Töltőtoll (kishangjáték)

1.  

2. 
   
3. Töltőtoll
4. 
   
5. 
   
6. –Mit csinálsz itt, kisfiú?
7. –Dolgozom.
8. –Az, hogy itt üldögélsz a Felszabadulás téren egy padon, az nem munka.
9. –Ferencziek tere.
10. –Azelőtt Felszabadulás tér.
11. –A felszabadulás előtt meg Ferencziek tere.
12. –Hagyjuk.
13. –Jó. Maga játszotta a nagyokost.
14. –Miért bántasz?
15. –Mit szól bele a dolgomba? Hátha éppen az a munkám, hogy itt üljek.
16. –Miféle munka az?
17. –Mi köze hozzá?
18. –Igazad van. Semmi. Csak, tudod, kíváncsi ember vagyok.
19. –Miért? Így született?
20. –Igen, meg mert nekem ez a munkám.
21. –Jó munka. Nincs is ilyen.
22. –De van. Író vagyok, vagy mi.
23. –Vagy mi? Újságíró!
24. –Nem, csak író.
25. –Szerencse. Mert az újságíró mind csibész. Ezt mondta a nagyapám.
26. –Én azt hiszem, nem vagyok csibész.
27. –És tényleg ír?
28. –Próbálok.
29. –Nincs tolla?
30. –Tollam még csak volna. Csak nagyon nehéz.
31. –Jó toll kell hozzá.
32. –Bizonyára. És akkor írnának rólam. Azt hogy jó tollú író vagyok.
33. –Ebben tudok segíteni. 
34. –Te? Nekem?
35. –Véletlen tudok ajánlani egy jó tollat.
36. –Tollam van.
37. –Töltőtolla is van?
38. –Az is. Csak azzal sok a baj. Hol folyik, hol kifogy belőle a tinta. Épp, mikor belejönnék az írásba. Aztán meg beszárad, és mosogatni kell. A végén minden kezdődik elölről.
39. –Én jó töltőtollat ajánlottam.
40. –Megnézhetem?
41. –Venni akar? Figyelmeztetem, drága.
42. –Milyen drága?
43. –Nagyon.
44. –Az baj.
45. –Szóval nem akar venni.
46. –Előbb látni szeretném.
47. –Jó. Nézni szabad. Tessék. Ilyen.
48. –Szép. Kipróbálhatnám?
49. –Nem. Azt mondta a nagyapám, nézni lehet, de mást nem. Mert aztán összefogdosná, tekergetné, miegymás. És utána már nem lenne ilyen fényes, és esetleg el is romlana.
50. –Igaza van a nagyapádnak.
51. –Na.
52. –És mennyibe kerül?
53. –Huszonegyezer forint.
54. –Drága.
55. –Mondtam.
56. –Húszezerért esetleg?
57. –Nincs alku! Vesz vagy nem vesz. Csak feltart, pedig látja, mennyien állnak már itt.
58. –Nem vevők. Csak nézelődők.
59. –Maga is csak nézni akarta.
60. –De éles a nyelved, kisfiú.
61. –Ne kisfiúzzon. Nincs alku.
62. –Jó. Nagyfiú. És miért ilyen drága?
63. –Mert egyedi kézi munka. Mert ilyen már nincs is. A nagyapám csinálja. Ebből él.
64. –Tollakat készít?
65. –Mondtam, nem?
66. –Mondd meg neki, hogy tiszteltetem. Szép a toll.
67. –Nem lehet megmondani, mert süket.
68. –Így született?
69. –Nem ötvenhatban mellette robbant egy akna. Azóta süket. Az apja is az volt.
70. –Tudod mit, nagyon tetszik a toll. Kettőt veszek.
71. –Kettőt? Azt lehet. Kettő együtt negyvenezer.
72. –Nem negyvenkettő? Mégis van alku?
73. –Nincs. Ez nem alku. Ez kedvezmény.
74. –Értem. Tényleg szép.
75. –Már mondta.
76. –Tudod mit, én veszek kettőt, te meg felírod egy cédulára, és megmutatod a nagyapádnak, hogy dicsértem a tollát.
77. –Nem lehet. Mert vak is.
78. –Az is az akna miatt?
79. –Nem. Hályog.
80. –Hazudsz.
81. –Honnan jött rá?
82. –Ha nem látna, nem készíthetne ilyen finom művű, szép tollat.
83. –Nyert. Lát. Csak nem hall, és nem beszél. Ez igaz.
84. –De hát mindenféléket mond. Például, hogy csak nézni szabad.
85. –Csak nélkül.
86. –Miért hazudozol?
87. –Nem hazudok, csak mesélek. Kitalálok dolgokat, mert mindenki olyan kíváncsi. Aztán jön a rendőr. Megírja az újság. És kész a baj.
88. –Mindenkinek mesélsz?
89. –Hát mesélek. Hogy vegyék a tollat. Mindennap itt ülök. Hozok tizenkét tollat.
90. –És veszik?
91. –Nem.
92. –Akkor minek?
93. –Csak úgy. Jobban telik az idő.
94. –És a munka?
95. –Eladtam magának két tollat. Tényleg. Hol a pénz?
96. –Várj, itt van a táskámban. Hoppá! Nincs nálam annyi.
97. –Mennyi van?
98. –Van egy húszasom.
99. –Kevés. Huszonegy kell.
100. –De hát kettőt veszek. Egyet ma, egyet holnap.
101. –Olyan nincs. Ki tudja, jön-e holnap? A nagyapám megver.
102. –Megver?
103. –Ha mérges. De aztán vesz fagylaltot.
104. –Nincs alku?
105. –Nincs.
106. –Ha például kiváltana egy verést egy fagylalt. Fifti fifti.
107. –Nem lehet. Azt mondta a nagyapám, a verés rendre szoktat. A fagyi élvezetet ad. Mindkettőre szüksége van az embernek
108. –És ha én vennék neked egy fagyit? Annyi apróm még maradna.
109. –Az lekenyerezés. Fúj. Ne merészeld, mondta a nagyapám. Nincs alku. Mert megver.
110. –Ennyire verekedős? Azt hittem jó ember, és szeret téged.
111. –Szeret. Én is szeretem.
112. –Pedig ver.
113. –Olyan rabiátus. De jó ember. Rabiátus is lehet jó ember.
114. –Ha te mondod.
115. –Az anyám mondja.
116. –Szóval nem a nagyapáddal élsz.
117. –De igen. Így élünk hármasban. Na tessék!
118. –Mi van?
119. –Jön a rendőr.
120. –És?
121. –Megbüntet. Mert itt tollat árulni szabálysértés. Helyszíni bírság. Ötezer forint.
122. –Jó napot kívánok. Uram, mi történik itt?
123. –Semmi. Beszélgetünk. Szeretek beszélgetni. Élvezem.
124. –Kérem az igazolványát.
125. –Miért?
126. –Mert itt fennforgás van, kérem. Ez a gyerek tollakat árul. És az tilos. Árulni is, venni is.
