– Ó, a nagyméltóságú báró úr magyarázott, magyarázott, persze. De azért talán tehettétek volna elébb, mikor még el nem hírelték hivatalosan. Akkor még csendben ki lehetett volna húzni a nevem. Vagy tényleg kellett egy bűnbak?
– Ugyan, János!
– Várj csak, elnök úr, ezt neked szántam. Hallgasd csak! – vett elő tárcájából egy kis összehaj-togatott papírlapocskát, és felolvasta a következő négy sort:
–

Járnak hozzám méltóságok,

Kötik rám a méltóságot:

„Megbocsásson méltóságtok,

Nem érzek rá méltóságot.”

– Ugyan János. Ez jópofa kis bökvers, tetrszik is. Csak hát megírtam már neked, hogy hatalmam-ban sem állt, de meg nem is tettem volna, hogy visszavonassam a javaslatot. Végre is a legtermésze-tesebb dolog, hogy a frissen koronázott magyar király a legnagyobb magyar költő iránt hódolatát fejezi ki. Így tekintsd a dolgot. Ez nem puszta magánügy: ez nagypolitika. Ha most visszautasítod, lesz belőle akkora, három országra szóló negatív konstelláció, hogy nemcsak Deák, Andrássy vagy én, de az ország is belebukhat!
– És mit tehetek, ha majd hazaáruló, lekenyerezett talpnyalónak kiáltanak ki? Mert ez már nem-csak nagypolitika, de az én legszemélyesebb magánügyem is.
– Te csak dolgozz, írj, hogy a nép hadd örüljön. Kell nagyon a jó szó. Kell nagyon a megbékélés. Látod, Jókai is felfogta ezt. Olvastad Az új földesúr című regényét.
– Hát miért nem őt tünteti ki a király őfelsége?
– Lehet, hogy A walesi bárdok jobban tetszett neki, mint A kőszívű ember fiai.
– Gondolod, olvasta?
– Ha ő talán nem is, de Erzsébet, a leendő királyné bizonyosan. Kiválóan megtanult magyarul. Magyar nyelvtanára, felolvasója van.
– A királynénak?
– Igen. Ő a magyarok királynéja lesz.
– Hát Isten éltess a királynét!
– Na, ez már tetszik, János. Maradjunk akkor ennyiben.
– Nézd, elnök úr, ha már muszáj elfogadnom, ha már lehetetlen visszautasítanom, mert ezt kí-vánja a nagypolitika, egyezzünk meg abban, hogy lévén én egy beteg, öreg ember, az átadásra nem tudok elmenni. Se audienciára utána a felséges király úrhoz. S hogy én ezt a keresztet, ha már visel-nem is kell (mint ahogy mindenki viseli a maga keresztjét), soha fel nem veszem semmilyen alkalom-ra, s a temetésemen se tegyétek közszemlére, mert ezt kívánom én, a magánember.
– Úgy legyen – állt fel Eötvös, elbúcsúzott a költő feleségétől és nagyfiától is, aztán amilyen csendesen jött, olyan csendesen hagyta is el az akadémia épületét.

Magyar irodalmi történetek 1.

A HONVÉD ÖZVEGYE

(Arany János és Jókai Mór)

  A tudomány a tényekről beszél, a művészet az emberekről. A tudomány megbízható: szinte bizonyos, hogy előbb-utóbb megváltoztatja a véleményét. A művészet megbízhatatlan: mindenféléket kitalál, virtuális világokat teremt, megszépíti az eseményeket. De nem avul el.

  Talán Arany Jánosnak is ilyen gondolatok jártak a fejében, amikor, hosszú hallgatás után váratlanul újra megszólalt Jókai:

  –Ne bántsd te azt a gyermekasszonyt – mondta.

  Akkor már kettesben voltak. A háziasszony egy kis bort, meg két poharat állított az asztalra, aztán kiment, hogy lefektesse a két gyereket, a majd tízéves Juliskát és a kis Lacit, akit az a másik barát már halhatatlanná tett ajándék-versével. Arany töltött, koccintottak, kortyoltak a borból.

