A HONVÉD ÖZVEGYE
(Arany János és Jókai Mór)
A tudomány a tényekről beszél, a művészet az emberekről. A tudomány megbízható: szinte bizonyos, hogy előbb-utóbb megváltoztatja a véleményét. A művészet megbízhatatlan: mindenféléket kitalál, virtuális világokat teremt, megszépíti az eseményeket. De nem avul el.
Talán Arany Jánosnak is ilyen gondolatok jártak a fejében, amikor, hosszú hallgatás után váratlanul újra megszólalt Jókai:
–Ne bántsd te azt a gyermekasszonyt – mondta.
Akkor már kettesben voltak. A háziasszony egy kis bort, meg két poharat állított az asztalra, aztán kiment, hogy lefektesse a két gyereket, a majd tízéves Juliskát és a kis Lacit, akit az a másik barát már halhatatlanná tett ajándék-versével. Arany töltött, koccintottak, kortyoltak a borból.
– Gyarlóság, asszony a neved! – mondta a házigazda. – Mit véded? – kérdezte aztán. Felállt, odasé-tált a fal mellett álló kis tékához, kezébe vett egy hosszúszárú pipát, nézegette, letette, felvett egy másikat, kezdte megtömni dohánnyal.
– Gondolj bele, alig múlt húsz éves – mondta a vendég.
– Ha jól számolom, te is alig vagy huszonöt.
– Az már egy negyedszázad – próbálta tréfára venni a dolgot a vendég, de hiába.
– Akkor is! – toppantott a házigazda. A csizma sarka beleütődött a döngölt padlóba. Belekezdett:
„Feledte a feledhetetlent;
S midőn a nászi vigalom
Beálla, szíve sima volt már,
Mint rég elült ó sírhalom.”
Abbahagyta a verset, legyintett. Odakínált egy pipát a vendégnek, de az nemet intett.
– Két ország szeme függött rajta – mondta aztán Arany. Visszament az asztalhoz, leült. Körülmé- nyesen rágyújtott.
– Nem kettő: három – igazította ki a vendég. – Magyarországé, Erdélyé, no meg az osztrákoké. Mindenhová követték. Megfigyelték. Zaklatták. Fenyegették. Te talán el tudsz tűnni itt, Szalontán. Neki nem olyan könnyű, mint másoknak. Mint neked vagy nekem.
– Mért volna neked könnyebb, mint neki?
– Hallottad, Klapka menlevelet szerzett minden komáromi védőnek, tisztnek, közlegénynek egyaránt. S tekintve, hogy én egész idő alatt, mint tudjuk, Komáromban szolgáltam…
– Te? Komáromban? – lepődött meg Arany. – De hiszen Pesten is, Debrecenben is…
– Ugyan, barátom – vágott a szavába a vendég. – Ha nem lettem volna Komáromban, ugyan honnan lenne menlevelem? Csak nem adsz te is hitelt annak a szóbeszédnek, hogy valami asszony szerezte nekem, körülményesen bejutva az osztrák ostromgyűrűvel körülvett várba, és ott kétségbeesetten addig színészkedve, míg Klapkát lábáról levehette?
– Nagyon kellene szeretnie az urát az ilyen asszonynak – mondta Arany.
– Úgy hiszem én is.
– Bezzeg az a másik!
– Gondolod, Sándor nevével el lehet bújni valahová? – kérdezte a vendég.
– Hát hiszen… – a házgazda halkabbra fogta, odahajolt a vendéghez. – Azt beszélik, ő maga is bujdokol valahol. Talán Törökországban. Bemmel.
– Ott bizonyosan nem – mondta Jókai. – Tudod, Egressy nemrég jött vissza.
– Örültem neki. Küldtem is Pestre valami firkát.
– Szilágyi mutatta. De nem meri közölni. Meg Egressy se akar föltűnést. Így is rajta a besúgók szeme.