127. –Mint az üzletszerű kéjelgés?
128. –Ne tessék viccelődni. Szabálysértés az szabálysértés.
129. –Mennyi?
130. –Ötezer forint. A minimum.
131. –Mondtam. Hetente idejön ezért a pénzért. És még örüljek, mert, azt mondja, be is vihetne, mint visszaesőt.
132. –Kérem, uram ne higgyen ennek a gyereknek. Egy szava se igaz.
133. –Honnan tudja, hogy tollakat árul?
134. –Beszélik. Mert ugye leáll mindenféle népekkel. Itt van minden délután. Aztán kiderül, ugye. Ráadásul piszok drágán árul. Ezért szoktak panaszkodni rá. Meg hogy szemtelen.
135. –Tessék. Itt egy ötezres. Viszontlátásra, őrmester úr.
136. –Csak tizedes.
137. –Viszlát, csaktizedes.
138. –Kuss, te gyerek!
139. –Hagyjon már minket beszélgetni.
140. –Felőlem?
141. –Szóval maga is hazudott. Ki tudta volna fizetni a huszonegyet is.
142. –Próbáltam alkudni.
143. –Most már menjen innen! Úgyse vesz tollat. 
144. –De. Kettőt veszek.
145. –Ma?
146. –Igen. Most. Látod, ott a bankfiók, veszek ki pénzt az automatából. 
147. –Menjen a fenébe. Elmegy és sose látom többet. Csak töltöttem az időmet hiába.
148. –Megyek és jövök. Tíz perc.
149. –Na jó. Addig még maradok.
150. –Várj csak! Lehet, hogy hármat veszek.
151. –Azt nem lehet. Nincsen csak kettő.
152. –Azt mondtad, mindig hozol egy tucatot.
153. –Mondtam, nem mondtam, Nincs több és kész. Persze, összevásárol tőlem egy tucatot, aztán a másik sarkon eladja drágábban. És azt mondja, hogy maga készítette. Pedig látja, milyen szép, eredeti a doboza is. Rajta van: Kun Gáspár tollszárkészítő.
154. –Kun Gáspár a nagyapád?
155. –Igen. Illetve az ő apja.
156. –Hűha! Tollszárakat nem árulsz?
157. –Olyat már senki se vesz. Meg nagyapa se tudna csinálni, mert gyenge és remeg a keze.
158. –A töltőtollhoz nem gyenge?
159. –Már elég volt! Mit faggat engem. Menjen, hozza a pénzt.
160. –Hozom, ha megmondod, ki csinálja töltőtollat.
161. –Megy, jön. Megvárom.
162. –Ki készítette azt a szép tollat, ami mutattál?
163. –Maga akarta megnézni.
164. –Szóval?
165. –A dédapám barátja. A töltőtollas. És a munkaszolgálatban, amikor a halálán volt, elárulta a dédapámnak, hogy hová ásta el a már kész tollakat. Egy kis fémdobozban. A dédapám hazajött. Kiásta. Aztán őrizte. A nagyapámnak megmutatta, de tilos volt hozzányúlni. Mert emlék. De most, hogy már nem bír dolgozni, a nagyapám elő-elővesz néhány tollat, kipróbálja, kifényesíti beteszi az apja valamelyik megmaradt tollszáras dobozába. Én meg árulom.
166. –Értem. Megyek.
167. –De jöjjön is! Tíz perc.
168. –Mi volt az iskolában, Gabikám?
169. –Semmi.
170. –És itt?
171. –Eladtam két tollat.
172. –Hol a pénz?
173. –Mindjárt hozza az a pasas. Az a kalapos. Az egy író.
174. –Újságíró?
175. –Nem. Rém rendes pasas. Csak kíváncsi. Kifizette a rendőrt.
176. –Megint jött?
177. –Az ötezerért.
178. –Te meg odaadtad ennek az idegennek a tollat. Ötezerért.
179. –Ugyan, anyu! Tudod, hogy nincs alku, meg lekenyerezés! Ez üzlet!
180. –Na már itt is vagyok. Tehát negyvenezer. Két töltőtoll. Bocsánat, hölgyem, maga is vásárolna?
181. –Nem, ő az anyukám.
182. –Nagyon csinos anyukád van.
183. –Köszönöm, uram.
184. –Nincs mit. Maga tényleg nagyon csinos. Gondolom, boldog lehet a férjével, meg ezzel a nagyszerű gyerekkel!
185. –Az apukám meghalt. Három éve. Mikor még kicsi voltam.
186. –Bocsánat.
187. –Tessék. Itt a két töltőtoll. Vigyázzon, el ne ejtse. Mert finom munka! Maga különben betársulhatna. Mit szólna hozzá? Ma csak egy tollat vesz, és eljön holnap is. Hogy találkozzon az anyukámmal. Az akkor már randevú.
188. –Jaj, ne butáskodj már!
189. –Ez nem is butaság. Csakhogy a férje. Mi történt vele? 
190. –A szokásos. Ivott. Üvöltözött, ha nem volt pénz italra. Aztán megint ivott. És megint üvöltözött. Már az egész környék torkig volt velünk.
191. –És maga?
192. –Dolgoztam. Hogy legyen pénz. Óvónő vagyok.
193. –Értem. Olyan sok pénzük nem lehetett.
194. –Aztán, hogy a férjem meghalt, akkor kapott bele apósom ebbe a tollüzletbe. Persze legszívesebben egyet se adna el. Azért méri ilyen drágán. Mert emlék. Az apjától. Ha elkel egy toll, morog, ha nem kel el egy se, akkor is mérgelődik. És ilyenkor mindig meg akarja verni Gabit.
195. –Aztán vesz neki fagyit.
196. –Látom, mindent tud. Gabi, mondtam már, hogy ne fecsegj rólunk!
197. –Miért tűrte, hogy a férje így éljen? Gondolom ő persze nem dolgozta agyon magát.
198. –Beteg volt. A lelke. Később meg, ha mástól nem, hát az ivástól. De tudja, bolond fejjel beleszerettem. Nagyon fiatal voltam. Aztán meg így alakult. Nem volt rossz ember. Csak olyan rabiárus.
199. –Tudom. De jó ember. Szóval olyan, mint az apósa. Mondta a fia, hogy maga szerint rabiátus is lehet jó ember És aztán?
200. –Elütötte egy autó. Akkor is részeg volt. De egyáltalán, mit akar maga tőlem?
201. –Hagyd anyu. Csak kíváncsi. De rendes.
202. –Szeretnék holnap is találkozni magával. És persze a fiával.
203. –Elég volt. Gyere, Gabi! Menjünk! Viszontlátásra.
204. –Viszontlátásra. Én itt leszek holnap is.