  – Gyarlóság, asszony a neved! – mondta a házigazda. – Mit véded? – kérdezte aztán. Felállt, odasé-tált a fal mellett álló kis tékához, kezébe vett egy hosszúszárú pipát, nézegette, letette, felvett egy másikat, kezdte megtömni dohánnyal.

  – Gondolj bele, alig múlt húsz éves – mondta a vendég.

  – Ha jól számolom, te is alig vagy huszonöt.

  – Az már egy negyedszázad – próbálta tréfára venni a dolgot a vendég, de hiába.

  – Akkor is! – toppantott a házigazda. A csizma sarka beleütődött a döngölt padlóba. Belekezdett:

„Feledte a feledhetetlent;

S midőn a nászi vigalom

Beálla, szíve sima volt már,

Mint rég elült ó sírhalom.”

  Abbahagyta a verset, legyintett. Odakínált egy pipát a vendégnek, de az nemet intett.

  – Két ország szeme függött rajta – mondta aztán Arany. Visszament az asztalhoz, leült. Körülmé- nyesen rágyújtott.

  – Nem kettő: három – igazította ki a vendég. –  Magyarországé, Erdélyé, no meg az osztrákoké. Mindenhová követték. Megfigyelték. Zaklatták. Fenyegették. Te talán el tudsz tűnni itt, Szalontán. Neki nem olyan könnyű, mint másoknak. Mint neked vagy nekem.

  – Mért volna neked könnyebb, mint neki?

  – Hallottad, Klapka menlevelet szerzett minden komáromi védőnek, tisztnek, közlegénynek egyaránt. S tekintve, hogy én egész idő alatt, mint tudjuk, Komáromban szolgáltam…

  – Te? Komáromban? – lepődött meg Arany. – De hiszen Pesten is, Debrecenben is…

  – Ugyan, barátom – vágott a szavába a vendég. – Ha nem lettem volna Komáromban, ugyan honnan lenne menlevelem? Csak nem adsz te is hitelt annak a szóbeszédnek, hogy valami asszony szerezte nekem, körülményesen bejutva az osztrák ostromgyűrűvel körülvett várba, és ott kétségbeesetten addig színészkedve, míg Klapkát lábáról levehette?

  – Nagyon kellene szeretnie az urát az ilyen asszonynak – mondta Arany.

  – Úgy hiszem én is.

  – Bezzeg az a másik!

  – Gondolod, Sándor nevével el lehet bújni valahová? – kérdezte a vendég.

  – Hát hiszen… – a házgazda halkabbra fogta, odahajolt a vendéghez. – Azt beszélik, ő maga is bujdokol valahol. Talán Törökországban. Bemmel.

  – Ott bizonyosan nem – mondta Jókai. – Tudod, Egressy nemrég jött vissza.

  – Örültem neki. Küldtem is Pestre valami firkát.

  – Szilágyi mutatta. De nem meri közölni. Meg Egressy se akar föltűnést. Így is rajta a besúgók szeme.

  – Jó, hogy szóba hoztad. Az a Szilágyi! – engedett ki hatalmas füstöt Arany. – Lévai nagyon csúnyákat írt felőle. Én igyekszem vele a lehető leghivatalosabban tárgyalni. De nem tudok kiigazodni rajta. Óvatos is vagyok. Csak egy nagy „A”-val jegyzem, amit tőlem kinyomnak.

  – Tudom. Én meg ezzel a Sajó névvel próbálkoztam, de már fölhagyok vele. Mert lásd, Macchio tábornok úgyis jobban tudja, hogy melyik álnév kit rejt, mint te vagy én.

  – Macchio? Az meg kiféle szerzet? – kérdezte hátradőlve Arany, és jóízűen pöfékelt.

  – A pest-budai kerület katonai parancsnoka. Tőle kaptam én is most az útlevelet ide, hogy meglátogassam távoli rokonomat, Ercsey Juliannát.

