Feltámadt klasszikusok 3.

NYIKOLAJ VASZILJEVICS GOGOL:

A KÖPÖNYEGFORGATÓ

  Nincs a világon mogorvább valami a mindenféle magasabb ügyosztályoknál, kancelláriáknál, minisztériumoknál, egyszóval a különféle hivatali testületeknél. Sokan azt hiszik, micsoda jó dolog lehet, ha az ember egy ilyen helyen szolgál. Pedig az a pár millió, amit itt fizetnek, egyáltalán nem éri meg, hogy el kelljen viselni a mindenféle népek irigységét, rosszindulatát, a szabadjára eresztett sajtó gonoszkodásait.

  Mit törődnek a gaz ujdondászok azzal, hogy minden igazi hivatalnokban egy kissé maga az állam ölt testet: Sértegetik, lejáratják őket, egyéni haszonlesésről, önzésről cikkeznek, holott maguk is beláthatnák, hogy itt a köz érdekéről és hasznáról van szó, lévén e sokat sértett hivatalnokok is emez oly nagyon féltett köz nem is elhanyagolható részei.

  Ezért sietnek mindig, kétszázzal az autópályán, helikopterrel a levegőben, különrepülőgéppel a focimeccsre. Hajtja őket a kötelesség.De hát sajnos mifelénk nincs tekintélye a munkának. Vajon mikor jön el az idő, amikor a mindenféle (gyakran igen gyanús származású) Nobel-díjasok helyett az igazi termelő munka hőseire leszünk büszkék? És vajon kik termelnek többet (rendeletet, levelet, iratot, aktát, miegymást), mint ezeknek az alosztályoknak, osztályoknak, ügyosztályoknak, sőt, főosztályoknak a reggel kilenctől akár délután négyig is szorgalmas munkába temetkező hivatalnokai?

  Egy ilyen osztályon szolgált egy hivatalnok. Nem mondhatnánk, hogy kiváló hivatalnok: nem volt különösebben tanult, nem értett másoknál jobban a számítógépes alkalmazásokhoz, sőt, egyáltalán semmihez sem értett, a körpecsétet is mindig fordítva nyomta az alosztályvezető neve mellé. A legtöbb, amit elmondhatunk róla, hogy a nagybátyja unokaöccse, igaz, a nagybácsi egyenesen a főosztályvezető barátjának az ismerőse volt. S akinek ennyi nem elég, az bizonyosan nem bejáratos a magasabb körökbe.

  Ami a rangját illeti, címzetes tanácsos volt, ez nagyjából annyit jelent, hogy senki nem kért tőle tanácsot, sőt, nem is lett volna tanácsos valamely kérdést éppen neki címezni. Mint ahogy a címzetes egyetemi tanár is lehet manapság bárki, ha megfelelő időben megfelelő helyen, megfelelő személlyel együtt mutatkozik. De még mielőtt bárki ebből arra következtetne, hogy hősünk szerepe elhanyagolható volt a hivatal gigantikus gépezetében, azt máris figyelmeztetnünk kell, hogy rettenetesen téved. Ez a hivatalnok ugyanis a főosztályvezető második köpönyegforgatójaként szolgált.

  Kereszt- és apai nevén Bekakijj Békakijevicsnek hívták. Lehet, hogy ez a név így elsőre kissé keresettnek tűnik, de meg kell mondanunk, sem őt, sem nevét egyáltalán nem keresték, a körülmények szerencsés összejátszásaként alakult úgy, hogy semmiképpen nem kaphatott más nevet. Még az apjával történt, hogy amikor megszületett, és a keresztanyja megkérdezte, milyen nevet adjanak az újszülöttnek, az anyja, aki még alig tért magához a szülés fáradalmaiból, le sem véve szemét gyermekéről, állítólag azt mondta, milyen édes kis béka. A jelenlévők meg, azt hívén, hogy ezt a nevet választotta, így tartották a gyermeket keresztvíz alá. S ha már az apja béka volt, mi más lehetett volna a fia is, kérdezzük tisztelettel: nos így lett hősünk neve Bekakijj, s apja után Békakijevics.

