2015. október 28., szerda

Jaroslav Hašek: Švejk, a derék katona megvédi II.

JAROSLAV HAŠEK: ŠVEJK, A DERÉK KATONA MEGVÉDI II.


Meg faszoltam vagy kétszáz tégely popsikenőcsöt a Holáček téri patikusnál, hogy legyen mit fölkenni a bakákra. Haladtunk is másnap szépen, nem mondom. Nem úgy, mint amikor Katz tábori lelkész úr tökrészegen annak a Majka Becherovka nevű kurvának akarta feladni az utolsó kenetet, pedig a nőnek kutya baja se volt. Mert írva vagyon, harsogta a feldkurat úr, hogy a delikvensnek minden érzékszervét illetni kell a kenettel! De Majka csak sikoltozott és vihorászott, és makacsul azt ismételgette, hogy neki semmilyen érzékszerve nincsen a két lába között. El is húzódott így a kenet feladása vagy két óra hosszat. Amikor aztán az utolsó bakát is bekentük, Lukaš óberlajtnant is kivágott egy szép szónoklatot, hogy ti marhák, most már boldogan megdögölhettek, mert a jóságos tábornok úr megvédte a jövőtöket. Volt ott olyan illatár a popsikenőcstől, hogy a generálmajor az egész ezredet beleparancsolta a Hrubec-patakba, mert attól tartott, hogy a gaz muszkák kiszagolják, merre vezeti a seregét. Mindenesetre szalag maradt bőven. Na abból hozzon nekem vagy három métert, mert kellően föl akarom vértezni magamat a haza védelmére. Ér-tette?
– De mit mondjak a tábori lelkész úrnak?
– Maga csak ne mondjon semmit. Bemegy, az előszobában leakasztja a szalagot a fogasról, levágja a megfelelő méretet, és elhozza nekem. Katz urat ezért kár volna felkölteni a napi rendes delíriumából.
Amikorra, úgy jó egy óra múlva Müllerné beállított a szalaggal, Švejk már megmosakodott, megberetválkozott, fejébe csapta a kifényesített gombú katonasapkáját. Aztán nekiállt, a szalagot apró darabkákra vágta, és teletűzdelte magát fekete-sárga szalagdarabkákkal.
– Majd én megmutatom nekik, hol dobog egy igazi hazafi szíve! – kiáltotta lelkesen, amikor a tükör előtt a maradék fél métert sálként a nyaka köré tekerte.
Müllerné nem nagyon értette ezt a szív-dolgot, tekintve, hogy Švejk még – tisztesség ne essék szólván – a seggére is tűzött két nagy tenyérnyi kokárdát.
Aztán elővett a tükrös fiókjából egy fekete-sárga keretes kivágott újságlapot, azt nagy istenkedések közepette fölszerkesztette egy hosszú fapálcára, amiért Müllernét külön leküldte Tauchen úr szemközti papír-írószer boltjába. Az újságlapon a Kaiserliche-Königliche Együttműködési Himnusz volt olvasható németül, amit Švejk saját cseh fordításában azonnal zengeni kezdett:

Hallgassatok Ferencjóska szavára,
Feltűzi ő a muszkát a szarvára!
Az emberek himnuszt zengnek tenéked,
Ferencjóska, magasan leng fenn éked!
Faszolj tőlünk, ami csak kell, keményen,
Ferencjóska, a jövőnket te véded!