  – Nocsak – mosolyodott el Arany. – Komák lennénk?

  – Hát ki nem rokon, legalább Ádámról-Éváról?

  – Ha csak úgy nem – bólintott a házigazda.

  – Ez a Macchio most az élet-halál ura mifelénk. De okos ember. Még egyetlen könyvet se koboztatott el. Nem jótékonyságból persze, hanem mert így szemmel tudja tartani, hogy mi is jár nekünk, rebelliseknek a fejünkben.

  – Aztán honnét tudná ez a Macchio vagy kicsoda, hogy ki rejtőzik az én nagy „A” betűm mögött?

  – Ne félj, van annak füle meg szeme mindenütt. De meg ha megkérdezné, azt hiszem, Szilágyi is megmondaná.

  – Ő is besúgó? Hát hisz akkor egy sort se küldök neki eztán! – csattant fel Arany.

  – Besúgó, nem besúgó! Élteti az irodalmat. Élteti egy kicsit a reményt. Könyvet, lapot csinál. Fizet is valamit. Hogy nem tehetséges? Hogy gyenge ember? Mit számít az ilyenkor?

  – Hát… Ti ott Pesten biztosan jobban látjátok.

  – Van, amit talán tényleg jobban. Például azt a házasságot. A gyereket föl kell nevelni. Az ő gyerekét. Azzal a névvel meg nem lehet életben maradni.

  – Ha azelőtt jó volt neki ez a név?!

  Az azelőtt szót jól megnyomta Arany.

  – Sándor boldog volt mellette. Hidd meg, én közelről láttam. Mit akarsz még?

  – És ha visszajön? Ha vége lesz a bujdosásnak? Vagy ha csak beállít, titokban, két rejtekezés között, mert látni akarná a kis Zoltánt?

  – Ha visszajönne. Ha csak úgy beállítana. Hát igen, az egészen más helyzet volna.

  – És bármi megtörténhet. Láthatod, mennyien előkerültek már, vagy legalább értesítéssel voltak – bizonykodott a házigazda.

  – Igen, mindenféle hírek járnak.

  – Tompa is kérdi, nem tudok-e valamit. Pedig ő jócskán felhúzta az orrát a Sándor nyers szavai miatt. De látod, most ő is felőle kérdez. Mesés történet annyi járja, hogy sok is. Hol itt látták, hol ott bujtatták… 

  – Így van ez jól. Bár ha azelőtt lett volna annyi barátja, mint amennyi most támadt… – A vendég legyintett, nem fejezte be a mondatot.

  – Azt mondják, az osztrákok körözik.

  – Féljenek is tőle! Még száz év múlva is átkot mond a zsarnokokra!

  – Ő halhatatlan – mondta Arany.

  – Na igen. Költészetére nézve bizonyost – helyeselt Jókai – De vajon ő maga?

  – Egy ilyen költő, egy ilyen ember nem halhat meg csak úgy!

  – Ezt írta jegyzetében a Szabadság szerkesztője is, amikor tudósítója tavaly augusztus elején megírta, hogy a Segesvár melletti ütközetben „koszorús népköltőnk, a tűzlelkű P.S. hír szerint elveszett.” Annyira feldühített, hogy még mindig emlékszem rá, szó szerint.

  – A Szabadság? Nem láttam. Ide nemigen jött meg akkoriban – mondta Arany. – És mit írt az a szerkesztő?

  – Hogy „nagyszerűbb nemzeti csapás lenne tisztelt barátunk – ezt Sándorra értette – elvesztése, sem hogy a valóság esetében eddig hivatalos tudósítást nem kaptunk volna felőle.” Hivatalos tudósítást? Vajon kitől várt ez hivatalos tudósítást? Haynautól? Vagy az oroszoktól?

  – De hát csakugyan! El nem tűnhetett! – próbálkozott Arany.