  Aligha akad ember, aki úgy egybeforrt volna a hivatalával. Nem volna elég, ha azt mondanánk, buzgón szolgált, nem, ő szeretettel, élvezettel szolgált hivatalában. Ha csak ránézett a rendelkezésére bocsátott köpönyegre, szinte érzéki örömöt érzett. Ismerte minden gombját, gomblyukát, nyílását és rését, számon tartotta valamennyi ráhajtását és felhajtását, emlékezett rá, hogyan libben az alja, ha fordul a szél. Ha elkötelezettségének megfelelően előléptették volna, talán már az államtitkári irodában székelne. De – élcelődő kollégái szavával élve – ő ma is csak mosdóban székelhetett.

  Van mifelénk egy kérlelhetetlen ellensége mindazoknak, akik azért a semmi egy-két milliócskáért robotolnak az ügyosztályokon. Ez az ellenség nem más, mint a szél, amiről pedig azt mondják, nagyon egészséges. Reggel kilenc óra tájban, amikor az utcák telve vannak a hivatalokba igyekvőkkel, erős fricskákat osztogat válogatás nélkül mindenkinek az orrára, hogy szegény hivatalnokok határozottan nem tudják, hová is dugják az orrukat. Vékony kabátjukban kiszaladnak a kocsijukhoz, végighajtanak öt-hat utcán, és aztán autójukat a hivatali ingyenparkolóban hagyva beesnek hivataluk légkondicionált épületébe, hogy a nagy fontosságú tennivalóik ellátásának szenteljék minden meglévő talentumuk (már ha beszélhetünk egyáltalán efféléről).

  De mindez, bizony, semmi ahhoz képest, amit a szél Bekakijj Békakijevics számára jelent. Kora reggeli, félig álomittas állapotában, amikor az indulás előtt, negyed kilenckor otthon elfogyasztott első aznapi kávéja sem hat még igazán, orrát az égnek emeli, és az levegőbe szimatol: az erőfeszítéstől két mély, függőleges ránc jelenik meg az orra tövénél. Borzasztó, gondolja ilyenkor, hogy mennyire rossz a szaglása. Igen, hősünk nemcsak nevét, de rossz szimatát is apjától örökölte. Az is mindig akkor került egy hivatalhoz, amikor azt éppen felszámolták. A végén már sehol sem akarták alkalmazni, mert úgy tartották, ő hozza magával a bajt.

  Visszatérve hősünkre, el kell mondanom, egy idő óta Bekakijj Békakijevics azt érezte, hogy a hátát és a vállát valahogy különösen süti a hideg. Végül eszébe jutott, hogy vajon nem a széllel van-e mégis a baj. Mert vagy a szél, vagy a köpönyeg. Tudnunk kell, hogy Bekakijj Békakijevicsnek különleges köpönyege volt. Némelyek egyenesen hacukának csúfolták. Tették ezt elsősorban azért, mert különleges szabása volt: ha fordult a szél, azonnal rést talált rajta, így jelezvén a mozgó állófogasként szolgáló köpönyegforgató-nak, hogy sürgősen cselekednie kell.

Először arra gondolt, elviszi a köpönyeget Petrovicshoz, a szabóhoz.   Erről a szabóról nem volna szükséges sokat beszélni, de hát az irodalmi művekben újabban a bőbeszédűség járja: vannak szerzők, akik képesek hatszáz oldalon mesélni el a semmit, közben bőséggel idézve saját korábbi, hasonlóan míves remekeikből, amiből aztán egy olyan agyonfoltozott és fércelt valami áll össze, mint Bekakijj Békakijevics intertextuális köpönyege; szóval csak eme divat kedvéért bemutatjuk ezt a történetünkben jelentéktelen szerepet játszó Petrovicsot is.