– Hát a rímelés hagy némi kivetnivalót maga után – mondta Müllernének Švejk –, de megmondta feldkurat Katz is, hogy nem a rímek, hanem az emberek hite számít az ilyesmiben – tette hozzá.
Volt még két másik strófa, azokat Švejk már az utcán danolta. Mondanom se kell, hogy jókora feltűnést keltett a kokárdáival, a botra tűzött Együttműködési Himnusszal, meg a háta mögött, kezében jegyzetfüzettel settenkedő Müllernével. Nem is beszélve arról, hogy – szép, nem szép – az Együttműködési Himnuszt nemcsak kissé szabad fordításban, de erősen hamisan is énekelte.
Előbb csak megálltak az utcán az emberek, de aztán egy-két bátrabb csatlakozott hozzá. Mire a Pardubice térre ért, már egész kis regement vonult mögötte. A Himnuszba is egyre jobban beletanultak, csak úgy harsogott tőlük a tér. Így vonultak aztán körbe a városban, egyre többen és többen. Valahonnan kétfejű sasos zászlók is kerültek, valaki egy blondelkeretbe rámázott, üveg alá rakott Ferencjóska-képet is hozott, egy kissé részeg úriember pedig, akinek még nem sikerült hazaérnie az előző éjszakai mulatozásból, kezében lampionnal zárta a menetet. Lassan úgy néztek ki, mintha ők volnának a Szent Pelegrin-napi körmenet, és éppen a barmok meg a tehenek gyarapodásáért vonyítanának.
Közben kiértek a Šmíchov utcai lakótelepre, ott Švejk bevezette a menetet egy hatemeletes bérházba, felmeneteltek a tetőre, majd onnan a másik lépcsőházon keresztül ki újra az utcára, és talán még most is vonulnának, csak hát az történt, hogy a lakótelepen Švejk végképp eltévedt. Szerencsétlenségére éppen belebotlott egy hazafelé tartó csendőrőrmesterbe, és ártatlan képpel megkérdezte tőle, hogy merre menjen tovább, ha meg akarja védeni a hazát. Amiből az lett, hogy Švejk kapott két nagy pofont, meg egy rúgást a fenekére. Az őrmestert elismerés illeti, amiért sikerült éppen a két kokárda közötti szakaszfelezőt eltalálnia. A Švejket követő tömeg persze egy perc alatt szétszaladt: hálátlan az emberiség. A derék katona tíz perc múlva a csendőrségi fogdában már azt magyarázta egy keménykalapos úrnak, akit azért hoztak be, mert állítólag nem kellő tisztelettel emlegette Ferencjóskát a kocsmában, hogy ő csak elöl akart járni a mindenféle liberálisok és más katonaszökevények elleni küzdelemben, akik hagynák, hogy Ferencjóska képét leszarják a legyek. Mert az embernek legyenek értékei. Ahogy Lukaš főhadnagy úr mondta, amikor a bakákat kentük azzal a jó illatú popsikenőccsel, magyarázta Švejk, hogy a legfőbb érték az ember!
A másnapi Prager Tageblatt persze azt írta, hogy egy kivezényelt csendőrosztag kíméletlen kegyetlenséggel verte szét a nemzeti érzelmű cseh emberek békés felvonulását, és külön kiemelte a katonasapkás-kokárdás vezér bátorságát, aki az újságíró beszámolója szerint egymaga vagy ötven csendőrt letepert, mire a túlerő diadalmaskodott fölötte. Hasonló hangnemben tudósított a Bohemia című lap is, amely még riportot is közölt a kokárdás vezérrel.
Hogy honnan vették azokat a szavakat, amelyeket ez a cikk Švejk szájába adott, nem tudni. De hát így van ez, ha a sajtó bármit megírhat anélkül, hogy felelős emberek ellenőriznék, megfelel-e az írás a kiegyensúlyozottság és a megbízhatóság kritériumainak. Még szerencse, hogy a Prágai Hivatalos megírta, a hatóságoknak sikerült megakadályozniuk a pofátlan liberális csőcselék nemzetellenes provokációját.
Mindenesetre Švejk elégedetten lapozgatta az újságokat, amiket Müllerné másnap a reggeli tejeskávé mellé beadott neki a szobájába. Még az este hazakerült, miután a csendőrőrszobán hiába bizonygatta, hogy csak meg akarta védeni Ferencjóskát meg a hazát, hülyének nyilvánították, a bolondokházában viszont már ismerték, és nem voltak hajlandók felvenni az ápoltak közé: csak megzavarná a benti, békés életet.

2015. október 25., vasárnap

Jaroslav Hašek: Švejk, a derék katona megvédi I.

JAROSLAV HAŠEK: ŠVEJK? A DERÉK KATONA MEGVÉDI I.