  – Júlia járt Erdélyben. Tudod, mennyi ott a friss tömegsír? – a vendég legyintett, láthatóan nehezére esett volna folytatni.

  – Az nem lehet! Ennek a népnek szüksége van rá! Visszavárják! Mi lesz velük? Mi lesz velünk így?

  Jókai még mindig hallgatott. Arany felállt, az ágy melletti kis asztalon matatott egy darabig, aztán odahozott egy negyedrét hajtott lapocskát. 

  – A minap is – mondta – vele álmodtam. Te hiszel az ilyesmiben? Mintha üzenni akart volna… Ír-tam is valamit… 

  Jókai elvette, félhangon olvasni kezdte:

„Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra,

Hogy velök megosszam a kevést, amim van,

Szívemet legalább, ha egyéb nem volna…?

Oh, – mivel nyugosznak néma süket sírban!

S hol a puszta domb és egyszerű faoszlop,

Mely szentté jelölje a föld egy zugolyját,

Azt, hol testi részök sár-elemre oszlott

S a feltámadásra magukat kiforrják?...”

  – Szép. És nagyon szomorú – mondta a vendég.

  Egy darabig hallgattak. A pipa is elaludt. Aztán megint a házigazda szólalt meg:

  – Tudsz valamit? Valami biztosat?

  – Ki tud manapság bármi biztosat? – kérdezett vissza a vendég. – Valamikor azt hittem, hogy van egy fix pont: a király személye. S történjék bármi, a nemzet ősi törvényeit senki sem ronthatja le.

  – A világ ront vagy javít, de nem henyél, ahogy Vörösmarty írta.

  – Most őt is úgy bujtatják valahol.

  – Micsoda idők – mondta Arany.

  – Hogy mikor veszett el a bizonyosság? – folytatta Jókai a félbemaradt gondolatot, mintegy magának beszélve. – Ki tudja. Ama március 15-én még úgy láttam, a rend győzött a forradalommal. De aztán Kossuth…

  – Vagy inkább Jellasics! – szólt közbe Arany.

  – És Debrecen…

  – Vagy Arad?

  – Hát az eléggé bizonyos – mondta elkomorodva a vendég. – Most aztán se ország, se király. Tán az Isten is elhagyott bennünket.

  – De itt vannak a rendszerváltás hiénái – ugrott fel Arany, és az ablakhoz ment, homlokát a hűvös üveghez nyomta. A városszéli ház ablaka a semmibe nézett – Ezek sose vitték vásárra a bőrüket. Ők mindig a biztosra mennek. Nem hittek, hát nem is csalódhattak. A semmittevésüket most úgy árulják, mint bősz ellenállást. Mert ők már akkor is… Néha arra gondolok, jobb volna nem élni. Elaludni. De vajon milyen álmok jönnek a halálban?

  – Hamlet is ezt kérdezi… Ki tudja, Róza mikor játszhatja újra Gertrudot? – sóhajtott nagyot Jókai.

  – Amikor hazajöttem az után az értelmetlen debreceni, pesti kaland után – fordult vissza Arany –, az egyik este, későn, a gyerekek már aludtak, beállított hozzám az utódom, az aljegyző. Félrészegen. De bort még hozott magával. Búcsúzásra, azt mondja. Hová megy, kérdem, mire ő, hogy én megyek. Mert, mondja, jól tenném, ha eltűnnék Szalontáról. Ne higgyem, mondja, hogy az emberek nem tud-ják, mit műveltem a bukás előtt. Hát mit műveltem én, kérdem? Ha van bűn, ami a lelkem nyomja, csak az, hogy őt nem tudtam megtartani.

  – Az emberek irigyek. Föl se vedd – mondta a vendég. – Mennek ezek még Toldi írójához küldött-ségbe, meglásd.

  – Nem vágyom én effélére. Csak élnék, írogatnék. Mi lesz most már a Shakespeare-összessel?

  – Fogadd el azt a geszti meghívást. Aztán majd csak rendbe jönnek a dolgok.