  Szabónak azóta nevezte magát, mióta a vasmű bezárt, és ő elvesztette olvasztári állását. Munkanélküli-ként az olvasztárságot a kocsmatöltelékséggel váltotta föl, azonban kora hajnalokon, amikor az előző napi ittasság már múlóban, az aznapi pedig még csak keletkezőben volt, rákapott a foltozásra: némi aprópén-zért hajlandó volt nadrágot megfenekelni, kabátra új könyökvédőt varrni, és – ami történetünk szem-pontjából a legfontosabb – köpönyeget foltozni. Képzelhetjük, hogy egészen józan ilyenkor sem lehetett, különben eszébe se jutott volna, hogy a nehéz fizikai munkában megvastagodott ujjai közé ilyen asszonynak való dolgot: varrótűt szorítson. Ám ami a legfurcsább, hogy ez a munkája mindig tisztes eredménnyel járt. Szidta is a felesége, egy örökké mogorva, örökké fésületlenül flangáló asszonyság, mondván, ha nem volna mindig részeg, akár úri szabóságot is nyithatnának, de meg kell mondanunk, hogy azért úri szabónak férjeurát még ő sem egészen tudta elképzelni. A szabóságot még csak igen, de az uraságot?

  Ennyi talán mégis elég lesz Petrovicsról, különösen azért, mert ő a szó szoros értelmében kidobta Bekakijj Békakijevicset, amikor az köpönyegfoltozás ügyében fölkereste. Pontosabban csak a köpönyeget dobta ki, de Bekakijj Békakijevics ment a hacuka után már magától és a saját lábán is. Nem tudni, hogy Petrovicsnál már megtörtént a reggeli utántöltés, vagy hogy éppen az hiányzott, de az eset igen balul sült el.

– Nem, nem lehet azon javítani! – így Petrovics.

  Bekakijj Békakijevics szíve elszorult ezekre a szavakra.

– Miért nem lehet, Petrovics? – kérdezte csaknem rimánkodó hangon. – Hiszen csak az a baja, hogy elkopott a vállon, hiszen neked vannak valamilyen darabjaid...

– Nem – mondotta Petrovics határozottan –, semmit sem lehet csinálni. Nincs itt semmi kopás – tette hozzá. – Ez az új, keleti szél, azzal van a baj, előbb-utóbb mindenhová befészkeli magát – motyogta, már inkább csak magának, majd, amint már említettük, kihajította a köpönyeget.

  Bekakijj Békakijevics egyáltalán nem emlékezett rá, hogyan ment le a lépcsőn, hogyan emelte fel a porba hullott köpönyeget, hogyan jutott ki az utcára. Nem érezte se kezét, se lábát. Száját is nyitva felejtette, és a járdáról letérve bandukolt az utcákon; a szél, az imént emlegetett keleti szél ekkor már mind a négy világtáj felől egyszerre fújt. Érezte, ideje lenne köpönyeget fordítani, de nem tudta, hogyan is fogjon hozzá. Most derült ki, hogy minden igyekezete ellenére sem igazán alkalmas erre a második köpönyegforgatói tiszt-ségre.

  Bezzeg akinek van kellő talentuma: ha kell jobbról balra, ha kell, balról szélsőjobbra fordítja a köpönyegét: azt beszélik, az ilyenekből főosztályvezetők, miniszterek, sőt miniszterelnökök is lehetnek!

  Mire Bekakijj Békakijevics hazaténfergett, már egy árva szót sem bírt kinyögni. Másnapra magas láz tört ki rajta. Ágyában fetrengve lázálmok lebegtek előtte, néha Petrovicsot látta, amint fenyegetőzve a keleti szelet emlegeti, máskor képzeletében egy valóságos főosztályvezető jelent meg, és azt harsogta:

– Tudja maga, mit jelent az, ha odafönt máshonnan fúj a szél? Tisztában van vele, mit jelent az, ha fordul a széljárás? Tisztában van azzal, hogy ki vagyok én? Tisztában van vele, kérdem én!

  Még dobbantott is Bekakijj Békakijevics képzeletében, és olyan magasra kanyarította erős hangját, hogy még egy osztályvezető is megszeppent volna tőle. Szegény hősünk egész testében remegni kezdett, és csak bámulta a főosztályvezető lassan elmosódó képét, aki még egyre csak ingatta szemrehányóan a fejét, mondván:

– Mi lesz a hivatallal, mi lesz a rendes és rendkívüli jutalmakkal, mi lesz az előléptetésekkel, ha nem követjük a széljárást? 

  Így történt, hogy szegény Bekakijj Békakijevics harmadnapra kilehelte a lelkét.