Amikor már minden lap azzal volt tele, hogy a gaz liberális csőcselék elárulta a hazát, és olyan közállapotokat teremtett hőn szeretett Csehországunkban, hogy még a legyek is le merik szarni Őfelsége, Ferencjóska képét, Švejk tejeskávét kért reggelire, és kijelentette, hogy meg fogja védeni a hazát.
Ráadásul ezt szegény Müllernével közölte, akit azonnal kirázott a hideg, mert még emlékezett rá, hogy mekkora botrány kerekedett abból is, amikor Švejk tolószékben vitette magát a sorozásra, és addig erősködött, hogy ő igenis tauglich, és küldjék azonnal ágyútölteléknek a gaz muszkák ellen, hogy a végén becsukták a bolondokházába.
Most hát a rémült takarítónő, miközben könnyes szemmel betálalta a kávét, kérlelni kezdte Švejket, hogy inkább a nyugdíját védje meg, legalább Palivec úrtól, a kocsmárostól, mert már így is tartozik három havi bérrel háziúrnak.
– Maga csak ne bántsa Palivec urat! – mondta Švejk. – Megvan annak a maga baja. Amikor megvette ezt a Kehely nevű kocsmát, annyira odavolt, hogy főnök úr lett belőle. Aztán az adóhivatal akkora adót vágott rá, hogy szart se ér az egész uraság. Azóta csak a kamatokat nyögi. Igaz, már nem sokáig.
– Miért? – érdeklődött Müllerné, akit ugyan nem érdekelt Palivec úr esete, de ha már egyszer az emberek bizalma, meg az államrendőrség ideállították, Hašek úrról, az íróról nem is beszélve, akkor neki kutya kötelessége volt, hogy meghallgassa és szemmel tartsa Švejket. – Miért? – ismételte meg, és elővette kis jegyzetfüzetét, hogy följegyezze, amit hall. – Talán nem akarja fizetni tovább az új és igazságos adókat? –nyomta meg az igazságos szót, és már nyalta is a tintaceruza végét, hogy kitörölhetetlenül felírja, hogyan szidja Švejk az adószedőket.
– Egy nyavalyát, Müllerné! Az embernek tartoznia kell valahová! Például az adóhivatalnak. Csak hát Palivec úr, mióta képviselő lett, annyira el van szegényedve, hogy nem fogja tudni fizetni az adóját sem!
– A Palivec? – csodálkozott Müllerné. – A múltkor is látom, hat lovat fogatott a homokfutója elé.
– Az nem az övé! Csak használja, mert benne van a dienstreglamában, hogy képviselőnek hatökör, azazhogy hat ló való. Mert sokat kell furikáznia az emberek érdekében. Meg is írta a Prágai Hivatalos, ahol közzétették, mije van a képviselőknek, hogy Palivec úr minden vagyona egy ágy, de azt is meg kell osztania valami nőszeméllyel, aki állítólag a felesége, pedig nem is a rokona szegénynek.
Müllerné kezében megállt a tintaceruza. Most írja vagy ne írja?
– Ide figyeljen, Müllerné! – használta ki a takarítónő habozását Švejk. – Most rögtön elmegy Otto Katz úrhoz. Neki a nemzeti temetések méltóságának emelése céljából vettem egyszer vagy négyszáz méter schwarzgelb szalagot. De, tudja, az Istennek se akart elég baka meghalni akkoriban. Pedig generálmajor von Schwarzburg még Česke Budejovicében kihirdette, hogy ő megvédi a közbakák jövőjét, ezért elrendelte, hogy ott azonnal mindenkinek szolgáltassuk ki az utolsó kenetet. Feldkurat Katz el is küldött, hogy vegyek azonnal két hízott libát vacsorára, mert kellően fel kell készülnie a dologra. Meg faszoltam vagy kétszáz tégely popsikenőcsöt a Holáček téri patikusnál, hogy legyen mit fölkenni a bakákra. Haladtunk is másnap szépen, nem mondom. Nem úgy, mint amikor Katz tábori lelkész úr tökrészegen annak a Majka Becherovka nevű kurvának akarta feladni az utolsó kenetet, pedig a nőnek kutya baja se volt. Mert írva vagyon, harsogta a feldkurat úr, hogy a delikvensnek minden érzékszervét illetni kell a kenettel! De Majka csak sikoltozott és vihorászott, és makacsul azt ismételgette, hogy neki semmilyen érzékszerve nincsen a két lába között.
(folyt. köv.)

2015. október 18., vasárnap

Thomas Mann


THOMAS MANN: JÓZSEF ÉS TESTVÉREI


Mélységesen mély József múltjának kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? Nem, nem Józsefre gondoltunk, csak a kútra; ő nyilván halhatatlan és csalhatatlan, de semmiképpen nem feneketlen; ne mondjuk-e feneketlennek tehát, még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül ez az egyetlen egy ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik.