József Attila

 József Attila

JÓZSEF ATTILA

Talán eltűnök hirtelen…

Talán eltűnök hirtelen,

akár az állami tulajdon.

Nem maradt abból semmi sem,

amiről számot kéne adnom.

Már millióim of shoron

keresztül kimentek előre.

Látom, most én vagyok soron:

vár Tahiti sok pőre nője.

Korán megszoktam a lopást,

s szabadnak vettem és öröknek.

Persze lenéztem a libást,

kit elkapnak és kiröhögnek.

Dacból se fogtam föl soha

tilalmát a törvény szavának.

Tisztesség? Csak az ostoba

csinál ebből gondot magának.

Gazdagságom, e vad vagyont

én bőséggel kiérdemeltem.

És csodálkozva hallgatom,

hogy egy ország sír tönkre menten.

Parti Nagy Lajos

 PARTI NAGY LAJOS

Legújabb (m)agyar meskete

  Eccer vót, hó nem vót, mán jóformán csak globálissan főmelegedett hajléktalanok vótak Márija országának alújáróiba alkotmánybírva, de annyijan, hogy arrú kódultak. A nemzeti tisztabúza éccakáján esett, hogy az eső es esett, meg az es, hogy Parti Tubica Lajos, ez a karvaltőkébe ojtott liberálburzsoá médiagalamb meséni kezdett.

  De nem ám rendessen, ahogy ez ildomba meg szokásba vót, miolta I. Pajtaforr, az igazlátó lett a kerál, bele az őszintét a népnek a képibe. Hogy hadd tuggya meg, hogy ez az isten kalaptya óság sikerrül sikerre libbenik, bibir csókjával felélesztve még a hamvadó cigarettavéget es, de ollan mértékben, hogy a haldokló nyugat nem győzi türelemvel még a nézésit se, akkorákat brüsszeltve, hogy azerig ér a csóvája.

  Mer itten mán, ahogy újévre megmondva lett, begyün a vak Cinka, a jókedv meg a kacagány, oszt lössz akkora a bősség, különös tekintetvel a keráli mellbősségre meg derékbősségre, hogy annak még a gonosz ofsorok is a csudájára járnak, míg a NAV nem jár a csudájuk után. Mer megmonta már a tutit az a másik kerál, az a rákosi vipera, aki vót, amikó vót, noha igazábul nem es vót, mer nem löhetött, mer akkorság ippeg szünetőt a magyar történelem vagy negyven esztendejig, hogy aki nincs ellenünk, az gyanús!

  De ez annak az elfajzott, migráncssimogató fajtatársnak, ennek a Galambfalvi Parti Lajosnak smafu. Ez nem errül irkafirkál. De nem ám, a turulgyát nekilye!. Hanem jártattya a szóbeszéggyit mindenfélérül, hogy ki kikvel és mennyi évre titkosejtva lopik, meg toszik, hogy a kúrást meg elkúrást, mán bocsánat a szójér, a kupakolást ne is emliccsük. Beddzeg halgat, miolyta a balliberál migráncs vírusok begyüttek, oszt ki kórban, ki halóban osztogattya a nemzetiszínbe pompádzó billiárdokat, meg dákókat, a stadionyoknak beléje neki.

  Avvót aztán, hogy csak monta a hamisságait bele az életes irodalomba, ami kössztudomás szerént es csak senemélet meg senemegyéb, dacára, hogy hatvannégyvármegyeileg figyelmezve lett több ízbe, úgymint csokoládé, vanillia meg puccs. De hejába mégis, vót hát háborodás, akkoracska ippeg, hogy némellek mán a hatlövetű zsinóros-paszomántos kalasnyikovjukhoz kapkodtak, csak hogy jószándékval felvilágosíccsák nemzetileg, aki még illen setétben bujálkodó ellen forradalmár köszméte, a kétharmadát nekije!

