2015. augusztus 30., vasárnap

Sir Arthur Conan Doyle: Részegisztán kijózanodása



SIR ARTHUR CONAN DOYLE

RÉSZEGISZTÁN KIJÓZANODÁSA


I. FEJEZET

Mielőtt Londonba érkeztem, ahol sem rokonaim, sem barátaim nem voltak, sokat töprengtem, hogyan is rendezkedhetnék be célszerűen. Kapóra jött, hogy egy régi ismerősöm azt ajánlotta, keressem fel Sherlock Holmest, aki éppen lakótársat keres. Megörültem a lehetőségnek, hiszen magam is régi olvasója vagyok Mr. Conan Doyle írásainak, és már vagy száz éve szerettem volna megismerkedni a híres detektívvel. Így történt, hogy módomban volt nemcsak együtt lakni vele, de részt is vehettem némely titokzatos ügyek felderítésében.
Mondhatom, rendkívül élveztem a helyzetet, leszámítva egyetlen dolgot. Hónapok óta éltem Mr. Holmes házában, és naponta többször végig kellett néznem a jelenetet, amelybe sehogy sem tudtam belenyugodni. Ellenkezőleg. Napról napra jobban bosszantott, s éjjel nem tudtam aludni, ha arra gondoltam, milyen gyáva vagyok, hogy semmit se teszek ellene.
Ma is, ahogy együtt ültünk a szobában, Holmes bekapcsolta azt az átkozott tévét. Hosszú, fehér ujjai a távirányítón játszottak, aztán megállapodott az egyik adónál, ahol éppen híreket mondtak. Már egy éve, hogy hazajöttem a gyarmatokról, de nem vagyok képes megbarátkozni ezzel az átokverte készülékkel. Most is egy ideig tűnődve néztem, amint barátom arca elborul, szeme egyre keskenyebbé válik, jobb keze, amely eddig a fotel karfáján pihent, lassan ökölbe szorul. De aztán hirtelen úgy éreztem, nem bírom tovább. Talán fejembe szállt a tüzes bor, amit ebédhez fogyasztottunk, nem tudom, de tény, hogy kitört belőlem az elfojtott keserűség.
– Most mi következik? A Nemzeti Hazugsághivatal mai közleménye? A Hantavédelmi megbízott sajtótájékoztatója? Netán beszélgetés a Nemzeti Főmutyi helyettesével?
– A kormányszóvivő sajtótájékoztatója. Talán maga is meg akarja hallgatni, Watson doktor? – fordult felém házigazdám.
– Eszem ágában sincs – feleltem meglehetősen nyersen. – Fontolja meg jól! Gondolja át a következményeit! Ha testileg elfoglalja is, kitöltve az üres időt, mégis természetellenes, beteges folyamat. Átmenetileg talán éles elméjével ellen tud állni neki, de azért a sok hazugság fokozatosan elsorvasztja az agyat, végül tartós elbutulást okoz. Nagyon drágán kell végül megfizetni ennek a múló szórakozásnak az árát. Nemcsak mint jóakarója, barátja, hanem mint orvos figyelmeztetem önt, mert e minőségemben, úgy érzem, némileg felelős vagyok önért.
Nem sértődött meg. Kivette füléből a fülhallgatót, és felém fordult.
– Szellemem nyughatatlanságát nem tudom megfékezni mással, mint ezzel a szerrel. Elismerem, veszélyes, de hát mi nem az, kedves Watsonom? Vannak, akik az ételek vagy a szex mértéktelen fogyasztásába menekülnek, mások alkoholhoz, kábítószerekhez folyamodnak. Adjon valami igazi rejtélyt, valami felderítésre váró titkot, és eszembe sem jut, hogy így csillapítsam elmém zakatolását. De talán mindjárt jobbra fordul a helyzet.
– Miből gondolja – kérdeztem, és felugrottam ültömből, mert mindig izgatott Holmes ragyogó megérző és elemző képessége.
– Egyszerű – felelte Holmes. – Önnek talán elkerülte a figyelmét az az apróság, hogy tizenkét perce bejött a házvezetőnőm, és bejelentette, hogy Részegisztán önkívüli és agyhatalmazott nagykövete vár odakint, sőt, ahogy most elnézem, a nagykövet már be is lépett az ajtón, és mintegy öt perce mintha beszélne is valamit.
– Újra kérdezem, ez itt a Baker street 221/b? Mert a kapu fölött a táblán ez volt olvasható – hallottam a nagykövet mélyen elszánt hangját, ahogy odafordultam.
– Kiváló megfigyelés – mondta Holmes. – De hát akkor miért kérdezi?
– Mr. Sherlock Holmeshoz van szerencsém? – folytatta rendíthetetlen nyugalommal az agykövet.
– Parancsoljon velem – mondta Holmes. – És engedje meg, hogy bemutassam társamat, Watson doktort.
– Üdvözlöm Önöket a magam, valamint Részegisztán nagyhercege nevében.
– Bocsánat – szóltam közbe – de Afganisztánba utaztomban abban a szerencsében volt részem, hogy megfordulhattam Részegisztánban is, mely, úgy rémlik, akkor még köztársaság volt.