Az ifjú József, ez a bájos fiú, az időben, amikor Joszif Visszarionovics, a kolosszeus, a keleti égtáj ura, Minden Szovjet-Oroszok és Kapcsolt Részeik Cárja Moszkva trónján ült, Sztalin elvtárs szívének igen jólesőn, ez az egyben szigorú és mulya uralkodó, kinek kitüntetései oly művészi elrendezésben sorakoztak fehér generalisszimuszi zubbonyán, mint egy szakasz jól elindított sztálinorgona; Washingtonban viszont, az USÁ-ban, melyet akkoriban „Ámerika” vagy pedig „A Zimperialista világ ura” névvel szoktak illetni, Őbutasága, az atombombát Hiroshimára és Nagaszakira ledobató elnök, név szerint Harry S. Truman-szíve-megelégedett”, elnöki ciklusa szerint második, a nép tulajdon fia sugárzott fehér háza ovális irodájából az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság által perbefogottak megrázó keserűségére; mikor Ánglusföld meggyarapodott gyarmatainak ereje által, s a nemzetközi nagy úton, Párizstól föl az NSZK szorosaiig repülőkaravánok vitték e baráti országok udvarai és Őbutasága udvara között ide-oda a drága dollárt és jelzett aranyat, a Marshall-terv adóit; mikor a jugók városai, Belgrád, Zágráb, Szarajevó, Dubrovnik még Tito marsallnak, a láncos kutyának szolgáltak, Csehországban és Szlovákiában Klement Gottwald alatt a hétnapos siralom az igazi fiúért, Masarykért, a nagyért jajdult föl, és Bukarestben, a könnyek városában, Gheorghiu-Dejt imádták, aki nem szorult rá templomra és istentiszteletre: József tehát, ki Rákosi pajtás országának, melyet nyugati nyelveken Hungarynak, szovjetoroszul meg Véngrijának hívtak, Csongrád megyéjében lakott, atyja Junglaus regiákkal és amerikai szövőlepkés eperfákkal árnyas családi tanyáján, Tápé mellett, József, e híresen kellemes ifjú, mert szép és kedves volt, mint a hold, ha teljében áll, és mint Istár csillaga, ha szelíden úszik a tiszta égen, ám ezenkívül atyai részről áldott szellemi javakkal is, – József egyszóval (ötödször és hatodszor nevezzük néven őt, és némi elégedettséggel, mert neve titokzatos jelentésű, és úgy érezzük, mintha említése mágusi erőt adna nekünk, amellyel felidézhetjük a fiú oly beszédesen-eleven személyét), József a maga részéről egy dél-magyarországi városban, Szegeden, melyet ő „Szögedön”, avagy „Szögedében” formában szokott emlegetni, pillantotta meg mindennek, azaz: tulajdon személyes dolgainak kezdetét. Onnan indult el ugyanis régebbi időben – József nem mindig volt vele tisztában, milyen rég – tűnődő és belsőleg nyugtalankodó asszonyával, akit gyöngédségből szívesen nevezett „feleség”-nek, holott az szépségesen teljes és egész volt, mint a holdhónapokból álló babilóni esztendő.
Nyilvánvaló, hogy az írás és olvasás művészete nem újabb, hanem, ha lehet, még feleségénél is sokkal régibb keletű szenvedélye. Azért beszélünk erről, mivelhogy József oly különös kedvvel vonzódott hozzá, egyenest gyöngéje és kedvence volt példának okáért az az isten vagy bálvány, akit keleten gyakran „Mann, a történetmesélő”, nyugaton inkább „Thomas, a gőzmozdony” néven emlegettek.
Az ifjú József egyébként néha valósággal szédült, mert tériszonya volt, és nemcsak akkor, amikor a kútkáva fölé hajolt, elég volt fölpillantania némely nagy emberekre, épp csak annyira, melyet az ő kedves és szép feje megengedett magának, és máris kortársnak és hozzájuk közel érezte magát, reájuk tekintve, kikbe ő, mint távoli lélek, belépillantott. Fantasztikus belegondolni, de ember ő is, mint azok, és úgy érezzük, hogy noha oly korán született, hogy kezdetei, hogy a mai politikai konstellációk és aberrációk kezdeteiről általánosságban ismét ne is szóljunk, matematikailag tőle alig voltak messzebb, mint tőlünk, mert ezek csakugyan a kút mélyének feneketlen sötétjébe vesznek, és kutatásainknál olyan feltételes látszatkezdetek szerint tájékozódhatunk csak, mint a fordulat éve, avagy Joszif Visszarionovics hatvanegyedik születésnapja, amelyeket mi az igazi kezdettel gyakran éppúgy fölcserélünk, mint ahogy esetenként József cserélte föl néha önmagát egy-egy Nobel-díjas zsenivel, máskor azt saját magával, és így oda meg vissza, meg újra oda meg vissza a végtelenségig, és akkor testvéreiről, akik szintén szép számmal, tudniillik éppen ketten voltak, és a kettő tagadhatatlanul szép szám, még nem is beszéltünk.