  A nép az istenadta tengerárja meg óvasta vóna feszt, mán ha tudott vóna óvasni, még szerencse, hogy ez a Hoffmann meséin nevekedett generácijó mán óvasni se nagyon tudott, minek is az a munka világába visszavezetett járadékosnak adózva meg átfázva a nemzeti együttműködés hőseinek terin. Mer vót aza zegyetem, vagy egytetem, amit asztán etetemtek, vagy mifene, hogy ne oncsa mán itt a kárpátok karéjján a szmogját.

  Szerencse vót a nagy emútnyóc-tíz évnyi tatárkodásba az es, hogy mégse nem nagyon óvashatták, merhogy az úság nemzeti kulturális médiaalapilag főkőtözött a virtuális internetsztrádára parkolósávnak, na ott aztán óvashatta akárki, aki előbbség befizette magát a listára, hadd tudja a tudodki, hogy ki a soros, hogy ű az, aki olvasja. Mer hát illen ez a kultúra mindekilyé, csak nem jutsz hozzá nevű társas játék, ki tolval, ki cenzurával, kinevetve a végén, amíg meg nem hótt.

George Orwell

 

ÁLLATFARM

  Amikor a pajtaforradalom másnapján Izomagy átvette az Állatfarm vezetését, mindenki megnyugodott. Azok a félelmek, melyeket a Jones gazda visszatérését jósoló rémhírek keltettek, végképp elcsitultak, és még a húsvéti napsugár is melegebben sütött le a gazdaságra, mint egyébkor. Mindenki érezte, hogy egy korszak végképp lezárult, hogy többé nem ismétlődhet meg a múlt, és a létrejött állatokrácia a lehetséges világok legdemokratikusabbja lesz.

  – Nem mintha versenyre akarnánk kelni a világ bármely rendszerével – röffentette első parlamenti beszédében Izomagy. – Nem – folytatta –, ellenkezőleg, mi a saját utunkat akarjuk járni.

  Ennek a saját útnak a jegyében a Tisztelt Ház Jones gazda valamikori farmját már másnap Nemzeti Állatfarmra keresztelte át, és döntő szótöbbséggel nemzetietlennek nyilvánított minden olyan gondolatot, amely nem a pajtaforradalom és Izomagy sertéstárs dicséretének volt szentelve. Mindezt akkora lelkesedéssel, hogy a parlamenti büféből az összes pezsgő elfogyott.

  A politika szele mindent átjárt. Rövidesen új pártok, új civil szervezetek jöttek létre. A macska például, aki azelőtt szinte semmiben nem volt hajlandó részt venni, most megalapította a Lenyalt Mancsok Pártját, amelynek nevében azonnal kinyilvánította, hogy mint ellenzéki erő, természetesen nem támogatja a kormányt, de élesen elhatárolódik mindazoktól, akik a Nemzeti Állatfarm kormányát hazafiatlanul bírálni merészelik. E független és bátor kiállásáért rövidesen megkapta a Leghazafibb Állat kitüntető címet és a vele járó ékszernyakörvet, amelyet személyesen Izomagy nyújtott át neki az Állatokrácia világnapján. A nyakörvbe automata nyaksimogató volt beépítve, és ettől kezdve esténként a macskaalom felől gyakran hozta elégedett dorombolás hangjait a szél.

  Az elégedettségre persze a többieknek is volt oka bőven. Először is Izomagy a parlamentben bejelentette, hogy kiszélesítik az általános és egyenlő választójogot. Mégpedig oly módon, hogy innentől a Nemzeti Állatfarm minden lakója szabadon választhat, elmegy vagy nem megy el szavazni. Ehhez mindössze egy olyan, két tanúval hitelesített hatósági igazolványra lesz szüksége, amely egyértelműen bizonyítja, hogy már Izomagy születése előtt a pajtaforradalom rendíthetetlen híve volt. Eme feltételek fennforgása esetén általános és egyenlő joga keletkezik a nemzeti egység szellemében Izomagy sertéstársra szavazni.

  – Nem lehet kétséges – magyarázta Süvi, aki kis nemzeti szakállat növesztett, és Izomagy nemzeti szóvivőjévé lépett elő –, hogy a nemzeti egység kizár mindenféle kettős jelölést. Ahol két jelölt van, ott megoszlanak a szavazatok, és ezzel máris oda a nemzeti egység.

  Az állatoknak el kellett ismerniük, hogy Süvi érvelése támadhatatlan.

  A tökéletes egyenlőség elérését volt hivatott szolgálni az az új rendelkezés is, melynek értelmében a Nemzeti Állatfarm minden lakója jogosult volt a sertéstárs megszólításra. Igaz, ezt elég nehéz volt a gyakorlatban alkalmazni. Hiszen meglehetősen furcsán nézett ki, amikor a tyúkanyó születésnapjára küldött képeslapon ez volt olvasható: „sertéstársi üdvözlettel: csibéid”. De hát annyi mindenhez hozzá lehet szokni, ha muszáj. Ezt pedig muszáj volt.