– Ma is az – bólintott felém a nagykövet. – De nálunk teljes vallásszabadság van, uram – folytatta némileg méltatlankodva. – És ha egy miniszterelnök nagyhercegnek vallja magát, és úgy is viselkedik, mint egy valóságos uralkodó, azon senki sem lepődik meg, senki sem háborodik fel. Elvégre a vallás magánügy, ez az alapvető emberi szabadságjogok közé tartozik, remélem, ezt önöknek itt, Angliában felesleges magyarázgatnom.
– Nézze el barátom tájékozatlanságát – mondta Holmes. – Csak nemrég tért haza a barbár Afganisztánból, ahol a demokrácia még gyermekcipőben sem jár, ahol még nem is hallottak például a többpártrendszernek arról az igen takarékos formájáról, amely önöknél olyan kiválóan működik.
– Örömmel tölt el, hogy ilyen neves férfiú, mint ön, érti a mi úttörő kezdeményezésünket, melynek lényege, hogy egy párt mindjárt kettő, így persze minden képviselője dupla mandátummal rendelkezik a parlamentben, ráadásul pártunk azonnal ön-maga ellenzékeként is fel tud lépni, szabad választást biztosítva állampolgárainknak, hogy ránk, vagy esetleg ránk szavaznak.
– Eme kölcsönös udvariasságok után talán térjünk a lényegre – mondta hűvösen Holmes. – Miben állhatok rendelkezésére, uram?
– Attól tartok, komoly problémával állunk szemben.
– Azért ennél kissé részletesebben, ha lehet – szólaltam meg.
– Nos, a bajok akkor kezdődtek, amikor nagyhercegünk nemzeti szabadság-harcot hirdetett önmaga ellen. Az utcákon ördögbőrbe öltözött szabadcsapatok kezdtek kószálni, melyek végül meg akarták ostromolni a nemzeti lovardát.
– A lovardát? – lepődött meg Holmes.
– Igen. Hozzá kell tennem, hogy a lovardában jelenleg a nemzeti sajtóiroda működik…
– A tévészékházban pedig nyilván lovakat futtatnak – jegyeztem meg némi rosszindulattal.
– Néha nőket is – egészítette ki szavaimat a nagykövet, és nem látszott rajta, hogy megbántódott volna.
– Kérem, ne térjünk el a tárgytól! Mi van a nagyherceggel? – szólt közbe Holmes.
– Igazán akkor estünk kétségbe, – folytatta az agyhatalmas – amikor ama híres francia királyra emlékeztetve kijelentette, hogy „az álom én vagyok”. És elkezdett nagyot álmodni. Mindjárt kezdetben álomosította a hazai ipart, aztán a mezőgazdaságot. Oda jutottunk, hogy hazánkban már egy tisztességes ebéd is csak álom. Jelenleg épp a tyúkokkal van elfoglalva.
– Úgy érti, nőzik? – kérdeztem.
– Szó sincs róla. Valódi tyúkokról van szó. Kiadta a rendeletet, hogy mostantól minden tyúk köteles egyforma méretű, másfél decis tojásokat tojni.
– Érdekes elgondolás – mondta Holmes. – És az eredmény?
– A tyúkok alól továbbra is rendetlenül, össze-vissza méretű tojások kerülnek elő. Meg kell mondanom, mióta országunk ilyen nagyokat álmodik, ez az első nyílt ellenállás a nagyherceggel szemben. De félek, mindez nem vezet jóra.
– Ha jól értem – bólintott Sherlock Holmes – arra akar megkérni, hogy kutassam fel, hová mehetett el. Nem lesz egyszerű. De vállalom.
– Köszönöm, Mr. Holmes. Ugye számíthatunk az önök teljes diszkréciójára – kérdezte az önkívüli és meghatalmazott.
– Hogyne – feleltem mindkettőnk nevében, annál is inkább, mert fogalmam sem volt, hogy miről van szó.
– Este hat órakor legyenek a Paddington állomáson – mondta a nagykövet. – Ott várja majd önöket Részegisztán környezetbarát, alkohol meghajtású cirkálója. Kérem, a hajóút lehetséges viszontagságai miatt egy tonnánál nagyobb csomagot ne hozzanak magukkal. A viszontlátásra – hajtotta meg magát, és tűnt ki a képből.
– Nem értem – mondtam barátomnak, miután, rövid, hatórás csomagolás után indulásra készen összetalálkoztunk az előszobában. Mit keres a vasútállomáson egy tengerjáró hajó?
– Különvonat az, kedves Watsonom, csak Részegisztán, mint igazi szárazföldi ország, szeret felvágni azzal a nem létező hét tengerrel, amely nem mossa partjait, és persze nem létező tengeri kikötőivel, amelyeket viszont, nyilván, csak hajóval lehet megközelíteni. Lovastengerész már volt a történelemben, úgyhogy igyekeznünk kell, képzelje, mi lesz, ha a nagyherceg hét tenger ördögének vallja magát!
– De mégis, mi lesz a dolgunk? – kérdeztem Holmest, hogy valamit mégis értsek a dologból. – Ki ment el? És hová?
– Erre sem jött rá, kedves Watson? Részegisztán minden korábbinál nagyobb bajban van. A nagyhercegnek, úgy tűnik, az esze ment el. És hogy hová? E pillanatban még én magam sem tudom – hajította a vállamra barátom a négymázsás hajókoffert, ezzel jelezve, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a társalgást. – Irány Részegisztán!