– Jó, hogy szóba hoztad. Az a Szilágyi! – engedett ki hatalmas füstöt Arany. – Lévai nagyon csúnyákat írt felőle. Én igyekszem vele a lehető leghivatalosabban tárgyalni. De nem tudok kiigazodni rajta. Óvatos is vagyok. Csak egy nagy „A”-val jegyzem, amit tőlem kinyomnak.
– Tudom. Én meg ezzel a Sajó névvel próbálkoztam, de már fölhagyok vele. Mert lásd, Macchio tábornok úgyis jobban tudja, hogy melyik álnév kit rejt, mint te vagy én.
– Macchio? Az meg kiféle szerzet? – kérdezte hátradőlve Arany, és jóízűen pöfékelt.
– A pest-budai kerület katonai parancsnoka. Tőle kaptam én is most az útlevelet ide, hogy meglátogassam távoli rokonomat, Ercsey Juliannát.
– Nocsak – mosolyodott el Arany. – Komák lennénk?
– Hát ki nem rokon, legalább Ádámról-Éváról?
– Ha csak úgy nem – bólintott a házigazda.
– Ez a Macchio most az élet-halál ura mifelénk. De okos ember. Még egyetlen könyvet se koboztatott el. Nem jótékonyságból persze, hanem mert így szemmel tudja tartani, hogy mi is jár nekünk, rebelliseknek a fejünkben.
– Aztán honnét tudná ez a Macchio vagy kicsoda, hogy ki rejtőzik az én nagy „A” betűm mögött?
– Ne félj, van annak füle meg szeme mindenütt. De meg ha megkérdezné, azt hiszem, Szilágyi is megmondaná.
– Ő is besúgó? Hát hisz akkor egy sort se küldök neki eztán! – csattant fel Arany.
– Besúgó, nem besúgó! Élteti az irodalmat. Élteti egy kicsit a reményt. Könyvet, lapot csinál. Fizet is valamit. Hogy nem tehetséges? Hogy gyenge ember? Mit számít az ilyenkor?
– Hát… Ti ott Pesten biztosan jobban látjátok.
– Van, amit talán tényleg jobban. Például azt a házasságot. A gyereket föl kell nevelni. Az ő gyerekét. Azzal a névvel meg nem lehet életben maradni.
– Ha azelőtt jó volt neki ez a név?!
Az azelőtt szót jól megnyomta Arany.
– Sándor boldog volt mellette. Hidd meg, én közelről láttam. Mit akarsz még?
– És ha visszajön? Ha vége lesz a bujdosásnak? Vagy ha csak beállít, titokban, két rejtekezés között, mert látni akarná a kis Zoltánt?
– Ha visszajönne. Ha csak úgy beállítana. Hát igen, az egészen más helyzet volna.
– És bármi megtörténhet. Láthatod, mennyien előkerültek már, vagy legalább értesítéssel voltak – bizonykodott a házigazda.
– Igen, mindenféle hírek járnak.
– Tompa is kérdi, nem tudok-e valamit. Pedig ő jócskán felhúzta az orrát a Sándor nyers szavai miatt. De látod, most ő is felőle kérdez. Mesés történet annyi járja, hogy sok is. Hol itt látták, hol ott bujtatták…
– Így van ez jól. Bár ha azelőtt lett volna annyi barátja, mint amennyi most támadt… – A vendég legyintett, nem fejezte be a mondatot.
– Azt mondják, az osztrákok körözik.
– Féljenek is tőle! Még száz év múlva is átkot mond a zsarnokokra!
– Ő halhatatlan – mondta Arany.
– Na igen. Költészetére nézve bizonyost – helyeselt Jókai – De vajon ő maga?
– Egy ilyen költő, egy ilyen ember nem halhat meg csak úgy!
– Ezt írta jegyzetében a Szabadság szerkesztője is, amikor tudósítója tavaly augusztus elején megírta, hogy a Segesvár melletti ütközetben „koszorús népköltőnk, a tűzlelkű P.S. hír szerint elveszett.” Annyira feldühített, hogy még mindig emlékszem rá, szó szerint.
