Tatári mű
(Kisfaludy Károly és Kisfaludy Sándor)
–Hát eljöttél, öcsém uram! – köszöntötte Kisfaludy Sándor az öccsét, a kitagadottat egy szeptember végi napon, amikor már megkezdődött a szüret a Badacsony lankáin, de a Balaton vize a szép, derűs időben még vígan csillogott fel ide, a katonából kisúrrá emelkedett báty kúriájához.
–Köszönöm, a meghívást – viszonozta a szíves fogadtatást Károly, és körülnézett.
Az udvarház szépen belesimult a hegyoldalba, de oszlopos tornáca, melyen álltak, messzire hirdette, itt úr lakozik.
–Gondoltam, ideje volna megbékélnünk egymással és a sorssal –folytatta a házigazda.
–Nézd, Sandri, én téged sosem hibáztattalak. Apánk képtelen volt megbocsátani nekem anyánk halálát. A többi csak füst. Ezért döntött úgy, hogy rám mit sem hagy az amúgy se sokból. S látod, azért csak megélek, s nem is rosszul.
–Igen, hallom, újabban komédiákkal, versekkel is próbálkozol. Minap mesélte egy szomszéd, hogy valamiféle Tatárok Magyarországon című játékodat Füreden előadta valami vándor trupp.
–Ugyan, hagyd el, Sandri, tényleg tatári mű az. De a közönségnek, úgy látszik, éppen ez kell. Egy kis tragédia kellő hazafiúi melldöngetéssel megspékelve, s vörösre tapsolják a tenyerüket, majd hajnalig sírva vigadnak sorsukon.
–Csak hát félek, az irodalomból képtelenség megélni.
–Hát jobb egy uradalom, mint bármi irodalom, az biztos! De azért mégse cserélnék véled.
–Csak el ne hamarkodd az ítélkezést. A Himfy siralmainak egészen jó volt a fogadtatása. Úgy látszik, azért belém is szorult egy kis költővér! Rózával még nem is találkoztál.
–Mondd, nem félsz, hogy fülébe jutnak a pletykák?
–Mifélék?
–Itt mondhatom?
–Ki vele, öcsém!
–Hogy tán inkább annak a Pepinek szóltak azok a siralmak.
–Butaság! Tán azt hiszed nem látott át rajtam a kezdet kezdetén. Csak egy ostoba hihette, hogy a verseim okán jött hozzám! Meg éppen a két szép szememért! Hogyisne! Ilyen okos, jó asszonyt nem találsz még egyet kerek e hazában!
–Jó is, mert úgy se igen kívánkozom a házasság igájába!
–Most még könnyen beszélsz! Fiatal vagy, kapós, rebesgetik nemigen marad éjszakára üresen az ágyad.
–Neked se kell mindent elhinned, amit rólam beszélnek.
–Igazad van, nem is akarok beleszólni. A te életed. De talán most már menjünk beljebb. Rózácska már türelmetlen lehet, hol maradok ilyen sokáig.
Bementek. Az ajtó mögött tágas fogadószoba nyílt eléjük, s egy kényelmes karszékből már állt is fel a háziasszony, Szegedy Róza, s kezét nyújtotta Károlynak, aki meghajolt, s puha kézcsókkal üdvözölte sógorasszonyát.
–Isten hozta nálunk, Károlyka! Remélem, most már velünk marad egy kis időre. Mesélhetne, milyen a divat mostanában, és egyébként is mi az újság van Pesten. Úgy el vagyunk itt zárkózva a világtól. Sándorról is mintha megfeledkeztek volna!
–Tudod, Kazinczyval nem lehet szót érteni!
–Ne haragudj, Sándor, de én mesteremnek tekintem Kazinczyt.
–Felőlem? Tudod, Rózám, az irodalomban is változékony a divat. Tegnap még a finom érzékenység tengett túl, mostanában meg mintha a paraszti nóta járná.
–Sandri, hidd meg, lehet finoman, érzékenyen szólni népi hangokon is. Minap is próbáltam valamit, egészen fölkapták hölgyek. Valahogy így szól:
Szülőföldem szép határa!
Meglátlak e valahára?
A hol állok, a hol megyek,
Mindenkor csak feléd nézek.
Ha madár jön, tőle kérdem,
virulsz-e még szülőföldem!
Azt kérdezem a felhőktől,
Azt a suttogó szellőktől.
De azok nem vigasztalnak,
Bús szivemmel árván hagynak;
Árván élek bús szivemmel,
Mint a fű, mely a sziklán kel.
Kisded hajlék, hol születtem,
Hej tőled be távol estem!
Távol estem mint a levél,
Melyet elkap a forgószél.
–Ez szép! –sóhajtotta a háziasszony.
–Csakugyan jól hangzik – dörmögte a báty is. – De megélni ebből? Képtelenség!
–Valóban lehetetlen volnék megélni ebből, képtelenül. Ezért is festegetek ilyen kis képeket mostanában. Fogadja ezt tőlem emlékbe – nyújtott egy kis ezüst láncon függő, ezüst keretbe foglalt porcelánképet a háziasszonynak. – A boldog szerelem – tette hozzá magyarázatképpen.
A képecskén Zeusz és Héra ült egymás mellett az istenek királyi trónján.