2015. október 14., szerda

James Joyce: Fán igen víg


James Joyce

FÁN IGEN VÍG


[A mű eredeti címe: Finnegan’s Wake. Mint köztudomású, ebben a művében Joyce olyan újjá-teremtett nyelven szólalt meg, melynek megfejtésén azóta is dolgoznak az M16 és a CIA titkos kódfejtő műhelyeiben. Az alább közölt részletben, amely valódi fordítói bravúrnak nevezhető, a mű főszereplője, Aggházy Béla Cecília (az ő nevére utal a gyakran feltűnő szókezdő ABC) alighanem a sportnak és a szerelemnek a helyes étkezéssel való összefüggéséről tart érdekfeszítő előadást.]


Idánként még a háladó szakácsokkal is megeshetik, hogy szűkségek miatt nemi segítségre szorulnak, ha netalántán bészahorulnak, mint Micimackó Nyuszi házába. Nem is beszólva a lelkesüldő kezdőkről. Ezért tehátlag remeklés, hogy turbákolós estvedelmeken mijóink, hálastennek megazové profettlinak, pironkodó ballábakon és jobbára falfehérelt szajadalommal futtatóznak ki filé az őshonos magyartarkák gyeptaglós, zöldrenyelős rétságára, és, amint nagy vonittónk, A Bugai Csajda szonyálta, víg a nehemzeti szódalom lélektalmi harangjai mellény. Meg kelletik mondanikám, bennük nem is család. Feléledeztetik régteli nemzett dücsünk virágásan ablaki párkányzata. (Kertészelés máskor.)
A szurkléber célja visszatérülni az ősember ellett módjához és szakácsaihoz. A természeti népek fottballerinái hasalót folyattak, és nem voltak szívbajosakk, nem voltak autoimmunok, mert autó lyuk se volt, és hálastennek megazové profettlinak, eléltek vagy 2,5 millió évekig. Még a rákot sem vakarták elpusziltani, ha csak étkeztetési céllal nem. Szerencse belénk, hogy érlelt marhák már mifalánk is sokfelé jönnek-mennek, csípnak, rúgnak, harapnak, törnek, zúznak, őrölt formában is, reménylik hát, hogy hálastennek megazové profettlinak, annyi évasztrofális nyerítlenség trücskölése multi, majnapságilagosan belép hazzánk a kőkor, miáltal a rhényi rhomokon ujj rhomok rhakódhatódnak sunyiba és tugyiba az igazándiból szagértő és könnyen követelhető tanácseh- (és szlovék)ből.
Igen ám és bém, triomfolnak erre a tézis és antitézis idegenszívó hívatlanjai, az ősember alig 30-40 évet élt, és sehol egy stadium. Téveszelősség! Agyament Botor Cuppanás! Paleo ükapáink aléltak volna egészben akár százhúszat is, ha meg nem haltak volna közben. Csak ott volt a sok bal eset: elgázolta őket egy mammut, vagy éhen haltak az egészséges táplálkozástól.
Látvány, hogy asztal körül eszik buldog és buldogtalan, az egyik boldogra zabálja magát, a másik buldogtalanra, aztán se kutyája, se más, csak sós pálcika reccsen. Ha vissza akarnók hódítani a boldogságunkat, aki megszökött egy harmincas villiamossal, vissza kell térítenünk ahhoz az életstílushoz, amely az évmilliók során hozzánk csiszolódott. Ehhez kell tett, erő, kreatiff kacagány. Fel kell szabadíjtani (meg kell szállni) az élet aprópecsenyéit, s hozzá desszertnek némi bébiréparét saját levében. Fegyelem, evés közben tilos elaludni, különben a répalétől olyan leszel, mintha pusztai kézzel széttéptél volna egy bikát. Rosszabb estében esetleg mintha a bika győzött volna.
Sok velőtlenség debutál, de az izgázga paleoelit elzárkózik gabnaféléktől, a tengeri sótól, a finom cukorkáktól és finom olajkáktól, a vérbeli mondén mástól is. Mert mindenből csak a kő kő. Így rengeteg felesleg kikerül körtéből, és biztosúr a fogyás. A táplálkozás szervás része fősodorban a mozgás meg az aqva, más nevén víz, Abból, Bátran Csurranthatunk. Egy ókőköri nedvdús néhező kerülte a hüvelyeseket is, vagy ha mégsem, hát baltával, szekercével, fejszével, stb. végta át magát a probléma hullamazon. A helyezett, hálastennek megazové profettlinak, ma más, (mamás), ezért a szagma másmilyen felfordulást ajándék.
Legalébb tehát a hüvelyesekről. Minekutána is előtte mindennek a kezdet, a forrás és a rotyogás a nő. Különösképül, ha hozzáheverünk, s veszünk nehány szemetnyi édesköményt, amitől nyafogása még rafináltabbá és egzotikmonnyá válik, amikor válik. Majd elválik, csak az aranycsapottak aranylóbái helyébe napolleonka üdétlenül frissített vicéit nyomintsuk, amint ólomlóbákkal fenyérezik az estveli napot, kezdve a kilencező felvágásokon, az alaparányokon- és rokon okon át a leggyakoribb vérdésekig. A még zsenge hüvelyesek közös jegye, hogy a stresszt is depresszióba fordítják. Miután jobb dolguk nincsen, gyakran frusztrálnak, még jó, ha nem kasztrálnak. A száraz hüvelyeseknél peniglen mindgyárást Abban Bizonyosodjunk Csak meg, hogy legalább föllebbentett szemük szép fényes, nem túl öreg. Általában elmondható, hogy minél öregebb, annál kevésbé jóízű. Nézebedeus alulról, főzebedeus fölülről, sose lett légyünk ezügyileg se szakácstalanok.
Már ha az étel-ital ágyilag eligazítva, a buldogság, hálastennek megazové profettlinak, menthetetlenül utolér, hiába menekülsz, hiába futsz, a nemzett ölelés karó. De Arra Bizony Csak vigyáznod kell, háromféle embertől pipecül óvakondjál. Elsőre is attól, aki olyas, mint te, hogy össze ne téveszmődjél vele. Másodiglan attól, aki másmilyen, mint te, hogy össze ne veszkődjél vele. S ha ez megvan, már csak az összes többitől kell tartanod a gyertyát, ha alkonyat, hogy belássad az igazolványi ember célját: egyre feljebb és följebb és füljebb. A legjobb, ha egyenesen fel-föl-fül a fára. Mert, mit nekünk paleo! Tovább és vissza! Hálastennek megazové profettlinak, fán igen víg.

2015. október 11., vasárnap

Jean de La Fontaine: A kígyó és a medve



Jean de La Fontaine

A KÍGYÓ ÉS A MEDVE



Vezírt akart az állatok királya:
„Lehetne medve, sas, vagy vércse, rája,
csak vad legyen!”
„Úgy lesz, uram” – felelt tüstént a hum. pol.
(Ő dönti el, ki éhezik, ki lumpol).

„Írnok! Legyen most pályázat kiírva:
Jelentkezzék, kinek ereje bírja.
Kivántatik
vad brummogás, izmos karok karommal,
korszerű elvek, s ötlet is halommal.”

„Úgy lesz, uram” – felelt az írnok-elnök,
s futtában minden arra járót fellök,
begépeli,
s a twitteren, s a facebookon ragyog már,
olvassa medve, farkas, róka, rozmár.

Majd válogat tizenhat bölcs bizottmány:
itt jó a kar, de nincsen róla okmány,
az diplomás,
de hangja nincs, hiába volna kedve.
S a végeredmény: megfelelt a medve.

Könnyű az állatok királya dolga,
csak rámutat, s az lesz a drága szolga:
„A zöld kigyó.
A medvének bár nagyszerű az elve,
A kígyónak viszont simább a nyelve.”