– A Szabadság? Nem láttam. Ide nemigen jött meg akkoriban – mondta Arany. – És mit írt az a szerkesztő?
– Hogy „nagyszerűbb nemzeti csapás lenne tisztelt barátunk – ezt Sándorra értette – elvesztése, sem hogy a valóság esetében eddig hivatalos tudósítást nem kaptunk volna felőle.” Hivatalos tudósítást? Vajon kitől várt ez hivatalos tudósítást? Haynautól? Vagy az oroszoktól?
– De hát csakugyan! El nem tűnhetett! – próbálkozott Arany.
– Júlia járt Erdélyben. Tudod, mennyi ott a friss tömegsír? – a vendég legyintett, láthatóan nehezére esett volna folytatni.
– Az nem lehet! Ennek a népnek szüksége van rá! Visszavárják! Mi lesz velük? Mi lesz velünk így?
Jókai még mindig hallgatott. Arany felállt, az ágy melletti kis asztalon matatott egy darabig, aztán odahozott egy negyedrét hajtott lapocskát.
– A minap is – mondta – vele álmodtam. Te hiszel az ilyesmiben? Mintha üzenni akart volna… Ír-tam is valamit…
Jókai elvette, félhangon olvasni kezdte:
„Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra,
Hogy velök megosszam a kevést, amim van,
Szívemet legalább, ha egyéb nem volna…?
Oh, – mivel nyugosznak néma süket sírban!
S hol a puszta domb és egyszerű faoszlop,
Mely szentté jelölje a föld egy zugolyját,
Azt, hol testi részök sár-elemre oszlott
S a feltámadásra magukat kiforrják?...”
– Szép. És nagyon szomorú – mondta a vendég.
Egy darabig hallgattak. A pipa is elaludt. Aztán megint a házigazda szólalt meg:
– Tudsz valamit? Valami biztosat?
– Ki tud manapság bármi biztosat? – kérdezett vissza a vendég. – Valamikor azt hittem, hogy van egy fix pont: a király személye. S történjék bármi, a nemzet ősi törvényeit senki sem ronthatja le.
– A világ ront vagy javít, de nem henyél, ahogy Vörösmarty írta.
– Most őt is úgy bujtatják valahol.
– Micsoda idők – mondta Arany.
– Hogy mikor veszett el a bizonyosság? – folytatta Jókai a félbemaradt gondolatot, mintegy magának beszélve. – Ki tudja. Ama március 15-én még úgy láttam, a rend győzött a forradalommal. De aztán Kossuth…
– Vagy inkább Jellasics! – szólt közbe Arany.
– És Debrecen…
– Vagy Arad?
– Hát az eléggé bizonyos – mondta elkomorodva a vendég. – Most aztán se ország, se király. Tán az Isten is elhagyott bennünket.
– De itt vannak a rendszerváltás hiénái – ugrott fel Arany, és az ablakhoz ment, homlokát a hűvös üveghez nyomta. A városszéli ház ablaka a semmibe nézett – Ezek sose vitték vásárra a bőrüket. Ők mindig a biztosra mennek. Nem hittek, hát nem is csalódhattak. A semmittevésüket most úgy árulják, mint bősz ellenállást. Mert ők már akkor is… Néha arra gondolok, jobb volna nem élni. Elaludni. De vajon milyen álmok jönnek a halálban?
– Hamlet is ezt kérdezi… Ki tudja, Róza mikor játszhatja újra Gertrudot? – sóhajtott nagyot Jókai.