  Elhalálozása után egy héttel, akkor már mindenki érezte, odafönt megfordult a széljárás, küldönc ment a lakására, azzal a paranccsal, hogy azonnal jelentkezzék: az alosztályvezető hívatja. De azt a választ hozta, hogy Bekakijj Békakijevics nem jön. Mikor megkérdezték, miért, így fejezte ki magát:

– Hát csak, mert meghalt, már el is temették!

Így szereztek tudomást az ügyosztályon a haláláról, ami nem rázta meg nagyon volt hivatalnoktársait: Az vesse rájuk az első végkielégítést, aki még sosem vágyott arra, hogy munka nélkül kapjon vagy lopjon  milliókat.

Feltámadt klasszikusok 2.

ANTON PAVLOVICS CSEHOV:

MÉG EGYSZER A DOHÁNYZÁS ÁRTALMASSÁGÁRÓL

  A dohányzás elleni világnap alkalmából tartok itt most egy kis előadásfélét, úgymond „jótékony” célzattal. Miért is ne tartanék, tisztelt hölgyeim, és, úgymond, uraim, igaz, nem vagyok valami híres professzor, csak egy kopaszodó főgimnáziumi tanár, és nem vagyok szakértője sem a témának, de erre nincs is semmi szükség. A feleségem is megmondta, mész, aztán beszélsz nekik valami marhaságot, amilyeneket szoktál, és a dolog le van tudva. Hát ha dohányzás, legyen dohányzás, nekem aztán édesmindegy. És valóban, talán jobb is, hogy nem vagyok, úgymond, „szakértő”, így nem zavarnak a tények. Mindig sajnálom azokat a tanult fizimiskákat, amikor kiállnak önök elé, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy kimutassák a tejfehérről, hogy éjfekete, ami még hagyján volna, ha egy hét múlva ugyanők nem bizonyítanák be, hogy mégis inkább zöld. Nem lehet könnyű mindig képben lenni, megérezni, hogy az „atyuskánk”, vagy valamely főhivatalnok, úgymond, mikor, miről, mit akar éppen szakértőkkel be-bizonyítani. Gondolják csak meg, tisztelt uraim és hölgyeim, illetve fordítva, vagy, ahogy tetszik, csak kérem, a felségemnek ne panaszkodjanak a sorrend miatt, van így is elég bajom vele.

   De hát nem erről akarok beszélni, hanem a dohányzás ártalmasságáról. Neked könnyű, mondta a feleségem, csak megemlíted, hogy a dohányzás milyen ártalmas, hivatkozhatsz arra a nagyokos apádra vagy a nagybátyádra, mindkettő szívta azt az, úgymond, „büdös” bagót, és meg is haltak. És tényleg. A feleségemnek igaza van, persze neki nálunk mindig igaza van. És mostanában már a lányaimnak is mindig igazuk van, ha velem vitatkoznak, és a diákjaim is madárijesztőnek neveznek a hátam mögött, tudom én jól. Persze, mert ilyen vékonypénzű vagyok, más rendes, „tekintélyes” ember rég kis pocakocskát eresztett volna, de hát ilyen volt az apám is. Aki tényleg meghalt már, Isten nyugosztalja. Szép temetése volt, három pópa énekelt a sírjánál.

  Emlékszem, szinte vallásos szertartást csinált a vasárnapi ebéd utáni szivarból. Előbb csak sodorgatta, szagolgatta, aztán a papírgyűrűcskét vette le róla, megnézte, mintha ellenőrizmi kellett volna, hogy tényleg a kedvenc márkájáról van-e szó, majd a szivarvágóval hirtelen lecsapta a szivar végét. Mindig megborzongtam tőle gyerekként. Épp ilyennek képzeltem, amikor a nyaktiló lesújt az elítélt nyakára. Brr. Az apám azonban nem borzongott, ellenkezőleg, láthatóan élvezte, ahogy egy gyertyával, mert egy égő gyertya mindig oda volt készítve a vasárnapi asztalra, mondhatni a teríték része volt, biztosan botrány tört volna ki, ha egy napon elmarad a gyertya, vagy netán nem ég a megfelelő pillanatban, szóval meggyújtotta a szivart, hátradőlt, és leszívta az első szippantást. Ha láttak már boldog, elégedett arcot, az apámé ilyenkor, úgymond, épp olyan volt. De hát elment, meghalt már lassan tíz éve. Ha nem dohányzott volna, talán még most is élne. Nyolcvankettő volt, amikor bevégezte, szép kor, én biztos nem élek addig, bár sosem dohányoztam. Tudják, hölgyeim és uraim, az a baj ezzel a dohányzással, hogy vagy dohányzik az ember, vagy nem, mindenképpen, úgymond, elviszi az „ördög”, és sosem derül ki, mi lett volna, ha másképpen van. 