A tanulság:

A sok tudás, tapasztalás ma talmi,
ha van olyan, ki jól tud nyalva nyalni.
(avagy másként:
Csak semmi szín és semmi árnyalat:
mindennél többet ér egy pár nyalat.)

2015. október 7., szerda

Jean-Jacques Rousseau: Az egyenlőtlenségről




JEAN-JACQUES ROUSSEAU

AZ EMBEREK KÖZÖTTI EGYENLŐTLENSÉG EREDETÉRŐL
(részlet)


Az első ember, aki bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki, ez az ember teremtette meg a polgári társadalmat. Ám ekkor előre furakodott egy másik, ledöntve a jelzőkarókat, és így kiáltott társaihoz:

„Ne hallgassatok erre a csalóra! Elvesztek, ha megfeledkeztek róla, hogy a föld nem az övé, nem is a tiétek, hanem a ti érdeketekben csakis az enyém, aki a köz nevében ezennel a sajátomnak jelentem ki. Mert ha engedném, hogy megerősödjön bennetek a magántulajdon eszméje, képesek volnátok mindenféle dolgokat felhalmozni, gyűjtögetni, félretenni, vagy éppenséggel hamari módon elpazarolni ahelyett, hogy bölcsen rám bíznátok, hogy megvédjem tőletek. Elvesztek, ha megfeledkeztek róla, hogy a föld nem a tiétek, a termés pedig csak az enyém.
Így azonban, hogy a napi szükségletnél többet nem engedek néktek, biztosítva van mindennapi létetek és az én tartós jólétem is, mely múlhatatlan feltétele értetek vállalt önfeláldozásomnak, hogy tudniillik egyedül és kitartóan szembenézek a magántulajdon rettenetes veszélyeivel. A javaknak ez az új, minden korábbinál ésszerűbb újraelosztása egyúttal megteremti a ti egyenlőségeteket, és vajon van-e nagyobb és kívánatosabb dolog az emberek közötti egyenlőség természeti állapotának visszaszerzésénél?
Vegyétek észbe, hogy fordulópontra jutottak a dolgok, s nem maradhatnak úgy, ahogyan voltak, hiszen a tulajdon fogalma sem egy csapásra bukkant föl az emberi szellemben. Kezdjük hát előbbről, s kíséreljük meg egyetlen szempont szerint összefoglalni az események és ismeretek lassú egymásutánját. Ez az egyetlen szempont pedig nem lehet egyéb, mint az én szempontom, amely köztudomásúan és közismerten közösségi szempont.
Az ember első benyomása az volt, hogy létezik, első törekvése, hogy fenntartsa önmagát. Az éhség meg a többi vágy rendre megismertette a létezés különböző módjaival, s az egyik arra ösztökélte, hogy szaporítsa fajtáját. A föld gyümölcsei egy ideig mindent megadtak neki, amire szüksége volt, és az ösztön rábírta, hogy éljen a javakkal, és így élt a természet bölcs rendje szerint.
Ámde hamarosan meg kellett tapasztalnia, hogy a természet javai szűkösebbek annál, semminthogy mindenkinek bőségben jussanak, ezért meg kellett tanulnia, hogy engedjen az erősebbnek. Ezt a nyers és állatias ösztönlétet nem kísérte szívbeli érzés, amely nélkül pedig mit sem ér az élet. Ezért hát hallgassatok rám, és jó szívvel engedjétek át nékem javaitokat, hogy azok így a ti lelki javatokat szolgálhassák. Én pedig érdemeitek szerint osztom majd el mindazt köztetek, ami az enyém, és csak azt tartom meg magamnak, amire nekem, családomnak, rokonaimnak és üzletfeleimnek szüksége lehet, leszámítva azt a csekélységet, amit a ti érdeketekben tartalékként zárok el mohó szemeitek elől.
