GEORGE ORWELL
ÁLLATFARM
Amikor a pajtaforradalom másnapján Izomagy átvette az Állatfarm vezetését, mindenki megnyugodott. Azok a félelmek, melyeket a Jones gazda visszatérését jósoló rémhírek keltettek, végképp elcsitultak, és még a húsvéti napsugár is melegebben sütött le a gazdaságra, mint egyébkor. Mindenki érezte, hogy egy korszak végképp lezárult, hogy többé nem ismétlődhet meg a múlt, és a létrejött állatokrácia a lehetséges világok legdemokratikusabbja lesz.
– Nem mintha versenyre akarnánk kelni a világ bármely rendszerével – röffentette első parlamenti beszédében Izomagy. – Nem – folytatta –, ellenkezőleg, mi a saját utunkat akarjuk járni.
Ennek a saját útnak a jegyében a tisztelt Ház Jones gazda valamikori farmját már másnap Nemzeti Állatfarmra keresztelte át, és döntő szótöbbséggel nemzetietlennek nyilvánított minden olyan gondolatot, amely nem a pajtaforradalom és Izomagy sertéstárs dicséretének volt szentelve. Mindezt akkora lelkesedéssel, hogy a parlamenti büféből az összes pezsgő elfogyott.
A politika szele mindent átjárt. Rövidesen új pártok, új civil szervezetek jöttek létre. A macska például, aki azelőtt szinte semmiben nem volt hajlandó részt venni, most megalapította a Lenyalt Mancsok Pártját, amelynek nevében azonnal kinyilvánította, hogy mint ellenzéki erő, természetesen nem támogatja a kormányt, de élesen elhatárolódik mindazoktól, akik a Nemzeti Állatfarm kormányát hazafiatlanul bírálni merészelik. E független és bátor kiállásáért rövidesen megkapta a Leghazafibb Állat kitüntető címet és a vele járó ékszernyakörvet, amelyet személyesen Izomagy nyújtott át neki az Állatokrácia világnapján. A nyakörvbe automata nyaksimogató volt beépítve, és ettől kezdve esténként a macskaalom felől gyakran hozta elégedett dorombolás hangjait a szél.
Az elégedettségre persze a többieknek is volt oka bőven. Először is Izomagy a parlamentben bejelentette, hogy kiszélesítik az általános és egyenlő választójogot. Mégpedig oly módon, hogy innentől a Nemzeti Állatfarm minden lakója szabadon választhat, elmegy vagy nem megy el szavazni. Ehhez mindössze egy olyan, két tanúval hitelesített hatósági igazolványra lesz szüksége, amely egyértelműen bizonyítja, hogy már Izomagy születése előtt a pajtaforradalom rendíthetetlen híve volt. Eme feltételek fennforgása esetén általános és egyenlő joga keletkezik a nemzeti egység szellemében Izomagy sertéstársra szavazni.
– Nem lehet kétséges – magyarázta Süvi, aki kis nemzeti szakállat növesztett, és Izomagy nemzeti szóvivőjévé lépett elő –, hogy a nemzeti egység kizár mindenféle kettős jelölést. Ahol két jelölt van, ott megoszlanak a szavazatok, és ezzel máris oda a nemzeti egység.
Az állatoknak el kellett ismerniük, hogy Süvi érvelése támadhatatlan.
A tökéletes egyenlőség elérését volt hivatott szolgálni az az új rendelkezés is, melynek értelmében a Nemzeti Állatfarm minden lakója jogosult volt a sertéstárs megszólításra. Igaz, ezt elég nehéz volt a gyakorlatban alkalmazni. Hiszen meglehetősen furcsán nézett ki, amikor a tyúkanyó születésnapjára küldött képeslapon ez volt olvasható: „sertéstársi üdvözlettel: csibéid”. De hát annyi mindenhez hozzá lehet szokni, ha muszáj. Ezt pedig muszáj volt.