   Én például, talán el sem tudják képzelni, valamikor nagyreményű fiatalembernek számítottam, aki előtt jelentős tudományos karrier áll. Sőt, legyen szabad megjegyeznem, bizonyos, előkelőbb pétervári körökben egészen jó partinak számítottam. Szinte láttam is magamat, amint középkorú professzorként pipázgatva üldögélek tekintélyt parancsoló íróasztalom mögött lakásunk elegáns dolgozószobájában. De aztán valahogy úgy alakult, hogy miután megnősültem, sosem volt saját íróasztalom, dolgozószobára pedig nem is gondolhattam, és amint látják, tisztelt hölgyeim és uraim, a pipázás is, úgymond, kimaradt az életemből. Most úgy gondolom, de, kérem, ezt nem mondják el a felségemnek, ha lehetne „másképpen”, talán meg se nősülnék. És talán a szivarra szoknék rá én is, bár ebben a mai világban, amikor az ember nem gyújthat rá a vodkája mellé a resztoráncsikban, bármi megtörténhet. Még a vodkát is elvehetik az embertől, pedig akkor, mondják meg, tisztelt hölgyeim és uraim, mi maradna a magamfajta férjeknek, akik már túljutottak, úgymond, életük „csúcsán”. Igaz, ez talán nem következik be, mert akkor összeomlana az a mélyen tisztelt állami költségvetés. De ma már nem gyújthat rá az ember nyugodtan az utcán sem, mert ki tudja, milyen iskola, vagy „hivatal”, vagy templom kapuja nyílik ott éppen, és amikor az asszonyok, tisztelet a kivételnek, otthon is megtilthatják a férjüknek, hogy rágyújtsanak, vajon mit is tehetnék? És vajon mit tenne az apám, ha ma élne? Amikor az, úgymond, „szakértők” arról beszélnek, hogy a mi kis Pétervárunkon a lakosok alig fele dohányzik. Micsoda önpusztítás, úgymond, azért a semmi kis élvezetecskéért.

   És persze ma már megvenni sem egyszerű a füstölni valót, mióta csak abban a két tucat birodalmi trafikban lehet ilyesmit kapni, és azok előtt is mindig hosszú sor kanyarog. Igaz, ha végigmegy az ember Nyevszkij proszpekten, jóformán minden kis mellékutcácskában talál olyan kapualjat, ahol kéz alól vehet bagót, egyenesen rátukmálják az emberre, persze meglehetősen borsos áron. A múltkor egy ilyen erőszakos alak velem is megvetetett két doboz Cárszkijét, képzelhetik, mit kaptam aztán a felségemtől, amikor megtalálta a kabátomban, amikor, szokása szerint, átkutatta a zsebeimet. Hogy ilyen csempészárukra verem el azt a kevés kis pénzecskét, amit egyáltalán megkeresek. Hiába magyaráztam, hogy én nem akartam, hát hisz sosem is dohányoztam. És jó is, mert a dohányzás tulajdonképpen félig már be van tiltva, úgyhogy jaj annak a párszázezer szerencsétlennek, akit ezért a mi szépséges városkánkban meg is fognak bírságolni, bizony számolgathatják le a rubelocskákat. De hát így van ez jól, fő az egészséges életmód.

   A mi nagyméltóságú uraink láthatóan mindent megtesznek értünk, önfeláldozásukat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ők ott a törvényhozásban persze szívják azt a „büdös” bagót, mert, azt mondják, nélküle nem bírnák a nehéz munkát és nagy felelősséget, amit a törvények meghozatala jelent, például arról, hogy a dohányzás minden, úgymond, „nyilvános” helyen be van tiltva. De rendnek muszáj lennie.       És nagyszerű jövő elé nézünk, hölgyeim és uraim! Meglátják, nemsokára megszokja mindenki, hogy reggel beáll a szép, hosszú sorba a reggeli vodkájáért, aztán átáll egy másikba, ahol a napi dohányadagjához juthat hozzá, és így tovább egész életében, míg aztán a kórház előtt áll sorban, majd végül a temető kapujánál, hogy, miután, úgymond, megásta a saját sírját, „szépen” sorban elpatkoljon, és kész.