2015. augusztus 27., csütörtök

Kosztolányi Dezső: Rákóczi téri nők


KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Rákóczi téri nők


Az ég áldása rajtatok,
Rákóczi téri nők.
Szívtuk az édes ajkatok,
a balzsamost, a kéjt adót
mámorba széditőt.
Tűnnek a csizmák és cipők,
a téren körbe lépkedők,
Rákóczi téri nők.


Eztán is így öleljetek,
Rákóczi téri nők.
Lesznek vigalmi negyedek,
türelmi zónák, egyebek,
szabadon működők.
Csak ki kell várni az időt,
addig tesznek ránk elkötőt
Rákóczi téri nők.


Haldoklik a sárgult határ,
Rákóczi téri nők.
A szél búsan, dúdolva jár,
a tér üres, kihalt ma már
a sok kuncsaft ripők.
Hová repült a férfi gőg?
Vesznek inkább egy guminőt,
Rákóczi téri nők.

2015. augusztus 23., vasárnap

Arany János: Setét mosás (ballada)




ARANY JÁNOS

SETÉT MOSÁS
(népies ballada)


Gazdaasszony nagyon morog,
de rávall!
Teli van a szennyestartó
ruhával.
Csálén kilóg fölül egy kék
ing ujja;
Gazdaasszony férjeurát
szapulja:

„Hányszor mondtam, nem vagy képes
megszokni:
koszos gatya, véres bugyi,
fél zokni;
más halomba barna nadrág,
pulóver!”
Setét mosás miatt van a
paláver.

Automata mosógépét
megrakja,
setét mosást bekészítve
járatja.
Kék nadrágba fehér gatya
tekerve:
kerekedik gazdaasszony
keserve.