Mint ahogy nem lehetett kétség afelől sem, hogy valamit tenni kell a farm élelmiszerellátása érdekében. Az elmúlt időkben a termelésben eluralkodott az anarchia. Hol sok volt a tojás, hol meg tojáshiány mutatkozott, mert (például nagy melegben) a tyúkok tojtak tojni. Ugyanez volt jellemző a tejellátásra: kisebb tehéncsoportok tejvisszatartással igyekeztek befolyásolni a piacot, de csak azt érték el, hogy egyes disznók tejimporthoz folyamodtak, és némely szakértők (például a macska) véleménye szerint az import tej nemcsak olcsóbb, de ízre is kellemesebb volt. Izomagy kezdeményezésére létrehozták a Nemzeti Tikmonydát, amely nemcsak begyűjtötte a nemzet tojásait, de hetente tartozott beszámolni a farm vezetésének, hogy az egy időegységre jutó tojásmennyiség le van-e tojva. Hasonló céllal jött létre a Nemzeti Tejelde is, amely nemcsak az adókat szedte be, de farmosította a tejtermelést, és jelentős tejkivitelt bonyolított le. Igaz, az Állatfarmon továbbra is csak importtejet lehetett fogyasztani, de azt a jobb ellátás érdekében innentől hivatalosan felvizezték. Így alig különbözött a hazaitól.
Az is gondot okozott, hogy a parlament folyamatos ülésezése miatt az állatok nem jutottak hozzá a mezei munkához. Így persze a kukoricaföldet fölverte a gyom, s a következő esztendőben már arra is kevés volt a termés, hogy a disznók jóllakjanak belőle. És bár teljes egyenlőség uralkodott, természetes volt, hogy a tyúkoknak, kacsáknak, libáknak (mint másodrendű egyenlőknek) végképp nem jutott. Szerencsére az éhínség rémét sikerült elűzni azzal, hogy a parlament kimondta, a törvény kihirdetésének napjától az éhkoppot jóllakásnak kell nevezni. Ennek eredményeképpen a korábbi, destruktív beszélgetéseket („Hogy vagy, hogy vagy?” „Éhezem, sertéstársam.”) felváltották az elégedettség himnuszai („Hogy vagy, hogy vagy?” „Jóllakottan, sertéstársam”). És ezt valóban öröm volt hallani.
De mégsem volt teljes az egység. Nyilvánvalóan bizonyos elégedetlenség fejeződött ki abban, hogy némely erők úgynevezett Jones-őrség szervezésébe kezdtek. Ez a társaság azt hangoztatta, hogy csak Jones visszatérése, a rendszeres korbácsolás és ostorozás, az ostoba állatok rendszeres megtizedelése képes megteremteni a farm felvirágzásához szükséges rendet. Azonnal katonai önképzésbe kezdtek. Ez némileg ellentmondott annak, amit lakói otthonukról gondoltak, de Süvi elmagyarázta nekik, hogy az állatokrácia lényege éppen az, hogy mindenki szabadon kifejtheti a véleményét. Jones-ra valóban nincs szükség, mondta Süvi, de Izomagy sertéstárs már elrendelte, hogy a Jones-őrséget holnaptól Jones Baráti Kör néven kell emlegetni, és ezzel már meg is van oldva a probléma.
A Nemzeti állatfarm híre messzire eljutott. és szép lassan megindult a más vidékeken nyomorgó állatok menete, mert ők is szerettek volna részesülni a pajtaforradalom hozta előnyökből. Értetlenül és elégedetlenül fogadták, amikor tudomásukra hozták, hogy itt csak akkor maradhatnak, ha hajlandók azonnal éhen- vagy szomjanhalni.
– Mert – magyarázta Izomagy sertéstárs útmutatása alapján Süvi – ők együtt éreznek a menekültekkel, de azt azok mégsem kívánhatják, hogy a Nemzeti Állatfarm miattuk szűkölködni kényszerüljön.