   De látják, tisztelt hölgyeim, és uraim, az ember könnyen eltér a tárgytól, holott most látom, közben megjött a feleségem, úgyhogy tisztelettel abba is hagyom ezt a kis előadásfélét, amit önöknek tartottam. És, tekintettel arra, hogy a dohány, mint az imént részletesen kifejtettem, rettenetes mérget foglal magában, ennek folytán dohányozni, úgymond, semmi esetre sem „ajánlatos”, legyen szabad kifejezést adnom abbeli reményemnek, hogy a dohányzás ártalmasságáról tartott jelen előadásom meghozza a maga „gyümölcsét”.

Feltámadt klasszikusok 1.

Jaroslav Hašek:

Švejk, a derék katona megvédi

  Amikor már minden lap azzal volt tele, hogy a gaz liberális csőcselék elárulta a hazát, és olyan közállapotokat teremtett hőn szeretett Csehországunkban, hogy még a legyek is le merik szarni Őfelsége, Ferencjóska képét, Švejk tejeskávét kért reggelire, és kijelentette, hogy meg fogja védeni a hazát.
  Ráadásul ezt szegény Müllernével közölte, akit azonnal kirázott a hideg, mert még emlékezett rá, hogy mekkora botrány kerekedett abból is, amikor Švejk tolószékben vitette magát a sorozásra, és addig erősködött, hogy ő igenis tauglich, és küldjék azonnal ágyútölteléknek a gaz muszkák ellen, hogy a végén becsukták a bolondokházába.
  Most hát a rémült takarítónő, miközben könnyes szemmel betálalta a kávét, kérlelni kezdte Švejket, hogy inkább a nyugdíját védje meg, legalább Palivec úrtól, a kocsmárostól, mert már így is tartozik három havi bérrel háziúrnak.
  – Maga csak ne bántsa Palivec urat! – mondta Švejk. – Megvan annak a maga baja. Amikor megvette ezt a Kehely nevű kocsmát, annyira odavolt, hogy főnök úr lett belőle. Aztán az adóhivatal akkora adót vágott rá, hogy szart se ér az egész uraság. Azóta csak a kamatokat nyögi. Igaz, már nem sokáig.
– Miért? – érdeklődött Müllerné, akit ugyan nem érdekelt Palivec úr esete, de ha már egyszer az emberek bizalma, meg az államrendőrség ideállították, Hašek úrról, az íróról nem is beszélve, akkor neki kutya kötelessége volt, hogy meghallgassa és szemmel tartsa Švejket. – Miért? – ismételte meg, és elővette kis jegyzetfüzetét, hogy följegyezze, amit hall. – Talán nem akarja fizetni tovább az új és igazságos adókat? –nyomta meg az igazságos szót, és már nyalta is a tintaceruza végét, hogy kitörölhetetlenül felírja, hogyan szidja Švejk az adószedőket.
  – Egy nyavalyát, Müllerné! Az embernek tartoznia kell valahová! Például az adóhivatalnak. Csak hát Palivec úr, mióta képviselő lett, annyira el van szegényedve, hogy nem fogja tudni fizetni az adóját sem!
– A Palivec? – csodálkozott Müllerné. – A múltkor is látom, hat lovat fogatott a homokfutója elé.
– Az nem az övé! Csak használja, mert benne van a dienstreglamában, hogy képviselőnek hatökör, azazhogy hat ló való. Mert sokat kell furikáznia az emberek érdekében. Meg is írta a Prágai Hivatalos, ahol közzétették, mije van a képviselőknek, hogy Palivec úr minden vagyona egy ágy, de azt is meg kell osztania valami nőszeméllyel, aki állítólag a felesége, pedig nem is a rokona szegénynek.
  Müllerné kezében megállt a tintaceruza. Most írja vagy ne írja?