Mert lássátok be, mit is oszthatnék el közöttetek, ha előbb nem vennék el mindent tőletek, akik úgysem tudtok jól élni a természet adományaival. Az ember önfenntartási törekvései legkevesebbet természeti állapotában ártottak a többieknek. Ezért hát akkor, amikor megfosztalak benneteket ártalmas, civilizációs javaitoktól, csakis a ti és a többiek érdekeit szolgálom. A másik nemre való vágy lehetne még komoly konfliktus forrása, de be kell látnotok, hogy a szerelem is mesterséges dolog, és a másik ember tulajdonként való birtoklására irányul, és így jó megszabadulni tőle. A természeti állapotban nincs hiúság, az emberek nem viszálykodnak, nincsenek szolgák, és úr sincs rajtam kívül.
A tulajdonjog csupán emberi intézmény és megállapodás, így aztán minden ember kedve szerint rendelkezhetik felette, ha az intézményeket és megállapodásokat, melyeket általában alkotmánynak és törvényeknek szokás nevezni, megfelelően a maga képére alakítja. Vegyetek példát az ungarusokról, akiknél Hobbes szerint bevett szokás, hogy időnként egyes csoportokat egyszerűen megfosztanak a vagyonuktól, hogy azt ingyenesen másoknak szétosztogassák. Egyébként is helyeselhető, hogy akinek kevés van, attól elveszik, hogy aztán lelkesítő szózatok kíséretében egynehányaknak, akiknek sok van, odaadják. Mert mit is kezdenének azok a sokak a kevéssel? Míg a kevesek példásan tudnak bánni a sokkal.
Pufendorf szerint az ember ugyanúgy lemondhat szabadságáról egy másik ember javára, ahogyan egy vagyontárgyat is átruházhat az illetőre, megállapodások és szerződések útján. Ám ha én már eleve megmentelek benneteket a tárgyak uralmától, mert a magántulajdon fölzabálja az embert, és a tárgyak szolgájává teszi, akkor megmenekülve ettől a fenyegetéstől számotokra teljességgel közömbös lesz, hogy visszaélnek-e a szabadság hatalmával vagy sem. Ellenben az nagyon is fontos, hogy az én szabadságommal ne éljenek vissza, mert ha bűnös célok eszközéül használnak, magam is óhatatlanul vétkes leszek a rosszban, amit kényszer alatt és miattatok követek el. Hibáim tehát a ti hibáitok, erényeim pedig csakis sajátjaim, melyek képessé tesznek érdeketekben a korlátlan szabadság elviselésére. Az a pénz, mely az enyém, engem szabaddá tesz. Az, amelyet ti hajszoltok, rabszolgává alacsonyítana benneteket.
Mert a természet legfőbb adományaiból, az életből és a szabadságból mindenki részesül ugyan, de legalábbis kétséges, hogy bárkinek jogában állna megfosztani magát tőlük. Ettől mindenkor magam is tartózkodtam, legföljebb javaitól fosztottam meg némelyeket, akik önként nem akartak elindulni a szabadság útján. Lássátok be azonban, hogy minden szabadság más emberek szabadságának korlátozásával jár, mert amint nincsen jogom megfosztani mást életétől és szabadságától, úgy máris korlátozva van természettől adott szabadságom. Ez a szabadság tehát, amely így mindenki másnak a szabadságába ütközik, szükségszerűen korlátozást igényel, és ezért is születtek meg a kormányzatok és társadalmak, amelyekben mindenki lemond a szabadsága egy kis részéről acélból, hogy a többit szabadon élvezhesse. Ám az így létrejött nyugati társadalmak, melyek civilizációnk zömét alkotják, minden bűnnek és önkénynek a forrásává váltak. Kizárólag korunk néhány neovictoriánus kormányzata és társadalma, például az enyém olyan, amelytől remélhető, hogy az önkényuralom helyén az én kényuralmam felvirágzása bekövetkezik. Ekkor csak egyetlen erény marad: az engedelmesség. Itt bezárul a kör, újra egyenlő lesz minden ember, tehát megszűnik az erkölcs és a jog, és végre visszatérünk a természeti állapothoz.”