– Amikor hazajöttem az után az értelmetlen debreceni, pesti kaland után – fordult vissza Arany –, az egyik este, későn, a gyerekek már aludtak, beállított hozzám az utódom, az aljegyző. Félrészegen. De bort még hozott magával. Búcsúzásra, azt mondja. Hová megy, kérdem, mire ő, hogy én megyek. Mert, mondja, jól tenném, ha eltűnnék Szalontáról. Ne higgyem, mondja, hogy az emberek nem tud-ják, mit műveltem a bukás előtt. Hát mit műveltem én, kérdem? Ha van bűn, ami a lelkem nyomja, csak az, hogy őt nem tudtam megtartani.
– Az emberek irigyek. Föl se vedd – mondta a vendég. – Mennek ezek még Toldi írójához küldött-ségbe, meglásd.
– Nem vágyom én effélére. Csak élnék, írogatnék. Mi lesz most már a Shakespeare-összessel?
– Fogadd el azt a geszti meghívást. Aztán majd csak rendbe jönnek a dolgok.
– És addig? Mi lesz velünk?
– Várni lehet. Remélni lehet. Akár Törökországból is.
– Emlékszel Kertbenyre? Ő egyenesen Párizst emlegeti. Hogy Sándor azóta ott éli világát.
– Párizs? Hát, jobb, mint Barguzin. De mondd, ki tudja, hol élt s halt Homér? És Osszián? – kérdezte a vendég.
– Igaz, a költők is meghalnak. Byron is meghalt, Shelley is eltűnt – mondta Arany tűnődve. – Előbb a viharban, aztán örökre tűzben, lángban. Így hal meg egy költő.
– Azt mondod? – nézett rá Jókai. – Én is így gondolom. És hát vihar, az volt itt is – tette hozzá.
– Bizony – bólintott a házigazda. – Letépte a tetőt a házunkról, kitépte a reményt a lelkünkből. Eltépte a lanton a húrokat.
Ültek, hallgattak. Arany újra töltött, de Jókai épp csak megnedvesítette az ajkát, aztán azt mondta:
– Mutatok egy pár sort magam is. Előhúzott az ujjasa béléséből egy jól összehajtogatott lapot. – Meghallgatod? – Kisimította a papírt, megköszörülte a torkát, aztán belekezdett:
„A visszatérő kozák csapat most már óvatosan kikerülte a veszélyes örvényt, s félig-meddig csatárláncban kifelé ügetett a mocsárból. Béla megtapintá társa szívét: hiába, az nem vert többé. Bizony meg volt halva. Akkor levonta ujjáról a gyűrűt, egy fürtöt levágott a hajából, azt eldugta kebelébe. Aztán fölemelte a hullát, s a közeli odvas fa üregébe helyezé. Akkor megcsókolá utoljára az ifjú arcát, s azután elkezdé körülsáncolni a fűzfát azon nádgúlák egyikével, miket a rétvágók a szárazabb magaslatokra felhalmoztak. A csillagfénynél egész várat épített körűle. A máglya kész. Egy piros szál vesszőt letört emlékül, s akkor körös-körül meggyújtá a nádat. A lángok recsegve iparkodtak elérni a máglya tetejét, onnan felkaptak a fűzfa gallyaira; s a terebélyes fa, mint egy tűzsátor borult a máglya fölé, tűzágakkal, tűzlevelekkel.
– Bajtárs, szép, római temetésed van – gondolta.
Reggelre nem maradt ott más, mint egy nagy, fekete folt, fedve hamuval. Az égett szérű közepén állt feketén a tövig leégett vén fa csonka törzse; kormos öble mint gyászhamvveder, melyben egy hírét bevégzett hős maroknyi hamva barnul.
E barna hamv azon ifjú, kit úgy szeretett egy hölgy, kit úgy becsült a jó barát, kiről dalt énekelt a nép, kit szárnyán hordozott a hír.
Ki találna itt reá? És ha azután, évek múlva a vadszederinda ki fog hajtani az égett fa öbléből, futó folyandárját messze elereszti, koszorúkat fonva belőle a bemohosult földön.”
– Fiú, ez gyönyörű – szólalt meg hosszas hallgatás után Arany. Hangjában benne volt a géniusz érintésének döbbenete. – Mi ez? – kérdezte aztán.