  Mint ahogy nem lehetett kétség afelől sem, hogy valamit tenni kell a farm élelmiszerellátása érdekében. Az elmúlt időkben a termelésben eluralkodott az anarchia. Hol sok volt a tojás, hol meg tojáshiány mutatkozott, mert (például nagy melegben) a tyúkok tojtak tojni. Ugyanez volt jellemző a tejellátásra: kisebb tehéncsoportok tejvisszatartással igyekeztek befolyásolni a piacot, de csak azt érték el, hogy egyes disznók tejimporthoz folyamodtak, és némely szakértők (például a macska) véleménye szerint az import tej nemcsak olcsóbb, de ízre is kellemesebb volt. Izomagy kezdeményezésére létrehozták a Nemzeti Tikmonydát, amely nemcsak begyűjtötte a nemzet tojásait, de hetente tartozott beszámolni a farm vezetésének, hogy az egy időegységre jutó tojásmennyiség le van-e tojva. Hasonló céllal jött létre a Nemzeti Tejelde is, amely nemcsak az adókat szedte be, de farmosította a tejtermelést, és jelentős tejkivitelt bonyolított le. Igaz, az Állatfarmon továbbra is csak importtejet lehetett fogyasztani, de azt a jobb ellátás érdekében innentől hivatalosan felvizezték. Így alig különbözött a hazaitól.

  Az is gondot okozott, hogy a parlament folyamatos ülésezése miatt az állatok nem jutottak hozzá a mezei munkához. Így persze a kukoricaföldet fölverte a gyom, s a következő esztendőben már arra is kevés volt a termés, hogy a disznók jóllakjanak belőle. És bár teljes egyenlőség uralkodott, természetes volt, hogy a tyúkoknak, kacsáknak, libáknak (mint másodrendű egyenlőknek) végképp nem jutott. Szerencsére az éhínség rémét sikerült elűzni azzal, hogy a parlament kimondta, a törvény kihirdetésének napjától az éhkoppot jóllakásnak kell nevezni. Ennek eredményeképpen a korábbi, destruktív beszélgetéseket („Hogy vagy, hogy vagy?” „Éhezem, sertéstársam.”) felváltották az elégedettség himnuszai („Hogy vagy, hogy vagy?” „Jóllakottan, sertéstársam”). És ezt valóban öröm volt hallani. 

  De mégsem volt teljes az egység. Nyilvánvalóan bizonyos elégedetlenség fejeződött ki abban, hogy némely erők úgynevezett Jones-őrség szervezésébe kezdtek. Ez a társaság azt hangoztatta, hogy csak Jones visszatérése, a rendszeres korbácsolás és ostorozás, az ostoba állatok rendszeres megtizedelése képes megteremteni a farm felvirágzásához szükséges rendet. Azonnal katonai önképzésbe kezdtek. Ez némileg ellentmondott annak, amit lakói otthonukról gondoltak, de Süvi elmagyarázta nekik, hogy az állatokrácia lényege éppen az, hogy mindenki szabadon kifejtheti a véleményét. Jones-ra valóban nincs szükség, mondta Süvi, de Izomagy sertéstárs már elrendelte, hogy a Jones-őrséget holnaptól Jones Baráti Kör néven kell emlegetni, és ezzel már meg is van oldva a probléma.

  A Nemzeti állatfarm híre messzire eljutott. és szép lassan megindult a más vidékeken nyomorgó állatok menete, mert ők is szerettek volna részesülni a pajtaforradalom hozta előnyökből. Értetlenül és elégedetlenül fogadták, amikor tudomásukra hozták, hogy itt csak akkor maradhatnak, ha hajlandók azonnal éhen- vagy szomjanhalni. Mert – magyarázta Izomagy sertéstárs útmutatása alapján Süvi – ők együttéreznek a menekültekkel, de azt azok mégsem kívánhatják, hogy a Nemzeti Állatfarm miattuk szűkölködni kényszerüljön.

  Mint ebből az esetből is látható, Izomagy rátermett, és kitűnő pedigrével rendelkező disznó volt. Felmenőit egészen az ifjúhegeliánusokig vissza tudta vezetni. Igaz, mióta a filozófia és a filozófusok hazafiatlanság gyanújába keveredtek, ezzel a származásával nem szokott dicsekedni. Rátermettsége nyilvánult meg abban is, ahogyan az Izomagy-menetek szerveződését fogadta. A Nemzeti Farmkommunikációs Iroda minden állatfajnál Izomagy-köröket hozott létre, melyeknek működését a kulturális alapból finanszírozták. Ezek a körök kezdeményezték aztán, hogy hetente kétszer tűzijátékkal egybekötött felvonuláson, úgynevezett Izomagy-meneten mutassák meg a nemzetállat ellenségeinek, hogy egy állatként állnak Izomagy sertéstárs mellett. A felvonulásokon a részvétel teljesen önkéntes volt, csak a távolmaradóknak kellett orvosi igazolással bizonyítaniuk, hogy nem ellenséges szándékkal hiányoztak. Ezeknek a felvonulásoknak fényét nemcsak a tűzijáték, a vízizene, de Izomagy személyes részvétele is emelte. Sőt: nemcsak részt vett, de ilyen alkalmakkor rendszerint beszédet is mondott.

  Ilyen Izomagy-menet volt december nyolcadikán, az Állatokrácia világnapján is. Miután nemzeti dalukat, az Anglia állatai-t az új hangszerelés szerint elénekelték, és háromszor körbejárták a farmot, az állatok fajonkénti rendben szépen felsorakoztak a nemzeti disznóól előtt, ahol már fel volt állítva a szónoki emelvény. Rövidesen megjelent maga Izomagy, és belekezdett szokásos, jó egy órás beszédébe. Ecsetelte a Nemzeti Állatfarm nagyszerű gazdasági eredményeit, feltárta, hogyan mentette meg személyes közbelépésével a Nemzeti Állatfarmot az ellene szőtt világméretű összeesküvéstől, egyszóval elmondta mindazt, amit így, hetente kétszer el szokott mondani. A vége felé eléggé el nem ítélhető módon már kissé lanyhult a hallgatóság érdeklődése, egyes tyúkok fejüket a szárnyuk alá dugva el is szundítottak. Ám ekkor váratlan dolog történt.