  – Ide figyeljen, Müllerné! – használta ki a takarítónő habozását Švejk. – Most rögtön elmegy Otto Katz úrhoz. Neki a nemzeti temetések méltóságának emelése céljából vettem egyszer vagy négyszáz méter schwarzgelb szalagot. De, tudja, az Istennek se akart elég baka meghalni akkoriban. Pedig generálmajor von Schwarzburg még Česke Budejovicében kihirdette, hogy ő megvédi a közbakák jövőjét, ezért elrendelte, hogy ott azonnal mindenkinek szolgáltassuk ki az utolsó kenetet. Feldkurat Katz el is küldött, hogy vegyek azonnal két hízott libát vacsorára, mert kellően fel kell készülnie a dologra. Meg faszoltam vagy kétszáz tégely popsikenőcsöt a Holáček téri patikusnál, hogy legyen mit fölkenni a bakákra. Haladtunk is másnap szépen, nem mondom. Nem úgy, mint amikor Katz tábori lelkész úr tökrészegen annak a Majka Becherovka nevű kurvának akarta feladni az utolsó kenetet, pedig a nőnek kutya baja se volt. Mert írva vagyon, harsogta a feldkurat úr, hogy a delikvensnek minden érzékszervét illetni kell a kenettel! De Majka csak sikoltozott és vihorászott, és makacsul azt ismételgette, hogy neki semmilyen érzékszerve nincsen a két lába között. El is húzódott így a kenet feladása vagy két óra hosszat.   Amikor aztán az utolsó bakát is bekentük, Lukaš óberlajtnant is kivágott egy szép szónoklatot, hogy ti marhák, most már boldogan megdögölhettek, mert a jóságos tábornok úr megvédte a jövőtöket. Volt ott olyan illatár a popsikenőcstől, hogy a generálmajor az egész ezredet beleparancsolta a Hrubec-patakba, mert attól tartott, hogy a gaz muszkák kiszagolják, merre vezeti a seregét. Mindenesetre szalag maradt bőven. Na abból hozzon nekem vagy három métert, mert kellően föl akarom vértezni magamat a haza védelmére. Értette?
  – De mit mondjak a tábori lelkész úrnak?
  – Maga csak ne mondjon semmit. Bemegy, az előszobában leakasztja a szalagot a fogasról, levágja a megfelelő méretet, és elhozza nekem. Katz urat ezért kár volna felkölteni a napi rendes delíriumából.
  Amikorra, úgy jó egy óra múlva Müllerné beállított a szalaggal, Švejk már megmosakodott, megberetválkozott, fejébe csapta a kifényesített gombú katonasapkáját. Aztán nekiállt, a szalagot apró darabkákra vágta, és teletűzdelte magát fekete-sárga szalagdarabkákkal.
   – Majd én megmutatom nekik, hol dobog egy igazi hazafi szíve! – kiáltotta lelkesen, amikor a tükör előtt a maradék fél métert sálként a nyaka köré tekerte.
  Müllerné nem nagyon értette ezt a szív-dolgot, tekintve, hogy Švejk még – tisztesség ne essék szólván – a seggére is tűzött két nagy tenyérnyi kokárdát.
  Aztán elővett a tükrös fiókjából egy fekete-sárga keretes kivágott újságlapot, azt nagy istenkedések közepette fölszerkesztette egy hosszú fapálcára, amiért Müllernét külön leküldte Tauchen úr szemközti papír-írószer boltjába. Az újságlapon a Kaiserliche-Königliche Együttműködési Himnusz volt olvasható németül, amit Švejk saját cseh fordításában azonnal zengeni kezdett:

Hallgassatok Ferencjóska szavára,
Feltűzi ő a muszkát a szarvára!
Az emberek himnuszt zengnek tenéked,
Ferencjóska, magasan leng fenn éked!
Faszolj tőlünk, ami csak kell, keményen,
Ferencjóska, a jövőnket te véded!