Mint ebből az esetből is látható, Izomagy rátermett, és kitűnő pedigrével rendelkező disznó volt. Felmenőit egészen az ifjúhegeliánusokig vissza tudta vezetni. Igaz, mióta a filozófia és a filozófusok hazafiatlanság gyanújába keveredtek, ezzel a származásával nem szokott dicsekedni. Rátermettsége nyilvánult meg abban is, ahogyan az Izomagy-menetek szerveződését fogadta. A Nemzeti Farmkommunikációs Iroda minden állatfajnál Izomagy-köröket hozott létre, melyeknek működését a kulturális alapból finanszírozták. Ezek a körök kezdeményezték aztán, hogy hetente kétszer tűzijátékkal egybekötött felvonuláson, úgynevezett Izomagy-meneten mutassák meg a nemzetállat ellenségeinek, hogy egy állatként állnak Izomagy sertéstárs mellett. A felvonulásokon a részvétel teljesen önkéntes volt, csak a távol-maradóknak kellett orvosi igazolással bizonyítaniuk, hogy nem ellenséges szándékkal hiányoztak. Ezeknek a felvonulásoknak fényét nemcsak a tűzijáték, a vízizene, de Izomagy személyes részvétele is emelte. Sőt: nemcsak részt vett, de ilyen alkalmakkor rendszerint beszédet is mondott.
Ilyen Izomagy-menet volt december nyolcadikán, az Állatokrácia világnapján is. Miután nemzeti dalukat, az Anglia állatai-t az új hangszerelés szerint elénekelték, és háromszor körbejárták a farmot, az állatok fajonkénti rendben szépen felsorakoztak a nemzeti disznóól előtt, ahol már fel volt állítva a szónoki emelvény. Rövidesen megjelent maga Izomagy, és belekezdett szokásos, jó egy órás beszédébe. Ecsetelte a Nemzeti Állatfarm nagyszerű gazdasági eredményeit, feltárta, hogyan mentette meg személyes közbelépésével a Nemzeti Állatfarmot az ellene szőtt világméretű összeesküvéstől, egyszóval elmondta mindazt, amit így, he-tente kétszer el szokott mondani. A vége felé eléggé el nem ítélhető módon már kissé lanyhult a hallgatóság érdeklődése, egyes tyúkok fejüket a szárnyuk alá dugva el is szundítottak. Ám ekkor váratlan dolog történt.
Belépett a kapun Bandi, az elnyűhetetlen igásló. Hogy ez a farm állatait megdöbbentette, érthető volt, hiszen igazán mégsem tudtak hinni Süvi magyarázatában, miszerint a sintérkocsi, amely a legyengült Bandit egykor elvitte, valójában az állatorvosé, csak az orvosnak a sok munkától még nem volt ideje átfesteni a feliratot. S valljuk meg, talán meg is rendült volna a hitük a nemzeti szóvivőben, ha tudomásukra jut, hogy Bandi milyen hihetetlen véletlennek köszönhette szabadulását a virslivé válás veszedelméből, hogyan vándorolt, hogyan tengődött alkalmi igavonásból, mire most végre hazaért. Csak Izomagy nem döbbent meg. Ő ugyanis fiatal disznó volt, nem élt még Napóleon idején, így hát sosem találkozott Bandival. Most éppen ünnepi szónoklata csúcsánál tartott:
– És ha így folytatjuk, sertéstársaim, ilyen rendíthetetlen nemzetállati egységben, akkor senki és semmi nem állíthat meg bennünket, előttünk a végtelen út, és határ a csillagos ég.
Izomagy felnézett az emelvénybe épített súgógépről, és várta, hogy kitörjön a szokásos taps. De néma csend volt. Csak Süvi akarta összeütni a mellső csülkeit, de aztán ő is meggondolta magát. Közben Bandi négy nehéz lépéssel odaért az emelvényhez, két hátsó lábára emelkedett, a mellső kettővel pedig úgy rúgta fenéken Izomagy sertéstársat, hogy az felrepült. Fel, túl az Állatfarmot határoló sövényen, túl az úton, el és fölfelé, és csak repült, repült, éppen úgy, ahogy beszédében mondotta: határ a csillagos ég.