– Még nem tudom. Talán valami elbeszélés-féle– mondta kissé zavartan Jókai, és gondosan visszadugta a lapot. – Ezen dolgozom mostanában. Róza nagyon biztat.
– Ki ez Béla? Te találkoztál vele?
– A főszereplőm. De lehet, hogy Jenő. Jár eszemben egy másik név is: Pusztafi. Ahhoz mit szólnál?
–Te tudod.
– Nehezen megy. Ez nem a Sue modora. Ez valami más. De muszáj, hogy emléket állítsunk Komá- romnak, Segesvárnak, a hősöknek, az asszonyoknak.
– Nincs most nagy divatja az ilyen emlékezésnek.
– Épp azért csinálom.
– Hát – mondta gúnyosan Arany – a politikai divatok nagyon változók. Sose gondoltam, hogy ennyire…
– Ezt látom én is. Úgyhogy, ha, adja Ég, elkészül, kiadni mikor lehet, fogalmam sincs…
Egy darabig csak a gyertya sercegett az asztalon. Aztán újra a vendég szólalt meg:
– Indulnom kellene. A Reisepass szerint három nap múlva már újra Pesten kell lennem.
– Azt hittem, nálunk megalszol. Bár ami azt illeti…– Arany keserűen elmosolyodott. – Ez a kis ház a birodalmunk. Ezt is csak béreljük. Tényleg mindenem odalett abban a viharban.
– Neked nincs okod szégyenkezni – mondta a Jókai. – Tetted, amit a szíved diktált. Amit a haza kívánt tőled. Bár mindenki így tett volna. Ami meg azt illeti: minél kevesebben tudják, hogy itt jártam, annál jobb mindkettőnknek.
Felállt, összeszedte a holmiját, hosszasan búcsúzkodott Julcsa asszonytól, aki jóféle falatokat csomagolt az útra, meg egy kis falusi kóstolót a nemzetes asszonynak is, és megígértette, hogy Jókai máskor majd hosszasabban időz ebben a vendégszerető házban. Amit az be is tartott, igaz, nem Szalontán, de már a nagykőrösi tanári lakban többször is megfordult a későbbi évek során. A szekeres is előkerült, türelmetlenül topogott a ló mellett, a zablát igazgatta. Jókai magára kerítette a kölcsön kapott subát, amivel a hűvös, szeptemberi éjszaka ellen védekezhet, míg otthona felé szalad vele a szekér. A házigazda is térült-fordult, s a vendég már az ajtóban állt, amikor újra előkerült, kezében egy nyitott levélfélével.
– Átadnád ezt az írást Szilágyinak?
– Mi ez? – kérdezte Jókai.
– Olvasd el nyugodtan – mondta Arany.
Jókai visszalépett a küszöbről, hogy a benti fényben kibetűzhesse az üzenetet:
„Szilágyi Sándor úrnak!
Kérem kegyedet, ne közölje a Honvéd özvegyét. Hogy a dolgozattal sérteni nem akarok, arra fő okom az, hogy biographiát akarok írni, s adatokra lévén szükségem, nem akarom az azok megszerzésére vezető legjobb útat elzárni magamtól. Ezt azon impressio alatt, mikor a verset írtam, feledém vala.
tisztelője:
A János”
Jókai bólintott. Eltette az írást a másik mellé, aztán a szekérhez indult. Mikor odaért, megfordult, a kezét nyújtotta:
– Isten veled – mondta. – Köszönök mindent. Örülök, hogy értjük egymást.
– Az Isten megáldjon. Vigyázz magadra és a tieidre – felelte Arany, megszorítva vendége kezét.
Hogy mire gondolt Jókai, amikor azt mondta, hogy értik egymást? Hogy mi járt Arany fejében, míg ott állt a kapu előtt, és hosszan nézett a lassan távolodó szekér után? Ki tudja? Talán a tudósok egyszer kiderítik.