  Belépett a kapun Bandi, az elnyűhetetlen igásló. Hogy ez a farm állatait megdöbbentette, érthető volt, hiszen igazán mégsem tudtak hinni Süvi magyarázatában, miszerint a sintérkocsi, amely a legyengült Bandit egykor elvitte, valójában az állatorvosé, csak az orvosnak a sok munkától még nem volt ideje átfesteni a feliratot. S valljuk meg, talán meg is rendült volna a hitük a nemzeti szóvivőben, ha tudomásukra jut, hogy Bandi milyen hihetetlen véletlennek köszönhette szabadulását a virslivé válás veszedelméből, hogyan vándorolt, hogyan tengődött alkalmi igavonásból, mire most végre hazaért.

  Csak Izomagy nem döbbent meg. Ő ugyanis fiatal disznó volt, nem élt még Napóleon idején, így hát sosem találkozott Bandival. Most éppen ünnepi szónoklata csúcsánál tartott:

  – És ha így folytatjuk, sertéstársaim, ilyen rendíthetetlen nemzetállati egységben, akkor senki és semmi nem állíthat meg bennünket, előttünk a végtelen út, és határ a csillagos ég.

  Izomagy felnézett az emelvénybe épített súgógépről, és várta, hogy kitörjön a szokásos taps. De néma csend volt. Csak Süvi akarta összeütni a mellső csülkeit, de aztán ő is meggondolta magát. Közben Bandi négy nehéz lépéssel odaért az emelvényhez, két hátsó lábára emelkedett, a mellső kettővel pedig úgy rúgta fenéken Izomagy sertéstársat, hogy az felrepült. Fel, túl az Állatfarmot határoló sövényen, túl az úton, el és fölfelé, és csak repült, repült, éppen úgy, ahogy beszédében mondotta: határ a csillagos ég.

A kócos kis tündér újabb kalandjai 6.

 

KIS TÜNDÉR KOROMBAN...

  Eljött a nyár, mire Muharai Pálma újra eljutott az emberek városába. Vagy délelőtt, vagy délután volt szabad, mert tanulni is kellett, a tündérséghez sok-sok tudás, tapasztalat kell, s ezeket leginkább könyvekből, más tündérek meséiből, történeteiből lehet megtapasztalni. Pálma azt szerette a legjobban, ha a történet végét nekik kellett kitalálni, hogy mit is tettek volna, ha ők vannak abban a tündérséges helyzetben.

Ennél már csak a délutáni csavargást szerette jobban. Most aztán már nagyon vigyázott, nehogy valami zavart keltsen. Nem is lett volna semmi baj, ha. Ha ez a „ha” ott nem lett volna. Most, hogy se tilalom, se tündértanoda aznapra már nem volt, egészen estig kimaradhatott, és csak sötétedés után kellett megjelennie Tündérnagyanyó házikójában, hogy elmondja, miféle értelmes dologgal töltötte idejét.

  Már be is sötétedett, már éppen hazafelé indult, amikor az egyik házból rettenetes, el-elcsukló zokogást hallott. Gyorsan elmormolta a láthatatlansági varázsigét, és besurrant lakásba, ahonnan a sírást hallotta. Nem volt könnyű, mert – tekintve, hogy repülni még nem tudott – a lépcsőn kellett felmennie egészen a hetedik emeletig.

  Ott aztán a kisszobában meglátott egy kisfiút, az ő hangja vonzotta ide.

  –Mi bajod van, kicsike? –kérdezte halkan Muharai Pálma.

  –Félek – hüppögte a kislány.

  –És mitől félsz?

  –Hogy bejön a farkas, és felfal engem is, mint Piroskát.

  –A Piroska és farkast olvasta lefekvéskor anyukád?

  –Honnan tudod? –kérdezte a kisfiú.

  –Kitaláltam.

  –Te nem félsz?

  –A farkastól?

  –Ühüm.

  –Nem. És neked se kell félned - mondta a kis tündér.

  –És ha bejön a farkas?

  –Ide nem tud bejönni. 

  –Nem?

  –Ez a hetedik emelet, igaz?

  –Ühüm.

  –A farkas nem tud repülni.

  –És ha mégis?

  –Akkor is be van csukva az ablak.

  –Azon nem jön át?

  –Nem bizony.

  –De te is bejöttél.

  –Én? Én nem is vagyok itt. Látsz itt valakit? – kérdezte Muharai Pálma

  –Nem. Tényleg.

  –Na látod. És a farkastól meg ne félj!

  –A mesekönyvből se jön ki?

  –Becsukta anyukád a mesekönyvet?

  –Persze. Be is dugta a többi könyv közé a polcomra.

  –Onnan pedig ki nem jön, amíg ki nem engeditek, de akkor is be lesz zárva a saját meséjébe. Érted?

  –Nem vagyok én buta –mondta a kisfiú.

  –Tudod, kis tündér koromban én is féltem a mesebeli farkasoktól meg boszorkányoktól. De aztán kinőttem belőle.

  –Te már nagy vagy? De hol vagy?

  –Én a te álmodban vagyok. Jó álom vagyok?

  – Ühüm.

  –Na látod, most már ne sírj, aludj szépen tovább, és álmodj valami másik jót. Rendben?

  – Ühüm. Máskor is álmodhatok rólad?