    – Hát a rímelés hagy némi kivetnivalót maga után – mondta Müllernének Švejk –, de megmondta feldkurat Katz is, hogy nem a rímek, hanem az emberek hite számít az ilyesmiben – tette hozzá.
   Volt még két másik strófa, azokat Švejk már az utcán danolta. Mondanom se kell, hogy jókora feltűnést keltett a kokárdáival, a botra tűzött Együttműködési Himnusszal, meg a háta mögött, kezében jegyzetfüzettel settenkedő Müllernével. Nem is beszélve arról, hogy – szép, nem szép – az Együttműködési Himnuszt nemcsak kissé szabad fordításban, de erősen hamisan is énekelte.
Előbb csak megálltak az utcán az emberek, de aztán egy-két bátrabb csatlakozott hozzá. Mire a Pardubice térre ért, már egész kis regement vonult mögötte. A Himnuszba is egyre jobban beletanultak, csak úgy harsogott tőlük a tér. Így vonultak aztán körbe a városban, egyre többen és többen. Valahonnan kétfejű sasos zászlók is kerültek, valaki egy blondelkeretbe rámázott, üveg alá rakott Ferencjóska-képet is hozott, egy kissé részeg úriember pedig, akinek még nem sikerült hazaérnie az előző éjszakai mulatozásból, kezében lampionnal zárta a menetet. Lassan úgy néztek ki, mintha ők volnának a Szent Pelegrin-napi körmenet, és éppen a barmok meg a tehenek gyarapodásáért vonyítanának.
  Közben kiértek a Šmíchov utcai lakótelepre, ott Švejk bevezette a menetet egy hatemeletes bérházba, felmeneteltek a tetőre, majd onnan a másik lépcsőházon keresztül ki újra az utcára, és talán még most is vonulnának, csak hát az történt, hogy a lakótelepen Švejk végképp eltévedt. Szerencsétlenségére éppen belebotlott egy hazafelé tartó csendőrőrmesterbe, és ártatlan képpel megkérdezte tőle, hogy merre menjen tovább, ha meg akarja védeni a hazát. Amiből az lett, hogy Švejk kapott két nagy pofont, meg egy rúgást a fenekére. Az őrmestert elismerés illeti, amiért sikerült éppen a két kokárda közötti szakaszfelezőt eltalálnia.
  A Švejket követő tömeg persze egy perc alatt szétszaladt: hálátlan az emberiség. A derék katona tíz perc múlva a csendőrségi fogdában már azt magyarázta egy keménykalapos úrnak, akit azért hoztak be, mert állítólag nem kellő tisztelettel emlegette Ferencjóskát a kocsmában, hogy ő csak elöl akart járni a mindenféle liberálisok és más katonaszökevények elleni küzdelemben, akik hagynák, hogy Ferencjóska képét leszarják a legyek. Mert az embernek legyenek értékei. Ahogy Lukaš főhadnagy úr mondta, amikor a bakákat kentük azzal a jó illatú popsikenőccsel, magyarázta Švejk, hogy a legfőbb érték az ember!
  A másnapi Prager Tageblatt persze azt írta, hogy egy kivezényelt csendőrosztag kíméletlen kegyetlenséggel verte szét a nemzeti érzelmű cseh emberek békés felvonulását, és külön kiemelte a katonasapkás-kokárdás vezér bátorságát, aki az újságíró beszámolója szerint egymaga vagy ötven csendőrt letepert, mire a túlerő diadalmaskodott fölötte.   Hasonló hangnemben tudósított a Bohemia című lap is, amely még riportot is közölt a kokárdás vezérrel. Hogy honnan vették azokat a szavakat, amelyeket ez a cikk Švejk szájába adott, nem tudni.
  De hát így van ez, ha a sajtó bármit megírhat anélkül, hogy felelős emberek ellenőriznék, megfelel-e az írás a kiegyensúlyozottság és a megbízhatóság kritériumainak.
  Még szerencse, hogy a Prágai Hivatalos megírta, a hatóságoknak si-került megakadályozniuk a pofátlan liberális csőcselék nemzetellenes provokációját.
  Mindenesetre Švejk elégedetten lapozgatta az újságokat, amiket Müllerné másnap a reggeli tejeskávé mellé beadott neki a szobájába. Még az este hazakerült, miután a csendőrőrszobán hiába bizonygatta, hogy csak meg akarta védeni Ferencjóskát meg a hazát, hülyének nyilvánították, a bolondokházában viszont már ismerték, és nem voltak hajlandók felvenni az ápoltak közé: csak megzavarná a benti, békés életet.