  – És addig? Mi lesz velünk?

   – Várni lehet. Remélni lehet. Akár Törökországból is.

  – Emlékszel Kertbenyre? Ő egyenesen Párizst emlegeti. Hogy Sándor azóta ott éli világát.

  – Párizs? Hát, jobb, mint Barguzin. De mondd, ki tudja, hol élt s halt Homér? És Osszián? – kérdezte a vendég.

  – Igaz, a költők is meghalnak. Byron is meghalt, Shelley is eltűnt – mondta Arany tűnődve. – Előbb a viharban, aztán örökre tűzben, lángban. Így hal meg egy költő.

  – Azt mondod? – nézett rá Jókai. – Én is így gondolom. És hát vihar, az volt itt is – tette hozzá.

  – Bizony – bólintott a házigazda. – Letépte a tetőt a házunkról, kitépte a reményt a lelkünkből. Eltépte a lanton a húrokat.

  Ültek, hallgattak. Arany újra töltött, de Jókai épp csak megnedvesítette az ajkát, aztán azt mondta:

  – Mutatok egy pár sort magam is. Előhúzott az ujjasa béléséből egy jól összehajtogatott lapot. – Meghallgatod? – Kisimította a papírt, megköszörülte a torkát, aztán belekezdett:

  „A visszatérő kozák csapat most már óvatosan kikerülte a veszélyes örvényt, s félig-meddig csatárláncban kifelé ügetett a mocsárból. Béla megtapintá társa szívét: hiába, az nem vert többé. Bizony meg volt halva. Akkor levonta ujjáról a gyűrűt, egy fürtöt levágott a hajából, azt eldugta kebelébe. Aztán fölemelte a hullát, s a közeli odvas fa üregébe helyezé. Akkor megcsókolá utoljára az ifjú arcát, s azután elkezdé körülsáncolni a fűzfát azon nádgúlák egyikével, miket a rétvágók a szárazabb magaslatokra felhalmoztak. A csillagfénynél egész várat épített körűle. A máglya kész. Egy piros szál vesszőt letört emlékül, s akkor körös-körül meggyújtá a nádat. A lángok recsegve iparkodtak elérni a máglya tetejét, onnan felkaptak a fűzfa gallyaira; s a terebélyes fa, mint egy tűzsátor borult a máglya fölé, tűzágakkal, tűzlevelekkel.

  – Bajtárs, szép, római temetésed van – gondolta.

  Reggelre nem maradt ott más, mint egy nagy, fekete folt, fedve hamuval. Az égett szérű közepén állt feketén a tövig leégett vén fa csonka törzse; kormos öble mint gyászhamvveder, melyben egy hírét bevégzett hős maroknyi hamva barnul.

  E barna hamv azon ifjú, kit úgy szeretett egy hölgy, kit úgy becsült a jó barát, kiről dalt énekelt a nép, kit szárnyán hordozott a hír.

  Ki találna itt reá? És ha azután, évek múlva a vadszederinda ki fog hajtani az égett fa öbléből, futó folyandárját messze elereszti, koszorúkat fonva belőle a bemohosult földön.”

  – Fiú, ez gyönyörű – szólalt meg hosszas hallgatás után Arany. Hangjában benne volt a géniusz érintésének döbbenete. –  Mi ez? – kérdezte aztán.

  – Még nem tudom. Talán valami elbeszélés-féle– mondta kissé zavartan Jókai, és gondosan visszadugta a lapot. –  Ezen dolgozom mostanában. Róza nagyon biztat.

  – Ki ez Béla? Te találkoztál vele?

  – A főszereplőm. De lehet, hogy Jenő. Jár eszemben egy másik név is: Pusztafi. Ahhoz mit szólnál?

  –Te tudod.

  – Nehezen megy. Ez nem a Sue modora. Ez valami más. De muszáj, hogy emléket állítsunk Komá- romnak, Segesvárnak, a hősöknek, az asszonyoknak.