Mennyi bűntől, háborútól, gyilkosságtól, nyomorúságtól és szörnyűségtől menekültünk volna meg, ha valaki időben elhallgattatta volna ezt az embert!

2015. október 5., hétfő

Miguel de Cervantes Saavedra: Don Quijote



MIGUEL DE CERVANTES SAAVEDRA

ÚJABB KEDÉLYES PÁRBESZÉD
, melyet Don Quijote és fegyverhordozója, Sancho Panza folytatott



– Mert jegyezd meg, Sancho, az emberek minden dolgai felett uralkodnak a nevek – mondta Don Quijote, és megsarkantyúzta a lovát. – Vajon tisztelnél-e engem ilyen tisztelettel, ha nem nemes apám elsőszülött fia volnék? Hanem csak valami asszonyféle, némber. Ugye, hogy nem?
– De uram, már hogy ne tisztelném az elmés és nemes Don Quijote lovagot? – mondta Sancho Panza, miközben erősen ösztökélte szamarát, hogy a poroszkálásból gyorsabb járásba váltva utolérje urát.
– Na látod, Sancho, az elmés és nemes Don Quijotét említed, aki persze én magam vagyok, de ha nem az volnék, ha névtelen volnék, csak egy senki volnék.
– Egy senki? – kérdezte Sancho Panza.
– Az bizony – bólintott Don Quijote. – Annyi sem, mint az a hangya, amelyet szamarad épp most tapos el. Sőt még annál is kevesebb, hisz annak is van neve: hangyának neveztetik.
– Nem értem én ezt, jó gazdám. Ha egyszer kegyelmed az elmés és nemes Don Quijote, másképpen a Búsképű Lovag, hogyan lehetne ugyanakkor egy senki, vagy még annyi sem?
– Vegyünk egy más esetet, Sancho, hogy a te együgyű lelked is értse, miről beszélek. Tegyük fel, én téged egy szűk pincelyukba csukatlak, ajtód elé pedig egy fegyveres szolgám állítom, megparancsolván, hogy lélek az ajtón se be se ki, vajon mit gondolnál a dologról?
– Hogy haragszik rám, uram, valamiért, s ezért dug abba a börtönbe engem.
– Igen ám, de mit szólnál, ha én azt mondanám, csak azért zárattam rád az ajtót, hogy ellenségeid el ne érhessenek, s a poroszló ajtód előtt meg egyenesen Sancho-védelmi megbízottam?
– Hálásan megköszönném, uram, a jóságát – mondta Sancho Panza, és újra ügetésre sarkallta a szamarát, mert gazdája Rocinantéján már megint jócskán előrekocogott.
– Gondold csak meg, Sancho – várta be fegyverhordozóját Don Quijote, – a pincelyuk ugyanaz, az ajtó ugyanúgy van bezárva, és az őr sem más, mint előtte.
– Összezavar, nagy jó uram.
– Vegyünk egy más példát. Mi lenne, ha elvenném az összes pénzedet?
– Mind a három Reált, uram?
– Úgy bizony, Sancho. És saját ládámba rejteném, tudod abba a szép, festett ládába, amelyik ott díszlik az olvasóállványom mellett. És nem adnám vissza, hiába is kérnél.
– Az nagy igazságtalanság volna. De tudom, uram, kegyelmed úgysem tenne ilyet.
– Tegyük fel, Sancho, hogy mégis megteszem. És azt mondom, csak azért zárom ládámba a pénzedet, hogy megvédjem tőled meg a tolvajoktól.
– Megvédené, uram?
– Meg én, ha mondom.
– De a zsebem, ha jól értem, mégiscsak üres lenne.
– Kapisgálod már, Sancho? Látod, a lopásból így lesz jótétemény, a gyilkosságból kegyes halál. A méltán félt és tisztelt Santa Hermandad urai is jobban tennék, ha nem emlegetnék a mórok kiirtását. Mit gondol így nemes Spanyolhonunkról a világ?!
– Azokat a feketében járó szent testvéreket jobb nem szóba hozni, uram. Már a nevük hallatán kiráz a hideg. Mindent meghallanak, még talán itt a szamaram hasa alján is fülük van. Meg hát a mórokért nem kár, úgyse keresztények! – toldotta hozzá Sancho Panza kis szünet után.
– Igaz, de mégiscsak emberek – mondta Don Quijote. – Mennyivel jobban hangzana, ha azt mondanák, mindent megtesznek a mór kérdés végleges megoldásáért.
– Az mit jelent, uram?
– Ugyanazt, mint a kiirtás. Mert hiszen mi lehet véglegesebb megoldás, mint az, hogy egy mór sem marad? Nem igaz?
– Úgy lehet, valóban – bólintott a hűséges fegyverhordozó.
– S mennyivel szebben hangzik. Senkinek nem lehetne kifogása ellene. És a mórok is örülhetnének: többé nem érheti őket semmi baj, betegség, fájdalom. Minő jótétemény tehát rájuk nézve a haláluk! Látod, Sancho, minden azon múlik, hogyan is nevezem.
– Na de jó uram! A bikát hiába nevezem tehénnek. Attól még nem ad tejet.
– Valóban, de mondhatod, hogy csak elapadt a teje. Nyilván a gonosz Merlin tette. Netán a mórok gonosz varázslata.
– Már megint a mórok?
– Jól látod, Sancho barátom. Talán mégsem lenne jó, ha mindet elpusztítanánk. Kit okolnánk akkor minden bajunkért?
– Nem tudom, uram. Sőt, most már azt hiszem, hogy semmit sem tudok – mondta némi gondolkodás után Sancho Panza.
– Úgy vélem, Sancho, most mondtad ki a legnagyobb bölcsességet, és ha író volnék, mint az a Cervantes nevű léhűtő, aki rólam terjeszt mindenféle megbízhatatlan történeteket, bizonnyal piros tintával jegyezném le az utókor számára. Mert sok balga tudós, sőt némely koronás fő is azt hiszi, mindent tud, sőt mindent jobban tud. Holott a nevek gyakran eltakarják a dolgokat. Ráadásul ezek a balgák azt hiszik, muszáj minket is boldogítaniuk a nagy tudásukkal. Tudod, jó Sancho, az ilyen balgákból lesz a legvéresebb zsarnok. S nincs az a hős lovag, aki csak egynek is ellent tudna állni. Mert Merlin van az ilyennel. Még tán én sem bírnék velük. Holott, igaz lelkedre, barátom, valld meg, olvastál-e valaha is széphistóriában olyasvalakiről, ki hevesebben tudna támadni, szilárdabb lenne a kitartásban, ügyesebb a vagdalkozásban, biztosabb a földre lökésben, elmésebb az elmélkedésben, mint én?
– Hogy az igazat megvalljam, uram, én bizony sohase olvastam semmiféle széphistóriát, mert se írni, se olvasni nem tudok. De nem is lehet szép az a história, amelyben nem kegyelmed a legdicsőbb lovag.
– Lám, te bölcs vagy, Sancho, megérdemled, hogy megkapd a szigetet, melyet majd kormányozhatsz tudatlanságod tudatában. Mert bizony igaz, hogy igazából semmit sem tudunk. Lásd, ez olyan nagy gondolat, mely talán még Amadis nevezetes történetében sem szerepel. Pedig abban igazán minden benne van, amit e világon tudni és tenni érdemes.
– Bizonyos ebben, jó uram?
– Sőt, csak ebben vagyok biztos, és más semmiben.