  –Persze. De még nem tudom. Majd kiderül. Szia! Most mennem kell – mondta Muharai Pálma, aki már „kinőtt a kis tündér korból”. – Tudod mit? – tette hozzá. Küldök neked egy jó álommesét. Jó? Tessék:

  Hol volt, hol nem volt, a valahonon innen, de a túlon túl, volt egyszer egy kócos hajú tündér. S ha már egyszer tündérnek született, a neve is tündéri volt: úgy hívták, hogy Muharai Pálma. Miként születik egy tündér? majd ezt is elmondom, de az egy másik mese. Most épp csak az kérdés, a neve miért éppen Muharai? S miért éppen Pálma? Azt hiszem, ezt talán még a jó öreg erdei Küküllő se tudja, pedig, azt mondják, nincs a világnak olyan titka (már a Muharait meg a Pálmát leszámítva), amit ő ne tudna. Legalább is úgy látszott, mert ha erről kérdezték, előbb hápogott, hogy „hát-hát”, aztán krákogott, majd elpirult, mint aki éppen. Hát így. Úgyhogy, ha találkoztok vele, semmiképpen meg ne kérdezzétek tőle ezt a tündérnév-dolgot, mert szegény Küküllő mester úgy eltűnne nagy zavarában, mint a jó mezei tárkony a borjúpaprikásban, hogy épp csak az emléke marad meg.

  De hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, nemigen törődött senki ezzel a névadással, tekintve, hogy volt baj épp elég más ezzel a kócos hajú kis tündérrel. Na nem épp a szívével (az csupa aranyból volt),nem is a lelkével (az meg olyan tiszta volt, mint a színezüst), csak hát… na igen, egyedül az a fránya „ csak hát” lehetett a bűnös.

  Muharai Pálma ugyanis rossz társaságba keveredett, ahogy a tündérek közt mondják, s ha ezt mondják, mindig arra gondolnak, hogy egy tündérnek semmi keresni valója sincsen az emberek világában. 

  – Jól is néznénk ki – szokta mondani Tündérnagyanyó – ha minden üptre emberekkel kezdenénk.

  De hát ez a mi kócos tündérleányunk bizony gyakran elvegyült az emberek között. Hiába óvták, mondván, rossz vége lesz ennek, hiába féltették, hogy csak bajod ne essék, Muharai Pálma bizony nem hallgatott se óvásra, se féltésre, csak ment a maga feje (meg az emberek) után. 

  Pedig óvásra is, féltésre is épp elég ok volt az utóbbi időben. Tavasszal is kevés eső esett, de nyáron se sütött a nap eleget. Az őszről meg a télről meg már szólni sem érdemes

A kócos kis tündér kalandjai 5.

 Hogyan születik egy tündér

  Jól van, hát ha megígértem, akkor most azt is elmesélem, hogyan született Muharai Pálma. Nos hát ezt könnyű elmesélni, mert éppen úgy született, ahogy a nem Muharaik és nem Pálmák születni szoktak. Azaz kezdetben ő is olyan volt, mint egy béka, pontosabban szólva egy kis csomag béka, mert hogy pólyába volt csomagolva. Persze ilyen csomagocska csak akkor lett belőle, amikor megszületett, mert előtte egy jó darabig az anyukája pocakjában nőtt, növekedett, előbb alig észrevehetően, aztán már rugdalódzással is jelezve jelenlétét.

  Csak ezt akkor ő még nem tudta. És a Muharait, meg a Pálmát se. Mint ahogy persze még születése után se tudta, hogy ő nem egy akármilyen kis csomag béka, hanem egy tündérbéka. Vagy békatündér? Akkor még ennek nem volt jelentősége a számára. Mindenesetre az anyja is tündér volt, merthogy tudnivalóan tündérnek az anyja is tündér, csak később lesz belőle esetleg csúf boszorkány. Sőt, ami még rosszabb, néha szép boszorkány lesz belőle.

  Hogy Pálmának nevezték el, abban sincs semmi meglepő. Már volt annyi Tündér Ilona, Tündér Virág, Tündér Jázmin, Tündér Boglárka, Tündér Ibolya, Tündér Hajnalka, hogy sok is, ezért aztán ideje volt valami újat kitalálni.

  A Muharai megint csak más történet. Arról van szó, hogy anyukája, aki épp olyan volt, mint ő, azaz szintén szeretett az emberek közé keveredni, ezt a szokását felnőtt korában is megtartotta. Így esett meg az a szokatlan, és Tündérnagyanyó szerint helytelen dolog, hogy  beleszerelmesedett egy emberbe, akit éppen Muharai Pálnak hívtak. Az ő kedvéért Tündér Margitka, azaz Muharai Pálma édesanyja lemondott a tündérségről, hogy emberekként boldogan élhessenek, és csak ásó, kapa, nagyharang válassza el őket.

  Még ma is boldogan élnének, ha meg nem haltak volna, de sajnos egy ostoba autóbalesetben együtt hagyták el a földi világot. S azóta nevelkedik Muharai Pálma Tündérnagyanyó felügyelete alatt.

  A szüleiről egyelőre nem beszéltek a kis kócos tündérnek, s ha mégis kérdezte, hol van az ő anyukája mindig azt mondták neki, hogy egy másik, még tündéribb világba költözött. Ami talán igaz is lehet.

  Azt viszont elmagyarázták neki, hogy ha az emberek közé kerül, ami persze egy tündérrel általában ritkán fordul elő, nem kell elárulnia, hogy ő egy tündér. Merthogy tündérek nincsenek. Illetve hát vannak, mert például ő is tündér, de az emberek úgy tudják, hogy tündérek csak a mesékben vannak. Azok közül is csak a tündérmesékben. De még ezt is rosszul tudják, mert vannak olyan tündérmesék szép számmal, melyekben nincsenek is tündérek. Pontosabban amelyekben nem szerepelnek.

  Erről pedig legyen ma elég ennyi.

A kócos kis tündér újabb kalandjai 4

KÜKÜLLŐ MESTER KÖZBELÉP

  –Jól van, jól van – csóválta a fejét Küküllő mester, amikor végighallgatta Tündérnagyanyó mérges zúgolódását, hogy Muharai Pálma már megint beavatkozott az emberek életébe.

  –De én csak segíteni akartam – szólalt meg a kis tündér.

  –Csend! –szólt rá Nagyanyó.