  – Nincs most nagy divatja az ilyen emlékezésnek.

  – Épp azért csinálom.

  – Hát – mondta gúnyosan Arany – a politikai divatok nagyon változók. Sose gondoltam, hogy ennyire…

  – Ezt látom én is. Úgyhogy, ha, adja Ég, elkészül, kiadni mikor lehet, fogalmam sincs…

  Egy darabig csak a gyertya sercegett az asztalon. Aztán újra a vendég szólalt meg:

  – Indulnom kellene. A Reisepass szerint három nap múlva már újra Pesten kell lennem.

  – Azt hittem, nálunk megalszol. Bár ami azt illeti…– Arany keserűen elmosolyodott. – Ez a kis ház a birodalmunk. Ezt is csak béreljük. Tényleg mindenem odalett abban a viharban.

  – Neked nincs okod szégyenkezni – mondta a Jókai. – Tetted, amit a szíved diktált. Amit a haza kívánt tőled. Bár mindenki így tett volna. Ami meg azt illeti: minél kevesebben tudják, hogy itt jártam, annál jobb mindkettőnknek.

  Felállt, összeszedte a holmiját, hosszasan búcsúzkodott Julcsa asszonytól, aki jóféle falatokat csomagolt az útra, meg egy kis falusi kóstolót a nemzetes asszonynak is, és megígértette, hogy Jókai máskor majd hosszasabban időz ebben a vendégszerető házban. Amit az be is tartott, igaz, nem Szalontán, de már a nagykőrösi tanári lakban többször is megfordult a későbbi évek során. A szekeres is előkerült, türelmetlenül topogott a ló mellett, a zablát igazgatta. Jókai magára kerítette a kölcsön kapott subát, amivel a hűvös, szeptemberi éjszaka ellen védekezhet, míg otthona felé szalad vele a szekér. A házigazda is térült-fordult, s a vendég már az ajtóban állt, amikor újra előkerült, kezében egy nyitott levélfélével.

  – Átadnád ezt az írást Szilágyinak?

  – Mi ez? – kérdezte Jókai.

  – Olvasd el nyugodtan – mondta Arany.

   Jókai visszalépett a küszöbről, hogy a benti fényben kibetűzhesse az üzenetet:

 „Szilágyi Sándor úrnak!

 Kérem kegyedet, ne közölje a Honvéd özvegyét. Hogy a dolgozattal sérteni nem akarok, arra fő okom az, hogy biographiát akarok írni, s adatokra lévén szükségem, nem akarom az azok megszerzésére vezető legjobb útat elzárni magamtól. Ezt azon impressio alatt, mikor a verset írtam, feledém vala.

tisztelője:

A János”

  Jókai bólintott. Eltette az írást a másik mellé, aztán a szekérhez indult. Mikor odaért, megfordult, a kezét nyújtotta:

  – Isten veled – mondta. – Köszönök mindent. Örülök, hogy értjük egymást.

  – Az Isten megáldjon. Vigyázz magadra és a tieidre – felelte Arany, megszorítva vendége kezét.

  Hogy mire gondolt Jókai, amikor azt mondta, hogy értik egymást? Hogy mi járt Arany fejében, míg ott állt a kapu előtt, és hosszan nézett a lassan távolodó szekér után? Ki tudja? Talán a tudósok egyszer kiderítik.

Egy élő klasszikus

WOODY ALLEN

Lapok a „Budapesti jegyzetfüzet”-ből

Tegnap érkeztem a Ferihegyi repülőtérre, amit Liszt Ferencről neveztek el. Ezt értem. De miért becézik?

***

Ma találkoztam egy pár itteni filmes fejessel. Nehéz volt közös nyelvet találnunk. Én nem tudok magyarul, ők meg nem tudnak filmet csinálni.

***

Magyarországon az emberek érzelmileg ragaszkodnak a köztulajdonhoz. Olyannyira, hogy haza is viszik magukkal.