Gazdaasszony setét mosást
tereget;
Férjeura kesereghet
eleget:
„Utálom a setét mosást
marhára!
Befogta a fehér gatyám
barnára.”

2015. augusztus 19., szerda

Vajda János



VAJDA JÁNOS

O, váli s pesti nők

Esterházy Péternek elődi tisztelettel


Oly szögletesek lettetek,
O, váli s pesti nők!
Egykor kezemből ettetek,
s mik vagytok most? s minők?


Költőt faltatok végtelen
egykor Rubensileg,
s ma Euklidesz-tételen
mereng velő s ideg.


Hát jó, o, váli s pesti nők!
Ti elfajult terek!
Ti számítóan illegők:
Hibát vétettetek:


Mert bárhogy szorzol, osztasz itt,
Akár Minkowskival,
A geométer eltaszít,
S a természet rivall:


Tudd, plasztika itt mit sem ér,
Műmell vagy művalag,
Mert önmagába visszatér
A Möbius-szalag!

2015. augusztus 16., vasárnap

Rejtő Jenő


REJTŐ JENŐ

A HÚSZMILLIÓS MENYEGZŐ


        Hárman ültek a compieni erdő mellett veszteglő felfordult vasúti kocsiban. Egy grúz generalisszimusz, egy osztrák untauglich, meg egy füstölgő, drága, angol szivar. Ez utóbbihoz ugyan egy kövér miniszterelnök is tartozott, akinek kopottas keménykalapja mögött érző tengerészszív dobogott, de ennek történetünk kezdetén semmi jelentősége sincsen (sőt a folytatásban is alig). Most még a dobogás sem hallatszott.
– Piros – mondta a generalisszimusz, és arra gondolt, majd csak fölveszi valaki még a talont. Egy piros hetese meg egy tízese volt, most hát kénytelen volt mondani valamit tizenhétre. – Passz piros – ismételte. – Különben is utálta az ultit, ezt valami közép-európai trükknek tartotta. Otthon, a papneveldében mindig dominózott a szeminaristákkal, újabban meg inkább pókerezett. Ha az embernek semmije sincs, csak az éhínség meg a boldog jövő, meg kell tanulnia blöffölni.– Mindegy – gondolta, és megszívta földig lógó, hazai gyártmányú pipáját, hadd lássa az a szivar, hogy ő is tud füstölögni.
Jól számított. Az osztrák untauglich lecsapott a talonra.
– Piros durch-mars! – vezényelte, ahogyan annakidején a monarchia hadseregében tagolták a kiérdemesült schwarz-gelb bajuszpödrők. Felpattant, hogy kilátsszon az asztal mögül, orrát az alatta feketéllő kis pamaccsal az égnek emelte, és olyan lendülettel csapta két össze-fogott öklét a két combja közé, hogy egy pillanatra egészen össze kellett görnyednie a fájdalomtól. – Életteret nekem! – kiáltotta, amikor megkönnyebbült. – Mindent ütök!
– Ütsz te egy nyavalyát! – csattant fel a generalisszimusz, miközben újabb kitüntetést tűzött saját tervezésű, aranypaszományos hófehér zubbonyára.
Ám ebbéli tevékenységét kissé megnehezítette, hogy orrát elérte a kefebajszú ökle. A meglepetéstől székestől hátraesett, és teljes hosszában elvágódott a vasúti kocsi mennyezetén. Az osztrák-német ráugrott, és kis ökleivel csépelni kezdte, mint egy eszeveszett cséphadaró.
A felső szellőzőnyíláson (alulról) ekkor bedugta fejét egy kiérdemesült lovastengerész.
– Bunyó van? Az úri társaság verekszik? – kérdezte alig leplezett izgalommal.
Válaszra nem is várt, becsusszant, és felgyűrte az inge ujját, hogy kivillant karjára tetovált ősi, családi jelmondata, a „Nem, nem soha!” Megragadta a generalisszimusz egyik csizmáját, és megpróbálta lehúzni, ám az sehogy sem engedett. Végül egy nagy rántással mégis megszerezte, de a lendülettől elvesztette egyensúlyát, és szégyen, nem szégyen, seggre esett. De nem pofára, és így módjában állt észrevenni a szivart, amely még mindig békésen füstölgött az asztal mellett, illetve a kalap alatt. A lovastengerész rémülten talpra ugrott, mosolyt erőltetett az arcára, és a csizmát homlokához csapintva tisztelegni próbált, ahogy még Ferenc Jóska kimenős katédjaitól látta valamikor.