  –Majd én beszélek a fejével –szólalt meg újra Küküllő mester.

  Amikor kettesben maradtak, a kis tündér megint próbálkozott:

  –Nem árultam el, hogy tündér vagyok, csak… – kezdte, de aztán elbizonytalanodva elhallgatott.

  –Nézd, kicsim – szólalt meg hosszas hallgatás után a varázstörpe. – Az emberek világában néha rossz dolgok is történnek. Nem mintha az emberek rosszak volnának, csak éppen olyanok, amilyenek. Némelyik buta, önző, hatalomvágyó, érzéketlen, sőt akadnak kifejezetten aljasok és gonoszak is. Igen, értelek – reagált Küküllő a kis tündér ki nem mondott szavaira, majd folytatta. – Nekünk tényleg van némi varázshatalmunk, de a világot megváltoztatni nem tudjuk. Majd megváltozik, ha az emberek megváltoznak. Hidd el nekem, eljön annak is az ideje. De ma még idétlen dolog csak úgy vaktában beleavatkozni itt-ott. Sosem lehet tudni, nem okozunk-e nagyobb bajt, mint amit el akartunk kerülni.

  –De hát az a kisfiú meghalt volna! –vágott közbe Muharai Pálma.

  –Talán meggondolta volna magát. Ezután viszont egész életében hisz majd a tündérekben, és emiatt sokszor alulmaradhat az önzőbb, a saját cselekvésükben jobban bízó emberekkel szemben.

  –Akkor most? –próbálkozott a kócos kis tündér.

  –Akkor most… Akkor most elküldjük a Muharai Pálmáról szóló mesekezdést az anyukának és az apukának, hátha attól jobban alszanak ma éjjel. Holnap úgyis szombat lesz.

  –Azt, ami úgy kezdődik, hogy

  „Hol volt, hol nem volt, a valahonon innen, de a túlon túl, volt egyszer egy kócos hajú tündér. S ha már egyszer tündérnek született, a neve is tündéri volt: úgy hívták, hogy Muharai Pálma. Miként születik egy tündér? Majd ezt is elmondom, de az egy másik mese. Most épp csak az kérdés, a neve miért éppen Muharai? S miért éppen Pálma? Azt hiszem, ezt talán még a jó öreg erdei Küküllő se tudja, pedig, azt mondják, nincs a világnak olyan titka (már a Muharait meg a Pálmát leszámítva), amit ő ne tudna. Legalább is úgy látszott, mert ha erről kérdezték, előbb hápogott, hogy „hát-hát”, aztán krákogott, majd elpirult, mint aki éppen. Hát így. Úgyhogy, ha találkoztok vele, semmiképpen meg ne kérdezzétek tőle ezt a tündérnév-dolgot, mert szegény Küküllő mester úgy eltűnne nagy zavarában, mint a jó mezei tárkony a borjúpaprikásban, hogy épp csak az emléke marad meg.

 De hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, nemigen törődött senki ezzel a névadással, tekintve, hogy volt baj épp elég más ezzel a kócos hajú kis tündérrel. Na nem épp a szívével (az csupa aranyból volt),nem is a lelkével (az meg olyan tiszta volt, mint a színezüst), csak hát… na igen, egyedül az a fránya „ csak hát” lehetett a bűnös.

Muharai Pálma ugyanis rossz társaságba keveredett, ahogy a tündérek közt mondják, s ha ezt mondják, mindig arra gondolnak, hogy egy tündérnek semmi keresni valója sincsen az emberek világában. 

  –Jól is néznénk ki – szokta mondani Tündérnagyanyó – ha minden üptre emberekkel kezdenénk.

  De hát ez a mi kócos tündérleányunk bizony gyakran elvegyült az emberek között. Hiába óvták, mondván, rossz vége lesz ennek, hiába féltették, hogy csak bajod ne essék, Muharai Pálma bizony nem hallgatott se óvásra, se féltésre, csak ment a maga feje (meg az emberek) után. 

Pedig óvásra is, féltésre is épp elég ok volt az utóbbi időben. Tavasszal is kevés eső esett, de nyáron se sütött a nap eleget. Az őszről meg a télről meg már szólni sem érdemes.”

  Másnap reggel Gabi anyukája ébredt legelőbb. Fel akart kelni, de a férje visszahúzta az ágyba.

  –Hagyjál! – mondta az anyuka. -- Már hét óra van, fel kell tennem főni az ebédet, különben éhen maradunk!

  –Nem! – mondta a férje. – Ma szombat van, és hármasban elmegyünk a Mesetál Étterembe ebédelni. Nemrég nyílt meg a főtéren. Azt mondják, remekül főznek ott.

  –Mi ütött beléd? – csodálkozott az asszony. – Csak nem vagy beteg?

  –Nem én! Csak valami szépet álmodtam, és most már tudom, neked volt igazad. Tényleg vannak tündérek.

  –Te is arról a tündérről álmodtál?

  –Igen. Meg Tündérnagyanyóról.

  –Küküllő mesterről.

  –Úgy bizony! És ezt meg kell ünnepelni. Kérlek, azt a sárga szoknyát vedd fel, meg a piros pulóvert, abban olyan szép vagy.

  –Jó, de…

  –Semmi de! Ezután másként lesznek a dolgok. Jobban odafigyelek majd Gabira. Meg Rád is, ha megbocsátasz, amiért néha olyan bunkó módra viselkedtem.

  –Ugyan már. Szeretlek –simogatta meg a férje homlokát az anyuka. 

  Épp jókor, mert Gabi is felébredt, és bejött a hálószobába, maga után vonszolva a paplanját. Ezért máskor ki szokott kapni, de most apja nevetve kurjantotta:

  –Nosza, fiam! Gyere! Hadd legyen együtt a csapat!