***

Csillagászati feljegyzés: Egy üveg Henessy black egy jobb budapesti éjszakai bárban 750 $. Rájöttem, van esélyük: ez jobb, mint az alkoholtilalom.

***

Egy itteni mondás szerint a hazug embert a sánta kutya utoléri. Érdeklődtem. Sehol nem te-nyésztenek sánta kutyákat. Így persze érthető, ha nem mindig derül fény az igazságra. De legalább a közvilágítás megfelelő.

***

Nálunk odahaza, Amerikában úgy tartják, egy magyar utánad lép be a forgóajtón, de előtted lép ki belőle. Lehet, hogy ez pofátlanság. Lehet, hogy kreativitás. De mi van itt Magyarországon, ahol esetleg két magyar akad így össze? Megmondom. Állnak, míg a világ és még két nap. Stenments, hogy valamelyik előre engedje a másikat. Ezért van, hogy a Nobel-díjig csak nálunk, Amerikában jutnak el magyarok. Otthon soha.

***

Magammal hoztam a szaxofonomat. Szeretem néha megfújni. Úgy látszik, Magyarországon ezzel nem állok egyedül. Megfújták.

***

Most tudtam meg, hogy a második világháború idején Magyarország hadat üzent az Egyesült Államoknak. Hát igen: a világhatalmak néha összemérik az erejüket. Még szerencse, hogy mióta Bill Pulmann megvédte a függetlenségünket, a marslakók is csak mostohákat küldenek.

***

Nem elég, hogy november van, hogy folyton esik, hogy a filmem női főszereplőjéről kiderült, hogy férfi, még a hipervékony mobilomat is elvesztettem. Mondd, Uram, mivel fogom holnaptól fölkavarni a reggeli kávémat?

***

A magyarok nagyon szeretik a szabadságot. Én is. Ha befejeztem ezt az új filmemet, el is megyek vagy három hónapra szabadságra.

***

Nagyon tetszenek a pesti nők. Ez a vonzódás vajon kölcsönös?

***

Tegnap felhívott a volt feleségem. Azt kérdezte, még mindig döglenek-e utánam a nők. Mondtam neki, hogy bármit hallott, ezt a magyarországi influenzajárványt nem én okoztam.

***

A pesti vicc olyan, mint a jó spermium. Megtermékenyít.

***

Mondják, a magyar hagyománytisztelő nemzet. Ha jól értem, úgy száz évenként lezavarnak egy szabadságharcot. Ha más nincs, hát önmaguk ellen.

***

Ha a szerelem is olyan langyos itt, mint a reggeli kávé, akkor már inkább Hollywood. Ott is palira vesznek, de legalább gyönyörű a napsütés.

***

Hallottam, szép helyi hagyomány fölmászni a Turul madárra. Megpróbáltam, de a rendőrök leszedtek félútról. Nyilván ők is utálnak, mert túl nagy az orrom.

***

Hallottam egy zsidó viccet. Valahogy így szól:
– Két zsidó utazik a vonaton. Hallotta?
– Hogy hallottam volna? Azt hiszi, van kedvük manapság beszélgetni?

***

Már két hete vagyok Magyarországon, és semmi rendkívüli. Úgy látszik, csökkent a tekintélyem. Bezzeg Brad Pitt! Még csak három napja volt itt, és már megrohamozták a kellékeit a terrorelhárítók. Legalább egy razzia azért nekem is járna.

***

Álmomban magammal akartam vinni a Gellérthegyet. De nem engedték föl a repülőre, mert a szobrokra nem volt kiviteli engedélyem. Micsoda pech! Pedig milyen jól mutatott volna a Central park közepén.

***

Innen a gépről Budapest tényleg olyan, mint egy kék szalagra felfűzött féldrágakő. Nem. Nem fél. Drága. De minden pénzt megér.

***

Azt álmodtam, hogy Karinthy Frigyes vagyok, aki álmában két kismacska volt, és játszott egymás farkával. Vajon mit mond erről a pszichiáterem?