Eközben egy sorozat Walt Disney-törpe is megjelent a kocsiban. Volt, amelyik az ablakon, sőt, volt amelyik az ajtón át érkezett. Tudor (Vasilescu) vezetésével valamennyien csatlakoztak a kefebajszúhoz. A generalisszimusz zubbonyát akarták letépni, de még a gombokkal se nagyon bírtak. Különösen Vidor volt elevenében, a kezében szorongatott vesszőnyalábbal csiklandozni kezdte a grúz óriást. Annak se kellett több, összeharapta pipáját, fél csizmájával hatalmasat rúgott a levegőbe, úgyhogy nemcsak a törpék, de a kefebajszos untauglich is nekirepült az éppen mennyezetként szolgáló koszos padlónak. Ám szinte azonnal potyogtak is vissza az ütődéstől kissé kóválygó fejű, szédült alakok a földön fekvő grúzra, aki jobb fegyver híján szétharapott pipájának darabjait köpködte a szemükbe.
E percben lépett be a kocsiba mademoiselle Pepita Hófehérke, és mindenfelé vöröskeresztes csomagolású amerikai csokoládé- és ömlesztettsajt-darabkákat dobált szét, miközben a mögötte beviharzó szimfonikus zenekar népszerű hollywoodi és casablancai melódiákat játszott a múló időről (szólót énekelt Marlene Dietrich és Humphrey Bogart).
       Pepita Hófehérke láttán egy pillanatra minden megmerevedett (különösen úgy alhas táján), de aztán a verekedők még elkeseredettebben kezdték ütlegelni egymást. A kopottas keménykalap mögül előbújt egy hórihorgas légionárius ezredes, és a Marseillest énekelve elkeveredett az egymást csépelő urak között. Ő elsősorban az orrát használta fegyverként: mondhatni átütő erejű orra volt. A keménykalap a törpékre szórta a szivarhamuját, mire azok egymás után ugrottak ki a generalisszimusz zsebéből (ahol maradék kenyérmorzsára vadásztak – hiába), és álltak át a szövetségesek oldalára.
Így aztán az erőviszonyok lassanként megváltoztak. Már a grúz pipásnak is sikerült felállnia, és most csizmás fél lábán ugrálva igyekezett utolérni a kefebajszost, aki körbe-körbe futott az asztal körül, és így sosem sikerült elcsípni őt. A lovastengerész még mindig bambán bámulva állt, kezében a generalisszimusz másik fél csizmájával, és még ma is állna, ha az egyik törpe, a zöldbe öltözött kis Kuka ki nem rúgja alóla az egyik lábát, amitől megint elzuhant, ám ezúttal sikerült méltóságteljesen hasra esnie. A Vidor-törpe állandóan az untauglich körül lábatlankodott, aminek az lett a vége, hogy átestek egymáson, és kipukkadtak, hogy akkorát szóltak, mint egy gombostűvel kiszúrt luftballon. Ezzel aztán a bunyó véget is ért.
A törpék szinte azonnal eltakarodtak, csak előbb piros pecsétes igazolást kértek jó ma-gaviseletükről. A keménykalap megkérte Pepita Hófehérke kezét, aki igent mondott, de csak azzal a feltétellel, hogy mostantól ő viselheti a nadrágot. Az angol szivar beleegyezett, így hát megtartották a világraszóló fultoni mennyegzőt.
A velőtrázó orr tábornokká léptette elő magát, és kikiáltotta a harmadik köztársaságot, amelynek ő lett a császára.
A generalisszimusz visszavette másik fél csizmáját, lerázta magáról a port, és megszállta a fél vasúti kocsit: rájött ugyanis, hogy jobb megszállni, mint megszállva lenni. Ennek a gondolatnak aztán valóságos megszállottja lett a későbbiekben.
– Így végül minden jóra fordult, leszámítva azt a csekélység húszmilliót, aki velem együtt belehalt a bunyóba. De az már egy másik történet – mondta Piszkos Fred, a kapitány, majd felállt a rózsaszín felhőről, kiitta maradék feketéjét, vette zsíros hajóskapitányi sapkáját, és összetéveszthetetlen kacsázó járásával Heltai Jenő és Karinthy Frigyes tapsától kísérve el-tűnt az elysiumi mezőkön.

2015. augusztus 12., szerda

Fényes Szabolcs - Gábor Andor



A MINISZTER BELÉPŐJE

Fényes Szabolcs – Gábor Andor
Az illiberális demokrácia éke
című nagyoperettjéből


Parlamentben, parlamentben
Jobbra mentem, balra mentem,
– ha a polgár tudná aztat,
némelyik párt mint szavaztat! –
Tekintélyem hízott menten
Parlamentben.
Parlamentben.


Bizottságban, bizottságban
Jó képeket biz ott vágtam,
– ha a polgár tudná aztat,
némelyik párt mint szavaztat! –
Elveken magam nem rágtam
Bizottságban.
Bizottságban.


A kormányban, a kormányban
Tettem-vettem, mikor hányban,
– ha a polgár tudná aztat
némelyik párt mint szavaztat! –
Tárcák között botorkáltam,
A kormányban.
A kormányban.


Parlamentben, a kormányban
Eleinte néha hánytam,
– ha a polgár tudná aztat
némelyik párt mint szavaztat! –
Ennyi kurvát, még ha lányban…
A kormányban.
A kormányban.

2015. augusztus 9., vasárnap

Győri László


GYŐRI LÁSZLÓ

Eredeti költői gondolatok, midőn



A múltkor a könyves-
boltban a fejemre esett
egy könyv. Nagyon
elgondolkoztató.

Jelek! Jelek! A Hét
évszázad versei.
Veszem is: Ady, Vajda
Madách meg Berzsenyi,
Petőfi, Arany: alja
líránknak. A kilencek
nincsen sehol. Nem henceg-
nék: de lehet, hogy én sem
vagyok a könyvben? Érzem,
hogy itt e könyvesboltban
totál bepánikoltam.

Hisz úgy tudtam, vezet
momentán itt megint
túl hős-pin-tér-eyn
a szabadversezet!

2015. augusztus 5., szerda

Garai Gábor


GARAI GÁBOR

Tészta szigorúságot



Kinek Szent István lenyesette
fülét farkát vagy más egyebét,
az kenyerét biz keser ette
és irigyelhette egy ebét,

hogy neki mégis van mivel,
ha adódna, hogy van kivel;

bár tudja már minden magyar ma
(ha ellenség lába kezét
betéve itt ismét kavarna)
Ártánd s Hegyeshalom közét

az jellemzi ezer éve óta
és nem változik itt a nóta,
jöhet kisgazda, komenista:
Valami nálunk mindig nyista:

ha volna vödör, vizünk nincsen,
s ha már a víz nyakunkba ömlik,
vödröt nem kapni semmi kincsen:
s ha mégis volna, az merő lik.

Kell tehát tiszta szigorúság,
Keményre készült sajtótörvény,
Ha már itt ellen forr a balom,
           (van olyan szó, hogy forradalom?)
ne engedjük meg semmi örvén

hogy a Nap ne Keleten keljen.
És aczélosan forrjon itt must
jó szocilista realizmust!

A költő csak így énekeljen!

2015. augusztus 2., vasárnap

Baranyi Ferenc



BARANYI FERENC

HÖLGYKARÉJ


Az ifju költő visszanéz
(na jó, van hetven is tán)
Judit, Kató, Margit, Teréz…
Megáll, méláz Mariskán.

Egy jó szonettnyi nő-özön
ölelte, kész a lista:
Etelka, Anna és Ödön
(az férfi volt?), Mariska,

Gizella, Lujza, Lenke és
a háromlábu Zelma,
(valljuk meg, akkor szenvedés,
de lenne bár közel ma!)


Egykor letépett blúzokat,
szoknyát, bugyit, harisnyát:
A mindenséggel mérd magad! –
S ma megbecsüld Mariskát.